17. A tábor új lakója

Blake

A nap tűzött a tóparton, én pedig a stégen álltam, napszemüvegben, a karomat keresztbe fontam a mellkasomon. A tábori busz pont most gördült be a kavicsos úton, és a gyerekek, mint valami rakoncátlan színes nyáj, leszivárogtak róla. Aztán kiszúrtam egy lányt.

A napfény pont úgy csillant meg a szőke haján, mintha valami filteren keresztül néztem volna. Magas volt, karcsú, hosszú combok, formás fenék, és olyan arca volt, amire rásütött a pimasz önbizalom. Rövidnadrág, bő fehér póló, és napszemüveg, amit úgy tolt fel a fejére, mint egy modell, aki pontosan tudja, hogy nézik. Nagyon dögös. De nem ez volt az, ami elkapott. Hanem a pillanat, amikor rám nézett. 

Ugyanolyan tűz volt a szemében, mint Maddie-nek. Az a félig vad, félig csábos nézés, amitől az ember is elfelejt levegőt venni. 

Basszus… Maddie.

Összeszorult a mellkasom. Nem akartam rá gondolni. Pláne nem úgy, hogy a múlt éjszaka óta egy rohadt perc nyugtom nem volt tőle. A hangja a fejemben, a bőre illata az ingemen. És most itt ez a csaj, és úgy néz rám, mintha... mintha minden egyes mozdulatomat élvezné.

Amikor oda sétálok a bejárathoz, ő azonnal belém botlik.

Basszus… Maddie.

Összeszorult a mellkasom. Nem akartam rá gondolni. Pláne nem úgy, hogy a múlt éjszaka óta egy rohadt perc nyugtom nem volt tőle. A hangja a fejemben, a bőre illata az ingemen. És most itt ez a csaj, és úgy néz rám, mintha... mintha minden egyes mozdulatomat élvezné.

– Szia! Jenny vagyok. Angliából jöttem. Azt hiszem, mostantól ti fogtok szenvedni a hülye akcentusomtól! – kuncogott, és közben közelebb lépett.

A hangja harsány volt, a szavai úgy pattogtak, mint a tábortűz szikrái. Egy pillanatra se állt le.

– Ez a tábor tök más, mint amiket otthon láttam… A srácok olyan amerikaiak, a lányok olyan… hát, mondjuk úgy, nem angolok. – Nevetett, és megpöckölte a napszemüvegét. – Te vagy az egyik felügyelő, ugye? Tuti te vagy a legidősebb… meg a leghelyesebb is.

– Blake. – nyújtottam a kezem, kissé meglepve.

– Blake. – ismételte, mint aki elraktározta az agya legszexibb rekeszébe. – Szóval… melyik kunyhó lesz az enyém? Vagy Te mutatod meg személyesen, Mr. Táborvezető?

Felnevettem. Egy kicsit… túl sok volt. Pörgött, mint egy koffeinfüggő mókus. De az energiája... lehengerlő volt. Nem lehetett nem észrevenni. Már most tudtam: ha Jenny valahol feltűnik, ott perceken belül minden szem rá szegeződik majd.

– Azt hiszem, az egyik legfelső kunyhóba kerülsz. A kilátás jó, de ha szúnyogokat nem bírod, vigyél sprayt. – próbáltam lazának tűnni, de Jenny már felkapta a táskáját.

– Szeretem a csípéseket… legalább érzem, hogy élek – kacsintott, és már sétált is felfelé.

A fenekét ringatta, én pedig megráztam a fejem: ez a csaj ki fog kezdeni velem, ebben már biztos vagyok.

Éppen az ebédlő felé sétáltam, amikor meghallottam egy ismerős hangot a hátam mögött.

– Mégis hol van az a kajálda?

