14. A fogoly

Maddie

Az ajtó hangtalanul záródik mögöttem, és én még egy utolsó halk sóhajt hallatok. Blake ajka még lüktet az enyémen, a tenyere nyoma ott maradt a derekamon, és a szívdobbanásaim... azok még mindig az ő ritmusát követik. Egyik kezem az ajtón nyugszik, a homlokom halkan koppan a fa burkolaton. Ez a reggel túl tökéletes volt.

– Ó, milyen megható…

Megijedek. A hang gúnyos, és éles. Megfordulok. Aztán meglátom Oliver-t. Aki itt áll előttem, mint hús-vér ember. Nem álmodom, tényleg ő az. 

– Jézusom... – nyögöm ki, a kezem automatikusan a szám elé kap. A szívem egy dobbanást kihagy, aztán eszeveszett vágtába kezd.

Az ajtóhoz fordulok, kaparni kezdem a kilincset, de nem mozdul. Valaki kívülről is bezárta. Az egész testemet elönti a hideg verejték. 

– Már kívülről bezárták… – hallom a hátam mögött, és a hangja most selymesebb. Veszélyesebb. Mint a sötétség, amit egy gyertyafény már nem tud elűzni. – Most velem vagy.

A lépései könnyűek, de a jelenléte... iszonyatosan nehéz. Mintha egy árnyék tornyosulna fölém, amelyből nem tudok kisétálni.

– Hát szia, bébi… – duruzsolja. – Hiányoztam?

A fekete kesztyűs keze lassan, vontatottan nyúl felém. Ujjai végigsiklanak a karomon. Én mozdulatlan maradok, mint egy őz, amelyik pontosan tudja: ha most megrezdül, támadás jön.

– Mit... – nyelek egyet. – Mit keresel itt?

Oliver ajkai elhúzódnak, de a mosolyában nincs melegség. Csak hideg számítás.

– Te vagy a tábor szíve, Maddie. Gondoltam, megnézem, hogy ver még... – közelebb lép, olyan közel, hogy érzem a parfümje hűvös fűszerességét. – ...vagy már másé lett?

– Menj el – mondom halkan, de a hangom remeg. – Komolyan, Oliver... ez nem vicces.

– Ó, nem is próbálok viccelni. Csak megkérdezem: ki volt az a férfi? – A tekintete rám ég. – Csak nem a kis főnököd?

Blake nevét nem mondja ki, de tudom, hogy róla beszél. És ez… ez a legrosszabb. Elkezdek hátrálni az ágy felé, majd a pasi ledönt a matracra. Az ágy mögött megreccsen a deszka, ahogy Oliver rám nehezedik, a kezei az oldalamhoz feszülnek. A szája rátapad az enyémre. A szaga keveredik a régi parfümjével – még mindig ugyanazt használja. Ugyanazt, aminek az illatát évekkel ezelőtt még dögösnek hittem. Ma már csak fullasztó szemét.

Megfeszülök. A kezeimet a mellkasára nyomom. Aztán erőt veszek magamon, és pofon vágom. Oliver hátrahőköl, az arca eltorzul. Egy pillanatig csak csend van. Aztán kéjesen elvigyogja magát. 

– Na, ezt nem kellett volna, bébi – súgja, miközben az ujjai végigsiklanak az arcomon. – Nem szeretek durvulni. De van, aki igen.

A szoba ajtaja kattanva nyílik. Belép egy ismeretlen férfi. Komor arc, fekete ruha. Fegyver van nála. Az ujja nyugodtan pihen a ravasz közelében, mintha az egész csak egy újabb péntek reggel lenne. Azonnal megfeszülök. A testem önkéntelenül reszketni kezd. Ez már nem játék.

– Kénytelen leszel együttműködni – mondja Oliver, miközben még közelebb hajol, az arcomat cirógatva. – Vagy repítünk egy golyót a fejedbe. Vagy... máshová, amit jobban megbánsz.

A tekintetem az ismeretlen fickóra siklik. A szemem előtt egyetlen gondolat villan: nincs segítség. Senki sem jön. Most egyedül vagyok.

De nem vagyok védtelen.

Még nem.

Elnyomok minden reakciót. A félelmet. A remegést. A hányingert. Nem mutatom ki. A szám sarkát finoman megemelem. Oliver szemébe nézek. Lassú pillantás, mint aki alázatosan megértette a játékszabályokat.

