18. A családlátogatás

Maddie

A fenyőfák ágai megmozdultak a szélben, lágy susogásuk mégis idegesítően nyugtalanítóvá vált, amint a fekete limuzin hangtalanul begördült a tábor poros felhajtójára. Nem illett ide. Olyan volt, mint egy idegen test ebben a világban – mint egy selyembe csomagolt fenyegetés, ami csak azért jött, hogy kibillentsen az egyetlen helyről, ahol mostanában önmagam lehettem. Megmerevedtem a fűben ülve, miközben a gyerekek a háttérben tovább játszottak, mit sem sejtve. Az ajtó lassan nyílt ki, mintha maga az idő is rettegne attól, ami következik. Aztán megpillantottam Anyámat.

A napszemüvege méregdrága volt, a mosolya viszont hamisabb, mint valaha. A haja frissen volt szárítva, a körmei úgy csillogtak, mintha az utolsó tíz percet is manikűrszalonban töltötte volna. Mögötte ott állt egy férfi – magas, elegáns, sötét öltönyben és önelégült mosollyal. A szeme azonnal végigpásztázott a táboron, mint aki nem tudja eldönteni, hogy megveti vagy egyszerűen csak sajnálja ezt a helyet.

– Maddie, édesem! – szólt anyám olyan hangon, mintha egy Beverly Hills-i koktélpartin lennénk, nem pedig egy fenyőerdő közepén. – Meglepetéééés!

A lábam önkéntelenül is megfeszült. Már most gyűlöltem ezt az egész jelenetet.

– Mit keresel itt, anya? – kérdeztem fojtott hangon, miközben felálltam. A torkomban lüktetett valami, amit leginkább dühnek hívnak. 

– Ó, kérlek – legyintett –, nem lehetek olyan anya, aki néha meglátogatja a lányát?

– Anya csak pár napja vagyok itt, nem egy hónapja…

Anyám zavartalanul megigazította a napszemüvegét.

– Nézd, nem akarok veszekedni – kezdte –, csupán egy fontos hírt akartam veled megosztani. Szerettem volna, ha személyesen hallod tőlem, nem valami pletyka oldalról.

Anyám mögött felbukkant egy jóvágású idősebb férfi. Olyan ötven körül lehetett. De amikor végigmértem őt, egyből leszűrtem, hogy milliomos.

– Maddie – mondta anyám, miközben a hangja túl mézes volt, túl megfontolt –, ő itt Bryce. Az új párom.

– Hűha – válaszoltam szárazon. – Remélem, legalább tudja a nevemet.

A férfi elmosolyodott, mint aki minden helyzetet humorral próbál elsimítani. Ez volt az a fajta férfi, aki fehér ingben alszik, és sosem küzd meg semmiért az életben. 

– Örülök, hogy megismerhetlek, Maddie – nyújtotta a kezét.

Nem fogadtam el.

– És? – néztem újra anyámra. – Csak ennyi? Ezért jöttél? Hogy bemutasd az aktuális pasidat?

Anyám arca megrándult, de nem vesztette el a mosolyt.

– Nem csak ezért. Hanem azért is, mert… nos, Bryce megkérte a kezem, és összeházasodunk. Még a nyár vége előtt.

Bennem pedig felment a pumpa, a fejem zakatolt. A gyerekek nevetése zavarni kezdte a fülem, a madárcsicsergés zúgássá torzult. A mellkasom összeszorult.

– Tessék? – kérdeztem. –Te újból férjhez mész?

– Igen – bólintott. – Maddie, kérlek, próbáld megérteni. Boldog vagyok. Ő… más, mint az apád. Ő tényleg szeret.

– Mint apa? – vágtam a szavába. A hangom nyers volt, érdes és szaggatott. – Mint ahogy ő is „más volt”, igaz?

Az anyám arca megfeszült.

– Az apádról most ne beszéljünk – mondta hűvösen. – A múltat nem lehet visszacsinálni. Én csak a jövőbe akarok nézni.