Megálltam és hátranéztem, Jenny volt az. Szőke tincsei lazán hullottak a vállára, a sötétkék rövidnadrágja elég rövid volt ahhoz, hogy ne tudjak nem odanézni, a pólója pedig az a típus, ami egyetlen szellőre is játékosan ráfeszül az alakjára. A kezében papírt tartott, de nyilván nem a térképet figyelte — a tekintete egyből rám szegeződött.

–Szia, Blake!

–Szia, Jenny! Eltévedtél?

– Képzeld el, megpróbáltam eljutni az ebédlőig. De vagy ez a papír hülye, vagy én. És én nem vagyok az. – kacsintott, majd közelebb lépett. – Szóval... megmentenél?

– Az ebédlő két percre van innen. Megmutatom.

Elindultunk együtt, de még alig tettünk pár lépést, mikor Jenny megtorpant. A holdfény épp végigsimított a vállán.

– Várj... előbb rá kell gyújtanom – mondta, és előhúzott egy szál cigit.

Megálltam, és ösztönből a zsebembe nyúltam. Kattant az öngyújtó, ő pedig odahajolt hozzám, úgy, hogy az illata — az a virágos, púderes illat — azonnal megcsapta az orrom. Lassan meggyújtotta a cigarettát, miközben felnézett rám.

A szeme sötét volt, csillogó, és egy árnyalatnyival túl sokat tudott. A kezem enyhén remegett. Bassza meg... ez a csaj… Jenny beleszívott, és ahogy kifújta a füstöt, az arca szinte komorrá vált, mintha most döntötte volna el, mit is akar pontosan.

– Szóval... van barátnőd? – kérdezte halkan, egyenesen, mindenféle kerülgetés nélkül.

– Attól függ, milyen értelemben – feleltem rekedten.

– Aha. Szóval nincs. – vágta rá, mintha ez már tény lenne. A szájában ott lógott a cigaretta, a füst pedig lassan körbeölelte az arcát. Úgy nézett ki, mint egy noir film végzet asszonya. Csak éppen ez most a valóság volt.

És az én vérem egyre gyorsabban száguldott az ereimben.

– Figyelj – folytatta, miközben a tekintete végigpásztázott –, én nem akarok udvariaskodni. Tetszel. Dögös vagy. És szerintem több van benned, mint amit mutatsz. Meg akarom ismerni azt a másik részed. A sötétebbet.

Egy darabig csak néztem rá. A szavai élesen visszhangoztak bennem.

Talán tényleg sötétebb voltam, mint amit bárki látni akart. Talán pont ezért rezonáltam Maddie-vel is olyan mélyen. És most itt állt Jenny, mint valami tükör, aki azt mondja: gyere, mutasd meg ki vagy igazán.

A holdfény végigfutott a karján, és ahogy oldalra billentette a fejét, elmosolyodott.

– Nos, Mr. Táborvezető. Most már tudod, hogy én mit akarok. Kérdés, te mit akarsz?

A raktár ajtaja bevágódik mögöttünk, és csak a zihálásunk hallatszik, és a szívverésünk. Jenny nekem feszül, a háta a polcoknak csapódik, és az ajkai falják az enyémet. A csókja édes, és minden benne van: a merészség, az önbizalom, a vágy… és valami más. Valami, amitől összeugrik a gyomrom. A kezem ösztönösen a  derekára vándorol, majd lehúzom róla a felsőt. 

Jenny halkan felsóhajt, miközben a tenyerem bejárja a hátát. Ő is simogat – végig a mellkasomon, aztán a nyakamon, és amikor a hajamba túr, megborzongok.

– Tudod, hogy szexi vagy, ugye? – suttogja a fülembe, és a hangjától egy pillanatra elvesztem az irányítást.

Belemosolygok a nyakába, de nem válaszolok. Csak lehunyom a szemem, és próbálom kizárni a gondolatot, ami újra és újra Maddie képét hozza elém. A hangját. A nevetését. A pillantását, amikor valamiért igazán büszke volt rám.

Jenny közben nem lassít. Ujjai az övemhez érnek, játszadoznak vele, mintha csak a türelmemet tesztelnék. Akar engem. Ez nyilvánvaló.