– Tudod mit... – suttogom. A hangom rekedten csúszik ki a torkomból, de már nem gyenge. Ez most a fegyverem. – Kezdem élvezni.

Oliver meglepődik. Egy másodpercre tényleg zavarba jön. Aztán rám vigyorog. Pontosan ezt akarta hallani.

– Így máris más...

Felülök. Lassan. A mozdulatom szándékosan lassú és sima, mint egy kígyó mozdulata. A térdem a combjára siklik, az ujjaim a vállára csúsznak. Ő azt hiszi, beadtam a derekam. Én pedig... épp most vetettem ki rá a hálót. Mert amint elhiszi, hogy övé az irányítás – elveszti azt. Ezt Blake-től tanultam. 

Az agyam cikázik: nyitva van-e az ablak? Hol van a fickó fegyvere pontosan? Milyen messze van Oliver keze az övemtől? Mennyi időm van?

– Mondd csak... – hajolok a füléhez. – A barátod is végignézi, ahogy megdugsz?– A hangom buja, de alatta pengeéles szándék húzódik. Figyelem, hogy figyel-e a társa. Hogy mikor lankad a figyelmük. Hogy mikor csaphatok le.

Mert ha kell, megharapom. Ha kell, sikítok. Ha kell... reped az üveg, törik az ajtó. De most játszom, és a játék neve: túlélés.

– Nem, bébi... nincs szükségünk közönségre... – feleli Oliver mély, reszelős hangon, miközben int a fejével. A fegyveres férfi egy szót sem szól, csak engedelmesen távozik, az ajtó tompán kattan mögötte.

Na, eggyel kevesebb.

– Szuper... – lehelem az ajkaira, és olyan természetességgel csókolom meg, mintha évek óta csak erre a pillanatra vártam volna. Az ajkát enyhén megharapom – elég erősen ahhoz, hogy felnyögjön, de még épp az élvezet határán belül.

Érzem, ahogy beleremeg.

– Úgy látom, sokkal tapasztaltabb vagy... – mormogja, már-már eltorzult hangon. A vágy elvakítja. Már nem figyel. Pont, ahogy akartam.

– Hát persze... – suttogom a füléhez hajolva, finoman megérintem a nyakát, ahol az ütőere lüktet. – Volt időm...

Lélegzete megremeg, a keze a csípőmre siklik. Már nem látja, mi történik körülötte. A játékban már csak ketten vagyunk – legalábbis ő így hiszi.

Én viszont... játszom tovább.

– Szóval... – szinte dorombolok a fülébe, és végighúzom az ajkaimat a fülcimpáján. – Van bilincsed?

A hangom erotikától csöpög, de minden szó mögött ott lapul az él. A szándék. Az előre gondolt terv. Oliver elneveti magát. Halkan, férfiasan, magabiztosan. Épp most veszítette el a kontrollt – és még csak nem is sejti.

– Komolyan az ágyhoz akarod bilincselni magad?– kérdezi vigyorogva. A keze már a fenekemre csúszik, én pedig eljátszom, hogy ez tetszik. Mert most mindent el kell játszanom.

– Ki mondta, hogy magamat? – lehelem a nyakára. – Talán... téged, Oliver.

Ez az a pillanat, amikor egy röpke kis feszültség átvillan az arcán. Egyetlen fél másodperces zavar, egy kis megingás. Az a tétova pillanat, amikor valaki nem tudja eldönteni, hogy viccelnek vele… vagy épp meg akarják dönteni a trónjáról. És én épp ezt a pillanatot vártam.

Oliver keze keményen a fenekembe markol, és én megdermedek egy pillanatra. A testem ösztönösen feszül meg – nem vágyból, hanem túlélési parancsból. De az arcomon egyetlen rezzenés sem látszik. A játéknak folytatódnia kell.

– Jól van, bébi. Tedd, amit jónak látsz... – sóhajt fel, mintha most adná át nekem a trónt. – Már most felizgattál, szóval nincs más választásom.

A szavai mintha valami eltorzult romantikus filmre hajaznának. Csakhogy ez itt nem szerelem. Ez háború.

Egy csókkal pecsételem meg a mondatát – gyengéd, lassú, elhúzott, épp annyira, hogy még ne gyanakodjon. A nyelve csak súrolja az enyémet, de nem engedek túl sokat. Mert most már én vagyok a főnök.

– Hol találom? – kérdezem, a hangom mély és bársonyos, miközben a topom egyik pántja lassan lecsúszik a vállamról. Direkt hagyom. Egy újabb elterelés. Egy újabb fegyver.

