12. A vízibomba csata

Maddie

A nap szinte vakít, ahogy kilépek a faházból. A bőrömön forrón vibrál a napsugár, a levegőben pedig érezni a víz és naptej illatának keverékét. Az egész tábor nyüzsög, a gyerekek már órák óta készülnek erre a pillanatra – a Nagy Vízibomba Csatára. Itt állok a verandán, fehér pólóban, rövidnadrágban, a hajam egy kócos copfba fogva. Egy jéghideg vízzel teli lufi van a kezemben, és szívem szerint már most sikítva nevetnék.

A túloldalon Blake áll. Napszemüveg a fején, póló nélkül – hát persze, mert miért is ne kéne pont most megmutatnia, hogy milyen tökéletes a teste. A mellkasa bronzosan csillog, és amikor oldalra fordul, látom, hogy nevet valamin, amit Mike mondott neki. A nevetése eljut hozzám, mély és rekedtes, és valami furcsa bizsergést okoz a gyomrom tájékán. Aztán… rám néz. Egyenesen és kacsint.

– Ez háború, Maddie! – kiáltja nevetve Jenna a hátam mögül, és a kezében két vizes lufi van.

– Akkor harcoljunk! – felelem, és az első vízibombát telibe dobom egy másik felügyelőnek.

A következő pillanatban elszabadul a pokol. Sikítások, kacagások, vízcseppek mindenfelé. A lufik pattannak, a vödrök fröccsennek, a táborvezetők sem kímélnek senkit. Egy pillanatra elfelejtem, hogy egyáltalán létezik Oliver és a múltam. Most itt vagyok a táborban, élek és nevetek.

Boldog vagyok.

Futok a fűben, miközben valaki utánam veti magát egy vizes szivaccsal – aztán hirtelen megcsúszom és egyenesen beleütközöm Blake-be.

– Hoppá! – kiáltom, miközben nekiütközöm a mellkasának, és a vízibombám elpattan a lábam mellett.

– Szóval te vagy a fő célpontom – mondja halkan, és lenéz rám. A haja vizes, a mellkasa csurom víz, és úgy néz ki, mint aki épp egy Isten. – Veszélyes vagy, Maddie. El kell hogy fogjalak.

– Csak hajrá! – vágok vissza, és belevágom a mellkasának a második lufit. A hideg víz beteríti, ő pedig csak felnevet, és elkapja a csuklómat.

A levegő hirtelen más lesz. Még mindig nevetünk, de közben túl közel vagyunk egymáshoz. Érzem a kezének erejét, a hüvelykujját a bőrömön. A szemei az enyémbe fúródnak. És hirtelen nem csak vízcseppekkel vagyunk tele... hanem feszült csenddel is.

– Tényleg nem félsz tőlem? – kérdezi.

– Nem – lehelem, és magam is meglepődöm, hogy milyen biztos vagyok ebben.

– Akkor jó – mondja, és elenged. A következő pillanatban telibe dob egy vízibombával.

Sikítok és nevetek egyszerre, ahogy a hideg víz végigcsorog a hátamon. A ruhám mostanra már teljesen átlátszó. Blake pillantása egy pillanatra elidőzik rajtam, de nem tolakodó. Inkább... csodál. Folytatjuk a játékot. A gyerekek összevissza szaladgálnak, a nap egyre erősebben süt, és én úgy érzem, végre önmagam vagyok. A következő félórában dobálunk, spriccelünk, csúszunk-mászunk, és egyszer csak ott találom magam újra Blake közelében. Most ő az, aki lelocsol egy egész vödör vízzel.

A rózsaszín pántos fürdőruhám alatt kirajzolódnak a melleim kontúrjai, ahogy a hideg levegő végigsimít rajtam. A testem libabőrös, de nem csak a hidegtől – hanem tőle. Nevetek. Egy hirtelen vízicsata utózengése még a testemben dobog, de az adrenalin másba csap át, amikor érzem: figyel. Akkor felnézek rá. A szemei megváltoztak. Már nem vidámság csillan bennük. Nem játék, nem hecc, nem flört.

Ez éhség. Vágy. Tiszta, nyers vágy.

