13. A vacsora randi

Blake

Már délután kettőre kiraktam a konyhából a személyzetet. Szelíden, de határozottan.

– Ma este... különleges vendégem lesz – mondtam a szakácsnak, aki először csak felvonta a szemöldökét, de aztán meglátta az arcomon azt a nézést, amit azonnal megértett. Azt a fajta határozottságot, amit csak akkor érzek, amikor valami igazán fontosra készülök.

Ez nem csak egy egyszerű vacsora. Most Maddie-ről van szó, és totál le akarom őt nyűgözni, és nem akarok bakizni. Szóval mikor magamra maradtam, ránéztem a cetlimre. Spaghetti alla puttanesca. Pimasz választás. Sós, fűszeres, egy kicsit kaotikus. Akárcsak ő. A tészta még bőven ráér, előbb a mártás. Olívaolaj, fokhagyma, szardella, kapribogyó, olívabogyó, chili, paradicsom. Szívverés.

A hagymát finoman aprítom, de a kezem kicsit remeg. Nem a kés miatt. Hanem a gondolat miatt, hogy Maddie belép majd azon az ajtón, és meglát. Ahogy ott állok, kötényben, egy üveg borral az egyik serpenyő mellett, próbálva nem teljesen felgyújtani a konyhát. A forró olaj sistereg, mikor rádobom a hagymát, de annyira a gondolataimba mélyedek – a nevetése, az arca, mikor felvonja a szemöldökét, a hangja, mikor cukkol –, hogy egy pillanatra túl sokáig hagyom rajta. Füst száll fel.

– Basszus – kapok gyorsan a serpenyő után, leveszem, és hadarva kezdem kavarni. – Ne most, Blake, ne pont most légy idióta…

Ezért újból kezdem, ezúttal sokkal több figyelemmel. A füst kimegy, a szívverésem viszont marad. Az asztal a közeli ebédlő sarokban már készen vár. Egyszerű, de... más, mint amit megszoktak tőlem. Fehér terítő. Két gyertya. Egyetlen vörös rózsa egy üveg vázában. Mellé két pohár bor, már kitöltve, de nem túl sok. Épp csak egy korty bátorság. Letörlöm a kezem egy konyharuhába, és kifújom a levegőt. A tésztát belecsúsztatom a lobogó vízbe, és az ajtóra pillantok. Még semmi. De már érzem... nemsokára itt lesz.

Gyorsan átfutom magamban: jól áll a hajam? Igen. Az ingem egy fokkal elegánsabb, mint egy tábori vacsoránál kellene? Igen. De ő is különlegesebb mindenkinél, akit valaha ismertem. Szóval... legyen. Amikor elzárom a gázt, és összeforgatom a mártást a tésztával, egy halk, óvatos kopogás üti meg a fülem. A szívem egy dobbanásnyi ideig megáll.

Aztán elmosolyodom, mert Maddie megérkezett. Az ajtóhoz lépek, megtörlöm a kezem a köténybe, és kinyitom. Még a lélegzetem is elakad, annyira gyönyörű ma este. A haja enyhén hullámosan omlik a vállára, és az a kis szemtelen mosoly játszik az ajkán, amitől képtelen vagyok nem belefeledkezni. De ami még jobban megüt... az a tekintet. Az a pillantás, amivel rám néz. Ráadásul ki sminkelte magát, és egy vörös rúzs van az ajkán. Egyszerűen vadító.

– Hűha – mondja halkan, miközben belép, és körbenéz. – Ez most... mind nekem szól?

– Hát nem minden este főzök vacsorát egy lánynak a tábori konyhában. – A hangom mélyebb, mint szeretném. Egy kicsit rekedt, de benne van minden, amit most nem mondhatok ki.

– És... milyen menüvel próbálsz levenni a lábamról?

– Olasz – felelem.

– Ez valami célzás a kedvenc országommal kapcsolatban? – kérdezi játékosan, de látom rajta, hogy zavarba jön egy kicsit. Talán most érzi először, hogy nem csak ugratásból hívtam meg.

