19. A börtönlátogatás

Blake

A látogatószoba levegője fullasztó, és dohos. A neonfény hidegen vibrál a mennyezeten, és a műanyag asztalnál ülve úgy érzem, mintha én magam is egy bűnöző lennék. Andrew nyugodtan ül velem szemben, és meglepően összeszedett. Tisztább az arca, mint vártam, a szemei éberek. Nem olyan, mint akit bedarált a börtön. Inkább olyan, mint aki valahogy visszanyerte önmagát.

– Megismertem egy nőt – szólal meg hirtelen, én pedig felvonom a szemöldökömet. – A cellán belül. Tudod, van ilyen… levelezéses, meg közös program. Elég fura, de… működik. Azt mondta, oda kint megvár. Ha kijövök összeházasodunk. Egy hét múlva szabadulni fog…. Én meg a jó magaviseletért egy év múlva…

Ránézek. Nem tudom eldönteni, komolyan beszél-e.

– Tényleg? –ezt alig hiszem el. Olyan boldog vagyok!

– Tényleg – bólint. – És tudod mit? Most először hiszem el, hogy lehet más az élet. Kint majd tiszta lappal kezdek.

Elmosolyodom. Szinte meghatódom. Olyan ritkán hallok ilyet: reményt, egy rab szájából. De aztán sötétebbre vált a hangja.

– Viszont… – mély levegőt vesz. – Apámat kéne ideküldeni helyettem. Teljesen ártatlanul ülök itt.

Az asztallapra mered. Én pedig legszívesebben átnyúlnék, megfognám a kezét, bátorítanám, hogy ne adja fel… de nem lehet. Az őr a sarokban árgus szemekkel figyel minket. Már a legelején kijelentette: „Nincs testi kontaktus.” Ez feldühít. Nem a szabály – hanem az, hogy nem ölelhetem meg azt, aki fontos nekem. Hiányzik Andrew.

– Figyelj – szólalok meg halkan. – Apád… eljegyzett egy nőt. Mondta már?

Andrew szemei elkerekednek, aztán… felnevet. Eléggé cinikusan.

– Apám? És a kommunikáció? Hah! Amióta itt vagyok, összesen kétszer dugta be ide az orrát. Egyszer azért, mert a sajtó megszimatolta az ügyet. A másik meg... csak azért, mert anyám temetése után ciki lett volna, ha nem mutatkozik.

A hangja megremeg, de az arca kemény marad.

– Engem le se szar. Már rég elengedett. Tudod, Blake, én itt bent több valódi beszélgetést folytattam, mint vele valaha.

– Tudom. És sajnálom… – sóhajtok fel, a szavaim végén pedig egy kósza szemforgatás is kiszalad. Ez az egész rohadtul Bryce hibája. Azóta is mardos a düh. A tehetetlenség.

– Nem kell… – feleli Andrew, és megvonja a vállát, mintha valami jelentéktelen dologról beszélne. – Valahol megérdemlem. Ez az én büntetésem, amiért nem voltam elég jó gyerek.

Az utolsó szó úgy szakad le a szájáról, mint valami rozsdás lánc. Mélyre megy. Túl mélyre.

– Ez nem igaz… – suttogom, és most nem érdekel az őr, a szabály, semmi. A tekintetem az övét keresi, és úgy ejtem ki a következő szavakat, mintha bele akarnék írni vele a lelkébe.

– Te mindig is jó gyerek voltál. Talán túl jó is.

Egy pillanatra nem szól, de látom a szemében, hogy megmozdul benne valami. Egy elfojtott fájdalom, egy régi emlék, vagy épp az, hogy végre valaki kimondja: nem ő a hibás.

– Pont ezért csinálta – folytatom halkan. – Bryce tudta, hogy ha valakit beáldoz, az te leszel. Mert… mert számított rá, hogy hallgatni fogsz. Mert azt hitte, elviszed helyette a balhét.

A hangom megkeményedik, ahogy kimondom:

– Kikezdett egy kiskorúval. Majd meggyilkolta. Aztán rád kente. Nem azért, mert gyenge vagy… hanem mert tudta, hogy a saját seggét valahogy ki kell mentenie.