– Hát én még a jelenben sem tudok veled beszélgetni, anya – mondtam, és a hangom megremegett. – Te mindig csak a magad boldogságát keresed. Ha épp útban voltam… hát félretoltál. Megoldottad. Bentlakásos iskola. Tábor. Egy kis idő magadra. De sosem rólam szólt.

– Ez nem igaz – sziszegte, de már nem volt benne erő.

– Dehogynem – feleltem keserűen. – És most is csak azért vagy itt, mert alibinek kellettem. Hogy kipipáld: igen, a lányom is tudja. De nem kérdezted meg, mit gondolok róla. Nem érdekel, hogy mit érzek.

– Maddie – lépett volna közelebb, de hátráltam. – Ez nem ilyen egyszerű…

– Nem, anya, épp az a baj, hogy neked minden ilyen egyszerű. Úgy váltogatod az embereket, mint más az alsóneműjét. Apát is lecserélted, engem is. Most meg itt van ez a pasas. Akit egy hete ismersz?

A férfi megköszörülte a torkát, de nem szólt semmit.

– Talán egy nap megérted – mondta végül anyám.– Amikor majd te is szerelmes leszel.

– Talán egy nap – néztem rá hidegen –, de akkor biztos nem fogom így tönkretenni a saját gyerekem életét.

Pillanatokig csak néztünk egymásra. Két nő. Egyikben rengeteg sebből vérző múlt, a másikban egy új jövő naiv ígérete. Nem volt híd köztünk, csak szakadék. Aztán anyám megigazította a napszemüvegét, és felsóhajtott.

– Tudod, Maddie, az, hogy ennyire elutasító vagy, csak rólad állít ki bizonyítványt – jegyezte meg. A hangja jeges volt, mint mindig, amikor sarokba szorítva érezte magát.

A szívem még mindig úgy dörömbölt a mellkasomban, mintha ki akarna törni belőle. A levegő szúrta a tüdőmet. A kezem ökölbe szorult.

– Tényleg? Mert szerintem az, hogy egy vadidegen férfit akarsz hozzámapasztani, alig egy hét ismeretség után, sokkal inkább rólad mond el valamit!

– Bryce nem vadidegen – csattant fel. – Egy értelmes, sikeres, stabil férfi, aki mellett végre nem kell aggódnom a jövőm miatt.

– Végre? – Felnevettem, de a nevetésem keserű volt, száraz, szinte fuldokló. – Hány „végre” volt már, anya? Hány férfi volt „most más”? És hány tányért törtél össze, amikor rájöttél, hogy mégsem?

– Ez más – sziszegte. – Ő tisztel engem. Meghallgat. És nem... nem játszik velem!

– Igen, mert jelenleg bűvöletben tartod. De várj csak, amíg kiderül, hogy nem mindig te vagy a középpontban! – förmedtem rá, és valami régi, elfojtott fájdalom buggyant fel bennem. – Mert akkor majd újra én leszek az, akit el lehet tolni. A lányod, aki csak akkor létezik, ha baj van. Vagy ha épp jól mutat a fotókon.

Az arca megfeszült. A torka megrándult. De nem sírt. Ő sosem sírt. Ő csak dühös lett.

– Hálátlan vagy, Maddie! – A hangja olyan élesen pattant ki, hogy a távolban játszó gyerekek is elhallgattak. – Én mindent megtettem érted! A legjobb iskolákba jártál, utazhattál, élhettél! És ez a hála?

– Nem kértem palotát! – kiáltottam vissza. – Csak azt, hogy ott legyél! Hogy egyszer az életben ne én legyek a harmadik a fontossági listádon!

A csend, ami ezután beállt, olyasféle volt, mint egy vihar előtti csend. A fák megálltak. A madarak hallgattak. És akkor…

– Maddie?

A hang olyan volt, mintha valaki hirtelen egy vödör jeges vizet öntött volna rám. Hátrafordultam, és megláttam Blake-t. A haja kócos volt, pólója enyhén gyűrött, és a homlokán látszott, hogy futásból jött. A szeme aggódva pásztázta az arcomat, majd rávillant a limuzinra, aztán anyámra, végül a férfira mellette.

