10. Az igazság

Maddie

Az első pár napban úgy éreztük, a testünk akarata erősebb minden józan szabálynál. Aztán jött a csók a raktár mögött. A levegőben függő szavak a tábortűznél. A pillantás, amit a reggeli eligazítás alatt váltottunk, és amitől remegett a kezem a papírlap fölött. Nem volt több, mint pár lopott perc. Egy sötét ösvényen suttogott kérdés. Egy titokban megosztott falat szendvics. Egy simítás, amikor senki sem figyelt. De ezek a semmiségek lettek a napjaim legfontosabb részei. A harmadik titkos találkozásunknál már nem estünk egymásnak. Nem vetkőztünk. Nem remegtünk a vágytól. Csak sétáltunk. A tó felé. A stégen ülve, mezítláb lógattuk a lábunkat a vízbe.

– Imádom a lábujjaidat – mondta Blake váratlanul.

Felnevettem.

– Komolyan? Ez most a következő vallomásod?

– Igen. Mert azok is a részeid. És én… meg akarom ismerni minden részedet. Nem csak a testedet, hanem a történetedet is. 

Egy pillanatra megállok: a történetemet? Senki sem kérdezte meg eddig. Mindenki csak azt látta, amit mutattam: a laza mosolyt, a pimasz megjegyzéseket. De ő… mélyebbre látott.

– Miért jöttél ide, Maddie? – kérdezte csendesen. – Valami elől menekülsz?

– Inkább magam elől…– felelem.

Nem akarok a régi pasimról beszélni neki. Semmit. Sem azt, hogyan kezdődött, sem azt, hogyan lett belőle rémálom. Oliver egy olyan múlt, amit eltemettem – legalábbis megpróbáltam –, és most valaki másért, valami újért nem akarom visszahozni a felszínre. Főleg nem Blake miatt. Neki tiszta lapot akarok adni… legalább amennyire csak tőlem telik.

De nem tudok nyugodtan aludni. A gondolat már napok óta ott motoszkál bennem, mint egy szúnyog a hálóban, ami épp csak annyira zavaró, hogy ne tudjam elhessegetni. Oliver legalább most nem hívogat. És van egy olyan érzésem… egy fura, rosszullét-szagú sejtelem a gyomrom mélyén, hogy már úton van felém. Ha valamelyik ismerősöm – akár csak véletlenül is – elkotyogja neki, hogy hol vagyok, hogy ebben a táborban vagyok, a nyár közepén, védtelenül, akkor… akkor vége. Az egésznek.

Mert Oliver belépője olyan, akár egy hurrikán. Nem kérdez, csak cselekszik, és szétver mindent ami az útjába áll.  És aztán, mikor romokban állsz, szivárogni kezdenek a titkok, mint egy kiszakadt zsákból a homok. Aztán csak azt látod, hogy vérzel… és fogalmad sincs, mikor kezdődött el.

Az a videó…

Istenem, csak ne kelljen rágondolnom. De mégis mindig ott van, mint egy kísértet. Tudom, hogy megvan neki. Tudom, hogy ő maga készítette. Tudom, hogy ha akarná, egyetlen gombnyomással feltöltené valamelyik platformra, vagy szimplán körbeküldené. És szerintem… ha megtudná, hogy itt vagyok, simán kiszivárogtatná. A tábor nem olyan zárt hely, mint amilyennek elsőre tűnik. A fák csendje nem tudja elnyelni a suttogást. Itt mindenki hall mindent. Egy ilyen videó pedig… egy ilyen videóval bárki el tudja pusztítani a jövőmet.

És tudom, Oliver ezt pontosan így tervezi.

– Neked mi a legpiszkosabb titkod? – kérdezem, és oldalra fordulok, hogy lássam őt. A szemem sarkából figyelem a vonásait. – Van csontváz a szekrényedben?