– Nem. Csak gondoltam ezzel biztosan nem nyúlok mellé.

Elhallgat. 

– Ülj le – mondom, miközben kihúzom neki a széket. – Amíg még meleg.

Ő helyet foglal, én pedig elé teszem a tányért. Egy kicsit büszkén. Egy kicsit idegesen. És közben a szívem azt dobolja: kérlek, ízleld meg... és szeresd.

– Ha ezt túléljük – szólal meg Maddie, miközben felveszi a villát –, akkor a vacsora után lehet, hogy megérdemelsz egy újabb kört.

Miközben ülök, majdnem félre nyelem a bort. Aztán mosolygok.

– Csak akkor, ha elmondod, hogy tetszett.

– Már most tetszik – mondja, és belekóstol

Egy darabig rágja, majd felsóhajt.

– Wow... Blake, ez rohadt jó.

A tányérok már rég üresen állnak, az asztal közepén a rózsa árnyéka hosszúra nyúlik a gyertyafényben. Maddie keresztbe tett lábakkal ül velem szemben, a borospoharát finoman forgatja az ujjai között, miközben időről időre rám pillant – és minden egyes nézésével egyre inkább levetkőztet. A nyelvével, játékosan végigsiklik az alsó ajkán.

– Szóval – mondja ártatlan hangon, miközben felém dől egy kicsit –, ez most egy hivatalos randi volt?

– Szerinted? – kérdezem, és próbálom visszatartani a mosolyt. A hangom már így is mélyebb a kelleténél. A testem megfeszül minden mozdulatára.

– Hát... – megdönti a fejét, a kulcscsontján játszik az ujjával. – Ha randi volt, akkor nagyon viselkednem kellett volna.

– Kellett volna – bólintok, és megköszörülöm a torkom. – De valaki egész este provokált.

– Én? – kérdezi ártatlanul. – Csak mosolyogtam rád. Talán nem bírod a mosolyomat, Blake?

– Maddie... – szólalok meg mélyebben. – Ha még egyetlen ilyen pillantást vetsz rám...

Elkezd babrálni a pántjával. Lassan, mint valami filmjelenetben, lehúzza a válláról. Csak az egyik oldalon. Mintha véletlen lenne. De nem az. Látom rajta, hogy direkt csinálja. Felakar engem hergelni. A bőre a gyertyafényben szinte hívogató.

– Bárcsak valaki megérintene itt.. – suttogja, és megérinti a vállát. 

Ez az utolsó csepp.

Felpattanok a székből, a szívem a mellkasomban dörömböl, és mielőtt még újabb kis játékba kezdhetne, már ott vagyok mellette. Egyetlen mozdulattal a csípőjénél fogva felkapom, és felültetem a konyhapultra. A villa megcsörren, ahogy lecsúszik mellőle, de egyikünk sem figyel rá.

– Oké. Ennyi volt – játszom az ideges pasit, de közben fel vagyok hevülve.– Így nem viselkedsz egy randin.

– Ó? – kérdezi, és felém hajol. A térdei közrefognak, a combjai melegek a farmerem mentén. – És szerinted hogyan kellene viselkednem?

A kezeim a derekára csúsznak, és közelebb húzom. Az arca csak egy lélegzetvételnyire van az enyémtől. A lehelete málnás és boros, az illata megőrjít. Mint mindig.

– Például... nem húzogatod le a ruhád pántját. Nem kínálod fel a tested, mintha csak úgy... el lehetne veszni benne.

– De te pontosan ezt akarod, Blake – suttogja. – Látom rajtad.

A kezem feljebb csúszik a karján, és a vállára fektetem a tenyerem. Vár egy másodpercet, aztán lehunyja a szemét. Lehajolok hozzá, és megadom neki, amire vágyik. Lassan, puhán csókolok bele a vállába, ahova az előbb mutatott. A bőre forró és bársonyos, és édes. Ő pedig elkezd remegni az ajkaim alatt.

Aztán felnézek rá.