Majd felhúzta a szemöldökét.

– Bryce? – A hangja mély volt, de feszült.

A férfi, aki az imént még mézes-mázosan mosolygott, most elkomorodott arccal nézett vissza. Mintha kísértetet látott volna.

– Te jó ég… Blake? – suttogta. – Ez… nem lehet igaz…

Blake meg se mozdult. Az arca komor volt, a szemei hidegen villantak.

– Mit keresel itt?

– Te mit keresel itt? – kérdezett vissza Bryce, de máris visszavett a hangjából, mintha tudta volna: ebben a pillanatban ő a hívatlan vendég.

Anyám értetlenül nézett egyikünkről a másikunkra.

– Ismeritek egymást?

– Ő az unokaöcsém – felelte Bryce, miközben még mindig Blake-et figyelte, mintha attól tartana, hogy a fiú mindjárt felrobbantja a tájat. – Vagyis… a testvérem fia. A család rég nem beszél...

– A nagybátyám – mondta Blake halkan, dühvel teli nyomatékkal. – A férfi, aki kiszállt mindenből, miután tönkretett mindent maga körül.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Várj… Miről van szó? Nem értem..– kérdeztem, mert ezt a drámát még nem tudom.

–Bryce a család szégyene. Ő az, akit apám sosem engedett közel hozzánk, miután elcsalta az anyjától a családi céget. Akitől elfordult mindenki. Akit senki nem látott évek óta.

– Ez nem így volt – próbálkozott Bryce, de Blake csak nevetett. Ebből kiéreztem, hogy valóban nem viccelt, tényleg bajok vannak.

– Mindenki megfizet a döntéseiért, nagybátyám. Csak egyesek tovább menekülnek előle, mint mások.

Anyám dermedt arccal figyelte az egészet.

– Te nem mondtad, hogy van családod! – csattant rá Bryce-re.

– Mert te sem kérdezted, igaz, drágám? – felelte Bryce feszülten, majd Blake felé lépett, de az hátrahőkölt.

– Egyetlen kérdésem van – sziszegte Blake. – Azt is hazudtad neki, hogy nincs gyereked?

– Blake – suttogtam, megragadva a karját. De ő már nem nézett rám. A tekintete Bryce-ra szegeződött, és abból a pillantásból… nem volt visszaút.

A férfi, mintha meg sem hallotta volna. Egyből legyintett.

– Még nem jött el az ideje – mondta Bryce csendesen, a hangja selymes volt, de mögötte ott lappangott valami régi, mocskos titok.

Blake szinte felrobbant.

– Hah! Mikor akartad elmondani? Az oltárnál? – kérdezte dühösen, előrelépve, mint egy vad, aki sarokba szorította a prédát. – Hogy a fiad börtönben ül, mert elvitte helyetted a balhét?!

Éreztem, ahogy a vérem megdermed. A szívem kihagyott egy ütemet.

– Mi… mi van?! – kérdeztem elhaló hangon, de senki nem válaszolt nekem. Csak egymást nézték. Blake szemeiben izzott a harag. Bryce arcán árnyék suhant át.

A férfi egy darabig hallgatott. Aztán… mintha megtört volna benne valami.

– Nem ő ölte meg azt a lányt… – sziszegte.

Egy mondat. Egy vallomás. Nem kiabált, nem védekezett. Csak kimondta. És ez volt a legfélelmetesebb az egészben.

– Tehát beismered, hogy te voltál – morogta Blake. – Hogy kikezdtél vele. Hogy kihasználtad. Aztán, mikor minden rosszra fordult, a saját fiadra kentél mindent.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Várjatok… milyen lány? Milyen gyilkosság? – suttogtam, de Blake most nem tudott rám nézni. A tekintete Bryce-ra szegeződött, mint egy penge. – Blake, beszélj hozzám! – kérleltem, de ő csak állt ott, a vállai megfeszültek, az arcán vad düh és undor vibrált.

Bryce egyre sápadtabb lett. Egy ember, akinek a falai leomlanak.