Oliver elvigyorodik, és int az állával.

– A kabátom zsebében, ott.

A székre nézek. A fekete kabát hanyagul lóg az egyik háttámlán. Lassan odalépek, a mozdulataim mintha tánclépések lennének – lágy, kecses, veszélyesen kiszámított. A kezem benyúl a zsebbe, és máris megérzem. Egy pisztoly is van ott. A szívem egy pillanatra kihagy, de az ujjaim rezzenés nélkül csúsznak rá. Egy gyors mozdulattal kikapom, és a hátam mögé rejtem, a nadrágom derekához nyomva. A ruhám és a hajam takarja.

Oliver nem lát semmit. A másik zsebben ott a bilincs. A kezem már nem remeg, ahogy előhúzom. Előtte megpördülök, és széles mosollyal nézek rá, majd felemelem előtte a bilincset. 

– Megvan! – kacsintok rá.

Oliver nevet.

– Jól van... de csak finoman, kisasszony. Tudod, hogy én vagyok a kényesebb fajta.

– Ó, el sem tudod képzelni, mennyire tisztában vagyok ezzel... – suttogom.

Közelebb lépek, a bilincset lazán lóbálva a kezemben. Most jön a végső teszt. Még egy-két mondat, még egy kis játék, még egy közelebb hajolás… és lekattinthatom. Rátérdelek az ágyra, a térdem alatt finoman megreccsen a rugó. Oliver szeme követ minden mozdulatot, mint egy éhes vadállaté – csak ő nem tudja, hogy épp most kerül kalitkába. Lassan, érzékien mászom felé, mintha tényleg csak játszanék. Egyik kezemmel végigsimítok a mellkasán, a másikkal óvatosan megfogom a csuklóit. A leggyengébb pontját. 

Megállok fölötte, a hajam a vállamra omlik, és miközben a szemeimet az övébe fúrom, a karjait a feje fölé vezetem.

– Annyira izgató, amit csinálsz... – pihegi, és én majdnem felnevetek. Pontosan ezt akartam hallani.

– De még mennyire... – suttogom, miközben a bilincs hideg csattanással zárul a csuklója körül. Most már az ágykeretéhez van láncolva.

Fölé hajolok, aztán egy hirtelen mozdulattal megpöccintem az orrát. Egy utolsó kis teátrális gesztus.

– Nos, mi a következő kívánság? – kérdezem, mint egy show-műsor háziasszonya.

Oliver elvigyorodik. Még nem sejti. Még azt hiszi, hogy nyert.

– Hmm... vetkőzz le... – morogja, miközben megnyalja az alsó ajkát. A tekintete végigsiklik rajtam, lassan, mohón.

Pont ezt akartam.

– Oh... szóval ezt szeretnéd? – dorombolom, és lassan hátralépek róla. Felállok az ágyról, egy kis színpadias mozdulattal. A tekintetem továbbra is rajta tartom, a figyelmét lekötöm. Elkezdem lehúzni a topom pántját, lassan, érzékien, de közben...

...a kezem hátul a nadrágom derekához siklik.

Ott van a fegyver, ami megnyugtató. Most a bugyimba csúsztatom. Oliver még mindig vigyorog. Én pedig tudom: csak pár perc kell, és minden megfordul. Mert ő lehet, hogy azt hiszi, én vagyok a játékszere… De valójában: Én vagyok a végjátéka.

Aztán kopogtatnak, és amikor oda rohannék Olvier rám szól:

– Nem mész oda! – sziszegi.

Megtorpanok. Az arcomról lefagy a mosoly, a megkönnyebbülés pedig azonnal elszáll. 

– Kint van az emberem.

Ekkor hasít belém: lebuktattam magam. A tüdőm megtelik feszültséggel. A szívem dübörög. A tenyerem megizzad, ahogy reflexből a bugyim szélénél érzem a fegyver fémes hidegét – ott van még, ott lapul... de a használata most öngyilkosság lenne. Ketten vannak.

Gyorsan… gondolkodj, Maddie. Megvan! A hangom játékosan csilingel, még ha belül üvöltenék is:

– Pedig az biztosan a pizzafutár... – nézek rá ártatlan szemekkel. – Esküszöm, az előbb rendeltem, mert megéheztem tőled…

Oliver összehúzza a szemeit. Nem hisz nekem. De egy másodpercre még vacillál. Aztán rámutat az ágyra:

– Most azonnal leülsz az ágy szélére! – parancsolja. A hangjában nemcsak düh van, hanem félelem is. Tudja, hogy egy hajszálon függ a fölénye.

