11. A féltékenység

Blake

Tizennyolc éves voltam, amikor először törtem be egy védett rendszerbe. Egy elit egyetem zárt hálózata volt – kíváncsiságból csináltam, nem rosszindulatból. Kicsit olyan volt, mint amikor a gyerekek titokban felkapcsolják a villanyt éjjel. Csak hogy lássák, megtehetik-e. Eleinte hobbinak tűnt. Egyfajta intellektuális verseny köztem és a világ között. De aztán megláttam, mit lehet vele valóban elérni. 

Azt, amit a rendőrség nem tesz meg. Azt, amit az igazságszolgáltatás elfelejt. Egy katonai bázison dolgoztam évekig. Eleinte kis feladatokat kaptam: adatmentés, titkosítás, rendszerkarbantartás. Aztán jöttek a komolyabb ügyek. Emberkereskedelem, zsarolóhálózatok, dark web-es üzletelés. Egyszer csak már nem csak jelszavakat törtem fel. Embereket mentettem meg.

Volt egy lány: Amy. Tizenhat volt, amikor rátaláltam. A képe keringett egy titkos fórumban. Kiszűrtem a fájlt, felnyomtam a szervert, és három nap múlva egy furgonból szabadították ki. Azóta tudom, hogy ez nem csak hobbi. Ez küldetés. Egy ideig szervezetekkel dolgoztam. Titkos, feketelista-nélküli akciócsapatokkal. Akiknek nincs logójuk. Akiknek nincs nevük. Akik nem kérdeznek, csak mentenek.

De én kérdeztem. Túl sokat. A végén már egyedül dolgoztam. Mert rájöttem: a világon nem mindenkinek cél a megmentés. Csak a látszat.

Aztán egy napon csörgött a mobilom, Maddie édesanyja hívott. A hangja remegett. A félelem nem a szavakban volt, hanem a szünetekben. Ismerte Oliver-t. Talán túlságosan is jól. Tudta, mire képes. Tudta, hogy ha egyszer visszajön, a lánya nem fogja tudni megvédeni magát. Azt mondta:

– Nem csak figyelni akarom őt, hanem megmenteni. De nem tud róla. Ne is mondja el neki. Csak legyen ott, ha baj van.

És én… elfogadtam. Mert már régóta nem magamért csinálom. Hanem azokért, akiknek nincs más választásuk, csak a remény.

A nap már lemenőben, és a fák árnyékot vetnek a verandára. A kávé gőze még száll, de már nem elég erős, hogy elnyomja az emlékek szagát. Vér. Adrenalin. Maddie szeme, amikor felpofozott. És az, ahogy kimondta: Végre… már ideje volt.

Emily mellettem ül. Halál nyugodt. Keresztbe tett lábbal kortyolja a kávét, és úgy figyel engem, mint egy anya figura. 

– Nem úgy alakult, ahogy gondoltam. – mondom végül. Keresem a hangomban a tárgyilagosságot, de csak a fáradtság jön ki.

– Nem. – feleli egyszerűen. – Azt hittem, profibb vagy.

Ez nem piszkálás. Nem gúny. Ténymegállapítás. És mégis belém mar.

– Nem számítottam arra, hogy így el fogja veszíteni a fejét... – próbálkozom.

– Ő vagy te? – kérdezi szinte azonnal.

Hirtelen elcsendesedünk. Emily leteszi a csészét az asztalra. Én a fapadlót bámulom, de a szavai utat találnak maguknak.

– Blake... ez már nem egy küldetés. – kezd bele.– Ez kapcsolat. Érzelmekkel. Egy hús-vér lánnyal, nem egy célponttal.

Lenyelem a választ. Azt, hogy "tudom". Mert nem tudtam. Nem így. Nem ilyen mélyen. Azt hittem, majd figyelek, megóvom, és kész. De belesodródtam. Először csak a szokásos módon. Megfigyelés. Naplózás. Kódok, üzenetek, rizikó.

Aztán a nevetése. A hajnali futásai. A pillantása, mikor észre sem veszi, hogy figyelem. A nyakán a vékony kis vonal, ahol mindig megszorul a pulzusa, ha dühös. Az első csók... ami nem volt benne a tervben. Az első szeretkezésünk, amikor a szemébe néztem, ő pedig kéjesen nyögött a vágytól.

– Elveszíted őt. –ráz fel a gondolataimból Emily. – Ha még mindig úgy kezeled, mint egy feladat. Egy cél. Egy fenyegetett státuszt, akit védelmezni kell. Ő nem dosszié. Nem adatcsomag. Nem ügyfél.