– Nem tudod, milyen az, amikor minden összeomlik körülötted – szólt végül rekedten. – A feleségem… a vállalkozás… mindent elveszítettem. És akkor jelent meg az életemben az a lány…

– Ne folytasd. – Blake hangja jéghideg volt. – Maddie itt van.

De én már értettem. Valamit, ami még percekkel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt.

– A fiad ült le… a te bűnöd miatt? – kérdeztem. A hangom sípolva tört fel a torkomból. – És most… anyám hozzád akar menni feleségül?!

Bryce arca nem árult el bűntudatot. Csak fáradtságot, és talán valami másfajta rettegést.

– Ez rég volt. Már megbűnhődtem.– Az arca megrándult. – Minden nap gondolok rá.

– A francokat bűnhődtél meg! – robbant ki Blake. – Te most épp új életet építesz magadnak, luxusban, limuzinban, szőke dísznővel az oldaladon! A fiad pedig ott ül, egyedül, egy zárkában, és minden este azt hallgatja, hogy mit tett. Amit te tettél.

Egy pillanatra beállt közénk a csend.  Anyám csak most kezdett felocsúdni a döbbenetből.

– Miről beszéltek? Miféle gyilkosság? – kérdezte hitetlenkedve. – Ez nevetséges! Ez… ez rágalmazás!

– Tényleg? – kérdezte Blake. – Nézz bele, Maddie szemébe. És mondd meg: ha tudtad volna, hogy ki ő, akkor is hozzámennél?

Anyám ajkai megremegtek. De nem szólt semmit. Én pedig ekkor értettem meg, ez a tábor nemcsak menedék volt számomra, hanem egy védőpajzs. A régi élet, ahol elhitették velem, hogy minden rendben van, és az új, ahol az igazság felfeslik, nyers és véres formájában. És ott állt Blake. Az egyetlen ember, aki talán tényleg őszinte volt velem. De a múltja… nem hagyta, hogy egyszerű legyen.

Aztán Bryce közelebb lépett és ilyet szólt:

– Na jó, elég a vitából… Menjünk.

Anyám habozott, de aztán Bryce mellé lépett, és már nyúlt is a limuzin ajtaja felé, amikor Blake halkan, de határozottan utánuk szólt.

– Tudod... sosem fogom megbocsátani, hogy Andrew-t elvetted a családtól.

A szavai súlyosan hullottak le, mint kövek egy állóvízbe. Bryce mozdulata megakadt. A teste megfeszült, de nem nézett vissza.

– Értelmes volt. Szerettem őt. A világ legjobb unokatestvére volt.

Egy pillanatig csak a fenyők susogását hallottam. Aztán Bryce halkan, alig hallhatóan mondta:

– Sajnálom.

Nem volt benne indulat. Nem volt benne védekezés. Csak... üresség. Egy súlytalan bocsánatkérés, amit nem lehetett elfogadni. A limuzin ajtaja becsukódott, és a jármű lassan elindult a poros ösvényen. A hátsó szélvédő sötétített üvegén át már nem láttam semmit — se Bryce-t, se anyámat. Mintha elnyelte volna őket az erdő. Vagy az a múlt, amit magukkal hurcoltak.

Blake nem mozdult. Csak állt ott, ahol volt. A válla feszült volt, az állkapcsa meg-megrándult, és éreztem, hogy valami belül küzd benne. Nem tudtam, mit mondjak. Minden szó túl kevésnek tűnt.

Végül mégis megszólaltam:

– Blake… ki volt Andrew?

Lassan fordította felém az arcát. A tekintete ködös volt, mély és megtört. Nem az a fiú nézett rám, aki reggel még vigyorogva csinált nekem teát. Ez most egy másik Blake volt. Egy olyan, akit eddig elrejtett előlem.

– Ő volt az, aki megértett. Még gyerekként is – mondta. – Mindenki szerint fura vagyok. Túl csendes. Túl érzékeny. De ő... ő sosem nevetett ki. Ő mindig tudta, mikor van baj. Sosem hagyott egyedül.

