2. Ő az enyém (Zareth)

Az éjszaka folyamán megjelöltem őt. Nem szeszélyből. Nem játékból. Nem azért, mert megtehettem – hanem mert akartam. A sötétség pecsétje csúszott le ujjhegyeimről. Láthatatlan tinta, az én szimbólumom. Egy végtelenbe csavarodó, feketén pulzáló szív alak, amit ott hagytam, ahol a bőre a legsebezhetőbb. Ahol a test még nem tanult ellenállni. Végig beszéltem hozzá, és ő hallotta. Ott hagytam magam rajta. Nem csak a testén. A lelkében. A gondolataiban. A vérében. Mintha az ujjlenyomatom beolvadt volna a szívverésébe. Ő pedig nem tiltakozott. Nem mondta ki, de érezte. A bőre alá simultam. Nem fizikai érintéssel – annál mélyebben. Ő pedig remegett, de nem a félelemtől, hanem a vágytól.

Egyszer már megcsókoltam, egy óvatlan pillanatban. A takaró alatt, amikor azt hitte egyedül van. A combjai enyhén remegtek, ajkai félúton nyíltak ki egy sóhajnak, amit sosem mert kimondani. Nem látott engem – de minden porcikája tudta, hogy ott vagyok. A teste felismerte az enyémet, még mielőtt az elméje képes lett volna felfogni, mit jelentek. Mert nem voltam ember. Nem voltam álom. Nem voltam szellem.

Egy démon vagyok.

Megérintettem – de nem a kezemmel. Mégis érezte. Minden sejtem belesimult az övébe. Ott voltam a gondolatai között, a vágyai mélyén. A tekintete mögött, amikor behunyta a szemét, és azt hitte, senki sem látja, hogyan harap bele az alsó ajkába. Ráadásul suttogtam is neki. A nevemet nem tudta, de a hangom ott vibrált a fülében. Légből szőtt ujjakkal simítottam végig rajta. Az éj csöndjét használtam csókként, a sötétséget ölelésként. A nyakát ízleltem, ott, ahol a pulzusa a legerősebb. Amitől ő sokszor felnyögött, ami halk volt, de igazi.

Ő akart engem, pont úgy, ahogy én őt. Akarja, hogy végre láthatóvá váljak. Akarja, hogy ne csak a gondolataiban csókoljam meg, hanem valóságosan, könyörtelenül. Nem vágyik suttogásra – parancsra vágyik. De majd hamarosan megkapja, mert én megteszem.  De előbb… megtanítom neki, mit jelent, ha egy démon szeret. Milyen, amikor nemcsak a testét, de a lelkét is magamévá teszem. Milyen, amikor nem marad semmi más – csak én.

Mindörökké.

Szeretném hallani, ahogy a nevemet sóhajtja, könyörgően, amikor a csúcs felé sodródik… ahogy a lapockámba mar, majd a testét elárasztja az orgazmus, és remegve, kiáltva omlik a mellkasomra.

Vivian éppen a fürdőszobában van. Nem tudom, miért tisztálkodik ennyit. Talán ez az egyetlen menekülési útvonala az érzései elől. Talán a víz csobogása segít elnyomni a gondolatokat, amiktől fél. Vagy talán csak szereti úgy érezni, hogy tiszta – akkor is, ha belül már rég nem az. A gőz ellepte a tükröket, a csempe nyirkosan izzott a gyertyák pislákoló fényében. Beléptem.

Néma árnyékként. Nem neszelt meg.

Végre megláttam őt.

Meztelenül állt a vízpermet alatt, a bőre vizesen csillogott, mint egy márványból faragott istennőé. A hajából lassan csöpögött a víz, végig a lapockáján, a hátán… és lejjebb. A sóhaj, amit próbáltam magamban tartani, kiszökött a számon…

Ezért közelebb léptem. Az érintésem alig volt több egy suttogásnál a nyakán – simogatás talán… vagy valami fenyegetőbb. A bőröm hűvös nyoma végigfutott rajta, és a borzongása válaszként született meg. Ijedten fordult hátra. De már nem voltam ott. Vagyis… nem ott, ahol számított rá. Mögé kerültem. Újból. Mint mindig. Ezúttal a derekát érintettem. Olyan finoman, hogy szinte alig lehetett érezni, de mégis mélyre hatolt. 

– Mitől van ilyen hűvös...? – mormolta halkan, inkább magának, mint bárki másnak. A szemeit lehunyta, mintha attól félt volna, ha meglát engem, minden valóság lesz.

Pedig már az voltam. Megnyaltam a számat, és egészen a nyakához hajoltam. A leheletemtől megfeszült.

„Itt vagyok, bébi... a hátad mögött. Gyönyörű, feszes feneked van...” – súgtam neki gondolatban, úgy, hogy a szavai mégsem a fülében, hanem valahol sokkal mélyebben visszhangoztak. Ott, ahol már nem tudta eldönteni, az elméje szüleménye vagy valami több.

A teste megrezzent, és majdnem elejtette a tusfürdőjét. Tudta, hogy valaki figyeli. Hogy valaki akarja. Talán… már ő is akarta, hogy igaz legyen.