Lassan, szinte észrevétlenül végignyalja az ajkát, és nekem elakad a lélegzetem. Tudom, mit gondol. Látom rajta. A tekintete végigsiklik rajtam, megakad a mellem vonalán, aztán visszatér a számra. Mintha azt ízlelgetné, milyen lenne, ha most megcsókolna… ha nem érdekelné, ki látja, ha nem lenne többé határ kettőnk között.

A testem reagál, mielőtt még gondolkodhatnék. A hasamban forró remegés keletkezik, a combjaim összeszorulnak, a bőröm alatt valami pezsegni kezd. Blake pedig megmozdul. Egy lépést tesz felém. Lassan, céltudatosan. Mint egy vadász, aki már tudja: a préda nem fog elfutni.

– Basszus, Maddie... – morogja halkan, és ebben a hangban minden benne van. A kínzó önuralom. A tomboló vágy. És valami más is… valami sokkal veszélyesebb: az érzelem.

– Ha tudnád, mit csinálsz velem… – suttogja, és közben a tekintete az arcomról a nyakamra, onnan a kulcscsontomra siklik.

A pillantása szinte meztelenre vetkőztet. És basszus, be kell vallanom: imádom ezt a nézést. Akar engem. És tudom, hogy ha egy percig még állunk itt egymással szemben, elfelejti, hol van, kik nézik, és mit szabad. De én játszani akarok. Még egy kicsit kínozni őt. Élvezni minden sóhaját, minden dühös morgását, miközben próbál uralkodni magán.

Szóval elmosolyodom. Félrebiccentem a fejem, és a tekintetem pajkosan csillan.

– Kapj el, ha tudsz.

Azzal a lendülettel már szedem is a lábamat. Hallom a káromkodását, ahogy kiborul, de tudom, hogy elfogadta a kihívást. A lábam alatt cuppan a talaj, a faágak végigsiklanak a karomon, a pólóm újra és újra hozzám tapad. A melleim rázkódnak a fürdőruhában, érzem, ahogy minden lépésnél egyre inkább felhevülök. Nem csak a mozgástól. Hanem attól a gondolattól is, hogy a sötét, magas, karizmatikus táborvezetőm bármelyik pillanatban utolérhet… és akkor nincs menekvés.

A bokrokon túl, az egyik régi faház mellett végre lelassulok. Tudom, hogy itt már nem fog megállni.

A következő pillanatban két erős kar fonódik a derekam köré, és a hátam a fának csapódik. Nem fáj – inkább csak felkorbácsol. A fa kérge durván súrolja a hátamat, és a teste ott feszül az enyémhez. Légzése gyors, és szexi. Az arca közel hajol.

– Most aztán megvagy. – szűri a fogai között. A hangja mélyen vésődik belém.

– Na és most mit csinálsz velem, nagyfiú? – kérdezem suttogva, szándékosan piszkálva.

Válasz helyett inkább megcsókol. Az ajkai az enyémhez tapadnak, a nyelve mélyre hatol, ahogy feltárulok előtte. A kezei a combom alá csúsznak, felkap, és felnyom a fa törzséhez. Lábaimat ösztönösen a dereka köré kulcsolom. A pólóm felcsúszik. A fürdőruhám alatt a bőröm már perzsel. Ő érzékeli. A keze a mellem alá csúszik, ujjaival végigsimít a nedves anyagon, a hüvelykujja körözni kezd a mellbimbómon keresztül. Felnyögök, és beletúrok a hajába, miközben az ajkaimmal harapom a nyakát.

– Ezt akartad, mi? – mordul a fülembe. – Hogy utolérjelek és szétszedjelek.

– Igen… kérlek. – zihálom, és már érzem, hogy az alhasamban forró görcsbe ránt a vágy.

A keze végigsiklik a combomon, a bugyim pereméhez ér, de nem tolja le – csak benyúl alá. Az ujja olyan gyorsan találja meg a csiklómat, hogy egy hangos, nyögésbe hajló levegővétel szakad ki belőlem.

– Maddie, basszus, csurom nedves vagy. – mormolja elégedetten.

– A te hibád, Blake. Mindig is az volt.

