1. A tábor első napja

Maddie

– Maddie! A tusfürdőd! Itt maradt a pulton! – szól utánam Anya, mire megtorpanok a bejárati ajtóban. A szívem hevesen dobog az izgalomtól, a tenyerem csúszós az izzadságtól – háromnegyed óra, és indul a busz. Három hétre megyek el itthonról.

– Köszi, Anya! – fordulok vissza, és már nyúlok is a flakonért. Bedobom a táskám legmélyére, majd megmarkolom a bőröndöm fogantyúját.

Mielőtt kilépnék, felnézek a lépcsőfordulóra. A csillár ragyogása, a villa csendje... furcsán összeszorítja a mellkasom. Hiányozni fog ez a hely. Hiányozni fog minden, még ha nem is vallanám be senkinek. Még magamnak sem.

A busz döcög, mintha direkt próbálná letesztelni az idegrendszeremet. Az ablak párás, a légkondi süvít, valaki hátrébb máris csemegét bontogat. Sós mogyoró. Egy másodperc alatt terjed szét az illata, és én már most tudom: ezt három hétig fogjuk szagolni.

Remek.

Keresem a helyem. Nem fizikailag – azt már elfoglaltam, az ablak mellé ültem, hátha ki tudok bámulni és úgy tenni, mintha valami fontos filozófiai kérdésen rágódnék. A nagy büdös fenéket. Azért ültem ide, mert nem akartam senki mellé ülni. Vagyis… nem akartam, hogy mellém üljön valaki. Ja. Ennyire vagyok összeszedett. A srácok hangosan röhögnek pár sorral mögöttem. Ismerős hang, de nem merek hátranézni. Mi van, ha rám köszönnek? Mi van, ha nem köszönnek rám? A kettő közül egyik sem lenne jobb.

Valaki lehuppan az előttem lévő ülésre. A feje hátra billen, kócos haj, fülhallgató. A pólóján egy logó, amit láttam már… talán suliban? Talán Instán? Vagy csak álmodtam róla, hogy utánam fut, miközben lassított felvételben lobog a hajam és csobognak a romantikus hegedűk a háttérben. Na persze, Maddie, álmodj csak tovább.

Lerúgom a cipőmet, összekulcsolom a karom, és úgy döntök, megpróbálom ezt a „cool girl” dolgot. Tudod, a fajta, aki nem izzad le az első órában, aki nem felejti el a fogkeféjét (igen, igen, ott van a táska alján... remélem), és aki nem parázik amiatt, hogy vajon ki fogja őt utálni, és ki fog úgy tenni, mintha nem is létezne.

Mert én nem vagyok már az a lány.

Ugye?

A busz elindul. A szívem meg majd’ kiugrik a mellkasomból. És én? Csak bámulok kifelé, mintha baromira érdekelne a kanyarban lebegő szántóföld. Egy kis idő múlva a busz kerekei tompán zakatoltak a kavicsos úton, ahogy a jármű egyre mélyebbre hatolt a fák közé. Az ablaknak döntöttem a homlokom, és próbáltam elcsípni a körvonalakat odakint – a magas fenyők csúcsait, a beszűrődő napfényt, és a zöldbe burkolózó tájat, ami szinte elnyelt bennünket. A telefonom képernyője már rég elveszítette a térerőt, és most, ahogy a távolság egyre nőtt a várostól, egy különös, bizsergető üresség költözött belém.

Minden, ami eddig ismerős volt – a város zaja, a barátaim nevetése, anyám szigorú, de szeretetteljes hangja –, valahol mögöttem maradt. Most csak én voltam, és az előttem kibontakozó ismeretlen.

A Silver Pines Nyári Tábor. Már a neve is úgy csengett, mint valami mesés hely, ahol korszak kezdődhet. Vagy legalábbis egy új nyár, új arcokkal, új szabályokkal. Újrakezdés. Ezt suttogta anyám a buszra szállás előtt, mikor a szemembe nézett: „Madeline, használd ki ezt a lehetőséget. Jó lesz, hidd el.” Csak bólintottam, de a szívem mélyén nem tudtam, mitől lenne más. A busz hirtelen lassított, én pedig oldalra fordítottam a fejem. Az ablakon túl megpillantottam a tábor kapuját – hatalmas, fából ácsolt kapu, amelynek a tetején kézzel faragott betűk formálták a nevet: „Silver Pines”. A kapu mögött ösvény kanyargott a főépület felé, és körülötte apró faházak bújtak meg a fák alatt. A levegő friss volt, fenyőillatú, és a nap fénye aranysárga foltokban szűrődött át a lombokon.