– Szeretnéd, elmondani ki törte össze a szíved? – kérdezi halkan, de minden szava a szívembe hasít.

Felnézek rá. A szemeiben csillog a vágy, de ott van egy árnyalatnyi kegyetlenség is – mintha pontosan tudná, kinek a helyét akarja elfoglalni.

– Most ne beszéljünk róla – mondom rekedten.

Jenny a nyakamra tapasztja ajkait, és forrón csókol, miközben a testünk egymáshoz préselődik. A hátát simítom, aztán a combjára csúszik a tenyerem. Egy pillanat, és már a derekánál tartom, szinte felemelem. Megemelkedik, a lába a csípőm köré fonódik. A polc szélén ülve kapaszkodik belém, miközben a csókunk egyre hevesebb lesz.

Egyik kezem még mindig a hátát tartja, a másikkal a tarkójánál simogatom. Jenny zihál, a homloka az enyémnek feszül.

– Mondd ki, hogy akarsz – suttogja.

Lélegzetvisszafojtva bámulok rá. Nem tudok válaszolni. Mert nem őt akarom igazán.

Aztán hirtelen meglazítom a szorítást, leemelem őt a polcról. A lába remeg, de nem eresztem el azonnal. Csak nézem őt, hosszasan, belül marcangolva magam.

– Ne haragudj… – mondom végül. – Azt hittem, megy… de mégsem.

Jenny lehajtja a fejét, majd egy félmosollyal néz rám.

–Nem baj, úgyis most ismerkedünk..

A vágy nem múlt el, csak elhalkult… átváltozott valami mássá. Valami fájóvá. Egy kimondatlan felismeréssé, amit talán egyikünk sem akart megélni ma este.

Miközben kilépünk a raktárból Jenny még mindig nevet. A haját hátradobja, mint aki semmit sem bánt meg az iménti percekből. Én viszont… próbálom visszarángatni magam a valóságba, de a nadrágom öve még mindig félrecsúszva lóg, az ujjaim remegnek, a szívem pedig kalapál. Épp akkor igazítom meg a gatyámat, amikor az ajtónyílásban ő megjelenik, Maddie.

Egy kosár almát tart a kezében. A szőke haja kócosan hullik az arcába, az ajkai szóra nyílnak, de nem jön ki hang rajta. Csak a szemei – azok a gyönyörű szemei– tágra nyíltak, és elárulják, amit a szíve ordít. A kosár hangos puffanással csapódik a földre, az almák pedig szerteszét gurulnak a poros padlón.

– Hát ez rohadt jó! – csattan fel, de nem dühös, inkább meglepett.

Mintha nem tudná eldönteni, sírjon-e vagy nevesse ki az egészet. Ezután megigazítja a hajában a gumit, és elfordul tőlünk. 

– Maddie, várj! – kiáltok utána, és kirohanok, szinte nekiütközöm Jenny-nek.

Komolyan nem merem elhinni, hogy ez történik. Próbálom elkapni Maddie-t, de ő egyre szaporábban veszi a lépteit. 

– Kérlek, állj meg! – lihegem mögötte, de nem lassít.

Az alma gurul a lábam elé. Rálépek az egyikre, és megcsúszom, de nem érdekel. Én csak őt akarom utolérni.

Mire utolérem, már majdnem kiér az udvarra. Megfogom a karját, de kirántja magát a kezeim közül.

– Ne! Ne érj hozzám! – ordítja, a szeme könnyben úszik. – Komolyan Blake?! A raktárban? Egy perc sem telt el, és te már másra mászol rá?

– Ez… nem volt az, aminek látszik. – dadogom, de még én sem hiszem el, amit mondok. Maddie viszont keserűen felnevet.

– Persze, csak képzeltem az egészet ugye? – kiáltja. – Akkor most képzeld el, mit láttam én, Blake. Mert én pontosan azt láttam, amit kellett.