Elhallgatott. A szeme vörös lett, de nem sírt, inkább csak a hangja remegett.

– Aztán egyszer csak... eltűnt. Egyik napról a másikra. És jött a hír. Hogy megölt egy lányt. Ezzel vádolják. Állítólag beismerte a bűnösségét. De én... én tudtam, hogy nem ő volt. A hangjában… az arcán… ott volt a félelem. Nem a bűntudat.

Letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Nem is vettem észre, hogy sírok.

– És most... hogy Bryce beismerte…

– Most már késő – mondta Blake. – Andrew éveket töltött a rácsok mögött. Megtört. Nem ír. Nem hív. Azt mondják, megváltozott. De én tudom… meghalt benne valami. Ami örökre odabent maradt.

Lassan közelebb léptem hozzá. A tenyerem a mellkasára simult, közvetlenül a szíve fölé. Éreztem, hogy gyorsan ver. Mintha még mindig harcban állna valamivel.

– Sajnálom – mondtam. Nem volt jobb szó. Nem volt rá gyógyír. De tudnia kellett, hogy velem nem kell egyedül maradnia ebben.

Blake a kezemre tette az övét. Meleg volt, erős, de most mégis úgy simult rám, mint valaki, aki kapaszkodót keres. Vagy egy biztos pontot egy széthulló világban.

– Köszönöm – suttogta.

Itt vagyok a gyakorlópályán, a táj narancsba és aranyba öltözött, a nap alig kapaszkodik a horizont peremébe. Az íjam feszülten simul a tenyerembe, az ujjaim ösztönösen igazítják meg a vesszőt. Blake már elment — Emily szervezett valami fontos megbeszélést. A többiek a gyerekekkel festenek valahol a tóparti lugasnál, messze innen. Csak a távolból hallani néha gyerek nevetést és a zene hangos duruzsolását. 

Megfeszítem az íjat. A mozdulat ismerős, szinte rituális. A célra szegezem a tekintetem. Egy levegővétel, egyetlen gondolat nélküli pillanat — és a nyílvessző már repül is. Süvítve hasítja a levegőt, majd éles puffanással fúródik bele a cél közepébe.

Elmosolyodom. Pontos vagyok. Fókuszált.

Kiveszek még egy nyilat a tokból, érzem a fa hűvösét az ujjaim között. Még egy lövés, aztán befejezem mára. A testem már megszokta a feszültséget, a szemem pedig elmerül a célkeresztben. Ekkor… valami megmozdul mögöttem. Egy futó árnyék. Egy suhanás. Talán egy nesz a fák között? Megfordulok, ösztönösen, hirtelen.

De a mező üres. Csak a fák lombjai hajladoznak a szélben, mintha titkokat suttognának. Nincs ott senki.

Vagy… mégis?

– Á, szóval itt bujkálsz… – hallom meg Blake hangját a hátam mögül. Megpördülök, és ösztönösen rá szegezem az íjat.

– Bébi, ne lőj le, jó? Még szükségem van a szívemre – nevet fel, miközben egy lépést hátrál. – Egyébként is… mit keresel itt ilyen későn?

Elmosolyodom, és finoman leeresztem az íjat.

– Kijöttem gyakorolni. Le kell vezetnem a feszkót. Főleg azután, hogy anyám és a nagybátyád csak úgy megjelentek a táborban. Komolyan… ez már túl sok.

Blake már tudja, mire utalok. A tekintete egy pillanatra komorrá válik, de nem szól. Én közben újra megfeszítem az íjat, célzok – és a vessző határozott, egyenes ívben fúródik bele a tábla közepébe.

– Gyönyörű lövés! – szólal meg végül elismerően. Tapsol is hozzá, mintha tényleg egy versenyen lennénk.

– Tudom – húzom ki magam játékosan, aztán hátranézek rá a vállam felett. – Te mit csinálsz itt? Azt hittem, még mindig Emilyvel vagy a megbeszélésen.

– Korábban végeztünk – von vállat. – De bevallom, hiányoztál.