A szám sarkában ott bujkál egy mosoly, de a kérdés mögött igazi kíváncsiság lapul. A válasza azonban meglep. Blake felnevet. Hangosan, fesztelenül. Majd hirtelen elhallgat. A tekintete a távolba vándorol, mintha valamit látna a fák között – valamit, amit csak ő ismer.

– Ha tudnád… – feleli végül, egészen halkan. – Azért nekem is vannak dolgaim a múltból… A mai napig is kísértenek.

A szívem halkan dobban egyet. Nem tudom, mire számítottam. Talán egy félmosolyra, egy vállrándításra. De ez… ez mélyebb.

– Exbarátnő? – kérdezem, próbálva elütni a dolgot. – Egy eltitkolt gyermek? Vagy egy gyors házasság valami Vegas-féle kápolnában? – kuncogok, de belül már érzem a feszültséget.

Blake rám néz. A mosolya nem éri el a szemét. Valami sötét villan át benne – olyan, amitől még gyomrom is összerándul.

– Az exek veszélyesek. – mondja végül. – Ezért is szakítottam meg velük minden kapcsolatot.

Sóhajt, mintha ezzel a mondattal el akarna vágni egy láthatatlan kötelet, ami a múltjához fűzi. De én érzem: a kötelék még ott van. Nem vágta el. Csak megfeszítette.

– Akkor nem én vagyok az egyetlen, aki menekül valami elől. – jegyzem meg, halkan, és az égre meredek.

Egy darabig csendben maradunk. A tücsökciripelés és a távoli bagolyhuhogás tölti be az űrt. Aztán ő halkan megszólal.

– Van, amit nem tudsz eltemetni. Csak remélheted, hogy nem talál rád újra.

Én is csak remélni tudom, hogy Oliver nem talál rám újra. Mert amíg nem tudja, hol vagyok, addig talán valóban biztonságban lehetek Blake mellett. Sőt… boldogabb vagyok, mint valaha. Talán először érzem igazán, hogy valaki mellett lehetek önmagam. Nem kell játszanom, nem kell félni attól, hogy valaki uralni akar. Blake más. Ő nem birtokol, hanem megfog – óv, mint egy szilárd sziklafal, amely mögött végre levegőhöz jutok. Nekem egy ilyen férfi kell. Nem egy fiú, aki játszadozik az érzéseimmel, hanem valaki, aki már tudja, mit jelent szeretni… és veszíteni is.

A nagy korkülönbség?

Ugyan már.

Én tizenkilenc vagyok, ő harminckettő. De ezek csak számok. Azt hiszem, minket nem az évek választanak el másoktól, hanem a sebeink. Mert mindketten megéltük a fájdalmat. Mindkettőnknek van egy múltja, amitől néha még mindig nem tudunk aludni. És pont ezért értjük egymást olyan jól. Pont ezért olvassa le az arcomról, mikor van szükségem egy ölelésre. 

Valami nincs rendben. Már napok óta érzem. Olyan, mintha valaki követne engem. Akárhányszor végigsétálok a tábor területén, megrezzenek. Egy reccsenő gallytól. Egy túl hosszan tartó pillantástól. Egy hirtelen feltámadó széltől, ami úgy súrolja a nyakamat, mint egy fenyegető suttogás. Most is ez történik. Már majdnem besétálok az ebédlőbe, mikor a vállam megfeszül. A gyomrom görcsbe rándul, mintha a testem előbb érzékelné a veszélyt, mint az elmém. De aztán Jenna futva közeledik felém.

A tekintete rémült, a mozdulatai kapkodóak.

– Valaki… valaki lelőtt egy szarvast! – hadarja. – És… rárakták az étkezőasztalra. Csupa vér a padló! Maddie, nézd még üzenetet is kaptál!

A kezembe nyom egy cetlit. A papír vékony, enyhén nedves – talán az állat vérétől. Az ujjaim remegni kezdenek, mielőtt még elolvasnám, de a szemem már a sorokat issza. És akkor… Megfagy bennem a vér.

"Maddie-nek szeretettel. Ha nem vigyázol, te is így végzed."