Felnézek rá. A szemeiben nincs harag. Csak... egyfajta fáradt igazság. Amit nem lehet meghekkelni és kikerülni.

– És ha nélkülem bajba kerül? – kérdezem, halkabban, mint szeretném.

Emily felhúzza a szemöldökét.

– Akkor mész és megmented.

Délután három óra van. Maddie éppen egy kézműves foglalkozáson van. Éppen rá várok. Aztán meglátom, ahogy kilép az épületből. Pulcsi nélkül, papucsban. Körbenéz. Tudja, hogy itt vagyok. Mégsem siet. Nem viharzik ide. Csak… leül a korlátra, kicsit távolabb. A testem minden porcikája arra ösztönöz, hogy beszéljek vele. Hogy mondjak valamit. Hogy kérjek bocsánatot, hogy bizonygassam, megmagyarázzam a dolgokat.

De nem teszem.

Mert most először… rájöttem valamire. Nem kell mindig csinálnom valamit. Nem kell mindent helyrehozni. Nem kell előbb tudni, mit érez, mit gondol, mit akar. Most nem őt kell megmenteni. Hanem magamat kell leállítani. Ő ott ül, én pedig végigmérem őt: a haja még kissé nedves, a szemei fáradtak, de élnek. Valahol mélyen még mindig bíznak – de csak akkor, ha nem nyúlok hozzá. A tenyerem a térdemen pihen. Nem mozdulok. Nem kérdezem, hogy van. Nem suttogok „sajnálom”-ot. Nem kérek semmit. Mégis ő az aki megtöri a köztünk lévő feszült csendet.

– Hogy vagy? – kérdezi.

Alig több mint egy lehelet. De minden szótól beleremeg a mellkasom. Oldalra kapom a fejem. A szemeibe nézek. Nem tudok olvasni bennük. Talán nem is akarom. Talán attól félek, hogy még mindig van bennük valami, ami fáj. Megköszörülöm a torkomat, mintha egyetlen válasszal újraindíthatnám a kapcsolatunkat. 

– Jól vagyok... köszönöm... – felelem. A hangom száraz, kimért. De mégis, van benne egy hajszálnyi őszinteség. Talán most először.

Egy pillanatig nem történik semmi. Aztán visszakérdezek. Nem hivatalosan. Nem úgy, mint korábban. Csak... emberként.

– És te?

Miközben várom a választ, benyúlok a zsebembe, és előveszem a cigis dobozt. Ugyanazt, amit mindig. A mozdulataim automatikusak – de most érzem, hogy figyel. A szemem sarkából látom, ahogy rám néz. Nem szól. Nem ítél el. Csak figyel. Mintha most próbálná megérteni, ki vagyok. Mit rejtegettem eddig.

Ő megvonja a vállát.

– Fogjuk rá… – mondja halkan.

A cigarettát meggyújtom. A láng megvilágítja az arcomat, egy pillanatra. Talán túl sokat is mutat.

Nem mondom ki, amit gondolok:Hogy „hiányoztál”.Hogy „félek, hogy végleg elveszítelek”.Hogy „minden más lett, amióta téged figyellek – nem mint célt, hanem mint nőt”.

Mert most nem az a dolgom, hogy mondjak valamit. Csak az, hogy itt legyek. Mellette. Emberként. Nem mint hacker. Nem mint testőr. Hanem mint Blake. A cigaretta lassan parázslik el az ujjaim között. Nem sietek vele. Nem sietek semmivel. Most először nem akarok sietni. A jelenlét... ez az egyetlen, amit adni tudok neki úgy, hogy nem kér semmit cserébe. Maddie mellette ül. Félprofilból látom az arcát, ahogy a távolba néz. A szél néha belekap a hajába, aztán visszahull a vállára. Elég egy ilyen kis mozdulat, hogy emlékeztesse a testem: mennyire szeretnék közelebb hajolni. De nem teszem.

Aztán megszólal.

– Ma kézműves foglalkozás volt. – mondja halkan, olyan hangon, mint aki maga sem tudja, miért meséli.

Felé fordulok kissé, nem mozdulok túlságosan. Nem akarom elriasztani azt a kis nyílást, amin most elkezdett beszivárogni a bizalom.