A keze mozdul, az ujjaival gyötör, ahogy a fejemet hátrahajtom a fa törzsének. A hátam ívbe feszül, a lábaim szorosan köré fonódnak. Érzem, hogy a nadrágja alatt ő is készen áll. És istenem, ha nem állítjuk le most…

– Akarod, hogy megdugjalak itt, a fák között, ott, ahol bárki ránk találhat? – kérdezi sötéten, miközben a hüvelykujja körözni kezd a legérzékenyebb pontomon.

– Akarom, hogy kockáztass mindent értem. – suttogom, és az ujjaitól máris szédülni kezdek.

– Akkor tartsd meg magad, bébi… mert mostantól nem engedlek el.

A keze ott van bennem. Már nem csak kívül, nem csak a csiklómon játszik – belém hatol. Először csak egy ujj, aztán kettő. Feszes vagyok és forró, ő pedig könnyedén csúszkál bennem. A testével rám nehezedik, nehogy elessünk. A fa kérge a hátamba váj, de nem érdekel. Csak azt akarom, hogy ne hagyja abba. A szemébe nézek, és látom benne azt a nyers vágyat, ami már régóta ott parázslik. Ez most nem szerep, nem álca, nem játékszabály – ez ő. Az igazi Blake. Az, aki csak velem ilyen.

– Mozogj bennem... – lehelem, és a hangom rekedt, reszkető, olyan, mintha már az orgazmus küszöbén állnék. Pedig még csak most kezdődött el.

A hüvelykujja továbbra is a csiklómat masszírozza, miközben az ujjai pumpálnak, gyorsan, könyörtelenül, vadul. A nyakába kapaszkodom, a lábaim remegnek, a testem forróbb, mint valaha. Már nem is érzékelem az időt, csak azt, hogy veszett tempóban közelítek valami robbanás felé.

– Így... Istenem, Blake... – nyöszörgöm, és a testem önkéntelenül is az ujjaihoz dörzsölődik. A nedvességem már lecsorog a combomon, szó szerint lucskos vagyok. Ő ezt tudja. Élvezi. Ettől még jobban hajszol.

– Mutasd meg, milyen, ha igazán élvezel. – morogja, és a nyelve végignyalja a nyakam ívét. Aztán gyengéden belém harap. 

Ujjai tovább dolgoznak bennem, míg én megfeszült gerinccel, visszafogott sikollyal elélvezek a fa törzséhez szorítva. A testem ívbe hajlik, a szám nyitva, de hang alig jön ki rajta – csak egy elfojtott, kéjes zihálás. Érzem, ahogy szétfeszíti a puncimat, és lüktetek körülötte.

Lihegve rogyok a nyakába. A keze még mindig rajtam van, mintha nem tudna elengedni. És én sem akarom.

– Ez még csak a kezdet. – suttogja. A hangja mélyebb, mint eddig bármikor. – Most pedig... megduglak. Itt. Úgy, hogy még napokig érezni fogod.

Kapkodva nyúl a nadrágjához. Előhúzza magát – kemény, lüktető és hatalmas. A látványtól újra belém mar a vágy. Belém tolja magát. Egyetlen, lassú, mély lökéssel. Felnyögök, a nevét zihálom, a körmöm a hátába mélyesztem. A teste tökéletesen simul az enyémhez. A fa hátulról tart, ő elölről. Két erő között préselődöm, és minden lökéssel elvesztem az önkontrollom.

– Mocskos kis csaj vagy. – morogja, miközben vadul mozog bennem. – Ez tetszik, igaz? Hogy bárki meghallhatná, mit művelünk. Imádod a lebukás veszélyét. Mondd, hogy imádod!

– Imádom... – zihálom. – Kérlek, ne állj meg... mélyebben… még…

Minden egyes lökésnél felnyögök. A második orgazmus gyorsabban jön. Észre sem veszem, csak érzem, ahogy az egész testem remegni kezd, a lábaim elgyengülnek, és újra összeomlok, ezúttal a farkán, ami mélyen bennem lüktet.

Blake zihál, a csípője még kétszer, háromszor megrándul, aztán felordít a kéjtől:

–Ó, Maddie…

Aztán belém élvez, mélyen, hosszan és remegve. Az egész teste rám nehezedik, a homloka az enyémnek támaszkodik.

– Most már biztos vagy benne, hogy engem akarsz?

Elmosolyodom, még mindig az ölelésében.