Nem tudok megszólalni. Hirtelen megszédülök, Jenna szája még mindig mozog, én pedig már nem hallok semmit. A szívem már a torkomban dobog. Ezt tuti Oliver küldte. A nevét nem írta le. De tudom, hogy ő volt. Csak ő tud így írni. Csak ő használna egy ilyen szimbolikus, mocskos, brutális gesztust. A szarvas... gyönyörű, ártatlan... és most ott fekszik, halottan, eltorzítva egy asztalon, mint valami perverz trófea. Nekem szánták. Nekem üzenték.

Tudja, hogy hol vagyok. A cetli még mindig a kezemben van. A betűk beleégtek a retinámba. Felfordult a gyomrom, mintha valami belülről marcangolna. Fáj, de nem tudok sírni. Még nem.

Aztán felemelem a tekintetem.

Meglátom Blake-t, aki az ebédlő végében áll. Az arca kőkemény. A szeme sötéten csillog, mint egy vihar előtti égbolt. Rám néz. Egyenesen belém. Nem kérdez. Nem szól. Csak áll ott, mintha ő is tudná. Szerintem már tudja. A keze ökölbe szorul, az ízületei kifehérednek. A karja enyhén remeg, mintha csak arra várna, hogy valamit szétzúzhasson. Aztán a fejével biccent egyet felém. Én pedig tudom, hogy hív.

Mielőtt hozzá mennék megfogom Jenna vállát.

– Mennem kell. Kiderítem, ki volt az.

A hangom nyugodtabb, mint amilyen valójában vagyok. Talán ezért is lep meg annyira, amikor Jenna megragadja a vállamat. Az ujjai erősen kapaszkodnak belém – nem úgy, mint egy barátnő, hanem mint valaki, aki fél.

– Vigyázz magadra, Maddie! – sziszegi. – Az a férfi veszélyes.

Egy pillanatra elhiszem, hogy Oliverre gondol. De nem. Jenna nem tud róla. Ő Blake-re gondolt. Megfeszülök. A tekintetem lassan visszatalál Blake-hez, aki már kilépett az étkező ajtaján. Sietnem kéne.

– Nem miatta kell aggódni, Jenna. – felelem halkan, miközben lassan kiszabadítom magam a szorításából. – Hanem az exem miatt.

Jenna nem válaszol. Csak áll ott, mereven, és néz utánam, ahogy elindulok Blake után. Ahogy kilépek a verandára, egy gondolat mégis belém kúszik. Mi van, ha Jenna nem téved? Mi van, ha nem Oliver tette? Mi van, ha a veszély… nem kívülről jön, hanem mellettem sétál?

Elindulok az erdőben, és hallgatom a madarak csicsergését. Megállok egy sziklaszirtnél. A tábor már messze van tőlem. Blake pedig már itt van, háttal áll nekem, és éppen cigarettázik. A füst lassan tekeredik a levegőbe, mint egy kígyó, ami nem siet sehová. Ő beletúr a hajába, leheletnyi feszültséggel, amit talán csak én veszek észre.

Figyelem őt. A sziluettjét. Ahogy a vállai megfeszülnek. Nem úgy néz ki, mint egy gyilkos. Nem mintha tudnám, hogyan néznek ki a gyilkosok. De az ösztöneim eddig sosem csaptak be. Jenna túl heves volt. Túlságosan személyesnek tűnt a félelme. Talán… csak irigy. Talán… csak fél attól, amit lát köztünk.

– Itt vagyok. – szólalok meg.

Blake megfordul. Nem lepődik meg, mintha tudta volna, hogy jövök. Még egyszer beleszív a cigarettába, aztán kifújja a füstöt úgy, hogy az arcát félig elrejti. Aztán eldobja, és lassan elindul felém. A mozdulatai gyorsak, és kiszámítottak. A tenyerébe fogja az arcomat, hüvelykujja a bőrömet simítja. A szemeim akarva-akaratlan lehunyódnak egy pillanatra. Annyira közel van, érzem a testéből áradó meleget, a füst enyhe illatát, amit mindig is túlságosan vonzónak találtam. Egy szikla szélén állok, és tudom, hogy zuhanás lesz belőle. Mégis... hagyom.