A hangja mélyebbre ereszkedik, és mikor közelebb lép, érzem, ahogy a testem automatikusan reagál rá. A forró naplemente, a feszültség az ujjaimban, a levegő illata, és az, hogy Blake ott áll mögöttem, szinte érezni a tekintetét a tarkómon…

– Tudod, kifejezetten izgató látvány, ahogy koncentrálsz – mormogja halkan. – Főleg, amikor így feszül meg a karod. Vagy az íjad.

Felnevetek, és fejcsóválva válaszolok:

– Ne próbálj meg elcsábítani gyakorlás közben.

– Túl késő – feleli halkan, és már a derekamnál érzem a tenyerét.

– Egyébként... – szólalok meg halkan, miközben a nyíl visszakerül a tokjába – gondoltál már arra, hogy mi lesz velünk, ha véget ér a tábor?

Blake közelebb lép, és mögém áll. Ahogy hátrahajtom a fejem, a vállán nézek fel rá. Ő pedig automatikusan átölel. Meleg tenyere a hasamra simul, a másik karja védelmezően fonódik körém. Így ringatózunk. Mint két levél egy víz felszínén, amit ide-oda sodor a sors, de most még egymáshoz tapadva lebegnek.

– Nem… – feleli végül, halkan. – De most, hogy felveted...

A mondat elhal, mint egy elharapott vallomás. Csak a szuszogását hallom, aztán érzem, ahogy a mosolyát a nyakamba rejti – és ott, a bőrömön, egy lassú, selymes csókot hagy.

– Te szoktál ezen gondolkodni? – kérdezi aztán, és a hangja mély, suttogó, mégis nagyon is valóságos.

Bólintok.

– Néha… amikor egy kicsit túl boldog vagyok. Olyankor mindig eszembe jut, hogy valaminek véget kell érnie.

– Hé – suttogja –, csak mert valami véget ér, még nem jelenti azt, hogy nem folytatódhat másképp.

– Mi lesz, ha tényleg egy családdá válunk? – kérdezem halkan, szinte félve kimondani. – Félő, hogy anyám valami hülyeséget csinál… megint. Teljesen le fog égetni a nagybátyád előtt.

Felsóhajtok, és érzem, ahogy a mellkasomban megfeszül a gondolat. Őrület ez az egész. Túl sok véletlen, túl sok kapcsolat, túl sok szál, ami összegabalyodik.

– Én akkor is boldog leszek – búgja Blake a nyakamba. – Mert így gyakrabban láthatlak.

A hangja mély és meleg, mint a nyári estéken megolvadt csokoládé. A csókjai egyre közelebb kúsznak a vállamtól a kulcscsontomig, és én egy pillanatra engedem, hogy az érzékeim elvigyenek. De aztán visszaránt a valóság. A gondolat.

Kihámozom magam az öleléséből, és megfordulok, hogy a szemébe nézzek.

– Blake… – kezdek bele lassan. – Ugye, felfogtad, hogy majdnem rokonok leszünk?

A szavai úgy csengenek a fejemben, mint egy előre kimondott sors. A nagybátyja feleségül veszi az anyámat. Ez már nem csak egy nyári románc. Ez már szinte családi összefonódás.

– A nagybátyád mostohalánya leszek – mondom ki, és a hangom megremeg. – Ebbe te… belegondoltál egyáltalán?

Blake csendesen rám néz. Nem ijed meg. Nem hátrál. A keze megmozdul, és óvatosan a fülem mögé simít egy rakoncátlan hajtincset. Az érintése lassú és gyengéd, mint egy bocsánatkérés nélküli vallomás.

– De igen – válaszolja végül. – Épp most, hogy mondtad.

Kis szünetet tart, és úgy néz rám, mintha a lelkembe akarna fúródni.

– Elég bizarr, nem tagadom. De tudod mit? Amióta veled vagyok, rájöttem valamire. A mi szerelmünk nem a szokásos szabályok szerint működik. Benned van valami, amit soha nem fogok tudni elengedni. És lehet, hogy mások furcsán néznek majd ránk, de ha te is úgy érzed… akkor szerintem mi mindent kibírunk. Nem igaz?