– Az vagyok. Mindig is a tiéd voltam.

Gyorsan összeszedtük magunkat, és visszamentünk a többiek közé. Ahol kiderült, hogy Mike és csapata nyerte meg a vizicsatát. Én pedig Blake-t nyertem meg magamnak egy heves menetre. Még a fánál elbúcsúztunk egymástól, és külön indultunk el az ösvényen. Jenna azonnal a nyakamba ugrik, a karjai szorosan fonódnak körém, és a nevetése betölti a fülemet. Próbálok vele örülni, de az elmém egy másik harctéren ragadt… egy vastag fatörzs árnyékában, ahol a Blake ujjai belém vájtak, a szuszogása a nyakamba olvadt, és a teste úgy olvadt az enyémhez, mintha már száz éve így lennénk összerakva.

– Nyertünk! – sipítja Jenna, és hátrébb lépve összecsapja a kezeit. – Te is valami dögös kis trükkel győzhettél, mi?

Mosolyogva megrázom a fejem. – Én inkább... másfajta jutalmat kaptam.

Jenna felvonja a szemöldökét. – Húú, ez gyanús volt. Ki volt a zsákmány?

A számba  harapok, próbálom leplezni a pírba hajló mosolyom. – Egy titkos fegyver.

– Maddie! – nevet fel. – Ne kínozz, mondd már el! Olyan vagy, mint egy lakat, amit nem lehet kinyitni!

Körbenézek. A csapatok épp egymás vállát lapogatják, mindenütt nevetés, lihegés, az erdei por száll a levegőben. A fák mögött, az egyik magas szikla árnyékában meglátom Blake-et. Épp vizet iszik az egyik kulacsból, a fejét hátraveti, az ádámcsutkája megmozdul, ahogy nyel. Szinte érzem, ahogy a combjaim közé visszatér a lüktetés, mintha a teste még mindig az enyémhez lenne préselve.

– Te! – Jenna beletapsol a tenyerembe, és visszaránt a valóságba. – Ne nézz így senkire! Olyan vagy, mint akit megevett az erdő, és még mindig emészti!

– Csak... kicsit elfáradtam – hazudom, és próbálom visszanyerni a kontrollt a légzésem fölött.

– Jó fáradtság, vagy rossz fáradtság?

– A legjobb fajta.

Aztán látom, hogy Blake elindul felénk. Amikor elhalad mellettem, a pillantása csak egy másodpercig érint meg – de az épp elég. Az egész lényem egyetlen apró remegéssé válik.

– Jó voltál – mondja halkan, ahogy elmegy mellettünk. Jenna észre sem veszi, de én érzem minden szavát. A hangja a bőröm alá szivárog, a gerincemen siklik végig.

– Haver! – kiáltja neki Mike valahonnan. – Te aztán nagy taktikus vagy, de Maddie is... hát ő is eltűnt egy időre. Véletlen lenne?

– Véletlenek nincsenek – feleli Blake félmosollyal, anélkül hogy hátranézne.

Jenna felém fordul. – Teeee...! – kezd bele vádaskodva, de csak játékosan. – Ne mondd, hogy Blake-kel...

– Nem mondok semmit – vágok vissza, a vállamat megvonva. – De lehet, hogy az én vizicsatám volt a legjobb, amit valaha játszottam.

A faházban meleg, aranyszínű fény dereng, amit a plafonról lógó kempinglámpa ad. Az asztalon egy pakli kártya, pattogatott kukorica, egy félig kibontott gumicukor, és néhány zörgő chipses zacskó tanúskodik arról, hogy ez nem csak egy laza esti program – ez már-már rituálé.

Jenna keresztbe tett lábakkal ült le az egyik párnára, Mike a széken dőlt hátra, Blake pedig természetesen velem szemben foglalt helyet – hogy lássuk egymás minden rezdülését, persze teljesen véletlenül.

– Oké, akkor... ki kér még egy menetet? – kérdezte Jenna izgatottan, miközben a paklit kevergette.

– Mármint a játékból? – kérdeztem félrebillentett fejjel, szándékosan kétértelműen, aztán villantottam egy huncut mosolyt Blake felé.