Andrew arca megmerevedik. Nem tiltakozik. Nem védekezik. Csak mered maga elé, mint aki újraéli az egészet.

– Nem gondolt bele, hogy neked mekkora traumát fog okozni ezzel. Azzal, hogy rács mögé kerülsz egy bűnért, amit nem követtél el. Egy életre megbélyegzett.

Lassan bólint. A mozdulata alig észrevehető, de mégis fájdalmasan erős.

– Néha azt kívánom… bárcsak tényleg elkövettem volna. Akkor legalább lenne értelme, hogy itt ülök.

– Ne mondd ezt. Soha többé ne mondd ezt.

A kezem ökölbe szorul az asztal alatt. Bárcsak megérinthetném. Bárcsak legalább egyetlen érintésnyi biztatást adhattam volna neki.

– Jó, bocs… – néz rám Andrew bűnbánóan, a hangja lehalkul, mint egy rosszul elrejtett sóhaj.

– Tudod, mennyire kurvára idegesítő tudok lenni... – teszi hozzá féloldalas vigyorral.

Felnevetek. A vállam megemelkedik, aztán lassan oldalra pillantok. A gondolataim Maddie felé sodródnak. A tóparti nevetése, a szemei, mikor belenéznek az enyémbe, és az a furcsa bizsergés a mellkasomban, ha egy percnél tovább nem látom.

Hiányozna, ha én is itt ülnék. Talán bele is halnék a magányba.

– Veled mi a helyzet? – kérdezi Andrew, és visszaránt a valóságba.

– Minden oké – válaszolom, és közben igyekszem nyugodt maradni. – A táborvezetés megy, minden a maga tempójában. Vannak új gyerekek, új diákok, sőt, még 21 év alattiakat is sikerült toboroznunk. Emily egy zseni, mint mindig.

Elmosolyodom. Nem tudom letagadni az elégedettséget a hangomban. Andrew szemei felcsillannak. Túl jól ismer már.

– Miért érzem azt, hogy egy nő van a dologban?

Ravasz kérdés. Pont az a fajta, amitől lebukik az ember – ha már nem bukott volna le magától.

– Lebuktam… – húzom meg a vállam. – Igazából nem Emily. Hanem… Maddie.

– Maddie? – ismétli, felvont szemöldökkel. – Aki?

– Aki tizenkilenc. – mondom ki, egy kis szünet után. – És… valahogy nagyon... fontos lett.

Andrew nevet. Harsányan, szívből, szinte felszabadultan.

– Na ne! Pont egy fiatal csajt szedtél fel? Te nem kispályázol, öregem!

– Nem szedtem fel. – forgatom meg a szemem. – Inkább összejöttünk..

Andrew arcán huncut mosoly játszik.

– És nem aggódsz, hogy... túl fiatal? Túl ártatlan?

– Azt hittem, az elején talán igen. De Maddie nem ártatlan. Túl sok mindenen ment már keresztül. És épp ettől olyan... érett. Néha jobban tudja, mit akar, mint én.

Andrew elkomorul egy pillanatra.

– Az ilyenekkel vigyázni kell. Az ember beléjük szeret, aztán azon kapja magát, hogy jobban félti őket, mint saját magát.

Csend lesz. A szavai beütnek.

– Pont ez történik – mondom végül.

Andrew hátradől a székén, amennyire az billegni engedi. Aztán olyan képet vág, amitől tudom, hogy nem lesz jó vége. Halálra fog szekálni engem. 

– Szóval Maddie, mi? És hány éves vagy most is pontosan, Blake bácsi?

– Harminckettő – válaszolom lassan, sejtve, hogy ez hiba volt.

– Harminckettő! – ismétli, mintha csak most hallaná először. – Az már majdnem egy másik bolygó! A nő dettó egy kiskorú totyogós.

– Ő tizenkilenc, nem tizenegy – morgom, de nem bírom visszatartani a mosolyt.