Jenny közben a háttérből szól:

– Nem hiszem, hogy ez a legjobb pillanat... – motyogja, de Maddie hátra sem néz.

– Takarodj Jenny! – vágja rá, és a hangjában ott van minden düh, minden csalódás, minden összetört illúzió.

Maddie egy utolsó pillantást vet rám. Az a nézés… az az, amit nem lehet elfelejteni. Az a pillantás az, amikor valaki rájön, hogy elveszítette a legfontosabbat. És aztán elsétál. A sziluettje beleolvad az esti fénybe. Én pedig ott maradok, mint akit leforráztak. A szégyennel, és a bűntudattal. Persze a felismeréssel, hogy ezt végleg elbasztam.

Az ajtó hangosan csapódik mögöttem, amikor belépek a sötét, nyomasztóan néma faházba. Már nem Jenny cipőinek koppanását hallom, nem Maddie nevetését. Csak a saját zihálásom, meg a gondolataim visszhangját. És az egyre növekvő űrt… ahol Maddie lakott bennem.

A lábam elakad valamiben. Egy párna, vagy egy pokróc. Nem érdekel. Egyenesen a konyhaszekrényhez vánszorgok, ahol ott vár rám az üveg. Az utolsó, még érintetlen whisky. Ez pont jó lesz.

Lecsapom a dugót, és hosszú kortyot húzok. A perzselés, ami végigmarja a torkomat, semmi ahhoz képest, ami belül ég bennem. Mert még mindig érzem Maddie illatát. A nevetését, a bőre melegét, a hangját, amikor azt mondta, „szeretlek.”

Most meg… gyűlöl. Jogos, mert én is gyűlölöm magam. A második korty gyorsabban csúszik le. A harmadik már megbillenti az egyensúlyomat. Ráülök az egyik régi fotel szélére, ami nyikordul alattam, mintha ő is érezné, hogy nem vagyok a régi.

– Hogy lehettem ekkora barom… – motyogom magam elé. – Mi a fenét hittem? Hogy Maddie majd megbocsát, ha... ha épp egy másik lányt csókolok a raktárban?!

Felnevetek.

Aztán a nevetésből hirtelen sírás lesz. Megfogom az üveget, és a homlokomat ráfektetem. Hideg az üveg, én meg lázban égek. Nem a testem, a lelkem. Mert most már nincs több esélyem: végleg elvesztettem őt. A telefon a pultra hajítva rezeg. Jenny. Ne. Nem akarok még egy mosolyt, még egy flörtöt, még egy hazugságot. A telefon a falhoz vágódik. A kijelző szétrobban, mint én.

Aztán meglátom a sarokban Maddie egyik pulcsiját. Az, amiben először ölelt meg a tóparti tűznél. A szürke, kapucnis, kissé festékes, amit mindig elfelejtett haza vinni. Most meg… Miért van még itt? Miért van még itt minden, ami őt idézi, ha ő már elment? Felkelek, de meginogok. Az üveg fele már hiányzik. Az asztalba kapaszkodom, aztán lassan lecsúszok a földre. A padló hideg, mint az élet nélküle.

Nem tudom mi történik, de valami visszaránt. Mintha a valóság újból rám törne, de nem fáj annyira. Egy halk nesz, kinyitom a szemem, és forog körülöttem a szoba. Majd egy arc kezd kirajzolódni: az én Maddie-m van itt. Az én angyalom, és talán tényleg hallucinálok. Kócos haj, sápadt arc, de a leggyönyörűbb látvány, amit valaha láttam. Épp egy hideg borogatást tesz a homlokomra. Az érintése gyengéd, de eltökélt. A szeme sötét, dühös, kétségbeesett, de még mindig ott van benne valami… aggodalom?

– Maddie… –szólítom meg rekedten.– Tényleg te vagy?

A lány szeme egy pillanatra megrebben, de nem válaszol. Csak a borogatást igazítja meg.

