15. A lány, aki lázad

Blake

A kezem automatikusan nyúl a kenyérhez, majd a nyársakhoz. Ebben már jó rutinom van. Már meg sem számolom, hány táborozónak adtam oda ma estig. A tűz pattog, a gyerekek vihognak, Jenna valamelyik fiúval flörtöl – minden a megszokott ritmusban zakatol.

Kivéve bennem. Már órák óta pocsékul vagyok. Azóta, hogy Maddie azt mondta, szüksége van időre.A pokolba is… ő volt az egyetlen személy, aki miatt minden reggel kicsit másképp ébredtem. Miatta lett a tábor otthon, és nem csak munka. És most? Most nem tudom, mi lesz. Csak annyit tudok, hogy hiányzik. Minden egyes percben. Leteszem az utolsó adag kenyeret, leporolom a kezeimet, és leülök az egyik farönkre a tűz körül. Sóhajtok egyet, és hálát adok az égnek, hogy végre egy kicsit pihenhetek. Aztán meglátom őt.

A tűz fénye épp mögötte lobog, így a sziluettje elsőre egészen szürreális. A fekete póló rásimul a felsőtestére, és kiemeli minden egyes ívét. A szakadt farmerje szándékosan pimasz, a vágások pont ott vannak, ahol nem kéne ilyen nyíltan semmit mutatni — de mégis mindent elmondanak.

A haja kibontva omlik a vállára, a sötétvörös rúzsa pedig…

Basszus.

A nyelvem önkéntelenül nedvesíti meg az alsó ajkam. A szám kiszáradt, a torkom összeszorul, a nadrágom pedig… nos, legszívesebben keresnék egy pokrócot, amit a térdemre teríthetek. Ez nem csak "kívánom őt", ez már büntető kategória. Ráadásul észre sem veszem, hogy nyitva maradt a szám, csak akkor, amikor Jenna mellém ül, és oldalba bök.

– Hé, haver… minden oké? Úgy nézel ki, mint aki dögös tyúkot látott volna.

– Nem… csak… megszomjaztam. – motyogom, miközben próbálom nem még jobban megbámulni Maddie-t, aki most épp leül a tűz másik oldalára.

Én csak ültem itt, mint egy szerencsétlen, merevedéssel küzdő marha. De aztán… megjelenik Nate. A srác laza. Mosolyog. Tele van életkedvvel. A keze a zsebében, de ahogy meglátja Maddie-t, a lába szinte önként viszi hozzá.

– Na ne már… – nyögöm halkan, de Jenna mellettem természetesen meghallja.

– Hát haver, most vagy tényleg iszol valamit, vagy ki foglak nevetni – duruzsolja, miközben oldalba bök. – Nézd, már puszilkodnak is.

És valóban. Maddie feláll, Nate pedig megöleli és puszit nyom az arcára. Hosszan. Olyan közvetlenséggel, mintha nem ez lenne az első. A vágyam pedig azonnal lankadni kezd. Már nem kell pokróc. Most csak egy férfi vagyok, aki szembesül vele, hogy elveszíthet valakit, akit sosem kellett volna birtokolnia.

Ebben a pillanatban megjelenik Emily. Kapucnis felsőben van, és egy gitárt szorongat a kezében. 

– Ma este énekelni fogunk! – jelenti be olyan örömmel, mintha nem lenne itt egy világméretű érzelmi válság. – Ki kezdi?

Csend. Nyomasztó, kínos csend.

Aztán Emily mutogatni kezd. Egyesével végignéz mindenkit, a mutatóujja táncol a tűz fénye fölött. Elhalad rajtam, megáll Jennán, majd Nate-nél… és végül megáll Maddie-nél.

– Ki? Én? – kérdezi döbbenten, még mindig Nate mellett ülve.

– Az ujjam rád mutat, szóval igen – bólint Emily mosolyogva, ahogy megigazítja a gitárt.

Emily ujja tovább halad, majd megállapodik rajtam.

– Nem vagy egyedül. Blake is énekel veled.

– Tessék? – fordulok felé, de már látom a csibészes mosolyt az arcán. Tudja, mit csinál.

– Kettős duett. Tudod, te ismered a dalt… Somebody That I Used to Know, nem?

Maddie a tűz fényében rám néz. A pillantása gyilkos, de nyugodt. Talán elfogadta a sorsát. Talán csak túl büszke ahhoz, hogy nemet mondjon. A szeme sarkában egy apró, fájdalmas csillanás. Pont úgy néz ki, mint én belülről.

– Rendben – szólalok meg végül.

