2. A csapat

Maddie

Másnap reggel korán felöltöztem, majd a fejemre húztam a baseballsapkámat, a szokásos módon félrebillentve. A verseny első napja van — végre. Kíváncsi vagyok, hogyan osztanak be minket a csapatokba. A Farkasok és a Sasok. Csak azt tudnám, hogy melyik hangzik fenyegetőbbnek... Egyvalamiben viszont biztos vagyok: nagyon remélem, hogy nem kerülök egy csapatba Blake-kel. Az túl sok lenne. A nap már magasan járt az égen, sugarai lágy arannyal vonták be a tábort. Minden fürdött a fényben – a sátrak, a fák, még a kavicsos ösvény is, amin elindultam a központ felé. Mélyet lélegeztem, hagyva, hogy a reggeli erdei levegő megtöltse a tüdőmet. Friss volt, zöld és vad, tele a fenyők illatával és valami megmagyarázhatatlan szabadságérzettel. Ezért imádom a természetet. Itt legalább önmagam lehetek.

Felsorakoztunk a tábortűz melletti réten, a reggeli nap éppen csak végigsiklott a bőrünkön, mint egy félénk csók, mégis érezni lehetett, hogy ma is jó időnk lesz. A táborvezetők harsány sípszava végigszántott az erdő csendjén, mire mindenki automatikusan feszült figyelembe váltott. Én pedig próbáltam nem túl feltűnően bámulni Blake-et. Magas volt, széles vállú, az a fajta férfi, akit akkor is észreveszel, ha nem akarod. Ma is lazán, mégis határozottan állt a kis csoportja előtt, miközben a kezeit a derekán pihentette. A fekete pólója épp csak feszült a karján. A tekintete végigsiklott rajtunk – és egy másodpercre rajtam időzött. A gyomrom azonnal bukfencezni kezdett. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy gyűlölöm, amiért ilyen hatással van rám, vagy... egyszerűen csak akartam őt. 

–Jó reggelt, táborozók! – harsogta Tom, az egyik segítő, mire a többiek nevetve reagáltak. –Eljött az ideje, hogy megmérettessetek. Ma két csapatra osztunk titeket. Ez igen komoly verseny lesz. 

– Díj is lesz? – kérdezte valaki hátulról.

– Lesz bizony – bólintott Tom –, de ami még fontosabb: a vesztes csapat főz vacsorát mindenkinek.

Ez morajlást váltott ki, és egy-két „na azt már nem!” típusú tiltakozást, de én csak Nate felé fordultam, aki vállon bökött.

– Remélem, egy csapatban leszünk, drágám– vigyorgott rám. Nate laza volt, mindig viccelődött, mindig mosolygott, és pontosan tudta, mikor kell kizökkentenie a gondolataimból. Főleg, amikor túlságosan Blake-re fókuszáltam.

A neveket végül sorsolással döntötték el.

– Maddie – szólt Tom –, te a Sasok csapatában leszel. Nate-tel.

– Hah! – Nate feltartotta a kezét, és én pacsiztam vele.

Aztán meghallottam a másik nevet.

– Blake... Farkasok csapat.

És ott volt az a pillanat. 

Amikor találkozott a tekintetünk. Csak pár másodperc, de mintha egész idő alatt csak ezt vártam volna: hogy lássam, ő hogyan reagál. Hogy látom-e a szemében azt az apró rándulást, amit csak én ismerek. A szikra, amit egyikünk sem mond ki hangosan. Nem történt semmi. És mégis… mintha valami változott volna a levegőben. A tekintete kissé elkomorult. Nem mosolygott. Nem bólintott. Inkább csak nézett.

Riválisok lettünk.

A játék kezdete előtt a csapatok kaptak egy térképet és egy listát: szerezzenek meg bizonyos tárgyakat az erdőből, teljesítsenek kihívásokat, találjanak vissza a táborba három órán belül.

Én máris pörögtem.