Engedelmeskedem. A bilincs még mindig ott kattog a háttérben. Oliver egyik csuklója szabadon maradt – de csak az egyik. Még most sem mer kockáztatni. A kopasz férfi belép. Az ajtó becsukódik mögötte. A jelenléte súlyos, fegyver van nála. Minden mozdulata precíz, kimért. 

– Itt van egy pasi. Maddie-t keresi. – jelenti be. Ez csak Blake lehet.

A testem újra megtelik forrósággal – de nem vágyból. Hanem pánikból és reményből. Blake tudja, hol vagyok. Blake keres. Blake… az ajtó túloldalán áll. De az öröm csak egy másodpercig tart. A kopasz férfi a fegyvert a tarkómhoz nyomja. A hideg cső úgy ér a bőrömhöz, mintha ez lenne az utolsó pillanatom. 

– Menj oda... és rázd le. – sziszegi. Az ajkai alig mozdulnak. – Mosolyogj. Vágj jópofát. És ha egyetlen szót is szólsz, amit nem kéne…

Nem kell befejeznie. Érzem a jelentést. Érzem a fém ígéretét a koponyámban.

Bólintok. Lassan. Nem túl gyorsan. Nem túl lassan.

Felállok.

És miközben az ajtó felé indulok, minden lépésemmel kettőzött figyelem dolgozik bennem. Minden testrészem hazudik. De belül már csak egy szó lüktet: „Blake… kérlek… értsd a jelet.”

Kinyitom az ajtót, miközben érzem a pasi fegyverét a tarkómon. A férfi árnyéka rám nehezedik. Most kell cselekednem. Blake itt van, mint egy megmentő, de mégsem menthet meg. Ha gyanút fog, ha bejön, ha harcolni próbál… Oliver simán agyonlöveti. Nem. Azt nem engedem.

Belenézek a szemébe. Az egyetlen emberébe, akiben valaha megbíztam. Akihez menekültem. Aki szeret. Aztán elkezdek kiabálni.

– Szakítok veled, Blake! Hallod?! – A hangom remeg, de nem tétován. Színpadiasan. – Vége! Elegem van belőled. Soha többé ne keress!

Mielőtt szóhoz jutnak azonnal sírva csapom be az ajtót.

Az ajtókeret megreszket, a zár nyelve beleszorul a helyére. A tenyerem az ajtón marad. Érzem, hogy a világ kívül rekedt, és én most ketrecbe zártam magam újra. A sírás már nem csak álca. Könnyek csorognak az arcomon. Elcsuklik a lélegzetem. Blake… megértetted? Kérlek, mondd, hogy igen.

– Hmm… szép alakítás volt, bébi… – hallom Oliver hangját a hátam mögött, mintha az agyamba csorogna, egy fojtott, ragadós mosollyal együtt.

Nem fordulok meg.

A tenyerem még mindig az ajtón pihen, a könnyek pedig az arcomról a padlóra hullanak. De a szám sarkában ott bujkál valami más. Egy mosoly. Apró, sunyi, remegő – de valóságos.

Mert mielőtt rácsaptam volna Blake-re az ajtót, odaadtam neki egy cetlit. Egy mozdulat volt az egész. Egyetlen gyors, gyengéd, remegő érintés, mintha csak a kezét simítottam volna meg. De közben… átcsúsztattam a papírt. A cetlire csak ennyi volt írva: “Oliver itt van a házban, éppen én tartom fogolyként. Viszont van egy másik fegyveres pasas. Sokkal veszélyesebb nála. Kérlek segíts!”

Blake… érzékelte. Láttam a szemében azt a remegést, amikor a keze megfeszült, miközben a papírdarab a tenyerébe simult. Szerintem már abból leszűrte, hogy baj van. 

– Nem is gondoltam volna, hogy van benned ilyen kis színésznő. – szól újra Oliver.–Gyere, ide az ágyhoz!

Oda sétálok, és leülök a szélére, mire ő az egyik szabad kezével megsimogatja az arcomat. A gyomrom megvonaglik az érintésétől, de nem mozdulok.

– Amit ott produkáltál? Emmy-díjas. Komolyan. Én is majdnem elhittem. – nevet halkan. – De azért biztos ami biztos... ha bármiben trükközöl... a barátodat nem csak cetlikkel fogod elbúcsúztatni, értve?