– Miért vagy itt? – próbálom megemelni a fejem, de azonnal visszazuhan. – Miért… törődsz velem?

A válasz egy sóhaj, majd leveszi rólam a borogatást, és egy tálba helyezi. Aztán vissza rakja a nedves rongyot a homlokomra. 

– Mert nem hagyhattalak így. – mondja halkan.

A hangja úgy vág keresztül a lelkemen, mint penge a selymen. Könnyű, de fáj. Mert benne van minden, amit én elrontottam.

– Nem akartam, Maddie. Hidd el… – a hangom remeg, és a kezem megmozdul, hogy elérjem a csuklóját. – Csak… csak annyira fájt, hogy azt hittem, vége… és akkor Jenny…

– Ne mondd ki a nevét. – szól közbe fagyosan.

Ez jobban megüt, mint bármilyen ütés Nate-től. Lehunyom a szemem, és halkan szólok:

– Értem.

Egy csendes perc telik el. Aztán a hideg borogatás lecsúszik rólam, és Maddie feláll. 

– Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned valaha újra, Blake… – mondja. – De most még… nem tudom eldönteni, mi fáj jobban: amit te tettél, vagy amit én…

A borogatás azonnal lecsúszik rólam, ahogy Maddie leveszi rólam a kezét. A következő pillanatban fel akarok ülni, de máris megbánom. Minden forog – lassan, mégis kibírhatatlanul. A gyomrom émelyeg, a fejem kong, és az agyam... nos, az inkább lemondott rólam. De amikor megérzem Maddie kezét a karomon, hirtelen visszaránt a kanapéra. 

– Jól vagyok… – nyögöm, bár ez életem egyik legnagyobb hazugsága.

– Nem vagy jól, – válaszolja azonnal, szinte rám förmed. – Totál részeg vagy még mindig. Egyébként is: miért ittad le magad?

 A hangja számon kér. A szíve? Azt már nem tudom. Talán bezárta előlünk az ajtót. Talán épp most próbálja újra kinyitni. És én? Én csak itt ülök, a saját mocskomban, a saját döntéseim következményein, és próbálok nem szétesni teljesen. 

– Szerinted? – vágok vissza, és már most tudom, hogy ez nem lesz szép. – Volt egy lány, aki megbántott. Szünetet akart. Aztán meg... ja nem. Én bántottam meg egy lányt. Azzal, hogy megvédtem őt az exétől.

Direkt hangsúlyozom az utolsó szót, mintha egy tőrt akarnék beledöfni. Pedig nem akarok. De a fájdalom belülről ordít, és a seb még mindig csúnyán lüktet bennem. Látom rajta, hogy érti, mire gondolok. Mert megrebben a szempillája. Mert nem húzódik el. A tekintetünk összeakad. Az én szememben bűntudat, bátortalanság és még mindig ott izzik a szerelem. Az övében? Az övében tükör van. A saját bűntudatom néz vissza rám belőle.

–Szóval azt hiszed lecseréltelek... – mormolom halkan, inkább magamnak. – Pedig nem így van… Hiszen nem mondtam le rólad, egy percig sem. Kész röhej az életem.

Megcsóválom a fejem, és megpróbálok nevetni, de inkább köhögés lesz belőle. Összegörnyedek, és a homlokomat a térdemnek döntöm. A pléd lecsúszik a vállamról.

– Én csak… – felnézek, a hangom rekedt. – ...azt hittem, hogy még van esélyem. Hogy nem vesztettem el teljesen. De amikor megláttalak Jennyvel szemben, a szemedben azt a dühöt, azt az undort… akkor tudtam.

Maddie egy pillanatig némán mered rám. 

– Szóval ezért? Ezért feküdtél le vele? Mert azt hitted, hogy már nincs esélyed? – kérdezi halkan. A hangjában már nincs harag. Csak... kiábrándultság.

A világ még mindig forog, de nem a részegség miatt. Már nem. Most Maddie szavai pörgetik meg alattam a talajt.