– Az egyetem helyett inkább a… Blakeetemre járt? – vigyorodik el sunyin. – Vagy tanítás után volt a magánóra?

– Ne öld meg magad ebben a poénban, jó? – vágok vissza. – Inkább örülj, hogy valaki végre boldoggá tesz ebben az elfucserált világban.

Andrew nevet, igazi, mély, gurgulázó nevetéssel, amit már hónapok óta nem hallottam tőle. Az őr felpillant, de nem szól semmit. Talán neki is hiányzott egy kis élet ebbe az élettelen börtön közé.

– Te, Blake… – néz rám végül Andrew cinkos félmosollyal – azért csak óvatosan a kiscsajjal. Tudod, mit mondanak: ha egy nő túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, akkor valószínűleg az is…

– Te nem ismered Maddie-t – mondom. – Ő igazi. Nem szerepet játszik. Megégették, de nem lett belőle hamu. Inkább parázs. Csak tudni kell jól hozzányúlni, különben megéget.

Andrew szemében valami rövid ideig fájó felismerés villan. Talán a saját elveszett esélyeire gondol. Aztán lassan előre hajol, mintha valami olyat készülne mondani, amit már régen cipelt.

A hangja alig hallható.

– Figyelj, van valami, amit még nem mondtam Bryce-szal kapcsolatban.

Megdermedek.

– Micsoda?

A tekintete az asztallapra vándorol, ujjai megfeszülnek.

– Tudod, mi volt az egészben a legrosszabb? Nem az, hogy rám kente. Nem az, hogy a nyomozók is úgy néztek rám, mint egy állatra. Hanem az, hogy… én tudtam, hogy mire készül.

A gyomrom összerándul. Ezt nem hiszem el.

– Andrew… Mit akarsz ezzel mondani?

– A gyilkosság előtti estén… láttam őt. Részegen. A lánnyal. Azt hittem, csak a szokásos mocskos húzása. Hazahozta, és folyton erőszakoskodott vele. A lány pedig folyton ellenkezett, de ő sem volt már józan. Aztán hallottam, hogy apám bevitte a hálószobába.. Megerőszakolta… Aztán reggelre… a lány már halott volt.

Fojtogató csend állt be közénk. Az őr megmozdult, de nem jött közelebb. Szerintem ő is ledöbbent ezen a vallomáson.

– Miért nem szóltál? – kérdezem halkan.

– Mert ha én mondom, senki sem hiszi el. Főleg ennyi év után…

A szívem zakatol. Egyszerre érzem magam tehetetlennek… és végtelenül dühösnek.

– Most már elmondtad. És nem fogom annyiban hagyni.

Andrew felpillant. Egy pillanatra újra gyereknek tűnik. Egy összezúzott kölyöknek, aki csak arra várt, hogy valaki végre higgyen neki.

– Csak… kérlek. Ne rontsd el, mint én. Maddie mellett van esélyed másra. Egy jobb életre. Ne hagyd, hogy a múlt… beleszóljon.

Én csak bólintok, mire az őr megszólalt:

– Uraim, a látogatási idő lejárt!

 A zár nyikorog, az ajtó nyílik. Én pedig Andrew felé intek, és kilépek a szobából. Bryce pedig megkapja tőlem, amit megérdemel, ebben biztos vagyok.

Megérkezem a motorral. A gumi finoman csikorog, ahogy megállok a tópart mellett. A motor lassan elhallgat, csak a természet morajlik tovább – tücskök, vízcsobbanás, valahonnan gyereknevetés szűrődik át a fák között. A levegőben fenyő és tábortűz illata keveredik.

Leveszem a sisakot, de még nem megyek be. Előhúzom a cigisdobozt a bőrdzseki belső zsebéből. Kattan az öngyújtó, az első slukk úgy hatol a tüdőmbe, mint valami tiltott nosztalgia. A börtön után ez az első igazi megkönnyebbülés. A szabadság íze. Emily tudja, hol voltam. Tudta, mire készülök. Támogatott is. Mégis... Maddie előtt hallgatok. Mert nem akarom, hogy félteni kezdjen. Hogy máshogy nézzen rám. A cigaretta végén parázs pulzál, akár egy lassan lüktető seb. Az arcomon érzem a hűvös szellőt. Szinte feloldódik bennem a feszültség... egészen addig, amíg meghallom a tábor felől érkező hangokat.