– Ez volt, amit akartál? – kérdezem rekedten.

– Kezdetnek megfelel – feleli.

– Kezdetnek megfelel... –ismétlem a válaszát. Szóval így állunk. Abban a pillanatban valami átkattan bennem.

Felkapom.

Ő a nyakam köré fonja a karjait, és vigyorogva nézi mi a következő állomás. Az asztalig lépek vele, és egyetlen mozdulattal letarolom a vacsora nyomait – a porceláncsörgés háttérzaj csupán, mintha az este maga is tudná, hogy valami sokkal fontosabb következik. Lefektetem. A hátán fekszik, a szőke tincsei szétterülnek a fehér terítőn, mint aranyselyem, a mellkasa zihál. A szemei sötéten csillognak, az ajkai enyhén szétnyíltak, és úgy néz rám, mintha az univerzum egyetlen férfija lennék.

Elengedem magam.

Az ingem gombjai sorra pattannak ki, a szövete végigsimul a bőrömön, aztán lecsúszik a vállamról, a padlóra hullik. A bőrömön érzem a lámpa melegét, a hűvös est levegőjét, és Maddie tekintetét, ami végigpásztáz – mohón, éhesen, kíváncsian.

Megragadom a lábait. Az ujjbegyeim finoman markolnak a combjába, és lassan, mélyről jövő mozdulattal húzom őt magamhoz, aztán az ölemhez. A teste odasimul, ahogy kell. Tökéletesen illik hozzám.

– Tudod, hogy mióta akartam ezt? – kérdezem, a hangom tele van szenvedéllyel.

Ő csak megremeg, de a hangja még mindig kihívó:

– Mióta először rád mosolyogtam?

– Nem. Mióta először beszóltál. Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy ma este így leszel alattam.

Az ujjammal végigsimítok a combja belső oldalán, a bőre forró és selymes. A pántja már korábban lecsúszott, de most a másik is megadja magát, a ruha anyaga lejjebb csúszik, feltárva a vállát, majd a mellei ívét. Ő várja, hogy csináljak valamit, én pedig élvezem ezt az őrjítő pillanatot. 

Előrehajolok, és a kulcscsontjához hajolva végigcsókolom a bőrét, lefelé haladva a válláig, oda, ahová ő kérte az imént. Az ajkai közül egy apró, szaggatott nyögés szakad fel, mikor a fogaim finoman megharapják a bőrét.

– Blake... – suttogja, és ahogy a nevem kimondja, valami elszabadul bennem.

A csípőjénél tartom, az ujjaim lecsúsznak a combjára, majd lassan a belső íven haladva a vékony csipke anyaghoz érek. Nem finomkodom. Egyetlen határozott mozdulattal letépem róla a bugyit. A nevetésének nyoma sincs. Most csak a légzése hallatszik, szaggatottan, egyre gyorsulva.

A ruha pántjai már rég lecsúsztak a válláról, és ahogy a felsőrészt kicsit lejjebb tolom, a dekoltázsa szinte felkínálja magát. A bőre fénylik, lágy, hívogató, az illata fűszeres és édes, akár a nyári este. Felállok egy pillanatra, csak annyira, hogy letoljam a nadrágomat. A farkam úgy áll, mint a cövek, teljesen készen áll. Minden porcikámban érzem, hogy most... most nincs visszaút. A vágy és Maddie teljesen elsodort. 

Maddie felnéz rám. A tekintete szelídebb, de benne van ugyanaz a tűz, ami mindig ott lobogott – csak most nem takarja többé mosoly, nevetés vagy cukkolás. Ez most valódi. Lassan fölé hajolok. Az ujjam végigsimít a combján, majd megérintem a szeméremdombot, de nem érintem meg a csiklóját. Még nem. A csípője megemelkedik, és felnyög.

– Kérlek… Érints meg ott…

Ráhajolok. 