A mosolyom eltűnik. Tudja? Nem. Csak szimatol és tesztel.

– Ugyan már... – szuszogom, végre megfordulva. A szempilláim vizesek, a pillantásom meggyötört – de nem gyenge. – Nem vagyok őrült. Nem akarok meghalni.

– Ajánlom is, bébi. – Oliver hangja olyan lágy, hogy szinte csöpög. De a szavai… parancs. – Most pedig szépen oldozz el... Mert szeretném folytatni, amit elkezdtél…

A testem ledermed egy másodpercre. A szívverésem hangosabb, mint a levegővétel. A tenyerem nedves, az ujjbegyeim zsibbadnak. A szavak úgy hullanak rám, mint egy zárkattintás. Mert most... elfogyott az idő. Ez már nem játék Olivernek. Ez a birtoklás perce. 

Nagyot nyelek. A torkom szűk, mintha a félelem markolná belülről. De az arcomra mosolyt erőltetek. Pontosan úgy, ahogy tanultam. 

– Hát hogyne... – suttogom, és megnyalom az ajkam, mint aki várta ezt a parancsot. – Ne aggódj, egy pillanat az egész…

A bilincs kattanása olyan halkan oldódik, hogy szinte nem is hallani. Oliver csuklói szabaddá válnak, és én… csak egyetlen dolgot nem veszek észre. A pillantását, és a mozdulatát. Mire a kezem még a fémhez érne, már érzem: benyúl a derekam mögé, a keze a bugyimnál matat – és akkor kihúzza. Majd felém tartja a fegyvert. Megmerevedek. A testem feszül, az agyam üvölt. Elbuktam. Most tényleg elbuktam. Oliver szeme villog, az arcán diadalmas mosoly, majd szó nélkül az ágyra int a fejével.

– Feküdj le. Most! – A hangja már nem játékos. Nem csábító, inkább olyan, mint egy gyilkosé.

Érzem, ahogy a testem remegni kezd. Az adrenalin elönt. A torkomban dübörög a szívem. Olyan hangosan, mintha a fegyverrel versenyezne. Feltartott kezekkel mászom az ágyra. Én fekszem most ott, ahol percekkel ezelőtt még ő volt. És minden porcikámban érzem a kiszolgáltatottságot.

Oliver fölém magasodik. A fegyvert forgatja a kezében, mintha az ujjai táncot lejtenének a ravasz körül.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen kis eszes fruska vagy... – súgja, miközben föl-le járatja rajtam a tekintetét. – De most nincs más választásom.

A pisztoly csöve lassan rám szegeződik, és megtörténik az, amitől rettegtem.

Félek.

Nem játszom meg, mert valóban félek. Az életem lepereg – Blake, a vízibomba csata, a reggeli ölelések, a tervek, a közös jövőnk. Ebben a pillanatban valaki beront az ajtón. Durranás. Egy hangos reccsenés. A fa széttörik. Oliver hátrafordul.

– Dobja el a fegyvert! – ordít egy férfi, és a hangja... Blake.

A kezem a szám elé kapom, a szemem könnyekkel telik meg. Ő itt van. Eljött értem. És nem egyedül. Mellette egy szőke nő áll – kemény tekintet, profin tartott pisztoly, kommandós mozdulat. Ki a fene ez? Oliver megtorpan. A pisztoly most nem rám mutat, hanem Blake felé.

Oliver szeme ide-oda kapkod – Blake és a szőke nő felé. Veszély minden irányból. A szívem kalapál. A kezeim ökölbe szorulnak a takaró alatt. A vér dübörög a fülemben. A térdemben remegés. A gyomromban háború. Mégis valami átkattan bennem, és most nem a bilincs, hanem az agyam. Az a részem, akit próbáltam elnyomni. Aki mindig azt hitte, majd valaki jön, és kihúz ebből. De most… itt vagyok. A halál közvetlen közelében.

Nem várhatok tovább.

Megmozdulok. Gyorsabban, mint ahogy gondolkodni tudnék. Gyorsabban, mint ahogy Oliver reagálni képes. A térdem lendül. A takaró alól egyenesen a férfi alhasába csapódik. Pont a gyomorszáj alatt. A levegő kiszakad belőle. Felnyög. Egy pillanatra megremeg a pisztoly. A célpont eltűnik előle – én. Ekkor belekapaszkodom a csuklójába, és minden erőmmel oldalra feszítem. A fegyver iránya elbillen, majd elsül.