Ahogy leszálltam a buszról, a vállamra csúszott a hátizsákom súlya. Egy pillanatra megálltam, és mély levegőt vettem. A csend, a fák susogása, a gyerekek nevetése a háttérben – mindez furcsán békésnek tűnt. Talán tényleg jó hely lesz ez.

– Új vagy itt?– szólalt meg valaki mellettem. Megpördültem, és egy szalmakalapos nő lépett közelebb, kezében papírokkal és egy mappával. Barátságosan mosolygott, de a mosoly mögött valami fáradt szigorúság lapult. 

– Emily vagyok, a tábor programszervezője. Te vagy Maddie, igaz?

– Igen. Maddie Brondie– bólintottam. A hangom halk volt, rekedt a hosszú buszút után.

–Nagyszerű! Gyere, megmutatom a faházadat. Később tábortűz lesz, ahol mindenki bemutatkozik. Remek alkalom lesz, hogy megismerd a többieket.

Ahogy követtem Emily-t a kavicsos ösvényen, a szemem a táj részleteit itta: a mohás fatörzsek, a fűben elszórt tobozok, a távolban csillogó tó. Egy pillanatra megálltam, és a tó felé pillantottam. A víz sima volt, mint az üveg, a napfény fénysávokat vetett a felszínére. És ott, a stég szélén, egy alak állt. Magas, izmos férfi, széles vállakkal és sötét hajjal. Olyan mozdulatlanul állt ott, mintha a tó mélyén rejlő titkokat figyelné. A pólója ujja enyhén feszítette az izmait, a keze zsebre dugva, a válla kissé előrebukott, mintha gondolatokba merült volna. Valami különös nyugalom áradt belőle, amitől egyszerre éreztem feszültséget és kíváncsiságot.

Emily észrevette, hogy megálltam. 

–Ő Blake. Ő vezeti a tábort. Kicsit zárkózott, de mindig figyel a rendre. Ha bármire szükséged van, nyugodtan fordulj hozzá.

Blake. A név halkan visszhangzott bennem, mint egy messziről jövő, ismerős dallam. A férfi egy pillanatra sem mozdult, és mégis… mintha pontosan tudta volna, hogy nézem. Egy ismeretlen izgalom cikázott végig a gerincemen, ahogy a tekintetem a stégről a hátára tapadt. 

– Maddie! – szólt hátra Emily, kissé sürgetően. – Mutatom a következő helyszínt!

Emily tovább indult, én pedig erőt vettem magamon, és követtem. A faház egyszerű volt: fából ácsolt falak, egy kis ablak, a verandán egy hintaszék. Bedobtam a táskám a sarokba, leültem az ágyra, és éreztem, hogy ideje egy kicsit relaxálni. Mialatt pihentem, a tábortűz hangjai a távolból szűrődtek be, a fák között csendes szél mozgatta a leveleket. Ahogy esteledett, kiléptem a faházból, és a tábortűz fényét követve elindultam a többiek felé. A fák árnyai hosszúra nyúltak, a tűz ropogása, a pattogó faágak hangja keveredett a nevetésekkel és vidám beszélgetésekkel. Leültem egy padra, és próbáltam oldódni, de a szívem hevesen vert.

Aztán... valami furcsán ismerős árny suhant át előttem. Nem volt hang, sem érintés – mégis végigfutott rajtam egy fajta bizsergés, mint amikor valaki néz, de még nem szól. A gerincem mentén felfelé kúszott az érzés, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

– Jól érzed magad?– kérdezte. A hangja rekedtes volt, mély, mintha valami rég eltemetett titok rezgett volna a szavai között.

A torkomban gombóc keletkezett.

– Igen..– nyögtem ki, alig hallhatóan.

A szemei végigpásztáztak a tűz körüli embereken, majd visszatértek rám. Egy apró, alig észrevehető mosoly jelent meg a szája sarkában.

–Ne maradj fent túl sokáig. Holnap hosszú nap vár ránk..– mondta, majd egy biccentéssel elsétált a fák közé, és elnyelte a sötét.

Egy darabig csak őt néztem – aztán Emily hangja rántott vissza a jelenbe.

– Hahó! Kérsz sült zöldséget? Van kukorica, cukkini, meg még pár finomság – kérdezte nevetve.

Pislogtam párat, mintha most térnék magamhoz, aztán bólintottam.