– A kicsik papírból hajtogattak madarakat. Én meg segítettem nekik ragasztani, meg kivágni. Az egyikük rám ragasztotta az egész csillámporos lapot. – meséli, és a hangjában már ott egy halvány mosoly.

Elmosolyodom. Nem csak azért, mert vicces. Hanem mert ez ő. Ez a Maddie, akit elrejtett az árnyékai mögé. És most végre előbújik.

– Ügyes vagy. – mondom egyszerűen.

Ő felém pillant, mintha nem tudná eldönteni, gúnyolódom-e. De a hangomban most nincs semmi játszma. Csak... büszkeség. Tiszta, egyszerű, férfias büszkeség.

– Komolyan mondom. Az, ahogy a gyerekekhez beszélsz, meg hogy türelmes vagy velük… nem mindenki képes erre. – teszem hozzá, még mindig nem túl hangosan. Nem akarom megtörni ezt az apró melegséget, ami most elkezdett körénk gyűlni.

Ő nem válaszol azonnal. Csak lehajtja a fejét, és az ölében pihenteti a kezét. A csend most nem feszül közöttünk, inkább azt érzem, hogy a fal lassan leomlik köztünk.

– Régebben azt hittem, hogy semmiben sem vagyok igazán jó. – mondja halkan. – Csak sodródtam. Bulik, menekülés, kamu mosolyok. De ma… mikor az a kisfiú azt mondta, hogy az én baglyom lett a legjobb, hát... majdnem elsírtam magam.

A szívem összeszorul.

Nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy beengedett. Egy pillanatra. És ez többet jelent, mint bármelyik csókunk eddig.

– Megérdemled, hogy így érezd magad.– mondom, a hangom rekedt, mélyről jövő.

Most nem nyúlok hozzá, nem érintem meg a kezét. Inkább csak hallgatom, és örülök, hogy végre beszél. Maddie oldalra fordul. A szeme csillog, de nem sír. Lassan kezd élet költözni a tekintetébe, én pedig büszkébb vagyok rá, mint bármikor.

– Van kedved... kávét inni? – kérdezi félszegen. A hangja megrezzen a végén, mintha még mindig nem lenne biztos benne, szabad-e ilyen egyszerű dolgot kérnie tőlem.

A szívem repes a boldogságtól. Mosolygok.

– Persze... Én is éppen ezt akartam kérdezni. – válaszolom. – Rég ittam már koffeint.

Felállok, majd felé nyújtom a kezem. Ő pedig elfogadja. A tenyere az enyémhez simul, és ahogy a bőre az ujjamhoz ér, érezni az apró szikrákat. Maddie megijed. Nem tőlem – hanem attól, hogy valami újat érez. Vagy ugyanazt, de másként. És én… nem engedem meg magamnak, hogy most bármit is tegyek. Nem húzom közelebb. Nem simítok végig a karján. Csak tartom a kezét, míg feláll. Ennyi éppen elég.

A bizsergés viszont elindul bennem. Az a régi ismerős villanás a mellkasomban, a gyomromban. Istenem… Bárcsak velem aludna az éjjel. Bárcsak megoszthatnám vele az ágyam... a testem.. A csókomat…

De most úriember vagyok. Nem sietek el semmit. Nem rontok rá. Nem kérek többet, mint amit adni akar. Csak követem őt a konyhába. És most először… nem az jár a fejemben, hogy mikor csókolhatom meg. Hanem az, hogy milyen hangja lesz annak a csészének, amit ő fog majd kevergetni, és milyen lesz nézni, ahogy egy kávét készít magának, már nem félve tőlem. Ez a bizalom illata.És én évek óta először nem akarom elrontani.

A tányér meleg a kezemben, a gőz lassan emelkedik fel belőle, ahogy elveszem a pultról. A konyhás néni felém biccent, majd tovább osztja az ételt. Az egész hely tele van gyerekekkel, és fiatal felnőttekkel. Mindenki beszélget, nagy a zsivaly. De engem csak egy dolog érdekel: Maddie. Ott áll a pultnál, épp valami zöldséget pakol a tányérjára, és közben összefogott hajtincsei lágyan a nyaka mögé simulnak. A pólója nyakánál kilátszik a bőre, lebarnult, puha, olyan, amit az ember látni akar – majd megérinteni.

Basszus.