– Még szép, hogy a játékból – válaszolta Jenna, de már ő is röhögött. – Te nagyon gyanús vagy, Maddie.

– Hát na – vontam meg a vállam. – Egy kis ösztönzés mindig feldobja a játszmát.

Blake keresztbe tette az alkarját az asztalon, és könyökére támaszkodott. A tekintete végigjárt rajtam, majd megállt a számnál, én meg az alsó ajkamba haraptam játékosan.

– Te vagy az egyetlen ösztönzés, akire szükségem van.

– Pfúú, te aztán nyomod – vágta rá Mike, megveregetve Blake vállát. – Ezt már nézni is fárasztó, nem hogy hallgatni.

– Hagyd csak – szólt Jenna, miközben kiosztotta a lapokat. – Hadd flörtöljenek ki magukból minden energiát. Legalább ma este nem tépik le egymás ruháját egy fa mögött.

Ezt meg honnan tudja? Elkaptam a pillantásom Blake-ről, de ő csak kihívóan rám emelte a tekintetét, és már tudtam, hogy ebben a csatában nem nyerhetek úgy, hogy közben ne veszítsek el valami fontosat. Például a józan eszemet.

– Akkor most komolyra fordítjuk a szót – jelentette be Blake, ahogy kézbe vette a lapjait. – Van egy ajánlatom.

– Hoppá – szólalt meg Mike. – Ez kezd izgalmas lenni.

– Ha nyerek – folytatta Blake, és rám emelte a sötét, pimaszul csillanó pillantását –, akkor te vacsorázol velem. Holnap. A felügyelők asztalánál.

A szám kiszáradt. A kártyát le sem tettem, de megemeltem a szemöldököm. – És ha én nyerek?

– Akkor… – elgondolkodott, majd egy kicsit előrébb hajolt. – Akkor megkapod, amit akarsz. Bármi legyen is az.

A szívem kihagyott egy ütemet. Jenna tátott szájjal bámult egyikünkről a másikra, mint aki valami reality show közepébe csöppent.

– Ó. Te. Jó. Ég. Ez. Történik. Most. Komolyan – motyogta.

Mike csak füttyentett, és mintha sporteseményt nézne, hátradőlt, és előkapott egy újabb marék chipset.

– Végre valaki feldobja ezt az estét.

Én azonban nem hagyhattam, hogy ennyire könnyen győzzön.

– Áll az alku – bólintottam. – De csak ha fair játék lesz. Nincs csalás, Blake.

– A csábítás nem csalás – kacsintott. – Csak... eszköz.

Nevetve ráztam a fejem. A következő kör elindult, és én még sosem voltam ennyire koncentrált egy kártyapartiban. Blake minden egyes lapnál rám sandított, mintha olvasni próbálná az arcomról, mi van a kezemben – vagy talán mi van a fejemben. Az ajkai egyre gyakrabban görbültek sunyi félmosolyba, miközben én szinte fizikai erővel próbáltam nem ráharapni minden egyes célzására.

– Hé, Maddie – szólt rám halkan, miközben Jenna épp Mike-kal vitatkozott valamin. – Te szoktál izgulni, ha veszítesz?

– Nem – feleltem, közelebb hajolva. – De ha most te vesztesz, az bizony fájni fog. Mert nem csak a vacsorát bukod, hanem engem is.

A szeme csillogott, és éreztem a karomon hűvös levegő simogatását. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, mintha feszülten várták volna mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége.

Aztán...

– Nyertem! – jelentette ki Blake, és felcsapta a lapjait az asztalra. Jenna felvisított, Mike csak a fejét csóválta, én pedig… nos, megpróbáltam nem pánikba esni.

Blake lassan hátradőlt, majd egyetlen szóval szólított meg:

– Holnap este. Velem.

Nem tudtam nem mosolyogni. Mert az az igazság, hogy akkor is elmentem volna vele, ha nem nyer. De ez így… sokkal izgalmasabb.

– Remélem, tudsz főzni – mondtam.

– Nem kell tudnom. Elég, ha te ott vagy.

Jenna tapsolt.

– Ez jobb, mint bármelyik sorozat, amit valaha néztem!

Mike pedig csak annyit mondott:

– Eskü, holnapra is veszek popcorn-t.

Én pedig alig vártam már a holnapot.