– Kérek szépen. Meg abból a sült húsból is, isteni finom – dicsértem meg.

Emily büszkén vigyorgott.

– Köszi! Ez apukám titkos receptje. De ne áruld el senkinek! – kacsintott rám összeesküvősen.

Elmosolyodtam. Már most tudtam, hogy vele gyorsan meg fogom találni a közös hangot.

Vacsora után a levegő párás volt, és a fenyőfák illata keveredett a tó vizének sós aromájával. Az ég alján lassan szürkébe fordult a kék, és a tábor kezdett felpezsdülni a közelgő éjszaka ígéretétől. A többiek vidáman sürögtek-forogtak a tábortűz körül, nevetésük és a pillecukrok csomagolópapírjának zizegése betöltötte a teret. Én a faház lépcsőjén ültem, térdeimet átölelve, és a távoli nevetéseket hallgattam. A mobilom a farmerzsebemben rezgett. Egy ismeretlen szám. Már harmadszor csörgött ma. Ránéztem a kijelzőre, a szívem egy pillanatra megállt, majd visszacsúsztattam a zsebembe. Nem mertem felvenni. 

Ezután oldalra néztem, és megláttam Blake-t. A fák árnyékában, távol a tűz körüli gyerekektől és felnőttektől, mozdulatlanul állt. Nem szólt senkihez, nem nevetett, nem gesztikulált. Csak figyelt. Az arca félig sötétbe borult, és mégis, amikor egy-egy nevetés felhangzott, mintha a tekintete rám szegeződött volna.

Megborzongtam.

Nem a hidegtől – a levegő forró volt, a nap még melegen tartotta a földet –, hanem attól a megmagyarázhatatlan érzéstől, hogy figyel. Nem közelít, nem szól, de ott van. Szinte mindenhol. A többiek egyre hangosabban kacagtak, valaki már pillecukrot nyársalt egy bottal. Én pedig úgy éreztem magam, mintha kívülálló lennék. A mobil újra megrezdült. A képernyő világítani kezdett a zsebemben, és a szívem újra megugrott. Ismeretlen szám. Vajon ki hívhat? És miért nem hagy üzenetet?

–Hé, Maddie! Gyere, van egy hordónyi üdítő! – kiáltott fel Emily vidáman, miközben a többiek tapsoltak, ahogy az egyik diák elkezdte csapolni az édes italt.

Bólintottam, és lassan felálltam. De a lábaim remegtek, a bőröm alatt valami feszített, mintha belülről húznák szét az idegeimet. A tekintetemmel megkerestem Blake alakját, és még mindig ott állt. A fák sötétje körülölelte, de a szeme rám szegeződött. Nem mozdult. Nem jött közelebb. Csak figyelt, mintha arra várt volna, hogy én lépjek. Megnyaltam a számat, és a telefonomra pillantottam. A hívás elnémult. A képernyő elsötétült. Mégsem mertem megnyomni a híváslistát.

Másnap reggel a tábor éledezett, a gyerekek és a fiatal segítők vidáman futkostak a rét szélén, míg a felnőttek szokásos reggeli eligazításra gyülekeztek. Én a faház előtti lépcsőn ültem, egy kávés poharat szorongatva, és figyeltem, ahogy a nap sugarai áttörnek a fák ágai között. Azt hittem, a tegnap esti érzés – Blake jelenléte, a lopott pillantások – mára elsimul, de tévedtem. Minden mozdulatomban ott lappangott az égető kérdés: Miért figyel, ha nem közeledik? Miért van mindig a háttérben?

Emily vidáman csettintett, és a hangjára összébb húzódtak a segítők. 

–Ma szituációs játék lesz a nagy réten! Párokban dolgoztok, a csapatoknak együtt kell megoldani a feladatokat. Nate, Maddie, ti egy pár vagytok!

Miközben ittam a kávémat, majdnem félrenyeltem. Felnéztem Nate-re– a kócos hajú, szemtelenül jóképű srác, aki már az első naptól kezdve feltűnt nekem a vidámságával. Hanyagul intett felém, és közelebb lépett. 

–Na, Maddie, készen állsz a nagy kalandra? – kérdezte vigyorogva, és a szeme sarkában csillogott a kihívás.

–Aha, persze– mosolyogtam vissza, bár a gyomrom remegett az idegességtől. 