Eszembe jut, hogy nekem is kéne saláta, és persze ő pont mögötte van. Odalépek és beállok mögé. A tér köztünk hirtelen megszűnik létezni. A mozdulata lelassul, ahogy megérzi a jelenlétemet. A nadrágom pedig kurvára szűk. Már nem tudom, mikor váltott át a fejemben a „csak ebéd van” üzemmód a „francba ne most állj fel” zónába, de már késő. A testem előbb reagált, mint az agyam. Megmozdulok. Egy apró mozdulat csupán – a karom előrenyúlik a saliért, de közben hozzáérek. A csípőm súrolja az övét. A karom az övéhez simul, amikor kinyúlok a tál felé. Ez nem szándékos. De nem is teljesen véletlen.

Maddie hirtelen kapkodni kezdi a levegőt. Alig hallható, de én hallom. És az a kis légszomj olyan, mint egy dallam a füleimnek. Nem szólok semmit, csak megfogom a salátás tálat, finoman hátralépek. De közben... még mindig érzem az érintés emlékét. A teste melegét. A reakcióját. Azt az apró remegést. Egy gondolat meg is mosolyogtat engem, hiszen még mindig hatással vagyok rá.

Elfordulok tőle, és elindulok a kollégáim felé. Lehuppanok a felnőttek közé – Emily, Mike meg a szakácsnő is ott ül. Mindenki beszélget. Én viszont csak Maddie-t nézem. Ő pont két asztallal arrébb ül, egyedül egy tányér salátával, és basszus… Nem kéne így kinéznie, miközben egy falat uborkát tesz a szájába. 

De mégis.

A villa megáll a kezében. Lassan fordítja meg a salátalevelet, mintha érzéki játék lenne. Aztán az ajkaihoz emeli. Lassú mozdulattal harap bele. A nyelve alighanem hozzáér a villa féméhez, mert egy pillanatra behunyja a szemét. Egy falat, és én már alig kapok levegőt. A nadrágom alatt fájdalmasan feszülök meg. A testem reagál rá, anélkül, hogy engedélyt kérne.

Mi a fene? Csak egy saláta. De nem, mert ő Maddie. Tudja jól, hogy mit művel velem. Tudatosan csinálja. Nyel egyet. A torka megmozdul. A hajtincsei megremegnek a vállán. A villa újra a tányérjában. A szemei körbeszaladnak az ebédlőn, és... megállnak rajtam.

Én meg… majdnem elélvezek attól a nézéstől.

A tekintete elárulja, hogy tudja, hogy nézem. Tudja, hogy ezzel az egésszel az őrületbe kerget. Oldalra fordulok, valami felnőtt próbál kérdezni tőlem. Válaszolok valami hülyeséget, de nem tudom, mit. A testem lángol. A nadrágom alatt már semmi sem kényelmes.

Visszanézek rá. Most egy paradicsom szeletet vesz fel. A nyelve hegye megérinti, mielőtt a szájába csúsztatná.

Baszki. Ez kínzás. Ez egy kibaszott lassított mozi, amit csak én látok. Maddie viszont önmaga, most pedig olyan ellenállhatatlan, hogy a szívem és a testem egyszerre akarják őt. Megdörzsölöm az államat. Vissza kell térnem a valóságba. A villa a kezemben... szinte elgörbül. De egy gondolat nem hagy békén. Mi lenne, ha most odasétálnék? Egészen közel hajolnék, és azt suttognám: “Tudod, mit csinálsz velem, igaz?”

Vajon mit felelne? Talán semmit. Talán egy újabb falatot venne a szájába, és mosolyogna. Tudva, hogy megőrülök érte. Azt hiszem, ezt már nem bírom tovább nézni. Elnézést kérek a kollégáimtól, a szék lába finoman súrlódik a padlóhoz, amikor felállok az asztaltól. A levegő hirtelen túl sűrű, mintha az egész helyiség rám nehezedne.

Épp indulnék, mikor Emily finoman megfogja a kezem. Az érintése puha és meleg– mint egy mentő öv, ami visszatart a szakadék szélén.

– Jól vagy? – kérdezi lágyan, de a szeme éberen fürkészi az arcomat.

Gyorsan Maddie felé pillantok. Ő már nem nevet. Hunyorogva néz minket, az ajkai összeszorítva, mintha próbálná kitalálni, mi történik.

– Igen. – nyögöm ki, de még saját magam sem hiszem el.

Emily közelebb hajol, az illata ismerős és megnyugtató. Aztán egy gyors puszit nyom az arcomra – olyan mozdulat, amit egy kívülálló könnyen félreérthet.

– Oké. Menj, szellőztesd ki kicsit a fejed. – javasolja, és elenged.

