Ennek a halandónak az álmába könnyű volt betörni. Gyenge, mint egy résnyire hagyott ablak a viharban. A tudata felszínes. Ártatlan. Túl sokáig ringatta magát abban az illúzióban, hogy a világ majd megoldja minden ügyes-bajos dolgát. De most eljött hozzám. A pokol, amit megmutatok neki, nem kénköves vermekből és sikoltó lelkekből
Remegő lábakkal rohanok felfelé. A kövek alatt reszket a talpam, a lábam minden lépésnél tiltakozik, mintha újra és újra emlékeztetni akarna arra, mit tett velem odalent. A levegő túl sűrű és fullasztó a számomra, és a testem nem akar többé engedelmeskedni. Ahogy kiérek a felszínre, a napfény belehasít a látóterembe.
Óvatosan húzom fel rá a takarót. A haját megsimítom – puha, selymes zuhatag az ujjaim között. Teljesen kimerült, és joggal. Az a kis szerkezet még mindig benne van. Finoman rezdül, alig érzékelhetően, de engedelmes. Az enyém. Bármikor, bármilyen távolságból mozgásba hozhatom. Csak egy gondolat – és Vivian teste máris ívbe feszül, a
Eltelt egy hét. Egy egész hét anélkül, hogy láttam volna őt. Sem álomban, sem a valóságban. Mintha egyszerűen... eltűnt volna. Zareth nem szólt hozzám, nem jelent meg az árnyakból, nem suttogott a bőröm alá kúszó hangján. Nem volt jelen a gondolataimban – mégis minden gondolatom róla szólt. És én… nem tudom,
Itt fekszem Vivian mellett. Kimerülten szuszog, és közelebb húzódik hozzám. Meglepetten összerezzenek, majd óvatosan átkarolom. Nem tudom, ilyenkor mi számít normálisnak... Még sosem szeretkeztem emberi lénnyel. Csak démon nőim voltak eddig, de egyikük sem volt ennyire szenvedélyes és érzéki, mint ő. Lassan indulnom kellene. Nem szabadna itt lennem. Ráadásul találkozóm