És akkor megcsókol. 

Érzem benne az aggódást és a féltést. Talán a reményt is, hogy újra láthat. Az ajkai mohón falják az enyémet. A karja a derekam köré fonódik, és úgy húz magához, hogy alig kapok levegőt.  A csókban ott a feszültség, a múlt, a félelem, és a megváltás ígérete. És én… elveszek benne. 

A csók még ott lüktet az ajkaimon, de a szívemben valami más kezd el verni. Egy fojtogató érzés. Egy suttogás, ami belülről marcangolja az elmém. Félek. Nem tudom, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor a cetlit a kezemben tartottam. Talán már sokkal korábban – mikor Oliver először emelte rám a hangját, és én azt hittem, ez is a szeretet egy formája. De most… most itt állok valaki más karjaiban, és mégis úgy érzem, a múlt utolért.

– Blake... Félek. – nyögöm ki végül.

Aztán megérzem az érintését. Gyengéden simít végig az arcomon, mintha a testemet próbálná lecsillapítani, de valójában belül akar megnyugtatni. A szemébe nézek, és ott van benne minden. Az aggodalom. A düh. A ragaszkodás. És még valami más… valami, amit nem tudok beazonosítani. Egy árnyalat, amit csak akkor lát meg az ember, ha nagyon figyel.

– Mellettem sose félj. – mondja, mély, reszelős hangon. – Amíg itt vagyok, addig biztonságban vagy.

El akarom hinni. A teste meleg, az ölelése sziklaszilárd. Mégis ott lüktet bennem a kérdés, amit már régóta cipelek.

– Láttam rajtad, hogy tudsz mindent. – súgom. – Honnan ismered Olivert?

A válasz helyett csend áll be közénk. Nem a természet csendje. Ez a válasz elmaradásának a csendje. Az a fajta, ami a bűnösök és az áldozatok között feszül. A szeme sem rebben. Az ajkai nem mozdulnak.

Nem válaszol.

Ehelyett szorosan magához húz. Karjai szinte fájón erősen fonódnak körém. A testével válaszol, nem a szavaival. De én már nem tudom, hogy ez vigasz… vagy figyelmeztetés. A szívem a mellkasának ütődik. Vadul dobog. Nem tudom eldönteni, az övé is ilyen gyors-e… vagy csak az enyém bolondult meg.

Aztán valami furcsa történik. Egy villanás a távolban. Talán csak egy fény a fák között. Vagy… egy vaku? Egy objektív tükröződése?

Valaki figyel minket.

De nem mozdulok. Még nem. Csak a gondolataim suttognak egyre hangosabban: Mi van, ha Blake tényleg ismeri Olivert? Mindent tud rólam, amit valaha meséltem neki.

– Menjünk. – szólal meg hirtelen Blake, és a hangjában idegesség csendül.

Aztán körbenéz. A mozdulata gyors, ösztönös. Mint egy vadászó állat, aki megérzi a veszélyt, mielőtt még látja. Mintha ő is látta volna a villanást. Egy halvány villanást a fák között. Egy pillanatra azt hittem, csak képzelődtem. De most már tudom: nem én voltam az egyetlen.

– Lehet, hogy valaki figyel minket? – kérdezem óvatosan, szinte suttogva.

Blake lenéz rám. A szemében most nem csak szenvedély van, hanem valami más is. Éberség. Veszélyérzet.

Nem válaszol. Csak megfogja a kezem, szorosan, határozottan, mintha nem akarna elengedni. Vagy… mintha félne, hogy ha elenged, valami más kaparint meg engem.

– Gyere. Itt van valahol a kocsim. Elhúzunk innen.