– Gyerekek, figyeljetek – mondtam a csapatnak, főleg Nate-nek, aki a földre heveredve fűszálat tépkedett. – Ezt megnyerjük. Komolyan.

– Neked ez személyes, mi? – kérdezte, miközben rám vigyorgott.

– Nagyon is – mondtam, és nem bírtam nem újra Blake felé pillantani, aki már a csapatával tanácskozott, lehajolva a térkép fölé. Szinte minden mozdulatát figyeltem. Olyan koncentrált volt, olyan okos. Látszott rajta, hogy ezt már ezerszer csinálta. Valószínűleg pontosan tudta, hol vannak az elrejtett dolgok. Az én vérnyomásom pedig az egekben volt tőle.

De ez most nem érdekelt, ha harc, akkor legyen harc!

Mi elindultunk kelet felé, a térképen bejelölt első ponthoz – egy kis tisztáshoz, ahol állítólag egy kulcsot rejtettek el egy farönk alatt. Elszánt voltam. Átgázoltam tüskés bokrokon, belecsúsztam egy sárfoltba, mégis csak akkor akadtam ki, amikor megláttuk, hogy a Farkasok már beelőztek.

Blake épp felegyenesedett. A kezében a kulcs. Rám nézett. És... mosolygott. Az a kaján, önelégült félmosoly volt. A dög.

– Nem baj – morogtam Nate-nek –, a következőt mi szerezzük meg.

A következő három állomáson ugyanez történt.

A Farkasok mindig előttünk jártak. Mintha Blake fejébe telepítettek volna egy GPS-t. Nate már nevetett, amikor a harmadik helyen is csak a Farkas csapat lábnyomait találtuk.

– Komolyan, ez valami szuperképesség?

Én viszont frusztrált voltam. Egyre idegesebb lettem. Feszült az állkapcsom, szaporábban vettem a levegőt, és valahányszor Blake tekintetével találkozott a pillantásom, valami forró hullám söpört végig rajtam. Mert nem csak nyerni akartam. Meg akartam mutatni neki. Hogy én is vagyok valaki. Hogy nem csak az a lány vagyok, aki kicsit túl sokáig nézi őt a reggelinél. Hogy többre vagyok képes, mint amit elsőre lát bennem.

– Maddie – szólt Nate, amikor már a negyedik helyet is buktuk. – Ne rágódj ezen. Ez csak egy játék.

– Neked csak egy játék – mordultam rá, aztán megbántam. Mert Nate nem érdemelte. Ő mindig kedves volt. Még most is az volt, amikor az arcom vörös volt a dühtől, a pólóm izzadtan tapadt a hátamhoz, és nyakamon csorgott végig az erdő párás levegője.

Megálltunk egy percre. Nate kinyitotta a kulacsát, és felém nyújtotta. Elfogadtam.

– Azt hiszem – mondta, miközben mellém lépett –, te nem csak a vacsorát akarod elkerülni. Hanem valaki mást is le akarsz győzni. 

Ránéztem. A szeme figyelmes volt. De nem úgy nézett rám, mint Blake. Nate szemében nem volt vihar. Nem volt sötét csábítás. Csak… együttérzés. És ez most bosszantott.

– Túl sokat képzelsz bele – suttogtam, de még én sem hittem el igazán.

Nate elmosolyodott. – Én csak azt látom, hogy amikor ránézel, megfeszülsz.

Összeszorítottam az ajkaimat, és elfordultam. A távolban, az erdő túlsó felén épp egy farkas mintás zászló lengett meg a szélben. Blake csapata. A férfi pedig előbújt az egyik fa mögül.

– Ezt kerestétek? – kérdezte, és a kezében ott volt a kulcs. A mosolya nem volt barátságos. Inkább... provokáló. Mint aki pontosan tudja, hogy mit vált ki belőlem.

– A Farkasok gyorsak – jegyezte meg Nate.

