16. A bűnöm talán már nem megbocsátható

Maddie

A szoba félhomályba burkolózott, csak a gyertyák táncoló fénye festette meg a falakat. A hajam kócosan lógott az arcomba, az ajkaimat elharaptam, miközben a tükröt néztem.

– Te egy rossz  kislány vagy. – mondta Nate mély, karcos hangon, mögém lépve. –És én vagyok az aki ma este meg fog leckéztetni.

Elmosolyodtam.

–Mutasd meg mit tudsz…

A következő pillanatban nekem esett. A hajamba markolt, és úgy rántott magához, hogy szinte elakadt a lélegzetem. A nyelve durván hatolt a számba, a keze már a fenekemen, markolta, mint egy trófeát.

–Te kis ribanc…– morogta. –Ezt akarod, ugye?

–Igen. – ziháltam. – Bassz meg úgy, hogy ne tudjak járni holnap.

Nate kéjesen elvigyorodott, majd ledöntött az ágyra. A lábaimat széttette, majd a puncimhoz hajolt. A csiklóm lüktetett, a testem megfeszült, és ő nem kímélt. Úgy játszott velem, mint egy játékbabával. 

– Így nyögj. Ne csináld csendben, kislány…– suttogta.

Én pedig nem tudtam visszafogni magam. Aztán hirtelen belém tolta két ujját, és azzal izgatott tovább. 

–Milyen szűk vagy még mindig, kurvaélet… – mordult.–Mi lenne, ha most... megbüntetnélek?

Felállt. Kikapcsolta az övét. A hangja csattant a csendben. Láttam, ahogy előveszi a hatalmas farkát. Lassan elkezdte verni, miközben engem nézett.

–Mondd ki, hogy akarod a büntit.

–Igen, akarom.

Akkor felém közeledett az ágyon, és egy gyors mozdulattal belém hatolt. Egyetlen, mély mozdulattal. Felkiáltottam. A csípőm az övének csapódott. A teste súlya rám nehezedett, a keze a torkomra siklott.

 – Így szereted, igaz?– zihálta. – Keményen. Szó szerint.

Bólintani sem bírtam, csak hagytam, hogy dugjon. És én élveztem minden lökést. A melleim ringatóztak, a combom remegett, a puncim összeszorult körülötte, és minden egyes súlyos lökéssel közelebb tolt a csúcshoz.

– Elmegyek!– nyögtem.

– Menj el a farkamon, bébi!

És így is tettem, hangosan és káromkodva.  A testem megrándult, a körmeim a hátába martak. Ő pedig utánam jött. Mélyen, forrón, spriccelve.

–Kurvaélet, Maddie… ez rohadt jó volt!

A fű még nedves a hajnali párától, ahogy a talpam csúszkál. Minden lépésnél úgy érzem, mintha ezernyi apró tüske szúrna belém – nem csak fizikailag, de belül is. Remeg a lábam, az arcom forró, de nem a szenvedélytől. Attól a pokoli szorítástól a mellkasomban, amitől nem kapok levegőt.

Szorosan összefogom a blúzomat a mellkasomon. A gombok közül néhány félrecsúszott, Nate kapkodva nyúlt hozzájuk, mintha csak trófeát akarna szerezni, nem pedig engem. És én… hagytam neki. Beengedtem. Nemcsak a testembe, hanem abba a részembe, amit Blake-nek tartogattam. És most? Semmim sem maradt.

Visszaosonok a saját kunyhóm felé. A faház ajtaja nyikordul, ahogy becsukom, én pedig hátammal nekidőlök, mintha csak az tartana meg. A csend körülölel. Az ujjaim remegve csúsznak végig a hajamon, és a fürdőbe rohanok. A tükörben egy idegen néz vissza rám.

– Hogy lehettél ilyen hülye? Szerepjáték? Komolyan?– suttogom a tükörképemnek.