Az egyik karommal megtámasztom magam felette, és figyelem az arcát. A szemei enyhén hunyorogva néznek rám, az ajkai kissé szétnyíltak, az arca kipirult – olyan, mint egy élő, sóhajokból szőtt festmény. A bőre forró, puha, és a levegő közénk szorul, vibrál, mintha maga is tudná, hogy most valami megmásíthatatlan történik.

– Mondd, mit szeretnél, kedvesem? – suttogom halkan, olyan hangon, amitől azonnal megborzong.

A tekintetét a szemembe fúrja, és a pupillái tágra nyílnak.

– Ezt? – kérdezem, és hüvelykujjammal lassan, felkúszok a szeméremdombon, és megérintem a szeméremajkait. 

A forróság ott lüktet, mint egy rejtett dobbanás, és amikor elkezdem masszírozni, érzem, hogy a csiklója lüktetni kezd alatta. Közben a nedvesség kifolyik belőle, a puncija már rég készen áll, engem vár, engem kíván.

Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mély levegőt veszek. A testem tombolni akar. De én uralkodom magamon, még nem hatolok belé. Beharapom az ajkam, és lehunyom a szemem. Az ujjam nem mozdul tovább, csak a lüktető punciján tartom, amitől elfogja a remegés. Aztán újra kinyitom a szemem, és végignézek rajta. A mellkasa hevesen emelkedik, a mellei szinte könyörögnek az érintésért, és a combjai reszketnek alattam.

– Mondj valamit, Maddie – suttogom. – Egyetlen szó, és megteszem.

Ő csak nyög egyet. Olyan halkan, mintha attól félne, hogy ha megszólal, megtörik a varázs. Aztán a keze az arcomhoz ér. Végigsimít az állkapcsomon, majd a hajamba túr, és lehúz magához.

– Tégy magadévá, Blake... – suttogja a számra. – Most.

Ekkor megszűnik bennem minden kontroll.

A következő pillanatban már újra mozdulok – nem gyorsan, nem hirtelen, hanem olyan lassan, mintha minden egyes másodpercbe bele akarnék költözni vele. A kezem a combjai alá csúszik, a másikkal megtámasztom a derekát, és farkammal belé simulok. Maddie szinte belesóhajt a nyakamba, miközben remeg a puncija a vágytól. A combjai körém fonódnak, a körmei a hátamon játszanak, az ajkai csókokat keresnek, nyögései elhalnak a nyakam ívében. 

A csípőmet lassan kezdem mozgatni. A farkam kitölti, a hüvelye nedvesen lüktetve ölel körbe. A bútor éle a fenekét csiklandozza, a hideg kő ellentmond a forróságunknak, és ettől csak még vadabb minden.

– Szeretlek, basszameg… – mormolom a fülébe, de a hangom rekedt, durvább, mint terveztem. – Nem tudom visszafogni magam veled.

– Ne is… – nyögi Maddie. –Ne, legyél gyengéd velem..

A pult nyikorog egyet. A kezeimmel megtámasztom a csípőjét, és kíméletlenül elkezdek mozogni benne. A farkam ütemesen csúszik ki-be belőle, minden lökés hangosan csattan, nedves cuppanással, aminek már semmi szégyenérzete nincs.

– Nézd, milyen nedves vagy... – sziszegem, miközben lenézek, és látom, ahogy a nedvei lefolynak rólam, le a combjáig, végig a pult szélén.

– Miattad vagyok ilyen… te teszed ezt velem… – zihálja, és a szeme tele van kétségbeesett élvezettel.

A lábait feljebb húzom, egészen a vállamra csúsztatva őket, így még mélyebben tudok benne mozogni. A puncija szinte rácuppan a farkamra. A csiklóját az egyik kezemmel dörzsölöm, miközben dugom. Olyan gyorsan csinálom, hogy nem bír sikítani, csak zihálni. A szeme fennakad, a teste ívbe hajlik. A mellei feszülnek, a mellbimbója kemény, és a haját hátra rántom, hogy a szájába lehelt nyögéseket halljam.

– Blake... Blake… elélvezek!

– Ne. Még ne. – mondom.