– Nem gyorsak – morogtam. – Csak... ő túl jól ismeri ezt a terepet. Hiszern táborvezető, az isten szerelmére!

A következő két feladatnál hasonló volt a helyzet. Mire mi rábukkantunk a jelekre, a Farkasok már elvitték, amit kellett. És minden alkalommal Blake újra és újra ott volt. Megjelenve, mint valami erdei árny, előbb, pontosabban, kiszámítottan. Az arcom lángolt. A testem is, és még valami mástól is.

– Maddie – Nate odalépett hozzám, mikor harmadszor buktunk el –, oké, vesztésre állunk, de legalább igyekszünk. Ez csak játék.

– Nem csak játék – szűrtem a fogaim között. – Ez háború. És ő az ellenség.

Nate felnevetett.

– Te teljesen bekattantál tőle.

– Nem. Csak nem akarom, hogy azt higgye, mindig ő nyer.

A negyedik feladatnál megpróbáltam taktikát váltani. Félúton elhagytuk az ösvényt, és az erdő mélyébe vágtunk, hátha előbb eljutunk a rejtett tisztásra. A szívem a torkomban dobogott, mikor kibukkantunk a fák közül… és ott még nem volt senki.

– Megcsináltuk! – Nate felemelte a karját.

És aztán… halk zörej a hátam mögött. Megpördültem.

Blake. A Farkas csendes vezére. Ott állt egyedül, az árnyékok közül lépett elő. A szeme sötét volt, szinte fekete.

– Szép próbálkozás – mondta, és elindult a célpont felé. Előttem.

Felpattantam, és elé vágtam.

– Nem – lihegtem. – Ez most a miénk.

Megállt. A szeme az enyémbe fúródott.

– Ha elém állsz, Maddie… nem fogok visszakozni.

A szívem hevesen vert. Minden sejtem vibrált.

– Akkor ne tedd – feleltem halkan, és egyikünk sem mozdult. Ott álltunk egymással szemben, a csapatok nélkül, a csönd közepén, két ellenség. Két olyan ember, akikben valami éppen most ébredt fel. Valami, amit lehetetlen lesz elfojtani.

– Ez a zászló viszont, nem lehet a tiéd… – A hangja mély, lágy, de ott vibrál benne valami szemtelen. A szemében ott az a különös, veszélyes csillogás, amitől a gyomromban hirtelen örvény kerekedik. – De lenne egy feltételem… – teszi hozzá halkan, és ahogy elmosolyodik, az arcom lángra kap.

A fenébe is, Blake. Mit művelsz velem?

A kezem szorosan a zászlón, az ujjaim szinte belenyomódnak a durva anyagba. Még mindig köztünk feszül, mint valami ostoba kis trófea, de egyikünk sem mozdul. Csak a szavak játszanak, a testünk még kivár.

– Mi lenne a feltételed, Blake? – szűröm a fogaim között. Mert dühít. Mert zavarba hoz. És mégsem akarom, hogy vége legyen ennek a pillanatnak. A torkom kiszárad. A mellkasom zihál, miközben előttem áll, olyan közel, hogy érzem a bőréből áradó hőt.

A férfi közelebb hajol. Egy pillanatra megmozdul a levegő köztünk. Érzem a leheletét az arcomon, ahogy megszólal:

– Csak egy... csók. – A hangja alig több suttogásnál. – Egyetlen, őszinte csók, Maddie. Akkor... tied lehet a zászló.

Egy pillanatra alig fogom fel, amit mondott. A szemembe néz, mintha belelátna az összes elrejtett gondolatomba. A nyakamon végigszalad egy borzongás.

– Ez nem fair – szólalok meg halkan.

– Mióta érdekel téged, mi fair? – kérdez vissza, és egy árnyalatnyival közelebb hajol. A szeme most már nem pajkos. Inkább... éhes. Vágyakozó. Mintha egész nap ezt várta volna. Mint egy farkas, aki eddig csak figyelt, követett... és most végre lecsap rám.