Újra Maddie felé nézek, de már csak az üres széket látom. Basszus… meglátott. A szívem kalapálni kezd, a halántékomnál egy ér feszülten pulzál. Gyorsan elnézek jobbra, balra, hátha csak felállt, hátha csak elment egy szalvétáért, de tudom, érzem, hogy nem így van. Ő nem csak elment, ő elmenekült. Emily tekintete rám tapad, valamit mond, de el sem jut hozzám. A hangja tompa, a fülemben dobol a vérem. 

A testem már magától mozdul. Kilököm az ajtót, kilépek a nyári fénybe, de most minden vakító, túl éles, mintha az egész tábor a szemembe vágna. A gyerekek nevetése a háttérben valahogy szürreális, elidegenítő. Semmi nem illik ebbe a pillanatba.

Hol vagy, Maddie?

A kabinja felé indulok. Futva. Először csak gyors léptek, aztán rohanás. Kikerülök egy rakás diákot, akik épp készülnek a délutáni programra, valaki utánam szól, de meg sem állok. A gyomrom egyre jobban görcsöl, a mellkasomban fullasztó érzés terjed. Ahogy odaérek a kabinhoz, az ajtó tárva-nyitva. Megállok a küszöbnél. Az ágyon nincs senki. A takaró gyűrött, de hideg. A párna szélén ott a hajgumija, az egyik kedvence  – tudom, hogy csak akkor hagyja ott, ha rohan.

– Maddie! – kiáltom. Először halkan, aztán már ordítva.

Semmi válasz.

A kabin mögötti ösvényhez rohanok, amely a tóhoz vezet, a kis stéghez, ahol már egyszer kenuztunk és egymás karjaiban kötöttünk ki. Talán most is oda ment. Talán ott áll, háttal nekem, a vízre néz, és épp azon gondolkodik, hogy…

...hogy megbízhat-e még bennem.

Mire odaérek, a lábam már remeg, a torkomban gombóc, az ingemhez tapad az izzadtság. A stég üres. Csak a víz fodrozódik halkan, mintha ő is nyugtatni próbálna. Mielőtt azt hiszem, hogy mindennek vége, akkor meghallok valamit. Valahonnan balról. Az erdő sűrűjéből. Egy reccsenés. Egy levegőszisszenés. Egy halk sóhaj, amit csak az ismer fel, aki ismeri minden kis rezdülését annak a lánynak, aki összezavart, felkavart és lenyűgözött egyszerre.

– Maddie... – suttogom, és elindulok a hang felé.

A fák között, egy kiszáradt patakmeder mellett találom meg. A földön ül, térdét felhúzta, és karjait köré fonva bámul maga elé. A szőke haját a szél arcába fújja, de nem simítja el. Nem néz rám, csak ott ül, némán, maga elé meredve.

– Ne haragudj… – szakad ki belőlem, és leguggolok elé. – Kérlek, csak... mondd, mit érzel. Tudod amit láttál…

De ő félbeszakít.

– Nem kellett látnom semmit, hogy tudjam. Már régóta érzem.

Most rám néz. A szeme vörös, de nem sírt. Ő nem olyan. Őt nem olyan könnyű megtörni.

– Tudom, hogy nem vagy hozzám méltó. Tudom, hogy csak játszol. De legalább játszd el rendesen, oké? Ne olyan lány előtt, aki... nem én vagyok.

Elfog a bűntudat és a pánik. Nem gondolhatja ezt komolyan.

– Nem játszom, Maddie. Istenem, hidd el, fogalmam sincs, hogy történt… csak próbáltam… normálisnak tűnni.

– Normálisnak tűnni? – horkan fel. – Veled sosem volt semmi normális, Blake. És pont ezért hittem, hogy igazi vagy.

– Igazi? – visszhangzom. A hangom rekedt, elcsuklik a saját súlya alatt. Aztán megmozdul bennem valami. Egy makacs, vad igazság, ami nem hagy nyugodni. – Persze, hogy igazi vagyok! A francba is, Maddie! Számomra csak te létezel.

Egy lépést teszek felé, ő hátrébb húzódna, de nincs hova mennie. Ott állunk a fák között, a levegő feszül köztünk, mintha egyetlen szikra felperzselné az egész világot. A kezem lassan emelkedik, és gyengéden megérintem az arcát. A bőre hűvös, de alattam forrón kezd lüktetni. Ő pedig elkezd sírni. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak apró, szinte hangtalan könnyek, ahogy a fájdalom utat tör magának.