– Nem bírom…

– Tartsd meg magad… vagy úgy elfenekellek, hogy két napig nem fogsz ülni.

De már nem bírja, és nem is bánom. Maddie felkiált, az egész teste rázkódik. A puncija összehúzódik, erősen, ritmikusan. Rászorul a farkamra, és olyan erővel spriccel, hogy a combját és a pultot is beteríti. Az arca vörös, a nyögése elcsuklik, a teste még mindig remeg. És én követem. A farkam lüktet, és mélyre élvezek, hosszan, forrón, a csípőm utoljára még rándul párat, aztán csak ráborulok.

– Ez nagyon jó volt... – hallom a saját hangomat, rekedten, elhalón, ahogy Maddie piheg alattam. A haja a vállára tapad, a bőre csillog az izzadtságtól, és úgy néz ki, mintha most lett volna teljesen az enyém.

Basszus… tényleg az volt.

Megsimogatom az arcát. Annyira gyönyörű ilyenkor. Elfolyva, csóktól szétziláltan, a kéjtől még reszketve.

– Szeretnélek megtisztítani… – suttogja. A hangja dorombolás, perverz ígéret. Én pedig csak bólintok. Mit is tehetnék?

Előkapok egy papírtörlőt. Lassan, még mindig kissé remegve lemászom róla, és miközben letépem az anyagot, érzem, hogy valami újra megmoccan a lábam között. Maddie már ott térdel előttem. A szeme felnéz rám, és abban már nincs semmi ártatlanság.

A papírtörlőt kiveszi a kezemből, majd félredobja.

– Azt hittem, tisztítani fogsz… –vigyorgok rá, és a farkam már félig kemény, ahogy figyelem, mit csinál.

– A magam módján. – mosolyodik el. – Tisztára nyallak, Blake.

A szeme huncutul csillog, ahogy megérinti a combom, és lassan végigsimít a farkamon, ami még mindig nedves tőlünk. A saját magából és belőlem csorgó nedvek lefolynak a tövénél. A nyelvével indul, ami puha, hosszú csíkot húz a makkomon. Aztán megnyalja az oldalát, a tövét, a herezacskómat. Precíz, türelmes, alázatos – de közben olyan mocskos, hogy beleőrülök.

– Akarom látni, ahogy újra keményedsz a számban… – suttogja a makkom fölött, mielőtt mélyen bekapna.

A pultba kapaszkodom, és zihálva veszem a levegőt. A kezem a hajába csúszik, és nézem, ahogy a szája rásimul a farkamra. Előre-hátra mozog. Hangosan, nyálasan, cuppogva. A nyelve masszíroz, a torka befogad. Közben engem néz. Mintha azt mondaná: tudom, hogy még nem végeztél velem, Blake, és én sem veled. A térdem remeg. A hasam megfeszül. És ahogy elélvezek a szájába újra, Maddie nem moccan. Minden cseppet lenyel, aztán kinyújtja a nyelvét, megmutatja, hogy tiszta. 

A víz forrón csorog végig a hátamon. A vállamra, a mellkasomra, az oldalamra. A bőröm enyhén ég, nem csak a hő miatt… hanem azoknak a nyomoknak köszönhetően, amiket ő hagyott rajtam. Ahogy végighúzom a kezem a nyakamon, érzem az ujjaim alatt a harapás ívét. Nem mély, de ott van. Egy kis emlékeztető. Egyfajta aláírás, amit nem lehet letagadni. A bicepszemen még érzem a nyoma fogainak. Egy apró karmolás a bordáim mentén, és a combomon egy nyers, vöröses folt… mintha a vadmacska, aki tegnap este a karjaim közé vetette magát, be akarta volna bizonyítani, hogy képes nyomokat hagyni rajtam.

És a fene essen bele, sikerült neki.

– Maddie… – suttogom a csempe felé, a vízfüggöny mögött. A nevét kimondani is olyan, mint sót hinteni a forróságra. Serceg tőle a vérem.