A bokrok zizegnek körülöttünk, ahogy áttörünk az aljnövényzeten. A sötét erdő most már nem csak hátteret ad – ellenünk van. A fák magasabbnak tűnnek, a madarak elhallgattak, a távolban valami… mintha lépkedne. Blake előremegy, ismeri az utat. A tenyerem az övében, de a szorítása túl erős. Nem bántó – inkább túl védelmező. A fák közül kiérve megpillantom a kocsiját: egy fekete Jeep, kissé poros, de készen áll a menekülésre.

Ő azonnal kinyitja az ajtót nekem, és én beszállok.

– Bekapcsolom a GPS-t. –közli velem, majd rám csukja az ajtót.– De előbb ki kell jutnunk az ösvényről. Nem akarom, hogy bárki kövessen.

Aztán megkerüli a kocsit, és bepattan mellém. Épphogy beindítja a fényszórókat, amikor a visszapillantóban meglátom. Egy alak az erdő szélén. Csak egy másodpercre szúrtam ki. Sötét baseball sapka volt rajta. 

– Blake… ott volt valaki. – súgom, de mire újra odanézek, már üres a hely.

A férfi előrenéz, összeszorított állkapoccsal. Nem kérdez többet. Rányom a gázra, és azonnal kihajtunk az erdőből.

– Szerintem Oliver az. Tuti, hogy ő követ minket. – hátranézek, a sötét fák között már nem látok semmit, de az a bizsergés a gerincemben nem hazudik. Ott volt. Láttam.

Blake nem válaszol, úgy nyomja a pedált, mint egy őrült. Az autó rázkódik az egyenetlen földúton, a fényszórók cikázva vetnek árnyakat a fák közé.

– Naná, hogy ő volt az. – dörmögi végül. – Azok a fenyegető üzenetek mindent elárultak.

Én pedig azonnal megdermedek. Hogy mi?

– Honnan tudsz azokról? – kérdezem döbbenten, de az utolsó szó végén már remeg a hangom.

Blake nem néz rám. Csak előre, az útra. A szája kemény vonallá préselődik.

– Én loptam el a mobilodat. – mondja végül, olyan nyugodtan, mintha csak azt közölné, hogy elfogyott a benzin. – Egy hacker vagyok, Maddie. De nem csak úgy random. Én felelek a biztonságodért. Az édesanyád bérelt fel engem.

Szétesem. Olyan, mintha egy bombát dobott volna közénk. Minden addigi bizalmam, érzésem, a csókjai, az érintései… elvesznek. Hazudott. Végig hazudott. A szemeim kitágulnak, a tüdőm nem szív be elég levegőt. Elborít valami sűrű, fojtogató pánik.

– Ezt nem hiszem el… – suttogom. – Te… te egy rohadt nagy hazug vagy, Blake!

A gyomrom liftezni kezd. A valóság annyira felkavar, hogy fizikai fájdalmat okoz. A testem tiltakozik. Valóban hányingerem van.

– Állj meg, Blake! – könyörgöm, a hangom remeg. – Mindjárt… mindjárt hányok!

A férfi egy pillanat alatt félrerántja a kormányt, a kocsi fékezve csúszik le az útról egy tisztás szélére. Por száll fel, gallyak reccsennek. Én pedig nem várom meg, míg teljesen leáll a motor, azonnal kipattintom az övet, és kipattanok a kocsiból. Térdre rogyok a fűben, és előrehajolva öklendezni kezdek. Könnyek szöknek a szemembe, de nem a rosszulléttől, hanem a megaláztatástól. Az árulástól.

Aztán hallom, hogy Blake mögém lép. Egy pár másodpercig hezitál, majd leguggol mellém. 

– Hé, kérlek… ne haragudj. – suttogja.

A hangja gyengéd. Túl gyengéd ahhoz képest, hogy épp most árulta el, hogy az egész kapcsolatunk nem volt más, mint egy megfigyelési küldetés. Mintha ezzel az egyetlen mondattal bármit is helyrehozhatna. Mintha a „ne haragudj” varázsige lenne, ami kitörli a hazugságait.