Felállok, odasétálok Emily gitárjához, és leülök a kempingszékre. A tábortűz serceg, körülöttünk mindenki kíváncsian figyel, mert ez a dal mindent elmond helyettünk. Lefogom az első akkordot. Az ujjaim ösztönösen játszanak.

Aztán énekelni kezdek.

Now and then I think of when we were together…

A hangom remeg, de tartom a tempót. A szavak ütnek. Ő is hallja. Maddie felemeli a mikrofont, és csatlakozik.

But you didn’t have to cut me off…

A hangja éles, gyönyörű és fájdalmas. Szinte belevág a levegőbe. És én… alig kapok levegőt. A gitár remeg a kezemben, ahogy együtt haladunk végig a dalon. Minden refrén egy üzenet. Minden sor egy tükör. És amikor az jön, hogy:

Now you’re just somebody that I used to know…

A szemébe nézek, és az egész testem belesajdul. Mert hazugság lenne. Ő nem "somebody".

Ő az, aki miatt felkelek reggel. Az, akinek a nevét suttogom álmomban. Az, akit még mindig szeretek. A dal véget ér. A taps azonnal viszhangzik. Maddie bólint, megköszöni, és leteszi a mikrofont. Látom, hogy visszaül Nate mellé, a fiú pedig megcsókolja a halántékát. Én pedig ott maradok a székben, a gitár az ölemben, a szívemben pedig vihar dúl.

Felállok. Nem tudok tovább ott ülni. A dal túl sokat mondott ki… és túl sokat hagyott kimondatlanul. A tábortűz fényét magam mögött hagyva sétálok el. Lassan. Mintha minden lépéssel nehezebb lenne a lábam. A sötétbe olvadok, és elindulok arra a helyre, amit a srácok csak „a dohányzók zugának” hívnak. Oda, ahol nem hallatszik a nevetés. Csak a gondolatok pattognak, mint a parázs.

Zsebre tett kézzel állok meg, előhalászom a cigit. Az öngyújtó lángja remeg a szélben. Ahogy fellobban, egy pillanatra megvilágítja az arcomat – és azt a tekintetet, amit már csak a tükör látott az utóbbi napokban: kimerült, csalódott, üres.

Meggyújtom.

Az első slukk… mintha valamit elfojtana. De nem elég mélyen. Az orromat megtörlöm, a szemem is párás. De nem sírok. Csak… éget belül. A dal, Maddie hangja, a puszi Nate-től. A gondolat, hogy valaki más is megérintheti, hogy nevethet rá, hogy talán el is felejti azt, amit én adtam neki. Egy kavicsba rúgok. Elrepül valahová, egy bokor alá. Akárcsak a józan eszem. – Ez volt a búcsúd – suttogom magamnak, és mélyet szívok a cigiből. – Ez volt a "viszlát", egy szép dallam formájában. Kifújom a füstöt, és nézem, ahogy szertefoszlik. Mint minden, amit felépítettünk. Mint minden pillanat, amit egymásnak adtunk. És mégis... valami nem engedi, hogy elengedjem. Talán csak megszokás. Talán a szerelem. Talán az, hogy Maddie nem valaki volt. Hanem az egyetlen.

A cigim félig elégve lóg a szám szélén, ahogy megérzem a veszély közeledtét. Nehéz léptek, dühös légzés. Mire megfordulok, már ott áll Nate. Ökölbe szorított kezek, a szeme vad, mint egy felbőszült állaté.

– Na végre, megtaláltalak! Te rohadék! – morogja, és mielőtt bármit mondhatnék, egy jól irányzott ütés eltalálja az arcomat.

A fejem hátra csapódik, a cigim a földre zuhan. A szám felreped, és kifolyik a vér.

– A rohadt életbe… – morgom, és lenyalom a vért az ajkamról.

– Tudod, mit tettél vele? Tudod egyáltalán?! – kiáltja, miközben újra lendülne, de Maddie közénk vág.

– Nate, hagyd abba! – kiáltja kétségbeesetten, a hangja remeg. – Ez nem megoldás!

De Nate nem hallja. Vagy nem akarja.

– Azt hiszed csak úgy félresöpörheted?! Ez a lány… napokig zokogott miattad! – ordítja.

– Táborvezető vagyok, nem pedig a riválisod – köpöm ki halkan a szavakat, véresen, megtörten.

– Mi az, gyáva vagy? Nem véded meg a volt csajodat?

Volt csajomat… Ez keményen oda szúr, de lenyelem. De aztán amiket mond, azok szó szerint megsemmisítenek.

– Képzeld, ma éjjel én fogom megdöngetni. Úgy, mint még soha nem tetted.

Maddie megáll előtte.

–Állj le Nate!