A szemem vörös. Nem sírtam Nate után. Nem volt semmi romantikus, semmi igazi abban, ami köztünk történt. Ez csak menekülés volt. Egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy elfelejtsem azt a férfit, akit valójában szeretek. Akitől elszakadtam. Akit megbántottam. Azt hittem, ha megszakítom vele a kapcsolatot, megvédem magam. Ő is eltitkolt dolgokat. Anyám. A megbízás. A védelem álcája mögé bújt, miközben én épp csak elkezdtem megnyílni. És akkor jött Nate, aki nem tett mást, csak nyitva tartotta az ajtót. Én meg persze belesétáltam.

Ledobom magam az ágyra, magamra húzom a takarót, és apró hangtalan zokogás ráz meg. A testem még mindig érzi Nate érintését, de a lelkem Blake után kiált. Hányszor mondta, hogy szeret? Hányszor bizonyította? És én... egyetlen éjszaka alatt elárultam.

Nem vagyok többé az a lány.

Aki mosolyogva sétált be a táborba. Aki hitt abban, hogy ez egy új kezdet. Most már csak egy megtört nő vagyok, aki megpróbált túllépni azon, akit nem tudott elfelejteni.

A reggeli napfény fájóan hasít a látóterembe. A nyári hőség perzseli  a bőröm, mintha a jó Isten is szemrehányóan nézne rám az égből. Felöltöztem, de semmi sem áll jól. A póló feszül, a farmer durván horzsolja a combomat. A testem emlékszik, én pedig legszívesebben kitörölném az egész éjszakát a fejemből.

A többiek nevetnek az ebédlőben. Jenna megint a középpontban, Mike valamit sztorizik. Én csak ülök, és próbálok nem érezni. Nem belegondolni abba, amit tettem. Aztán megérzem Blake jelenlétét. A parfümjének illata, a lépteinek ritmusa, az a bizonyos jelenlét, amit lehetetlen nem észrevenni. A szám kiszárad, a tarkóm bizsereg.

– Maddie – hallom meg a hangját mögöttem, alig egy suttogás, de én összerezzenek tőle. Nem válaszolok. Elfordulok. Megszakad a szívem.

Felkapom a pulcsimat, és kirohanok az ebédlőből.

A nap folyamán háromszor keresett meg. Egyszer a tóparton, egyszer az istálló előtt, egyszer a sportpályán. Mindig csak annyit mond: "Beszélnünk kell." Én pedig mindig csak annyit válaszolok: "Most nem, Blake."

De tudom, hogy nem fogja annyiban hagyni.

Aztán csak elkapott engem. A konyhában éppen egy tál gyümölcsöt viszek ki a gyerekeknek, amikor Blake belép mögöttem. A szemem sarkából látom, hogy megindul. Mielőtt reagálhatnék, megragadja a csuklóm, és behúz egy kis helyiségbe, a raktárba, ahol lisztes zsákok, konzerves dobozok és egy rozoga hűtő bújik meg. Az ajtó becsukódik mögöttünk, és én azonnal érzem a hátamon a falat.

– Mit művelsz?! – fújtatok, miközben próbálok elhúzódni.

De Blake nem mozdul. A szeme dühösen, mégis fájdalmasan csillog.

– Te mit művelsz, Maddie?! Kerülsz, mintha bűnöd lenne... és tudod mi a legrosszabb? – A hangja megtörik. –Hogy láttam, ahogy keféltetek Nate-tel!

Nem lehet igaz… Mit keresett Nate faháza előtt?

– Blake... – suttogom.

–Mondd, hogy rosszul láttam, mondd, hogy nem te voltál rajta!

– Nem tudom... nem tudom, mi történt. –mondom most már síró hangon.– Annyira össze voltam zavarodva, utáltalak, haragudtam rád, meg akartalak büntetni, oké?! És Nate ott volt… nem tudom miért… nem értem miért tettem!

– Szánalomból? – kérdezi halkan. – Ez volt az?

– Igen – bólintok. – Szánalomból. Azt hittem, segít, ha más érintése alatt felejtelek el... de csak még jobban fájt.

Blake némán áll, és engem néz. A szeme megtelik könnyel, amit sosem láttam még tőle. Aztán hátralép egyet.

– Akkor legalább őszinte voltál... – mondja rekedten.