– És ha nemet mondok? – kérdezem rekedten. Még utoljára próbálok ellenállni.

Blake elmosolyodik. De most valahogy más ez a mosoly. Nem diadalmas. Inkább… kegyetlenül gyöngéd.

– Akkor elveszem.

Egy pillanatig még hezitáltam. A zászlót még mindig a kezemben tartottam, ujjbegyeim elfehéredtek a szorítástól. Az ajkaim kiszáradtak. A pulzusom a fülemben dobolt.

Aztán… megadtam magam.

– Jó. Csak egy csók. És más semmi. – mondtam végül halkan, de a hangom megremegett. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. Attól, amit éreztem… és amit túl jól tudtam: ez nem csak egy csók lesz.

Blake szeme lassan sötétült el, mint a napnyugta előtti égbolt. Lépett egyet felém, és én nem hátráltam. Nem tudtam. Nem akartam. A testem nem engedelmeskedett már az eszemnek. A keze felemelkedett. Gyengéden ért hozzám, ezután az állam alá nyúlt, és az ujjai alig súrolták a bőrömet. Az érintése felperzselt. Olyan lassan hajolt közelebb, hogy szinte kínzó volt a várakozás. A lehelete elérte az arcom, keveredett az enyémmel. Az ajkai épphogy súrolták az enyémet, mintha azt akarta volna tudni meddig van a határ nálam.

Én pedig… elvesztem benne.

A testem megfeszült, a nőiességem bizseregni kezdett. A combom között lüktetett valami ismerős, mégis ijesztően új érzés. Igen. Ezt akartam. Őt akartam. Csókolj meg az istenit!

És akkor... Blake hirtelen belemarkolt a hajamba.

– Ugye nem gondoltad, hogy meg foglak csókolni? – kérdezte sötét, reszelős hangon, miközben hátrahajtotta a fejem.

Felszisszentem. Nem a fájdalomtól. A meglepetéstől. A nyakam szabaddá vált, kitárva, kiszolgáltatva, és mégis... mintha ez adott volna erőt.

– Menj a pokolba, Blake… – sziszegtem, de a hangom már nem volt haragos. Inkább kétségbeesetten feszült. Mint aki tudja, hogy veszíteni fog. És talán veszíteni akar.

Blake elmosolyodott, de ez a mosoly nem volt játékos többé. Ez sötét volt, birtokló. Kívánó.

– Pedig olyan gyönyörű a nyakad... – lehelte, és a hangja olyan halkan szólt, mintha imát mondana.

És akkor… megcsókolta a nyakamat. Lágyan, de mégis végzetesen. Épp ott, ahol a bőr a legérzékenyebb. Ahol az ütőér lüktetése árulkodik. Ahol egy nő nem véletlenül borzong meg, ha hozzáérnek. Ahol egy csók nem csupán érintés, hanem ígéret. A lábam közé feszülő érzés felszökött a hasamon át a mellkasomig. Az egész testem reagált. Mintha tűz gyulladt volna bennem. A keze még mindig a hajamban volt, határozottan tartott, mégsem durván. Inkább úgy, mint aki pontosan tudja, mennyire hajlíthat meg, mielőtt eltörnél – és meg is teszi. Pont odáig visz.

A nyakamhoz tapadt ajkaival mozdult még egyszer. Egy rövid csók. Egy apró harapás. És én összerándultam, a térdeim megremegtek.

– Ez több volt, mint egy csók… – suttogtam, alig hallhatóan.

Blake hátralépett, a szeme nem eresztett.

– Csak azt kaptad, amit megígértem. – mondta halkan, aztán megfordult, és elindult. A zászló?

Én már rég nem a zászlót markoltam görcsösen.

Hanem a saját vágyamat.