Bennem pedig a maradék türelem is elszáll. Mintha elvágnának egy zsinórt, ami eddig tartotta a józan eszemet. A vérem felrobban, a testem már nem gondolkodik. Felé vetem magam, a vállának csapódom, és mindketten a földre zuhanunk. Por, kavics, reccsenés. Ököllel az arcába vágok, és elkezdem püfölni őt. Hallom, ahogy felszisszen. Visszaüt, eltalálja a bordámat. De nem érzem. Már semmit sem érzek.

– Blake! Hagyd abba! – Maddie hangja sikít, de a haragom… túl mélyről jön.

Most már nem csak Nate-ről szól. Hanem mindenről, amit elvesztettem. Aztán a srác határozott ütéssel éri el a szemöldökömet. Itt már minden elveszett. A világ vörös és fekete foltokban úszik előttem, ahogy a poros földön Nate mellkasán ülök, az öklöm már remeg az adrenalinlökettől. A vér dobban az ereimben, az arcom lüktet a sérüléstől, amit az ő ütése okozott. Hallom Maddie sírását a háttérből, de nem bírok megállni. A düh vezet, és tombolok.

Aztán egy éles női hang hasít bele a levegőbe:

– ÁLLJATOK LE AZONNAL!

Emily hangja, mint egy ostor, átvágja a sötétséget. Megrándulok. A testem nem akar engedelmeskedni, de valahol mélyen… tudom, hogy ennek vége. Leengedem az öklöm, és lassan lemászom Nate-ről. Ő a földön köhög, az orrából vér csorog. Én zihálok, a kezeim remegnek.

Emily rohan oda, közénk áll, és rám néz. Nem kiabál. Még csak nem is dühös. Csalódott, és ez sokkal rosszabb.

– Blake… A tábor egyik vezetője vagy. Példát kéne mutatnod.

– Ő provokált… – sziszegem, és letörlöm a vért a szám széléről.

– Lehet. De te ütöttél vissza – válaszolja nyersen.

Nate ekkor megköszörüli a torkát, felül, és még egy utolsó mondatot kiszúr belőlem, mint egy rozsdás kés:

– Nem is értem, mit eszik rajtad Maddie… Lehet, hogy csak a szánalomból szeretett beléd.

Az öklöm megrándul újra, de Emily felemeli a kezét.

– Elég! Egy szóval többet, Nate, és téged is felfüggesztelek.

A csend azonnal leszáll közénk. A tücskök ciripelnek. A távolban még mindig lobog a tábortűz, mintha a világ odakint vidámabb lenne. De én most csak a hideget érzem.

Emily sóhajt. A hangja halkan csendül, de olyan, mint egy végítélet:

– Blake… Három napra felfüggesztelek a felügyelői pozíciódból. Távol kell maradnod minden programtól, és a személyzettől. Gondolkodj el rajta, mit akarsz ezzel a lánnyal, és mit akarsz ettől a helytől.

Maddie odanéz. A tekintete fájdalmas. Én csak bólintok. Mert mit is mondhatnék? Megérdemlem.

– Au! Ez fáj! – szisszenek fel, amint Maddie ujjai az arcomhoz érnek. A bőrfelületem ég, nem csak a karcolások miatt, hanem mert ő ér hozzám. Mert ő ül előttem, közel, annyira közel, hogy érzem a lélegzetét az arcomon. És mégis... mintha mérföldekre lenne tőlem.

– Blake! Muszáj leápolni az arcodat, tele van sebekkel – csitít le, a hangja lágy, de szigorúan törődő. Olyan tónus, amitől egyszerre érzem magam egy kölyökké zsugorodott férfinak, és... valaki olyannak, akit még mindig szeretnek. Talán.

A faház lépcsőjén ülünk, az ebédlő melletti kis falépcsőn, ahol már annyi minden történt az elmúlt napokban. Marie hozta ki az elsősegélydobozt, meg egy tál langyos vizet, ronggyal.

– Tessék, aztán ha készen vagytok, tűnjetek el – szól oda, majd becsukja mögöttünk az ajtót. Hallom, ahogy az záródik.

– Akarod, hogy én csináljam? – kérdezem halkan, miközben Maddie már az ölébe vette a dobozt.

– Nem. Ülj csak ott. Ne mozogj. – vágja rá.

A keze ügyes, de most mintha szándékosan túl gyengéd lenne. Mintha fékezné magát. Mint aki fél, hogy eltör bennem valamit… amit már úgyis sikerült. A szívemet.

– Ez most csípni fog – mondja, miközben nyom egy kis fertőtlenítő krémet az ujjára. Mielőtt rákérdezhetnék, már a felrepedt alsó ajkamon érzem.