– Blake... – szólítom újra, de ő már elfordul.

Blake megfogja a tolóajtót. Az ujjai szinte belesüllyednek a rozsdás fémbe, és a testtartása... merev. Elszánt és megtört. Nem néz vissza. És én... én még utoljára szólni akarok, megfogni a kezét, azt mondani neki, hogy ne menjen el, hogy csak egy hibát követtem el. De a szám kiszárad, a szavak torkomon akadnak. Aztán az ajtó hatalmas csattanással vágódik vissza. A raktár megremeg. A zaj úgy hasít végig a mellkasomon, mint egy ostorcsapás. Olyan, mint egy végső ítélet. Mint amikor a börtönajtó zárul, és az ember már tudja: örökre elvesztette önmagát.

Az ujjaim megremegnek, és a következő pillanatban már csak annyit érzek, hogy a térdeim megadják magukat. A földre zuhanok. A testem nehéz, a lelkem pedig olyan, mintha széttépné valami láthatatlan karma. A pultba kapaszkodom, de az ujjaim erőtlenek, lecsúsznak róla. A hideg padló keményen csapódik a térdemnek, de nem érdekel.

Zokogok.

Nem csak sírok. Zokogok. Rázkódik a testem. A hangom rekedten tör fel, mint egy megsérült állaté. A levegőt kapkodom, és a mellkasom annyira fáj, hogy azt hiszem, most fog megállni a szívem. A fejem zúg, mintha harangozna valaki odabent, és minden dobbanással csak azt kiáltaná:

„Elveszítetted!” „Elveszítetted…” „Elveszítetted…”

A könnyeim végigcsorognak az arcomon, és belesiklanak a pólóm nyakába. A karjaim a hasam köré fonódnak, mintha össze akarnám tartani magam, hogy ne szakadjak ketté.

De már késő. Mert már szét vagyok esve, és ami még fájdalmasabb: én tettem ezt magammal.

Én voltam, aki elengedtem őt. Aki hagytam, hogy Nate-hez menjek, aki összetörtem Blake szívét, csak mert magamat sem tudtam szeretni igazán. És most... most itt maradtam, ebben a rohadt kis raktárban, egyedül, mint egy kiüresedett kagylóhéj a parton.

A számhoz kapom a kezem, és csak suttogom:

– Blake... kérlek, bocsáss meg..– aztán a hangom elhal.

Nem is tudom mióta ülök itt a raktában. Csak ülök a földön, a térdem felhúzva, a karommal átfogva magam, mint egy gyerek. A levegő dohos, a lámpa felettem pislákol, és én még mindig azt várom, hogy Blake visszajöjjön. 

De nem jön.

Helyette valaki más jön be.A nyikorgó ajtó lassan nyílik ki újra. A fény vakító a félhomály után, ösztönösen hunyorítok.

– Maddie? – hallom meg Marie hangját.

Amikor meglát az arca elfehéredik.

– Jézusom, kislányom… – suttogja, és már mellettem is térdel. Egy puha pokrócot terít a vállamra – mikor hozta magával? –, majd a karját a vállamra teszi.

Nem bírom tovább. Újra feltör belőlem a sírás, és ő hagyja.

– Gyere, ne itt fázz meg ebben a hideg, poros raktárban – mondja halkan, és felsegít. Nem ellenkezem. Már nem tudok.

Valahogy kikerülünk onnan. A következő emlékem, hogy egy apró teakonyhában ülünk, egy bögre forró kakaót szorongatok. Az illata édes és meleg, de nem enyhíti a mellkasom szorítását.

– Kérlek… csak hallgass végig… – szakad ki belőlem hirtelen.

Marie bólint. Megint nem szól közbe. Imádom érte.

– Lefeküdtem Nate-tel. – vallom be neki az igazat.– Blake ezt látta. És most gyűlöl. Én pedig megérdemlem.

Marie lassan bólint, mintha már mindent tudna.

– Tudod… az élet nem fekete-fehér, Maddie. És a szerelem… néha túl hamar érkezik, vagy túl későn. De az biztos, hogy nem mindig úgy, ahogy kéne.