A tornácra ülve a lépcső nyikorog alattam, de nem érdekel. Az este langyos, a fák között zsong a tücskök kórusa, a távolban halk nevetések és pohárcsilingelés hallatszik. A Farkasok győzelmi bulija a tűz körül tombolt, mindenki ujjongott és táncolt – kivéve engem. A kezem a combomon pihent, az ujjbegyeim mintha még mindig érezték volna Blake érintését. A hajam ott, ahol markolta... mintha még most is az ujjai közt lenne.

–Ezt bebuktuk, egész héten mi fogunk főzni.

A hang váratlanul ért, és kizökkentett.

Oldalra fordulva egy lányt láttam. Kócos szőke haj, karikás szemek, mégis valami élénk, fáradt derű sugárzott belőle. A Sasok sötétkék kendőjét lazán a nyakába tekerte, mintha nem is érdekelné már a vereség. Leült mellém a lépcsőre, aztán kifújta a levegőt, mintha ezzel próbálná elengedni a nap feszültségét.

– Szia! – mondtam, próbálva kedvesnek tűnni, bár a hangom kissé rekedt volt. 

– Szia, Jenna vagyok. – Kezet nyújtott, és én elfogadtam.

– Maddie.

Egy rövid mosoly. Egy pillanatra elidőztünk egymás tekintetében, mint két idegen, akik valami furcsa, csendes bajtársiasságot éreznek a vereség és győzelem határán.

– Igen, szörnyű, hogy vesztettünk. – folytatta Jenna, de nem tűnt túl letörtnek.

– Szörnyű? – ízlelgettem a szót. Hát, attól függ, hogyan nézzük.

Jenna a tábor felé nézett, a lobogó tűz fényétől meg-megvilágított alakokra.

– Blake eléggé beleélte magát a mai napba – mondta egyszerűen.

A nevére megfeszültem.. már pusztán a hangzása is lüktetést küldött végig a gerincemen.

– Igen. Jó volt. – Ennyi. Nem mondtam többet. Nem mondtam, hogy még most is érzem a csókját a nyakamon, hogy azóta is próbálok magamhoz térni. Hogy a gondolataim nem eresztenek, csak forognak körülötte, mint molylepkék a lámpa körül.

Jenna oldalra döntötte a fejét, rám nézett.

– Hát… láttam, hogy beszéltetek.

– Láttál?

– Nem vagyok vak, Maddie. Azt a nézést... hát, nem lehet nem észrevenni. Ő úgy nézett rád, mint aki épp most készül felfalni.

Elvörösödtem. A gyomrom egy pillanatra megcsavarodott.

– Nem történt semmi – vágtam rá gyorsan.

– Én nem kérdeztem – felelte mosolyogva, majd megvonta a vállát. – Csak… vigyázz vele, oké? Blake bonyolult. Nem rossz ember, de... néha túl jól játszik.

– Játszik? – kérdeztem halkan.

– Hát, igen. A szavakkal, a pillantásokkal… a lányokkal. De főleg önmagával. – Jenna elhallgatott egy pillanatra, aztán elmosolyodott. – De ha valaki képes kihozni belőle valamit, az te vagy. Ezt már most látni.

A szívem hevesebben kezdett el verni. Akkor tényleg bejövök Blake-nek? A tűz sercegett a távolban. Valaki gitározni kezdett. A nevetések melegítettek, de én még mindig fagyos voltam belül. Vagy talán túl forró. Nem tudtam eldönteni.

– Tudod – mondta Jenna halkan, már inkább csak magának –, vannak emberek, akik úgy érkeznek az életedbe, mint egy tornádó. Felforgatnak mindent. Ha nem vigyázol, akkor könnyen felkap, és téged is elsodor.

Felpillantottam. A sötét táborhely másik végén, az árnyékok között ott állt Blake. Az alakja nyugodt volt, de az energiája… az érezhető volt idáig. Mintha engem nézne. Mintha várt volna. Én pedig még mindig nem tudtam mit akarok tőle valójában.