Maddie nem egyszerűen megadta magát… uralta az estét. A teste tüzet gyújtott bennem, de a lelke… az volt az, amitől most sem tudok nyugton lenni. Mert nem csak kívánt engem. Játszott velem. És a játékban nem volt semmi finom. Csupa harapás, karmolás, zihálás és… összetört kontroll. Tudom, hogy tapasztalt nőkkel volt dolgom már. Akik tudták, mit akarnak, és hogyan szerezzék meg. De Maddie… őt nem lehet összehasonlítani senkivel. Mert ő nem csak testileg közelít. Ő felperzsel.

Ahogy lemosom magamról az éjszaka nyomait – az izzadságot, a bőréről rám maradt illatot, a mozdulatok sóját és nyomát –, nem érzem úgy, hogy eltűnne. Mert ezek a nyomok nem jönnek le a vízzel. Ezek örökre belém égtek. Amikor kilépek a zuhany alól sikítást hallok. Gyorsan megtörölközöm, felkapok egy fekete pólót, és egy fehér tréning nadrágot, és papucsba kirohanok a verandára. 

– Hazudsz, Jenna!

Összehúzott szemmel fordulok a hang irányába. A bokrokon túl, a hátsó ösvényen ott áll Maddie – a haját még nem fésülte ki, a felsője kicsit félrecsúszott, mintha sietve kapta volna magára. Az arca lángol. Előtte áll Jenna, karba tett kézzel, összeszorított szájjal. Az arca sápadt, de a tekintete… na az gyilkos.

Nem látom át az egészet, de már érzem, hogy nagy a baj. 

– Te meg mit képzelsz magadról?! – szól újra Jenna, és akkor vesz észre.

Éppen csak odalépek, amikor Jenna pofon vág. Az arcom ég. Nem túl erős pofon volt, de annál személyesebb. Az egész teste remegett, amikor lecsapott. És a tekintete…mindent elárult.

– Jenna, mi a… – kezdeném, de nem engedi befejezni.

–Ki kezdtél a barátnőmmel! – vágja rá, és Maddie felé int, akinek most szinte elakad a lélegzete. – Ne próbáld tagadni! Én láttam, ahogy kiléptél a szobádból hajnalban, Blake! Láttam a nyakán a nyomokat! És ne nézz rám úgy, Maddie, mindketten lebuktatok.

Bakker.

Ez az első gondolatom, ahogy a vér kiszökik az arcomból. A második: nyugodj le, Blake. Csak maradj higgadt, különben véged. A harmadik gondolat? Emily hangja a hátam mögül.

– Mi a fene történik itt? – kérdezi, ahogy megáll mellettem. Az arca teljesen döbbent. Nem látta a pofont, de a feszültség így is kézzelfogható. – Blake? Magyarázat?

Mindenki rám néz. A felnőttre. A táborvezetőre. A férfira, aki nem bukhat le. Rájuk nézek. Jenna úgy áll, mint egy robbanás szélén álló dinamit. Maddie lesüti a szemét, de a karjai feszesen védekeznek maga előtt, mintha bármelyik pillanatban újabb támadás jöhetne. Emily… nos, Emily a felsővezetés közvetlen kapcsolata. Ha Jenna beköp engem, Emily-nek kénytelen lesz jelentést tennie. Még ha tudja is, hogy Maddie és én kavarunk.

– Ez egy félreértés – mondom végül, a lehető legnyugodtabb hangon. – Feszült volt a reggel, a lányok összevesztek egy fiú miatt – tekintek Maddie-re, majd Jennára. – És sajnos... engem is belekevertek.

– Hazugság! – vágja rá Jenna. – Te tudod, hogy igazam van!

Emily karba teszi a kezét.

 – Szóval... magyarázatot kérnék. Mi a baj? – kérdezi.

Maddie megköszörüli a torkát. A hangja eleinte kissé bizonytalan, de aztán meglepő gyorsasággal veszi át az irányítást.

– Jennának tévképzetei vannak. Azt hiszi, hogy elvettem a pasiját.