– Blake jó ember. Én pedig összetörtem őt – nyögöm ki.

– És te jó lány vagy. Csak… túl fiatal. – Előre hajol, és belekortyol a saját bögréjébe. Aztán csendesen hozzáteszi: – A korkülönbség nem ördögtől való. De elgondolkodtat, hogy amit most érzel, az szerelem… vagy csak a vágy, hogy tartozz valakihez.

Elakad a lélegzetem. A szavai szíven ütnek.

– Nem a korotokkal van baj. Hanem a ritmusotokkal. Ő most már lelassítana. Te még csak most gyorsulsz fel.

Nézem őt, és nem tudom, sírjak-e megint, vagy nevessek a fájdalomtól.

– Akkor… te azt mondod, hogy soha nem működhetne?

Marie elgondolkodik. A szeme sarkában ott a fáradtság. De a hangja még mindig meleg.

– Én azt mondom, ha valóban egymásnak vagytok teremtve… akkor újra megtaláljátok egymást. Akkor is, ha most el kell engednetek a másikat. – Aztán mosolyog. – De azzal, hogy Nate-tel voltál… magadban kell rendet tenned. Nem Blake-kel. Nem Nate-tel. Magaddal.

– Értem… – suttogom.

De igazából csak most kezdem felfogni. Olyan ez, mint amikor egy dal első hangjait hallod meg. Még nem tudod, milyen lesz a refrén, de sejted, hogy valami fontos következik. Marie nem szól többet. Csak bólint, és megfogja a kezem, mielőtt felállna.

– Gondolkodj, kicsim. A szíved sokkal többet tud, mint amit most elbírsz vele – súgja, aztán kilép az ajtón, és magamra hagy.

Ott ülök még egy darabig a konyhában, a bögrémet szorongatva. A kakaó már kihűlt, de nem érdekel. A gondolataim viszont fortyognak. Blake-n, Nate-n és magamon. Blake… Az első érintése. A hangja, mikor éjjel azt mondta, hogy szeret. Az a tekintet, amitől a testem bizsergett, de ami mögött mindig ott volt valami mélyebb. Valami védelmező. 

Aztán Nate… A szomorúsága. A magánya. A karjaiban nem szerelmet kerestem, hanem vigaszt. És azt a furcsa, keserédes fájdalmat, amit akkor érzel, mikor nem tudod, hová tartozol. De leginkább önmagamat. Mégis mit keresek én ezekben a srácokban? Mit próbálok betölteni bennük, amit talán magamban kéne meglelnem? Felállok. A tükörhöz megyek. A hajam kócos, a szemeim vörösek, és a rúzsom már csak halvány árnyék az ajkamon. Az új Maddie, akit tegnap este felöltöttem, most épp úgy néz ki, mint a régi.

És mégis… valami bennem megmozdult.

Most először nem másoknak akarok megfelelni. Nem Blake-nek, nem Nate-nek. Most nekem kell eldöntenem, ki vagyok, és ki akarok lenni.

Leteszem a bögrét. Kinézek az ablakon. A tábor lassan elcsendesedik – néhány utolsó nevetés, egy távoli ajtócsapódás, valahol egy bagoly huhog. Holnap beszélek Blake-kel, de nem azért, hogy visszamenjek hozzá. Hanem hogy tisztázzuk az érzéseinket. Aztán Nate-tel is, mert nem érdemli meg, hogy valami pótlékként kezeljem.

Senki sem érdemli meg.  Én sem.

Az ujjbegyeim zsibbadnak, a nyilam pedig megint a földbe fúródik, nem messze a céltáblától. Valaki elfojtott nevetése mögülem eljut a fülemig. Vagy Nate, vagy Mike volt. Egyikük sem segített, csak nézték, ahogy szenvedek.

– Ez már a harmadik – morgom magam elé, és próbálom nem a hajamat tépni.

– Negyedik, ha beleszámoljuk azt, ami eltalálta a kerti szekrényt – szólal meg egy rekedtes, ismerős hang egészen közelről.