Én pedig egyre jobban rákapcsolok, de már nem a rosszullét gyötör, hanem a jelenléte. Szégyellem magam, amiért ilyen közel engedtem magamhoz. Amiért megbíztam benne. Amiért szerelmes lettem… egy férfiba, akit a saját anyám bérelt fel, hogy figyeljen engem.

Ekkor megérzem a kezét. Finoman érinti meg a hajamat. Köré tekeri a kezén, és úgy tartja. A gyomrom újra összerándul. Nem tudom eldönteni, hogy a mozdulata segít… vagy csak még jobban megaláz. Mert ott van mögöttem.

– Kérlek… beszéljük meg. –a hangjában félelem bújik meg.

Még mindig remegek, de a gyomrom már nem fordul fel. Helyette a gyűlölet nyomja el az undort. Lassan felegyenesedem, megtámaszkodom a térdemen, majd kiegyenesedek. A fű még nedves, a térdem zöld lett, de nem érdekel. Egyedül ő érdekel. Ott guggol előttem. Mint egy bűnös kutya. A szeme még mindig ártatlanul fürkész, én pedig végre meglátom milyen is valójában.

Felemelem a kezem, és hatalmas pofont adok neki. A mozdulat gyors volt, tiszta és fájóan felszabadító. De ő nem mozdul, csak hátrahőköl. Az arca elfordul, az arcán ott vöröslik a kézlenyomatom. A szeme nem könnyes, de csillog. Nem a fájdalomtól. A felismeréstől.

– Végre… már ideje volt. – mondom halkan, de a hangom kemény.

Ő visszanéz rám. Nem támad. Nem védekezik. Csak bámul. Valami összeomlott benne. Talán egy hazugság. Talán egy illúzió. Vagy csak a remény, hogy még lehet közöttünk valami.

– Mindent eljátszottál, Blake. A bizalmamat. A testemet. A történetemet. A jövőmet. – felsorolom, és minden szóval újabb sebet ejtek rajta. –Beengedtelek az életembe, megbíztam benned. Szerettelek, és még most is kurvára szeretlek. De úgy látom csak egy eszköz voltam a számodra. Egy fiatal fruska, akit kedvedre döngethettél a táborban.

– Nem vagy eszköz, Maddie. – feleli végre halkan. – Az elején talán az voltál. De már rég nem az vagy. 

Megrázom a fejem.

– Mondogasd csak magadnak, úgysem hiszem el.– horkanok fel.– Viszont egy valamit már tudok. Inkább leszek egyedül, mint veled.

Blake felnéz az égre, majd felsóhajt. 

– Oké. Értelek. – mondja végül. – De egy valamiben egyezzünk meg. Továbbra is vigyáznom kell rád. Veszélyben vagy.

Felszakad bennem egy mélyről jövő gúnyos nevetés.

– Hah! – horkanok fel. – Te most csak viccelsz, ugye?

Egy másodpercre még azt is el tudnám hinni, hogy ez egy rossz paródia.

– Miért vagy ilyen… érthetetlen? – kérdezem, most már nem kiabálva, hanem csendesen. Fojtott fájdalommal. – Épp most derült ki, hogy az egész kapcsolatunk egy megbízás volt, Blake. Te voltál a kamerarendszer, csak két lábon. És most alkudni akarsz velem?

Ő közelebb lép, és megfogja mindkét vállamat.

– Oliver itt van a közelben! – mondja élesen. – Bármikor rád találhat!

A hangjában pánik csillan. Nem értem, hogy ez most valódi félelem... vagy csak újabb módja annak, hogy kontrolláljon.

– Nem emlékszel a szarvas tetemre? – kérdezi, suttogva már.

Ettől az emléktől megfagyok. Naná, hogy emlékszem. A látvány beégett a retinámba. A cetli. A vér. Az a fajta halál, ami üzenetként lett feltálalva. A gyomrom újra görcsbe rándul, és ösztönösen hátrébb lépek egyet. Már megint elkapott az undor. De most már nem csak a szarvastól, hanem ettől az egész cirkusztól.