– Mivan?! – Jenna hangja elvékonyodik, és pár oktávval feljebb szökik. – Ez most komoly?

Emily bólint. – Á, értem. Pasi-gondok.

Ennyi. Egy félmondat, és az egész botrány le van tudva. Jenna azonban még nem adja fel.

– De... de... Én láttam, hogy Blake-től jöttél ki… és fordítva! – mutogat összevissza. A hangja remeg, és most már nemcsak haragos, hanem bizonytalan is. Az a fajta bizonytalanság, amikor az ember már maga sem tudja, elhitte-e, amit látott.

Emily sóhajt. De az a stratégiai sóhaj, amit csak olyanok tudnak hitelesen előadni, akik már túl vannak több tucat hasonló helyzeten.

– Szerintem – kezdi, és közben hármunkra néz. –, Blake és Maddie éppen vízibombákat készítettek a múltkori csatára. Emlékszem, megkértem pár felügyelőt, és köztük Blake-t is, hogy válasszanak néhány táborozót, akikkel előkészítik az anyagot. Még idő előtt.

A tekintetek keresztezik egymást: Jenna még mindig forrong, Maddie aprót bólint, és én…

...én megemelem az állam, bólintok egyet, és beléállok a hazugságba.

– Így van – mondom, halkan, nyugodtan. – Maddie segített. Jól dolgozott. Elég későig elhúzódott, ezért jött ki tőlem. Nem történt semmi szabályellenes.

A hangom mély, a tekintetem tiszta. A bűnösségem mégis ott lüktet minden szavamban. De Emily mellettem áll. Tartja a hátam, és ez most sokat jelent. Jenna összehúzza a szemét. Látszik, hogy nem hisz nekünk teljesen, de nem tudja megcáfolni a történetet. Az igazság... túl jól hangzik.

– Ha így volt… – kezd bele, de Emily közbevág.

– És most szerintem mindenki menjen reggelizni. Jenna, ha gondolod, beszélhetünk külön később. De ehhez nem kell a fél tábor. Értve?

Jenna bólint, de ahogy elindul, a tekintetét még egyszer belém fúrja. A kimondatlan vádak még mindig ott tombolnak benne. Maddie mellettem áll, látszólag nyugodtan, de a vállánál megfeszül a testtartása. Tudja, hogy ez most hajszálon múlt. Én pedig csak a földet nézem egy pillanatra, és érzem, hogy a tenyerem izzad.

Amikor Emily mellém lép, halkan súgja oda:

– Legközelebb... zárd kulcsra az ajtót.

– Rendben – bólintok lassan, és lehalkítom a hangom. – És… köszönöm, hogy mellettem állsz.

Emily csak bólint. – Ez csak természetes.

Ekkor megérzem Maddie kezét. Az ujjai puhán simulnak az enyémhez, aztán összefonódnak velem. Nem kérdez. Nem keres kifogást. Egyszerűen csak ott áll mellettem, nyíltan, mellettem – és a gesztus súlyosabb, mint bármelyik szó.

Emily szeme egy pillanatra lecsúszik az összekulcsolt kezünkre.

Majd újra ránk néz.

– Viszont – szólal meg csendesen, határozott éllel a hangjában –, tényleg legyetek óvatosak.

Maddie bólint, de nem engedi el a kezem. Én is csak állok ott, mintha az ujjaiba kapaszkodnék a józan eszem helyett.

Emily folytatja. – Nem tudom, meddig tarthatom ezt titokban. És ne legyenek illúzióid, Blake. Ha ez kiderül… – kis szünetet tart, majd belenéz a szemembe –, te viszed el az egész balhét.

Lenyelem a gombócot a torkomban.

– Tudom – mondom végül, rekedten. – Ahogy megbeszéltük.

Ez nem kérdés volt. Ez figyelmeztetés. Egy utolsó, baráti dobás, mielőtt elengedne minket a partra, ahol semmi sem biztos. Ahol az egyik szivárgó titok egy egész életet elsodorhat.