–Ugye, tudod, hogy igazi ami köztünk van… bébi.– suttogom, miközben a hüvelykujjammal letörlöm az arcán végigcsorduló nedvességet.

De ő ekkor elfordítja a fejét. Mint aki nem bírja elviselni az igazságot. 

– Hé… nézz rám. – kérlelem, halkan, szelíden, majd megfogom az arcát.

– Nem akarok veled beszélni… – mondja végül.

Pedig fog. Tudom, hogy fog. Mert az, ami köztünk van, az már nem játék.

– Maddie… – lépek még közelebb, a hangom alig több egy ziháló sóhajnál. – Tudod, hogy nem tenném ezt veled. Tudod, hogy amit láttál… az nem jelent semmit. Az csak egy… reflex volt. A túlélésé. A normális látszatáé.

Felkapja a fejét. Végre a szemembe néz. Két villanás, két tengerkék gyönyörűség.

– Ne hitegess. Ne magyarázkodj. – sziszegi. – Ne akard eljátszani, hogy minden rendben, amikor közben másnak is engeded, hogy hozzád bújjon!

– Ő nem számít. – vágom rá. Túl gyorsan. Túlságosan kétségbeesetten.

– És ha én nem számítok egyszer, Blake? Mi lesz akkor? Egy újabb lány, egy újabb csábítás? Egy újabb puszi, amit megmagyarázol?

Aztán a hangja megremeg. Az igazi törés itt jön. Mert most már nem dühös. Hanem összetört.

– Mert ha csak játszottál velem… akkor kérlek, most mondd meg. Hadd gyűlöljelek, hadd engedjelek el… mielőtt még jobban fájna.

Én pedig nem bírok válaszolni. Az agyam leblokkol, a nyelvem leragad, a testem pedig lebénul. Mert az érzéseim olyan hangosak, hogy elnémítanak. Mert nem tudom, hogyan mondjam el, hogy a mellkasomban valami most szakadt el – egy darab, ami nélküle már nem találja a helyét.

– Soha… nem játszanék veled. Mert te vagy az egyetlen, akivel minden igazinak tűnik. Még akkor is, ha néha elcseszem, ha bénázom, ha félek… te akkor is az vagy, aki visszaránt. Aki lehoz a földre.

Maddie megrebben. A pillantása gyengéden tapad az enyémre. A könnyei még ott csillognak, de a vállai már nem feszülnek annyira. A szíve még zárva – de az ajtaja résnyire nyitva.

– A földre? Miért, eddig… hol voltál? – kérdezi Maddie, a hangjában először mióta mosoly bujkál. Nem sok, csak egy villanás, de nekem olyan, mint egy égi jel: még van remény.

A szemébe nézek, és látom benne, hogy olvad a jég.

– A pokolban. – felelem halkan, de minden szavam igaz. – Mert nélküled minden olyan sötét… és sivár.

Egy hosszú, feszült lélegzetvétel. Aztán végre… megérintem. A kezem lassan, finoman simul az arcára, mintha attól félnék, hogy egyetlen mozdulattal szertefoszlik.

– Csókolj meg. – suttogja. Egy kérés, egy parancs, egy vallomás egyszerre.

Nem válaszolok. Csak engedelmeskedem. Előrehajolok, olyan lassan, mintha szertartás lenne. Minden egyes milliméter közelebb visz ahhoz, amit napok óta vissza akarok kapni. Az ajkai puhán nyílnak meg az enyém alatt, és abban a pillanatban, amikor végre összeérünk… elszabadul bennem minden. Az íze olyan, mint az eper. Basszus. A kedvencem rajta. Mindig is az volt.

Belecsókolok, mélyen, mohón, mégis gyengéden. A nyelve az enyémhez simul, aztán játszani kezd, csatába száll velem. Kóstol, harap, hív, és én válaszolok minden egyes érintésére. Az ujjai az izmaimba kapaszkodnak, és érzem, hogy reszket egy kicsit. Talán az izgalomtól. Talán a megkönnyebbüléstől. Vagy attól, hogy végre újra egymáséi vagyunk.

Egy pillanatra elhúzódik, a lélegzete szapora, ahogy az enyém is. Olyan közel van, hogy szinte hallom a szíve ritmusát.

– Megbocsátottál? – kérdezem rekedten.

– Még nem. – súgja, és elmosolyodik. – De most már legalább nem akarom, hogy eltűnj.