– Au! Már megint mi ez? – húzom el a fejem, de ő nem engedi. Ujja a tarkómon, visszatart.

– Ne mozdulj. Ha ficánkolsz, rosszabb lesz. – néz rám, és most először tényleg rám néz. A szemembe. A poklon át, amit közösen megjártunk. A múlt hibáin, a félreértéseken, és azon az átkozott szakításon.

A szemében ott a düh, ott a sértettség… de valami más is. Valami, amit még nem tud szavakba önteni. Lassan a homlokomhoz nyúl, ahol Nate öklei nyomot hagytak. Amint megtisztítja a sebet, mélyen sóhajtok.

– Miért csináltad ezt? – kérdezi halkan. – Miért ugrottál neki?

Oldalra fordítom a fejem, és a fűre bámulok. A tábor csendes. Rajtunk kívül már mindenki nyugovóra tért.

– Mert nem bírom hallgatni, ahogy úgy beszél rólad... mintha tárgy lennél. Mintha nem számítanál. – felelem végül.

Maddie keze megáll a mozdulatban. A krémezés félbemarad.

– És szerinted én számítok? – kérdezi, és a hangjában ott a repedés.

Felemelem a fejem. Azt akarom, hogy lássa, amit eddig elrejtettem.

– Többet számítasz, mint azt valaha is el tudnád képzelni. – mondom.

Maddie leteszi a dolgokat maga mellé. A fertőtlenítőt, a gézlapot, még azt a kis krémet is, amit az előbb még idegesen szorongatott. Aztán a keze az arcomhoz ér. Először csak egy érintés. Aztán a tenyere a járomcsontomra simul, és két kezébe veszi az arcomat, mintha tartani akarna.

Furcsa, mert most én vagyok az, aki meg akar szakadni a közelségtől. Fölöttünk a csillagok, mintha direkt nekünk világítanának. Valahol a háttérben egy bagoly huhog, a szúnyogok pedig észrevétlenül lakmároznak belőlünk, de most mindez nem számít. Csak ő számít. A keze meleg. A tekintete tiszta. És mégis... mégis a szívem darabokban hever előtte.

– Tudom és érzem is – suttogja lágyan.

A hangja simogat, de belém is mar egy másodperc alatt.

– De még mindig nem értem, miért vagy olyan fura... – folytatja. A szeme fürkész, a szája sarka pedig enyhén felfelé húzódik. Az a mosoly. Az a halvány, szomorkás kis görbület, amit csak akkor látok rajta, ha próbálja elrejteni a fájdalmát. Mert nem akarja, hogy lássam, hogy mennyire fáj neki is. Csak úgy, mint nekem.

A szívem összerándul. Túl gyorsan szólalok meg.

– Fura? Azok után, hogy kidobtál? Ne csodálkozz... – horkanok fel. A hangom élesebb, mint szeretném. Mintha egy penge vágna közénk, pedig nem akarok fájdalmat. Nem neki.

Ő megrebben. Nem ugrik hátra, de érzem, hogy megérintettem egy sebet. Aztán máris bánom. Az egész rohadt világ összes sajnálata egy pillanat alatt elönti a gyomromat.

– Bocsáss meg, nem akartam... – teszem hozzá halkan, bűnbánóan, mintha újra megpróbálnám megírni az előző mondatot. De tudom, hogy a kimondott szavakat nem lehet visszavonni. Csak remélni, hogy a másik elengedi őket.

Az arcom még mindig az ő kezei között pihen. Nem húzódik el. Nem enged el. És ez talán a legnagyobb ajándék, amit most kaphatok tőle.

– Semmibaj. Ez az este eléggé furára sikeredett. – mondja halkan, és ahogy beletúr a hajába, tudom, hogy valamit még tartogat a tarsolyában.

– Viszont... – beharapja az alsó ajkát. Istenem. Az a mozdulat még mindig elgyengít.

– Mennem kell. Nate vár. – teszi hozzá.

A mondat úgy csap le rám, mint egy jeges vödör a tűzbe. Serceg bennem a düh, a fájdalom, és a kibaszott féltékenység.

– Szerencsés srác... – szólalok meg halkan, de minden egyes szó karistolja a torkomat.

– Ja, és mondd meg neki, hogy bocsi... Nem akartam ennyire szétverni. – nézek rá komolyan, de tudom, hogy a szemeimben ott a zöldszemű szörny is.