Emily még egyszer végigmér minket, aztán megigazítja a felsőjét, és távozik. A csend, amit maga után hagy, súlyosabb, mint egy üvöltözés. Maddie rám néz. Az arca komoly, mégis lágy. Mintha tudná, hogy most jön a neheze. Mintha érezné, hogy most már tényleg nincs visszaút.

– Nem félsz? – kérdezi halkan.

– De – felelem őszintén. – Nem a kirúgástól. Hanem attól, hogy egyszer... azt mondod, nem éri meg.

A szeme elkerekedik, de nem mond semmit. Csak odalép egy fél lépéssel közelebb, és a mellkasomnak dönti a homlokát.

– Már most megéri – súgja.–Szeretlek.

– Én is szeretlek, Maddie –felelem, majd gyengéden megemelem az állát, és a hüvelykujjam finoman végigsimít az arca ívén. A szemei nagyok és tiszták, csillognak, mint a nyári tó reggeli fényeiben. Itt van előttem – még mindig félig álmosan, de teljes valójában. Minden védekezés nélkül.

Belefúrom a tekintetem az övébe. És ott, abban a pillanatban nem látok mást – csak őt. A jövőm összes lehetséges változatát, benne. Talán egy napon majd... fehér ruhában, mezítláb sétál a nyári fűben. Talán egy kis vidéki ház kertjében, gyűrű az ujján, az én nevemmel. Talán én leszek az, aki mellette áll az oltár előtt, és azt mondom: Igen, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ.

Tudom, hogy fiatal. Tudom, hogy még sok mindent meg kell élnie. Tapasztalnia kell, hibáznia, szárnyalnia. És én nem akarom elvenni tőle ezeket a pillanatokat. Nem akarom, hogy miattam maradjon ki valamiből. De közben... szeretném, ha tudná, hogy bármit is él át, én itt leszek. Nem egy kaland vagyok neki, hanem otthon. 

Megcsókolom. Nem mohón. Nem birtoklóan. Csak... gyengéden. Az ajkai puhán simulnak az enyémhez, és a csókunk olyan, mint egy pecsét: egy titkos fogadalom, amit nem kiabálunk világgá, de mindketten tudjuk, mit jelent.

– Miért kapok ennyi csókot? – kérdezi, a szemei csillognak, a tekintete olyan tiszta, olyan ártatlan… mégis tele van mélységgel. Mintha azt próbálná elhinni, hogy amit most átél, az valóság.

Én pedig belenézek ezekbe a szemekbe, és halkan, őszintén, minden védelem nélkül válaszolok:

– Mert egy nap... szeretném leélni veled az életemet.

A szívem úgy dobban, mintha egyszerre verne múltért és jövőért. És amikor az ajkai résnyire nyílnak, a hangja szinte suttogás:

– Feleségül veszel?

A pillanat megrészegít. Nem tudom, hogy sírni fog-e vagy nevetni, de én tudom, hogy ez a kérdés... nem játék. Nem egyszerű kíváncsiság. Ez valami mélyebb, valami ősi, amit még szavak sem tudnak igazán kimondani. Mert ő nem egy tini drámát él, hanem valós érzelmeket.

Én pedig elmosolyodom.

Nem hirtelen, nem gúnyosan, hanem úgy, ahogy az ember akkor mosolyog, amikor végre valami biztosat érez a káosz közepén.

– Majd egyszer... – felelem halkan. – Addig is azt akarom, hogy élj. Nevess. Tapasztalj. Hogy majd, ha mellettem döntesz… teljes szívből tedd.

A szeme megremeg, mintha egy könnycsepp akarna megszületni a szempillái alatt, de nem engedi. Erős. És gyönyörű. Istenem, mennyire gyönyörű.

Magamhoz húzom.

Az ölelése szoros, és valahogy otthonos. Mintha nem is a karjaimba simulna, hanem a jövőmbe. Az illata még mindig ott él a bőrömön, a hajában ott a tegnap éjszaka fűszeres emléke, a nyaka íve pedig úgy simul az arcomhoz, mintha egész életemben kerestem volna.