Izgatott zsivaj, szervezkedés, lámpák fényei pislákolnak az ösvények mentén. Hallom, ahogy valaki azt kiabálja: „Térképet mindenki vegyen el, és ne felejtsétek: ha a szellem megérint, ti is szellemek lesztek!”

Elmosolyodom. Szellemes küldetés. A kedvencem a számháború mellett. Még felnőttként is. Imádtam mindig is azt a pillanatot, mikor elbújva figyelhettem a gyerekeket, ahogy keresnek, kiabálnak, és önfeledten nevetnek… miközben senki nem tudja, hol vagyok. Hol csapok le. Letaposom a csikket a kavicsos földbe, és elindulok a tábor felé. A vállam felett még visszanézek a tóra, mintha az lenne az utolsó csendes pillanat az éjszaka előtt. Mert valahogy érzem: ez az éjszaka nem olyan lesz, mint a többi.

Ahogy átsétálok a tábor közepén, érzem, hogy valami nem stimmel. A fák fölött megdörren az ég, először távolról, mintha csak morogna valaki a hegyek mögött. De ez nem játék. Ez a természet morgása. Egy figyelmeztetés. Mégis – a játék elindult. A gyerekek sikítozva, nevetve rohannak egymás elől, mintha semmi sem számítana. Egyikük majdnem nekem rohan, de az utolsó pillanatban kikerül, és egy másik felé kap, aki már szellemmé vált.

Az egyik felnőtt éppen szellemként üldözi őket: gyanítom, hogy Mike az. A lepedő alól kilóg a sportcipője, amire senki nem figyel – a gyerekek csak a kacagást hallják, és a kergetés örömét érzik.

Oldalra nézek, és meglátom Maddie-t. A haja kócos, a pólója rátapad a testére, ahogy fut. Mellette Jenna, mindketten a térképet szorongatják, mint valami kalózkincs kulcsát. Egy pillanatra megállnak, ránéznek a domb mögötti sötét ösvényre, majd újra neki erednek.

Előhúzok egy újabb cigarettát. Az öngyújtó fémje hideg az ujjamhoz képest. A tűz felvillan, és ahogy a parázs felélénkül a cigaretta végén, érzem, hogy valami nem stimmel.

Egy csepp eső esik a kézfejemre.

Felnézek.

A felhők már összeértek, vastag, komor szürkeség borítja be az eget, mint egy leeresztett vászonfüggöny egy záróra előtt. A szél is felerősödik. A fák suttogása valahogy halkabb – mintha visszatartanának valamit. Vagy valakit.

A cigarettát lassan kiengedem az ujjaim közül, és eltapossam a nedves földön. Késő. Máris újabb cseppek peregnek. A földön lassan sötét foltok születnek, mint a könnyek.

– Ez nem játékra való idő… – mormolom magam elé.

A zsebembe nyúlok a telefonomért. Nincs térerő. Természetesen. A tópart mindig is lyuk volt a hálózat térképén. Egy elszigetelt, külön kis világ.

De biztos valaki megnézte az időjárást, nem? Emily? Az egyik önkéntes? A felnőttek? Mégis… senki nem kiabál, senki nem állítja le a játékot. A gyerekek sikítoznak, nevetnek, mintha ez lenne a világ legjobb estéje.

És lehet, hogy az is az lesz. Vagy…

A villám hirtelen cikázik fel az égen, megvilágítva a tábort egy pillanatra. Árnyak táncolnak a fák között. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha… mintha valaki állna az egyik fa mögött. Egy magasabb alak. Nem lepedős, nem gyerek. Nem mozdul.

Pislogok. Mire újra odanézek, már csak az eső esik. Az árny eltűnt. A szél feltámad. 