A szívem kihagy egy ütemet, amikor megérzem Blake jelenlétét mögöttem. A férfi hangtalanul lép mellém, és mielőtt bármit is mondhatnék, már a derekamnál fogva igazít a megfelelő testtartásba. Pont tegnap fogadtam meg, hogy megpróbálok lábra állni…

– Nem vagyok kezdő – szűröm a fogaim között, de közben a gyomromban hirtelen ott a jól ismert remegés.

– Hm... lehet, de nem is mesterlövész, édes – duruzsolja, olyan közel hajolva, hogy a levegő a tarkómon szalad végig.

– És te az vagy? – kérdezem, miközben próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire kívánom őt.

– Valaha igen. Aztán megtanultam más célpontokat eltalálni – mondja halkan, és a tenyerét végighúzza a karomon, míg megigazítja az íjat a kezemben.

Elakad a lélegzetem. Minden egyes érintése tűzként csap végig rajtam. Aztán megérzem a mellkasát a hátamhoz simulni. Ezt nem hiszem el…

– Lazíts – suttogja a fülemhez hajolva.

– Lehetetlen, ha ilyen közel vagy – vágom rá, és érzem, hogy mosolyra húzza a száját.

– Koncentrálj. Csak... a célpontra – mondja. De én nem tudok a céltáblára nézni. Mert az egyetlen célpont, ami számít… ott van mögöttem. És én már rég eltaláltam őt.

– És ha nem tudom, mit akarok eltalálni? – kérdezem csöndesen, a hangom tele kétértelműséggel.

– Akkor kezdjük az alapoknál – morogja halkan. – A vágy, Maddie, nem irányítható… csak elengedhető. Most húzd meg – suttogja, és az ujjamra teszi a kezét, segítve az íj meghúzásában.

A húr remeg az ujjaink között, én meg majdnem elengedem... de nem a nyilat. Hanem magamat. Bele ebbe az őrjítő, forró közelségbe.

– Így jó? – kérdezem, hátra sandítva.

– Tökéletes – feleli. A hangja rekedt, alig hallható.

Aztán elengedem. A nyíl süvít, és tökéletes ívben találja el a céltábla szélét.

– Nem rossz – állapítja meg, de érzem, hogy ő is próbálja visszafogni magát. 

– Még gyakorolhatnánk. Több testkontaktussal – mondom neki kajánul.

Ő csak felnevet, mélyen, és először a derekamat simítja végig, majd játékosan a fenekemre üt.

– Tudod, hogy egyszer ezért még megbüntetlek? – kérdezi.

– Csak ha nem nyilvánosan – kacsintok rá, és kilépek a karjai közül, mielőtt teljesen elvesznék benne.

Blake szeme perzsel, amikor utánam néz. Úgy érzem hamar túllléptünk az érzelmi válságon. Aztán Nate hirtelen megjelenik. Istenem most meg ő? Miért?

– Mi az, hercegnő? Nem megy az íjászat? – hallom meg a gúnyos, öntelt hangot a hátunk mögül.

A vér azonnal a fejembe szökik.

Megmerevedem. A testem reagál előbb, mint az eszem. Blake keze még mindig rajtam van, de én kitérek alóla. Olyan hirtelen mozdulattal, hogy a mozdulat szinte pofonnal ér fel.

– Maddie... – hallom, ahogy halkan utánam szól, de nem nézek rá. Most nem.

Mert a szemem már Nate arcát pásztázza. A magabiztos mosolyt, amitől felfordul a gyomrom. Azt a sunyi tekintetet, ami előttem áll, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem lett volna az az éjszaka. Az a kibaszott éjszaka, amit legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből.

– Ó, most megsértődtél? – folytatja Nate, és oldalra billenti a fejét. – Csak kérdeztem valamit. Vagy Blake már mindenre megtanított, amit tudni kell? – néz ránk felváltva, és a mosolya megint olyan… undorító.

A kezem remeg, de nem a félelemtől. Hanem a düh miatt. Fogom a következő nyilat, felhelyezem, és megfeszítem az íjat. A karom reszket, a mellkasomban a düh forrong. Nem szólok semmit. Nem kell. Mert most beszéljen helyettem a tett. Megcélozom a céltáblát – és elengedem. 