– Csak majdnem lefeküdtem vele. – mondom, és a mellkasomban valami hirtelen megfeszül. Úgy érzem, valaki ököllel markolt bele a szívembe. Aztán jön a második mondat – és minden, minden, ami bennem volt, egyszerre robban szét és rakódik újra össze. Viszont örülök, hogy legalább elmondom neki az igazságot.– De tudod miért nem tettem meg? Mert végig te voltál a fejemben.

A szemem újra a lányra téved – a szája megremeg, a tekintete fürkész, vár. Vár valamire. Tőlem. Talán megváltásra. Vagy egy újabb sokkra. A szívem hangosan ver, és minden ritmusa azt kiabálja: ne rontsd el megint, te idióta.

– Értem... De valamiért... nagyon nyomultál rá... – suttogja.

Az ujjai idegesen játszanak a pokróc szélével. Félrebillen a fejem, és felé nyújtom a kezem. Nem tudom, lesz-e még olyan alkalom, amikor hozzáérhetek. Ez most élet-halál kérdésnek tűnik.

– Igazából... ő volt az, aki fel akart szedni – mondom, és egy keserű mosoly játszik a szám sarkában. Majdnem fel is nevetek, de nem vidámságból – Jenny tényleg rámenős volt, de azóta is csak téged láttalak, Maddie. Mindig csak téged.

Aztán jön a mondat, amitől kiszökik a levegő a tüdőmből.

– Hát akkor... még mindig én vagyok a legnagyobb bűnös... mivel lefeküdtem Nate-tel... – sóhajt fel.

Igen, emlékszem rá, mivel ott voltam az ablaknál.

A gyomrom görcsbe rándul. Az alkohol, ami eddig még keringett bennem, most mintha mind egyszerre akarna kiszállni. Nem szólok. Csak nézem őt. A szemeit, ahogy egy pillanatra rám emeli, aztán szégyenlősen elfordítja.

Ez most az a pillanat, amikor kettétörik valami. Amit építettünk. Amit reméltem. Amit védtem. De mégsem bírok haragudni rá. Mert szeretem. Mert én is hibáztam., és mert tudom, hogy ő is szenved.

– Nem így kellett volna történnie – folytatja megtörten. – Össze voltam zavarodva. Dühös voltam rád… magamra… Nate meg… ott volt. Azt mondta, megért. Azt hittem, talán ő tud segíteni.

– Tehát csak… véletlen volt – motyogom. A hangom érdes, rekedt. – Egy hirtelen döntés, igaz? 

Maddie rám kapja a tekintetét.

– Nem véletlen. Hanem hiba. Egy rohadt nagy hiba.

A hangja megtörik a végére, és ezzel a három mondattal jobban meggyötör, mint bármi más. Mert tudom, hogy őszinte. Mert látom a szemében. De most már elég volt a szavakból. Felé hajolok. Egyik kezem automatikusan a tarkójára siklik, ujjaim közé fonódik a haja, és mielőtt még bármit mondhatna – megcsókolom.

Nem vagyok gyengéd, de durva sem. Inkább úgy csókolom, mint egy férfi, aki egyszerre törte össze, és dobogtatta meg a szívét újra. Az ajkai először megremegnek, ellenállnak… aztán megadják magukat. És amikor visszacsókol, valami felrobban bennem. A keze a mellkasomnak feszül, mintha meg akarna lökni, de csak markolja az anyagot. Elveszünk a csókban. Harapunk és szívunk. Elmondjuk, amit nem lehet szavakkal.

A szívem őrülten kalapál. A vérem dübörög a fülemben. Ez nem békülés – még nem. Ez tűz és hamu. Mikor elhúzódok tőle, csak egy leheletnyi távolságot hagyok köztünk.

– Ne mondj semmit – szólalok meg, halkan, de élesen. – Tudom.