– Gyerünk, gyerekek! Mindenki menjen a helyére! – Emily hangja átvág a táboron, mint egy rég várt ébresztő.

Na végre. Valaki észbe kapott. A következő pillanatban Mike is megszólal – a megafonja túlharsogja még a vihart is.

– Esőben nincs játék! Holnap folytatjuk! Befelé, mindenki!

A megkönnyebbülés nem tart sokáig.

A lábaim már maguktól mozdulnak, terelgetem a gyerekeket, ösztönből, régről rögzült mozdulatokkal. Egyik kezemmel intem a kisebbeket, hogy az ösvényen maradjanak, a másikkal egy fiút húzok ki a sárból, aki épp akkor esett el. Minden kesze-kusza. Minden nedves.

De a szemem egy valakit keres: Maddie-t. Folyton odanézek a röplabdapálya felé – oda, ahol gyakran lófrál, mikor nem akar senkitől semmit, csak egy kis csendet. Aztán meglátom Jennát. Ázott póló, csapzott haj, lihegve fut felém. A megkönnyebbülés fél másodpercig tart – aztán már kérdezem is:

– Nem láttad Maddie-t a röpinél?

Jenna pislog, majd megemeli a hangját, hogy túlkiabálja a szelet:

– Képzeld… öt perce szakadtunk el egymástól. Azt mondta, téged keres.

Megáll bennem az ütő.

– Engem keres…? – ismétlem meg.

Bassza meg. Lehet, hogy a házamhoz megy. Oda szokott menni, amikor nyugtalan. Egy újabb villám szeli ketté az eget, és mintha válaszként a szívem is beleremegne.

– Jól van – mondom gyorsan Jennának. – Kövesd Emily-t, most azonnal. Mondd meg, hogy elmentem Maddie-ért.

– Blake, vigyázz magadra! – szól utánam.

De én már futok.

A cipőm alatt cuppan a sár, az eső egyre sűrűbb, mintha valami vissza akarna tartani. A fák között cikázok, ahogy a villámok cikáznak az égen. Minden árnyék élőnek tűnik. Minden bokor mögött egy rém rejlik. A házam felé veszem az irányt. Tudom, hogy az ösvényen át hamarabb odaérek. És tudom azt is, hogy ha ott nincs… akkor valami nincs rendben.

Rohadjak meg, ha most is későn jövök…

A ház előtt megállok, zihálva, a tenyeremben szorongatom a kulcsot. De aztán meglepődöm, mert nyitva van. A gyomromban egy görcs húzódik meg. 

Belépek.

Odabent sötét van, csak néhány villám fénye villan be az ablakon, olyan, mint egy horrorfilmbe illő jelenet.. A ház csendes. Túl csendes. Nem hallok beszédet, nevetést, semmit – csak valami tompa zajt hátulról. A fal mellől felkapom a baseballütőt. A kezem szorosan rácsúszik a markolatra. Tavaly nyáron használtam legutóbb, amikor baseball órát tartottam. Most először érzem úgy, hogy talán tényleg szükség lesz rá.

Lassan, hangtalanul lépkedek a nappalin át. A lépteim puha cuppanások, ahogy a vizes cipőm nyomot hagy a padlón. Aztán meghallom, hogy valaki a fürdőszobában van. A kezem szorosabban fonódik az ütőre, és lépek egyet közelebb. Lehet, hogy Maddie az, de mi van ha mégsem? Mi van, ha valaki más jutott be?

A fürdőajtó csukva. A zaj bent felerősödik. A csapvíz zúgása keveredik a zuhanyfüggöny halk surrogásával. Aztán... elzárják. Bassza meg, most vagy soha. Felvonom az ütőt, mint valami őrült, és kilököm az ajtót. Pont akkor, amikor Maddie kilép a zuhany alól. Törölköző a haján, a teste csillog a pára alatt, szemei elkerekednek, és…

Hatalmasat sikit, majd a következő pillanatban már csak azt érzem, hogy valami kemény és kicsi eltalálja az arcomat.

– BASSZUS! – ordítok fel, és az ütő kiesik a kezemből, koppanva landol a járólapon. Az orrom... lüktet, éget, és hirtelen forró vér folyik le az ajkamon át az államra.