 Ahogy Nate mellett elindultam a rét felé, a szemem akaratlanul is a fák közé siklott. Naná, hogy itt volt Blake. A karját összefonva, a fa törzsének dőlve figyelte a készülődést. Nem mozdult, nem szólt, csak a szeme követte minden lépésemet. A játék pedig elindult. Nate-el együtt rohangáltunk a kijelölt pályán, kitaláltuk a rejtvényeket, segítettünk egymásnak átmászni a kidőlt fatörzseken. Egy ponton Nate felkapott, amikor elakadtam egy keskeny árok szélén, és a nevetésem hangosan felcsendült. Ő közelebb húzott, és a füléhez hajoltam, hogy súgjak neki egy megoldást.

–Te nagyon beleéled magad!–nevetett, ahogy megfogta a derekamat, és egy pillanatra a keze túl sokáig időzött rajtam. A testem bizseregni kezdett.

–És te nem?– kérdeztem félrebillentett fejjel.

–Csak a társaság miatt…–súgta, és a szemembe nézett, a mosolya széles volt, flörtölő, de ártatlanul játékos.

A játék véget ért, a csapatok összegyűltek a pálya szélén, Nate pedig nevetve leporolta a ruháját. 

–Jó csapat vagyunk, Maddie. Lehet, hogy a következő játékban is együtt kéne indulnunk.

–Lehet–…bólintottam, de a hangom halk volt, a tekintetem a fák felé tévedt. Blake már nem volt ott. A hely, ahol állt, üresen tátongott, mintha csak a képzeletem játszott volna velem.

Már mindenki elpakolt a tűz körül, én pedig mozdulatlanul ültem a helyemen. A telefonom folyamatosan rezgett, majd fogtam és kikapcsoltam. Nem fogom felvenni, azért jöttem ide, hogy távol legyek mindentől. Most a jelenre kell koncentrálnom, és arra, ami igazán fontos. Oldalra néztem. A tűz túloldalán megláttam Blake-et. Elpöckölte a cigijét, aztán elindult felém. Én meg úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

Éreztem a bőrömön a jelenlétét, a forróságot, amit sugárzott, mintha a távolság, amit eddig tartottunk, most egy pillanat alatt semmivé lett volna.

 –A te telefonod rezeg állandóan?– kérdezte halkan, és egy pillantással a kezemben szorongatott mobilra mutatott. A hangja mély volt, rekedtes, és szinte beleremegett a levegő.

Bólintottam.

 –Igen. Már megint hívott valaki… de nem vettem fel.

Blake lassan leült mellém, de nem túl közel, csak annyira, hogy a vállunk közé férjen a sötét és a csend. A tekintete végig a tűz felé nézett, de az arcvonásai megfeszültek.

 –Jobb, ha nem veszed fel.. –mondta halkan, és a hangjában valami különös, komor árnyalat rezdült meg.  –Van, amikor a múlt nem éri meg, hogy újra belépjen az életedbe.

A szívem zakatolt, a testem libabőrös lett. 

–Honnan tudod, hogy kísért a múltam?–kérdeztem, és a hangom remegett, mint a kocsonya.

Blake oldalra nézett, és most először a szemei közvetlenül az enyémbe fúródtak. Mélyek voltak, sötétek, és tele titkokkal. 

–Többet tudok rólad, mint gondolnád, Maddie.

Hirtelen kirázott a hideg, és nem tudtam felfogni amit mondott. Aztán közelebb hajolt és tovább folytatta, ezúttal sokkal halkabbra vette a mondanivalóját.

–És nem hagyom, hogy valaki – vagy valami – bántson téged…–tette hozzá halkan.

A szívem hevesen vert. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tudtam, miért éreztem egyszerre félelmet és valami furcsa biztonságot Blake közelségében. Ott ültem mellette, a közelsége perzselte a bőrömet, pedig még nem is ért hozzám.

Aztán Blake lassan felállt, és a szemei újra a sötét fák közé siklottak. 

–Menj aludni, most már mindenki a helyén van. Későre jár…

A hangja parancsoló volt, de egyben… törődő is. A szavai úgy hatottak, mintha egy láthatatlan kezet nyújtana felém, hogy kihúzzon a sötétből. Felpattantam, és bólintottam, a torkomban dübörgő szívveréssel.

–Igazad van, tényleg késő van..–hebegtem és próbáltam leplezni a zavaromat.

Lassan elfordultam tőle, és elindultam a faház felé. Egy pillanatra visszanéztem, de Blake már nem volt ott. A tűz is kialudt – mintha ő oltotta volna el.

Talán igaza van. Nincs értelme tovább botorkálni az erdőben. Inkább felmegyek aludni.