A lövedék belefúródik a mennyezetbe. A füst csípős szaga betölti a levegőt. Oliver ordít, de én már mozdulok újra. A tenyerem a vállára csúszik, teljes testemmel rátámaszkodom, miközben letolom az ágyról. A lábam lendül – rúgás a térdhajlatába.

Ő megroggyan. A pisztoly kiesik a kezéből.

– Most, Blake! – ordítom torkom szakadtából, és ekkor először érzem, hogy talán... tényleg győzhetek.

A szőke nő előrelép. Profiként, magabiztosan. Blake már a másik oldalon, gyors, vad mozdulattal hajol a földre – a pisztoly már az ő kezében van. Oliver fegyvertelen. Végre. A hajam ziláltan lóg az arcomba. A mellkasom úgy mozog, mintha végigfutottam volna egy maratont. A lábaim remegnek, a tenyerem csupa veríték. És mégis: a világ egyik legerősebb emberének érzem magam. Mert nem kellett, hogy megmentsenek. Én magam harcoltam ki, hogy túléljem ezt az egészet.

A tó előttem csendesen hullámzik. A lemenő nap fénye ezüst-arany lüktetésben nyaldossa a vizet, olyan, mint egy festmény. Gyönyörű. Túl gyönyörű. Nem ide illő. Éppen itt ülök egy farönkön, a nyakamban még mindig érzem a feszültséget. A bőrömön érzem Oliver érintését, az ajkaimon a mocskos csókjait. Aztán érzem, hogy valami meleg simul a vállamra. Egy pokróc. Felnézek és Blake az. 

A szemeim az övébe kapaszkodnak, és most először nem kell szavakat használnunk. A szívem dobbanása egybeolvad az övével. A szemhéjam remeg, de nem engedem meg a könnyeket. Leül mellém, de nem beszélünk. 

Egy bögre gőzölgő kávét nyom a kezembe. Az illata... olyan, megnyugtató, szinte otthonos. 

– Jól vagy? – kérdezi halkan.

Bólintok, de valójában nem vagyok jól. Még mindig zaklatott vagyok. Belekortyolok a kávéba, a forróság  végigcsorog a torkomon. Olyan, mintha valami visszakapcsolna az életbe.

– Kihívtam a rendőrséget. – mondja. A hangja lágy, de határozott. – Elkapták Olivert. Ráadásul… a filmjeit is lefoglalták.

A szó végig hasít az elmémen. Tudom mit jelent, és nem csak engem érint. Mégsem érzek semmit. Csak nézem a vizet, és azon gondolkodom, hogy vajon visszatalálok-e valaha oda, aki azelőtt voltam. A kávésbögre megremeg a kezemben, és érzem, ahogy a gőz az arcomnak simul. Még mindig remegek. Nem kívül. Belül. A légzésem halk, a szívem viszont még mindig üvölt.

– Fel kell hívnom anyát… – suttogom Blake-nek.

Blake nem szól. Csak bólint. A szeme gyengéd, és egy kicsit megtört. Tudja, hogy mit jelent ez a mondat. Ez nem csak egy telefonhívás. Ez a pillanat, amikor visszacsúszom a valóságba. Amikor már nemcsak túlélő vagyok, hanem valaki gyermeke.

– Hívd csak fel édesanyádat. Örülni fog. – súgja Blake, és amikor felém hajol, lágyan megcsókol. 

Az ajkai puhán simulnak az enyémre, mégis ott van bennük minden, amit átéltünk. A félelem. A harag. A halál közelsége. A szerelem. A tenyerem a mellkasára simul, és érzem a szíve dobbanását. Mikor elhúzódik, a homlokát finoman nekem dönti, és mielőtt még mondhatnék valamit, megigazítja a vállamra csúszott pokrócot. Apró mozdulat, de a gyengédségben több törődés van, mint bármi másban. 

– Szeretlek.–suttogom az ajkaiba.

–Én még jobban…–leheli a számba, majd még utoljára csókot váltunk.

Előkapom a mobilomat. A kijelző felvillan. A kezem kevésbé remeg, mint pár perccel korábban. A kávé melegsége még ott van a torkomban, a férfi csókjának emléke még ott ég az ajkaimon. És az érzés, hogy nem vagyok egyedül… az most a legjobb a világon. 

Megnyomom a hívás gombot, és azonnal kicseng. Blake nem szól semmit. Csak fogja a kezem, amíg újra meghallom azt a hangot, ami gyerekkorom óta imádok.