Még érzem Maddie illatát a párnán, az ujjai nyomát az arcomon, a szavainak súlyát a mellkasomban. És akkor... hirtelen megmozdul.

Lehúzza magáról a felsőt. Úgy, mintha most már minden mindegy lenne. A mozdulata határozott, de a tekintetében remegés bujkál. Aztán a földre ejti a felsőt, és rám néz. Egyetlen másodperc, ennyi ideje van az embernek eldönteni, hogy megállítja-e a vihart... vagy hagyja magát elnyelni benne. A következő pillanatban már fölém hajol. Hanyatt dönt a kanapén, én pedig nem tiltakozom. Miért is tenném? Ő az, akit akarok. Ő az, akiért megőrülök. Maddie felém nyúl, és lerántja rólam a felsőt, mintha csak egy feleslegessé vált gátat tépne szét köztünk. 

Ajkai a nyakamhoz érnek. A nyelve végigsiklik a bőrömön, mintha tudná, hol lüktet bennem a vágy.

– Tudod… – súgja a bőrömbe, szinte alig hallhatóan, – te sokkal jobb vagy, mint bármelyik pasim…

A szavaira felmorranok. A testem megfeszül alatta, a kezem ösztönösen a derekára csúszik, hogy biztosan tartsam. Nem akarom, hogy akár egy centire is eltávolodjon.

– Valóban? – pihegem, ahogy a nyakamra hinti a következő csókot, éppen oda, ahol érzem, hogy elgyengülök tőle.

– Jobb vagy az ágyban… tudod, mit akarsz. – csókol tovább, miközben a mellkasomat simítja, mintha zongorabillentyűket érintene.

A szavai… mintha belém markolnának. Mert hiába a harag, hiába a múlt, hiába Nate vagy Jenny… ez a lány még mindig az enyém. És ha az univerzum darabokra is szaggatja, mi ketten újra és újra egymásra találunk. A kanapé alattunk recsegett, de egyikünk sem törődött vele. A térdeit kétoldalt a combjaimra támasztotta, és rám nézett azokkal a ragyogó, kék szemeivel, amik egyszerre voltak viharosak és gyengédek. Csak néztem őt, percekig talán — de még az idő sem mert haladni.

Aztán végigcsókoltam a kulcscsontját, ő pedig megremegett. A teste minden apró reakcióját úgy ittam magamba, mint egy kiszáradt utazó a vizet. És ahogy lejjebb csúszott rajtam, a csípője újra és újra az enyémhez simult… elvesztem benne. Teljesen. A farkam pedig lüktetett, amikor megszabadított a nadrágomtól.

Magamhoz húztam, és ő nem ellenkezett. A teste az enyémhez simult, a mellei a mellkasomhoz nyomódtak, a combjai körém záródtak, mint bilincsek, de olyan bilincsek, amiket önként visel az ember, mert boldogan adja meg magát.

Ahogy lassan belé csúsztam, egy halkan kiszakadó sóhaj tört fel belőle. A körmeit finoman végighúzta a vállamon, a homloka az enyémnek feszült. Mintha csak bele akarna kapaszkodni a pillanatba. Vagy belém.

– Blake… – lehelte.

Maddie mozdult. Egyik pillanatról a másikra ő lett az, aki irányított. A combjai megfeszültek körülöttem, és lassú, ritmikus hullámzással kezdett mozogni. Az egyik tincse játékosan az arcába hullott, ahogy előrehajolt, így ösztönösen nyúltam érte. Finoman kisöpörtem az izzadt homlokáról, ujjbegyem végigsiklott a bőrén, amely izzott az érintésemtől. A szemei le voltak hunyva, ajkai kissé nyitva, és egész arca pírban úszott — a vágy, a kimerültség és a gyönyör édes egyvelegétől.

Az orra csúcsán gyöngyözött az izzadság, ajkai mintha lángoltak volna — vörösek és duzzadtak, az előbbi csókok nyomán. Őrjítően szép volt. Nem smink, nem fények, nem póz tette azzá. Hanem az, ahogy önmagát adta. A nyers, őszinte vágya. És az, hogy minden rezdülésével engem akart.