A nyíl süvít, majd belefúródik  a piros kör kellős közepébe.

Telitalálat.

A kezemet leengedem, és lassan Nate felé fordulok. A pillantásom pengeéles.

– Na, most már válaszoltam a kérdésedre, vagy rajzoljunk neked is egy céltáblát? – kérdezem ridegen.

Nate szeme tágra nyílik, majd oldalra vágja a fejét, és nevet egyet.

– Szóval ilyen vagy, ha feldühítenek... – morogja, de nem mond többet. Megfordul és elindul, de érzem, hogy a vállai megfeszülnek, és marni akarja az egóját, hogy nem ő nyert.

Amikor eltűnik a fák között, akkor veszem csak észre, hogy Blake még mindig ott áll. A szemében valami különös csillogás, mintha egyszerre lenne büszke rám... és összezavarodva.

– Nos… – szólalok meg, miközben lerázom a vállamról a maradék feszültséget. – Ennyit a testkontaktusos tanításról.

Blake lassan biccent, de az ajkai halvány mosolyra húzódnak.

– Azt hiszem, nélkülem is nagyon jól boldogulsz, hercegnő – mondja mély hangon.

– Most hirtelen visszajött a kedvem a célzáshoz – felelem csípősen, majd elfordulok, és elsétálok.

Pár perccel később, ahogy visszatérek a mosdóból, alig hiszek a szememnek. Blake és Emily együtt nevetgélnek. Mi a fene? A szám sarka megrándul, és valami ismerős, mégis gyűlölt érzés csúszik fel a mellkasomig. Féltékeny vagyok. Na tessék. Lehet, hogy tegnap még Nate-tel voltam. Lehet, hogy próbáltam elfelejteni Blake-et. De amikor más nő nevet rá, hozzáér, és elvileg tanul tőle, az agyam bekattan.

– Szépen feszítsd meg, Em – hallom Blake mély hangját.

– Igyekszem, de... azért nem árt, ha ilyen jóképű tanárom van – csacsog Emily. Meg is böködik egymást.

Az arcom izzik. Agyoncsapom ezt a csajt egy nyíllal, komolyan mondom. Persze nem szó szerint. Egyelőre.

Odamegyek a következő íjért. Vihar léptekkel haladok, úgy érzem, hogy mindenki engem bámul. Hát hajrá, bámuljatok.

– Óóó, Maddie, visszatértél? – kérdezi Emily éneklő hangon, miközben Blake felé pillant. – Próbálsz te is betalálni?

Széles mosollyal válaszolok.

– Igen. Csak gondoltam megmutatom, hogy kell igazán célozni – nyomom meg az utolsó szót, és már érzem a hátamban Blake tekintetét. Ő is érzi, hogy valami készül.

Felhelyezem a nyilat. Nem kell senki a hátam mögé. Nem kell senki, aki igazít. Csak a cél, a feszültség, és a dübörgő pulzusom. Ahogy eltalálom a célt, Emily szeme elkerekedik. 

– Oké... mázlid volt – dünnyögi, és már veszi is a következő nyilat. Blake a szájába harap, hogy ne nevessen. Én viszont mosolygok.

– Tényleg? Akkor próbáld meg te is.

Emily próbálkozik. A nyila a tábla szélét karcolja, még talán az is kérdés, hogy bent van-e a körön. A lába megremeg, valószínűleg Blake közelsége már nem is olyan segítőkész, mint eddig.

Én pedig már fel is helyezem a következő nyilat. Feszítek. Célzok. Elengedem. Majd megint célba találok. Már profi vagyok. Elégedetten feléjük fordulok, és kaján mosolyt eresztek rájuk.

– Wow... – morogja Blake, és azt hiszem, a hangja mélyebb lett. Egy pillanatra meg is nyalja az ajkát.

Emily elképedt.

– Megpróbálhatom még egyszer – szólal meg feszülten, de Blake elneveti magát.