– Szia, kincsem! – hallom meg a hangját, és abban a pillanatban gombóc keletkezik a torkomban.

Az a régi, gyerekkori verzióm, aki még hitt abban, hogy az anyukák mindig igazat mondanak. Hogy a világ fekete-fehér. Hogy a szeretet egyszerű, és nem kell hozzá vér, izzadság, vagy titkokkal átszőtt falak.

A számhoz emelem a telefont, de alig jön ki hang.

– Szia Anyu... – mondom, és a hangom azonnal elcsuklik.

Egy pillanatig csak hallgatunk. Ő a túloldalon, én a farönkön, a hátamon pokróc, a kezemben telefon. A másik kezemet pedig Blake szorongatja.

– Minden rendben? – kérdezi óvatosan.

Hirtelen nem tudom, mit válaszoljak. Mert a szívem kettészakad. Az egyik felem odabújna hozzá, és zokogva kérné: „Miért nem hívtál gyakrabban? Miért nem jöttél el? Miért éreztem úgy, hogy mindig egyedül kell mindent átvészeljek?”

A másik felem pedig kiáltani akar:

„Miért? Miért bíztad meg Blake-t, hogy vigyázzon rám? Miért nem mondtad el? Miért kellett megjátszania, hogy véletlenül jött ide?”

A két érzés összeolvad a mellkasomban. Mint amikor két hullám egyszerre csapódik a partra – és nem tudni, melyik fog elnyelni.

– Hiányzol... – nyögöm ki végül.

Mert az igazság az, hogy nagyon szeretem. 

– Te is nekem, kicsim. Mindennap gondolok rád. És... sajnálom, hogy nem voltam ott. – mondja, és én hallom, hogy nehezére esik kimondani.

De nem elég. Nem elég, hogy csak sajnálja.

– Miért bérelted fel Blake-t? – kérdezem halkan, de tisztán. Nincs bennem vád. Csak… kérdés.

A túloldal elhallgat egy pillanatra.

– Azért, mert féltelek... – A hangja remeg, mintha a vonal másik végén ő is ugyanúgy kapaszkodna belém, ahogy én belé.

– Tudod... Oliver még a tábor előtt átjött. Megfenyegetett. Azt mondta, hogy visszaszerez téged... bármiáron. – A szavak tűként fúródnak belém. – Fegyver volt nála. És kiszedte belőlem, hogy melyik táborban vagy. Kicsikém, bocsáss meg... – És most már sír.

Nem tudok egyből reagálni. Az ujjaim szorosan markolják a mobil oldalát, mintha az tartana egyben. Szóval ezért volt velem Blake… Ezért bujkált ott a fák mögött.. Ezért volt a sok rejtélyes pillantás, az aggódás, a háttérből figyelés, a „véletlen” jelenléte mindenhol. Mert anyám… tudta. És nem bízott bennem eléggé, hogy elmondja.

A szívemben valami kettéhasad.

–Te.. Nem bíztál bennem eléggé… – suttogom halkan.

– Nem! Nem, Maddie! Én meg akartalak védeni! Te nem érted, milyen volt az exed. Egy igazi őrült!

– Dehogynem. – válaszolom, és most először érzem, hogy bennem több a higgadtság, mint benne.– A bőröm alatt érzem, milyen volt.

Aztán beáll a csend közénk. A vonal másik végén csak szipogás. Anyám nem talál szavakat. Talán nem is kell most. Mellettem Blake még mindig ott ül. Nem szól bele. Csak jelen van. Az ujjai finoman a térdemre csúsznak, és végig círogat, ami most megnyugtat. Szükségem van rá.

– Tudod mit, Anyu? – sóhajtok. – Megértem, miért tetted. És lehet, hogy egyszer… meg is bocsátok. De most idő kell. Hogy feldolgozzam ezeket.

– Én… várni fogok rád. Akármennyi idő kell, Maddie. Szeretlek. Mindig szeretni foglak.

– Én is szeretlek. – mondom, mert igaz. Még ha fáj is. – De most... le kell tennem.

– Rendben, kincsem... csak vigyázz magadra. És... kösz, hogy felhívtál.

Leteszem a telefont. 

A kijelző elsötétül, és vele együtt valami bennem is. Blake keze a combomon pihen. Meleg, erős, megnyugtató… de most úgy érzem, túl sokat jelent.

– Miért érzem azt, hogy most én jövök? – kérdezi halkan, és a hangja alig több a tó felől érkező szellőnél.