– Maddie! A francba! Ez fájt!

– FÁJT? – rivall rám, miközben magára teker egy fürdőlepedőt, de közben a tekintete olyan dühös, hogy meg kell hátrálnom. – Te normális vagy?! Baseballütővel rontasz be a zuhany alá?! Mit gondoltál, hogy majd egy pucér betörőt találsz bent?

– Én csak… – nyelek egyet, miközben próbálom a vért letörölni. – Azt hittem, valami bajod esett. Jenna azt mondta, engem keresel, ráadásul vihar is van, meg… basszus, az orrom.

Maddie megáll egy pillanatra, végigmér, és a düh lassan oldódni kezd benne. A szája megremeg, és végül felnevet.

– Hát ezt jól megkaptad. Úgy nézel ki, mint egy kiütött bokszoló.

– Én inkább egy hős vagyok, aki túlélte Maddie öklét.

– Ja. A következő alkalommal talán kopogsz.

– Nem tudtam, hogy zuhanyzol! Azt hittem, elraboltak, vagy... – egy pillanatra megállok. – ...valami baj történt veled.

A nevetése alábbhagy, és most csak néz. A szeme megenyhül.

– Tényleg... aggódtál?

Bólintok. A hangom halkabb.

– Jobban, mint szeretném bevallani.

Maddie lassan közelebb lép. A lábai csupaszak, a bőrén még gyöngyözik a víz. A törölköző lazán simul a testére, a haja nedvesen csúszik végig a vállán.

– Az orrod… kicsit még vérzik.

– És most megcsókolod, hogy jobban legyen?

– Hm... talán. De legközelebb kopogj.

Elmosolyodok, és közelebb hajolok.

– Kopogni fogok, ha ígéred, hogy pucéron nyitsz ajtót… 

– Perverz állat. – suttogja, de a szemei már rég elárulták, hogy tetszik neki az ötlet.

Ő előrelép, és a mutatóujjával finoman letörli a vér nyomát az orromról. Aztán végigsimít az arcomon, az ajkam szélén, és a szemembe néz.

– Még mindig fáj? – kérdezi halkan.

– Már nem. – válaszolom, de a hangom inkább rekedt, mint nyugodt.

A levegő köztünk forróbb, mint az egész ház. Érzem a testéből áradó meleget. A szívem dübörög, a pulzusom az egekbe szökken a vágytól. Meg akarom őt kapni, de azonnal. Egyetlen mozdulattal magamhoz húzom. A karom a derekára csúszik, a szám az övére. Először csak óvatosan, majd szépen lassan bekeményítek.  Maddie felel – hevesen, mohón, mintha egész nap csak erre várt volna. Mintha minden gyanakvás, harag és vihar ebben a csókban oldódna fel. 

Aztán a törölköző lecsúszik.

Ő halkan felnyög, amikor az  íróasztalnak ütközünk. A hátát a fiókos oldalhoz simítom, az ujjai beletúrnak a hajamba, miközben én a nyakán keresem újra a számmal. Ő automatikusan kapaszkodik belém, ahogy a derekát az asztal szélére emelem. A papírok lecsúsznak a földre, a tollak legurulnak, de most nincs, ami számítson. A combjai körém fonódnak. A bőre forró, a lélegzete kapkodó. Ahogy hátrahúzódik, a tekintete tiszta, de vad. Ő lehúzta rólam a pólót, én pedig végigcsókoltam a kulcscsontjától lefelé, miközben az ujjai a hajamba markoltak. Éreztem, hogy remeg alattam – nem a félelemtől, hanem a várakozástól.

A kezem a melleihez csúsztak, és lágyan belemartam. A csókunk heves volt, zihálva kerestük egymást, miközben a hátán végigsimítva döntöttem le az íróasztalra. Széttártam a lábait, és megláttam a gyönyörű lüktető nőiességet. Lassan, kínzóan lassan hajoltam a lábai közé. A puncija olyan forró volt, mint a kandalló pereme. A sóhaja mélyről jött, valahonnan a mellkasa legmélyéről, és a nevemet lehelte, miközben megfeszült alattam. Elkezdtem nyalni a csiklóját, majd éreztem, hogy egyre jobban megkeményedik a nyelvem alatt. A teste néha megvonaglott, a csípője ösztönösen mozdult, én pedig imádtam, hogy megadta magát. 