– Ne emlékeztess. – súgom, és a hangom már elcsuklik. – Ne emlékeztess arra, amit nekem kell elviselnem csak azért, mert valakik úgy döntenek, hogy figyelhetnek, irányíthatnak, vagy vadászhatnak rám.

Blake közelebb lép. Én pedig úgy érzem rögtön meggyulladok. Miért nem tud távol maradni? Komolyan… mikor fog végre leszállni rólam? Már nyitom a szám, hogy újra eltaszítsam, de megelőz.

– Jó, de akkor kérlek… fogadj szót, és szállj vissza a kocsiba. – suttogja. – Kérlek…

A hangja elgyengül. Szinte kérlel. Mégsem tudok benne teljesen megbízni. Már nem. És épp amikor azt hiszem, most végképp elszakadok tőle, mégis előáll valamivel.

– Viszont… ha nem akarnál jönni, kérlek… hallgasd meg ezt, amit kaptam.

Belenyúl a nadrágja zsebébe, elővesz egy sötétkék, karcos telefont, és remegő ujjal elindít valamit a kijelzőn. A hangszóróból recsegve szólal meg egy mély, jól ismert hang. Oliver hangja az, még a hideg is kiráz tőle.

"...Nem érdekel, hányan állnak közé és közém. Nem érdekel a kocsi, a csávó, a tábor. Csak idő kérdése, és megtalálom. A kis cafka úgyis mindig ugyanazokat a hibákat követi el. Megfigyeltem."

Idióta.

“Szeretem nézni ahogy fél. Amikor nem tudja mikor csapok le rá. Vajon megijedt a szarvas tetemtől? Remélem igen, mert az egy figyelmeztetés volt. A következő ő lesz. A saját bőrén fogja megtanulni, mit jelent engem elárulni."

–Honnan van ez a hangfelvétel?–kérdezem döbbenten.

Blake elteszi a telefont, és komoly arccal néz rám.

–Az egyik kolléganőmet is bevontam a nyomozásba. Pár alkalommal randizott vele, és Bridget kijelentette, hogy a volt pasid elmebeteg.

Abban a pillanatban összeáll a kép. Az a nő volt Blake faházában. Hát persze! Én pedig rohadt féltékeny voltam rá!

– Ezt… mikor kaptad? – próbálom elterelni a gondolataimat arról a nőről.

– Még a múltkor. Egy rejtett feladótól. Kódolt üzenetként. – feleli. – Én fejtettem vissza. Mert figyeltem, Maddie. Akkor is, amikor te utáltál érte. Akkor is, amikor… beléd szerettem.

A „szeretlek” szónál automatikusan forgatom a szemem. Istenem… komolyan? Már ezredszerre hallom ezt tőle – ugyanazzal a lejárt lemezzel próbálja elrejteni azokat a dolgokat, amiket elhallgatott. Hazugság, kontroll, megfigyelés… és most ezt akarja letakarni egy vallomással?

Ezzel kurvára elkésett.

– Jól van. Tudod mit? – mondom végül, fáradtan, lemondóan, de nem veszekedve. A hangom olyan, mint amikor az ember elolt egy gyertyát – csupán egy szisszenés, aztán csend. – Vigyél vissza a táborba. Nagyon kimerültem.

Nem nézek rá. Nem adom meg azt a luxust. Egyszerűen csak elfordulok, és elindulok a kocsi felé. A cipőm tompán puffan a földön. A sötét erdő körülölel, de már nem félek tőle. Már nem ő a veszély. A valódi félelem ott sétál mögöttem. Emberi alakban. Blake bőrébe bújva.

Beszállok. Becsatolom az övet. Nem nézek rá. Blake is beszáll. Szótlanul. A motor beindul. Az erdő sötétje elmarad mögöttünk. Csak a fényszórók világítják meg a szűk utat. A táborba… vagy a következő vihar felé.