Nem nézek rá. A vízbe bámulok, ami arany és bíbor színekben játszik a lemenő nappal. Mintha a természet is tudná: valami véget ért.

– Azt hiszem… kell nekem pár nap gondolkodási idő... – mondom, és a saját hangom idegenül cseng. Mint amikor valaki másnak a döntését hallanám.

Blake keze lassan elhúzódik a combomról.

– Megértem.

Pont ettől hasad meg a szívem. Mert ha nem értené meg, ha belekapaszkodna, ha kiabálna, vagy harcolna értem – talán könnyebb lenne dühösnek lennem rá. De így? Most úgy érzem, még jobban szeretem. És pont ezért nem bírom elviselni. Felpattanok. A pokróc lecsúszik a vállamról, a pisztoly, amit eddig a lábam mellett tartottam, hangtalanul koppan a farönkön.

– Nem akarom, hogy távol legyél. De...kell egy kis idő, hogy egyedül legyek.

Ő nem mozdul. Csak bólint, és a szemét újra a tóra szegezi. Pont úgy, ahogy az első nap láttam. Én hátat fordítok, és elindulok a kunyhó felé. A talpam alatt megreccsen az avar. Minden lépésnél azt érzem, mintha darabjaim szórnám el az ösvényen.

Berontok a szobámba, és úgy csapom be magam mögött az ajtót, mintha ezzel el tudnám zárni a világot. De a világ utánam jön. Ott van a zsigereimben, a bőröm alatt, a gondolataim között. Az ágyra vetem magam, és mielőtt még kimondhatnék bármit, kitör belőlem az első zokogás. A testem rázkódik, a torkomban fojtogat a fájdalom. A párnám nedvesedik a könnyeimtől, a takarót pedig görcsösen markolom, mintha az lenne az egyetlen biztos pont ebben a rohadtul instabil helyzetben.

Az emlékek pedig gonoszul hatolnak be a tudatomba. 

Blake arca, amikor rám mosolygott először. Az a kissé fáradt, de gyöngéd mosoly, amit mindig magának tartogatott… és amit nekem adott. Az érintése, mikor megfogta az arcomat, amikor megcsókolt, amikor először szeretkezett velem. 

A szavai. A pokolba is, a szavai...!

„Szeretlek, Maddie.”„Egy nap feleségül akarlak venni.”„Élj, mielőtt rám bízod magad.”

Mindegyik egy kis nyíl, ami most belevág a szívembe. Mert már nem tudom, mi volt igaz ebből. Mi volt az, amit csak azért mondott, mert „vigyáznia kellett rám”? Mi volt Blake, és mi volt az anyám terve? Kavarog bennem minden. Düh. Félelem. Szerelem. Árulás. De leginkább az az érzés, hogy elvesztettem önmagam. 

Blake?

Talán tényleg szeretett... de az életem nem volt más, mint egy rossz színpad, ahol én a saját tragédiámat játszottam el, miközben a többi szereplő elfelejtette a szövegét – vagy soha nem is tanulta meg.

Nehezen veszem a levegőt, a könnyeim már alábbhagynak, de a szívem még mindig úgy ver, mintha menekülni akarna belőlem.

Felülök.

A hajam az arcomba tapad, a testem még mindig remeg. Az ágyam szélén ülök, és nézem a sötét ablakot. Ekkor elönt valami más is: a harag. De nem gyűlölettel teli, nem pusztító. Hanem az a fajta harag, amitől újra élni kezdesz. Felállok. A szekrényhez lépek, és kirántom a leggyűröttebb fekete pólómat, meg a szakadt, térdénél kilyukadt farmert. Ma nem akarok tökéletes lenni. Ma csak őszinte akarok lenni. Lekapom a neszesszeres kis táskámat az éjjeliszekrényről, és visszaülök az ágy szélére. Az ölembe borítom a teljes tartalmát – szemceruzák, alapozó, parfüm… és egy rúzs. Egy sötétvörös rúzs. Pont olyan árnyalat, amilyenbe bele lehet fulladni.

Megfogom. A kezem szinte remeg tőle. Mintha ezzel az egy mozdulattal átváltozhatnék. A múltbéli Maddie még ott van valahol a könnyeim alatt… de a tükörbe már valaki más fog visszanézni. A sminktükröt magam elé tartom. Az arcom még duzzadt a sírástól, de a tekintetem… keményebb, mint valaha. Azt hiszem, itt az idő egy kis stílusváltásra.