– Szerintem most inkább csak tapsoljuk meg Maddie-t. Elég látványos volt, nem?

– Tényleg? – fordulok felé, és direkt lassan, sajátos kis csípőmozgással sétálok el mellette. – Szóval most már jó vagyok íjászatban?

Blake rám néz. A szeme összeszűkül, és valami perzselő fény izzik fel benne.

– Most már veszélyesen jó vagy – morogja.

Emily látványosan fújtat, majd az íjat lecsapja az asztalra.

– Jó, én megyek gyertyát faragni vagy valami – mormogja, és eltűnik.

Amikor ketten maradunk, Blake odalép.

– Ezt direkt csináltad?

– Mit?

– A "féltékeny vagyok, és most megmutatom" stílusú show-t.

– Nem, csak... nem akartam, hogy hülyének nézzenek.

– Nem nézett – suttogja, miközben közelebb hajol. – Én viszont nagyon néztelek.

Nate már megint a közelembe férkőzött. Persze Blake is pár lépéssel mögöttem halad, így érzem a tekintetét a hátamon. Majd párszor sóhajt egyet, miközben megigazítja a pólóját. Talán próbálja leplezni, hogy beindult.

– Gyere velem – szólalok meg hirtelen, meg sem állva. Ő meg csak jön. Mint egy bűvölt vadászkutya, aki tudja, hogy zsákmány helyett valami sokkal veszélyesebbre vadászik.

Elhaladunk néhány táborfelügyelő mellett, egy pasi meg is jegyzi:

 – Szép lövés volt, Maddie!

– Kösz – mosolygok, de csak félszemmel. Mert Blake-et figyelem.

Megállunk a büfénél, és megállok az egyik asztalnál. 

– Kérsz valamit? – kérdezi Blake, a hangja mély, szinte remeg.

– Meglepődnék, ha tudnád, mit szeretek – dobom vissza a labdát. 

– Akkor próbáljuk ki – morogja. Rendel egy jeges, lime-os üdítőt, és átnyújtja. Pont azt, amit mindig iszom.

– Na ne – pillantok rá gyanakodva.

– Figyelek rád. Talán túl sokat.

A válaszába belesajdul valami. Mint egy régi emlék, ami még fáj, de már nem akarjuk kiirtani magunkból. A büfé melletti árnyékos padhoz sétálunk. Leülök, a dobozt az ajkaimhoz emelem, de előbb végignyalom. Tudom, hogy néz. És tudom, hogy elborul tőle az agya.

– Emlékszel, amikor te tanítottál lőni? – kérdezem halkan.

– Most is tanítanálak, ha hagynád...

– Már elég jól célzok – felelem, és a tekintetem nem ereszti az övét.

A csend közöttünk sűrű, mint a nyári pára. A doboz kattan, én belekortyolok, Blake pedig oldalra fordul, térdével az enyémhez ér.

– Maddie...

– Ne mondd ki – suttogom. – Ne tedd tönkre. Még túl friss.

– Akkor csak hadd... hadd nézzelek.

A pillantása végigsiklik rajtam. A combomon, a kulcscsontomon, a vállam ívén. Lassan, mintha minden centimétert megjegyezne. Megérinteni nem mer. Még.

– Nagyon dögös vagy íjjal a kezedben – mondja végül.

– Tudom – kacsintok rá.

Egy kis szél feltámad, a hajam az arcomba libben. Ő nyúl érte. Óvatosan, mintha félne, hogy ha hozzám ér, rászólok, de nem. A keze a fülem mögé siklik, a hüvelykujja megcirógatja az arcom.

Most. Most kéne megcsókolnia. A levegő sistereg. Én remegek. 

Aztán…

– Blake! – Emily hangja harsan a távolból. – Segítenél bevinni az íjakat?

A pillanat... elszáll.

– Menj – suttogom.

– Nem akarok – válaszolja, és még egy másodpercig ott tartja a kezét az arcomon.

Aztán eltűnik. Én pedig ott maradok a padon, az ujja nyomától izzó arccal, és egy doboz üdítővel, ami már rég nem elég hideg.