Hagytam, hogy átvegye az irányítást. Nem azért, mert nem lett volna erőm, hogy magamhoz húzzam újra, hanem mert nézni akartam őt ebben a pillanatban. Minden rezdülését érezni. Hogy ahogy a teste rám simult, a mozdulatai egyre vadabbá, szenvedélyesebbé váltak, közben mégis ott volt benne a törékenység, az ösztönös keresés. És én csak alátámasztottam őt a csípőmnél, időnként felfelé mozdulva vele együtt, de a vezetést az ő kezében hagytam.

Lassan csúsztattam le a kezem a derekáról, majd óvatosan előre, a testének legérzékenyebb pontjához. A tenyerem forró volt, a mozdulatom gyengéd. Amikor a csiklójához értem, éreztem, ahogy egy apró remegés fut végig rajta. Ujjaim finoman, de céltudatosan kezdtek körözni, lassú, örvénylő mozdulatokkal, miközben figyeltem minden egyes reakcióját.

A feje hátrabicsaklott, a haja hullámként omlott a vállára, a szája elnyílt, és egy halk, édes nyögés szakadt fel belőle. Aztán újra rám nézett, ezúttal szinte kérve — a szemeiben egy olyan fajta őszinteség tükröződött, amit ritkán látni. Bízott bennem. Elengedte magát. Megadta magát az érintésemnek.

A testem majd' szétszakadt. A feszültség bennem már nem volt kordában tartható. Őrjítő volt a látványa, a hangja, az érzés, hogy ő most tényleg az enyém. Minden porcikájában. És én ott voltam benne. Mélyen. Végérvényesen.

Felnéztem rá, a hangom rekedt és elfojtott volt, mikor kiszakadt belőlem a kérdés:

– Elmész, Maddie? – ziháltam, a tenyerem újra a csípőjére csúszott, szinte könyörögve. – Mert én… én már nem bírom sokáig…

A farkam megfeszült benne, és alig tudtam uralkodni magamon. A csípőm önkéntelenül is megmozdult alatta, mintha a testem is követelte volna, hogy vége legyen ennek a kínzó gyönyörnek, vagy… hogy soha ne érjen véget.

Ő rám nézett. A tekintete ködös volt, égett a vágytól, és a szája reszketett. Aztán egy hirtelen, remegő mozdulattal rántott rajtam egyet, a teste megremegett, és a válasz... nos, nem is kellett, hogy kimondja.

A teste megremegett fölöttem.

Először csak egy apró rándulás volt, alig észrevehető remegés a combjában, aztán mintha az egész teste hullámba borult volna. Éreztem, ahogy összeszorul körülöttem, belülről ölel át, mintha az utolsó pillanatig sem akarna elengedni. A hátát ívbe feszítette, a fejét hátravetette, majd egy elfojtott, mégis túlvilági nyögés szakadt fel belőle — gyönyörű és nyers, egyszerre.

És én… én elvesztem benne.

Abban a pillanatban, mikor megéreztem, hogy elélvez, minden visszatartott feszültség kiszabadult belőlem. Egyetlen, ösztönös mozdulattal emeltem meg a csípőm, mélyebbre löktem magam benne, és akkor megtörtént. Belé lüktettem, mindenestül, teljesen. Az orgazmusom erővel robbant ki belőlem, olyan intenzitással, hogy egy pillanatra elhomályosult a világ. 

Mindketten nyögve, zihálva kapaszkodtunk egymásba, és közben egymás ajkait kerestük. A csókunk vad és szenvedélyes volt, mégis tele gyengédséggel. Abban a pillanatban, miközben még mindig szorosan öleltük egymást a kanapén, és az utórezgések még végigfutottak a gerincemen, egyetlen biztos gondolat lüktetett bennem:

Ez a lány… örökre az enyém.