Maddie nem válaszol. Csak végigsimít az arcomon – a bal oldalon, ahol Nate ökle hagyta a legnyomorultabb nyomát. Aztán... odahajol, és megcsókol. Először azt hiszem, csak a képzeletem játszik velem. De nem. Az ajka az enyémhez ér, és olyan puha, olyan édes, olyan...valódi. Tényleg nem álmodom. A kezem automatikusan a tarkójára csúszik. Ott akarom tartani. Még csak egy kicsit. Csak most. Csak még egyszer hadd érezzem, hogy az enyém.

–Khm…

Valaki mögöttünk megköszörüli a torkát. A varázs szétfoszlik, mint füst a csillagos ég alatt. Felnézünk. Marie ott áll előttünk, derékra tett kézzel. Mintha várna valamire.

– Szeretném visszakérni a dobozomat. – mondja, mintha éppen nem látta volna az utolsó oxigéncsókot, amit egy fuldokló adott.

Maddie gyorsan felkapja az elsősegélyes dobozt, és a kezébe nyomja. Marie féloldalas mosollyal elvonul mellettünk – nem ítél, de mindent látott. Talán azt is, amit mi még magunknak sem merünk bevallani.

Még mindig itt ülök, Maddie már elment aludni. Még mindig érzem Maddie csókját az ajkamon, azt a pillanatot, amikor újra megízlelhettem, amit elvesztettem. Vagy talán sosem volt igazán az enyém? A lábaim automatikusan visznek… el az ebédlőtől. Rágyújtanék, de az öngyújtó nem működik. Nem baj. Azt hiszem, ezúttal nem a nikotinra van szükségem, hanem a valóságra. 

 Aztán… megpillantom Nate faházát. Az ablaknál állok. Nem tudom miért. Talán mert egy sötét hang belül azt suttogja: nézd meg. Talán még reménykedem. Talán ostoba vagyok. Közelebb lépek, és a függöny nincs teljesen behúzva. A szoba halvány fénybe izzik, és hirtelen felül Maddie az ágyon. Meztelenül lovagol és látom, hogy az ajkai elnyílnak. A hajába túr, és lassít a tempón. Aztán megremeg, ismerem ezt a mozdulatot. Látom, hogy Nate felé hajol, és belecsókol a melleibe, majd megint hevesen mozog. A fiú vállába mar, majd idáig hallom, hogy hatalmasat élveznek.

Maddie és Nate előttem szeretkeztek. Minden levegő kiszorul a tüdőmből. Mintha valaki ököllel csapott volna a mellkasomba. A vér dobol a fülemben, és hirtelen megszédülök. Vér ízét érzem a számban. Nem tudom, mikor haraptam meg az ajkamat.

 Térdre rogyok a ház előtt. A testem megadja magát, mintha a csontjaim is elhagynának. A szívem már nem dobog úgy, ahogy eddig. Mintha csak beletörődne: ennyi volt. A fű hűvös, de nem elég hideg, hogy elzsibbasztja, ami bennem tombol. A kezem belemar a földbe, mintha így visszarángathatnám magam a valóságba. De nem. Ez a valóság. Ez az a valóság, amit nem akartam látni. 

Amit nem akartam érezni.

Maddie. Az a lány, akit mindenkinél jobban szerettem. Akire ránéztem, és tudtam, hogy egy nap... talán az oltárnál várom majd. Akit meg akartam védeni mindentől. Akitől elbúcsúztam csókokkal, és azt hittem, hogy csak idő kell, és visszatalál hozzám.

A francokat.

Átvert.

A fűszálak elhajlanak az ujjaim között, miközben megszorítom a földet, mintha egyetlen mozdulattal ki akarnám tépni a gyökerestül. De nem tudom. Mert a fájdalom nem ott van, hanem bennem. A szívemben, a torkomban, a gondolataimban. 

„Nem is szeret igazán...” – suttogom, de a hangom elcsuklik. A szám kiszáradt. A könnyek valahol mélyen gyűlnek, de nem tudnak utat törni. Még nem. Túl friss az árulás, túl friss a seb. 

Nate.. Az a rohadt gyökér… Hogy volt képes? Tudta, mit jelent nekem Maddie. Tudta, mennyit jelent. És mégis… rávette. Ágyba csalta. Elvette tőlem. Mint egy gyerek, aki csak azért akarja a játékot, mert másé. Talán nem is kellett neki igazán. Csak én ne kaphassam meg újra. Ökölbe szorítom a kezem, a fű szárai a körmeim alatt szakadnak szét. Még mindig hallom a képzeletben Maddie sóhaját, ahogy Nate nevét nyögi – és ettől felfordul a gyomrom.

Teljesen megsemmisültem.

Ott, a faház előtt térdelve, mint egy vesztes a csatatéren, aki nem vesztette el a harcot, csak azt, amiért harcolt.