Az ujjbegyeim végigszántottak a combjain, miközben mohón faltam a punciját. A vágy ott pulzált közöttünk, izzott, mint a szélben vergődő gyertyaláng. Miután elértem azt a pontot, Maddie hangosan felsikoltott. A teste reszketett a kielégüléstől. Én pedig felemelkedtem a lábai közül, és rámásztam az asztalon.

– Csak nézz rám… – suttogtam rekedten, miközben a homlokom az övéhez nyomtam. A tekintete ködös volt, de ott izzott benne valami.

A keze a hátamat markolta, mintha nem akarna elengedni. Én pedig megfogtam a farkamat, és bevezettem a hüvelyébe. Maddie halkan felnyögött, talán a megkönnyebüléstől, talán a régóta várt mozdulattól. De most nem ez számított. A csípőm lassan, fájdalmas önuralommal mozdult, miközben a puncija cuppogva fogadta be a farkamat. 

Maddie felsóhajtott, az ajkai remegtek, mialatt a nevemet suttogta. 

– Blake… 

Minden egyes mozdulatunk újabb villám volt. Újabb dörgés. Az íróasztal recsegett alattunk, de nem törődtem vele. Semmi más nem számított. Csak az, hogy ő ott volt alattam, a teste fogadott, és a lelkében éreztem, hogy bárhová követne. A szobát betöltötte az egymásnak csapódó testek halk, nedves zaja, a vágy zihálása, a tiltott gyönyör szaggatott ritmusa. Az ajkát harapta, de én nem engedtem, hogy magába fojtsa az élményt.

–Mondd ki, Maddie, mit érzel?–kérdezem, és érzem, hogy a farkam egyre jobban keményedik benne.

Az íróasztal alattunk halk, kéjes nyikkanásokkal válaszol minden egyes mozdulatra, mintha maga is belepirulna ebbe az éjszakába.

Maddie szeme csillog. A pupillái kitágulva, a hajtincsei a homlokára tapadnak. Először csak nyög, a szája megremeg, aztán szinte zihálva suttog:

– Érzem, hogy elvesztem benned…

A keze végigfut a hátamon, majd élesen belekarmol, mint egy igazi vadmacska. – És mégsem félek tőle.

– Miért nem? – érzem, hogy ez a beszélgetés egyre jobban bevadít. A hangom rekedt, ahogy újra és újra mozdulok, egyre mélyebbre temetkezve belé.

– Mert te… te vagy az egyetlen, akiben el merem veszíteni magam.

Ez a mondat… mintha belém marna. Édesen, mélyen, fájón.

– És te vagy az egyetlen, aki... képes visszahozni engem. – teszi hozzá, miközben a körmei a lapockámba mélyednek.

A testem válaszként megfeszül, az érzés túl sok, túl édes, túl valóságos. A csípője ritmusban mozdul, az ajkaim újra az övéire tapadnak.

– Maddie… – suttogom, miközben az orrom a nyakába temetem. – Ezt ne nevezd játéknak. Ez több. Mindennél több.

– Már rég nem játéknak érzem – nyögi. – Veled… minden igazibbnak tűnik. Még a félelem is.

– Akkor mondd ki… csak egyszer.

– Szeretlek, Blake. – szakad ki belőle végül, és a hangja nemcsak a testéből, hanem a lelkéből jön.

Abban a pillanatban, hangosan belé élvezek. Maddie velem együtt jön. A remegés hullámokban söpör végig rajta. Érzem minden rezdülését, mintha én magam is benne élnék. A teste ívben feszül, majd elernyed, és még mindig zihál, miközben hozzám simul, belém kapaszkodik, mint valami vihar sújtotta árbócba.