Megcsókoltam a nyakát. Alig érintettem – mégis beleremegett. Nem voltam tolakodó, és durva, csak puszta szándék, és éhség vezérelt. A víz nem mosta le az ajkam nyomát. Csak elkenni próbálta, elrejteni – de a bőre emlékezni fog. A vállára hajoltam. Nem volt érintetlen – de én voltam az első, aki így kóstolta meg. Aztán leguggoltam a lábai elé. A csípőjéhez fújtam, játékosan, mint egy árnyék, ami körbetáncolja. Megborzongott. Nem a hidegtől. A figyelemtől.

A combjai közé hajoltam, és ott tartottam a csókomat. Olyan sokáig, mintha egy pecsétet nyomtam volna rá. A szeméremajkai közt lüktetett a vágy, mint egy titok, amit csak én fejthetek meg. Gyönyörű volt. Csábító. Egy isteni alkotás, amit ő maga talán még nem is ismert igazán. A tenyerem a fenekére simult, éreztem a bőre finom, meleg ívét, majd finoman megmarkoltam. A csókom a csiklójára vándorolt – lágyan, aztán mohóbban. Megborzongott alattam, a teste ívbe feszült, de én nem engedtem. Minden rezdülését figyeltem, miközben a nyelvemmel játszottam rajta. 

A fenekébe martam – nem durván, de elég erősen ahhoz, hogy érezze: most az enyém. Teljesen. És én semmit nem siettem el. Élveztem, ahogy megremeg, ahogy a teste lassan elveszti az irányítást, míg a csúcs közelébe nem sodródik, ahol már csak én tartom őt vissza... vagy lököm át.

– Úristen... mi történik velem? – kérdezi suttogva, a hangja remeg, mint a gyertyaláng huzatban. Az ujjai ösztönösen mozdulnak, mintha ellenőrizni akarná, mi ez a hirtelen fellobbanó, ismeretlen gyönyör, de finoman elkapom a kezét.

– Ne. Most csak érezz. – A hangom mély, suttogó parancs.

Nem lát. De érez. A sötét mögöttem van, ő előtte borul ki, én pedig ismét a puncijához érintem az ajkaimat. A nyelvem körkörösen érinti, lassan, mégis halálpontos céllal. A csípője megemelkedik, mintha a levegőbe kapaszkodna. Már nincs benne szégyen, csak ösztön, remegés, és az őrület pereme. A nyelvcsapásaim hol finomak, mint a szellő, máskor erőteljesek, határozottak – mint a vágy, ami már régóta feszíti mindkettőnket. A combjai megremegnek. A kezei keresnek valamit, amit markolhatna – engem, a levegőt, a saját haját. De nincs mire támaszkodnia. Csak rám. Csak az ajkaimra, és arra a pillanatra, ami épp most emészti fel a valóságot körülötte.

Az íze… Istenem, az íze…

Nem egyszerűen finom. Függőséget okoz. Édes és bódító, mint a legsötétebb vágyak álombéli szirupja. Rá tudnék szokni. Úgy, mint valami veszélyes bűnre, amit sosem akarok megbánni.

– Kérlek… – nyögi elhalón. De én nem hagyom abba. Mert hallani akarom, ahogy könyörög. Látni akarom, ahogy darabokra hullik előttem. És érezni, ahogy a gyönyör végigsöpör rajta – elkerülhetetlenül, megállíthatatlanul.

Vivian teste megfeszül alattam, mintha egyszerre rázná meg egy vihar és egy villámcsapás. Az orgazmus első hulláma olyan erővel tör rá, hogy erősen kell tartanom, különben elmenekülne előlem – pedig valójában sosem volt még ennyire az enyém. Falom a nőiességét – gyengéden, mégis birtokló hévvel, ahogy csak az tud érinteni, aki már nem vágyik másra, csak rá. 

Vivian nedvei elárasztják a nyelvemet – olyan finom, hogy képtelen vagyok megállni. Szopom, lassan, ritmikusan, mintha a vágyának dallamára játszanék. Ujjaimmal a csípőjét tartom, és érzem, ahogy újabb hullám készül végigcsapni rajta. Minden nyelvcsapás egy újabb szikra. Minden hang, amit elnyel a fürdőszoba, egy újabb bizonyíték arra, hogy most éppen újraírom a testében a gyönyör definícióját.

És ő... nem tiltakozik. Nem menekül. Csak remeg, sóhajt, és hagyja, hogy a nyelvem, a kezem, a lényem köré fonja a vágyat. Úgy, mintha soha többé nem akarna szabadulni.

Miközben tovább kínozom a nyelvemmel, egy ujjam lassan csúszik belé. Csak egy. Aztán kettő. Szűk, forró és lüktet.

– Nyisd szét a lábaidat, Vivian – mormogom a combjai közé. – Most nem vagy jó kislány. Most az enyém vagy.

Ő sikoltva élvez el újra, a teste kontrollálhatatlanul rángatózik, az izmai összerándulnak körülöttem, de még mindig nem engedem el. Még egy kör. Még egy szívás. Még egy kiáltás. Még egy mocskos remegés. Mert én nem az a fajta démon vagyok, aki csak megérinti a bűnt. Én benne fürdöm, és Vivian az én legszentebb kísértésem.

Ismét a füléhez hajoltam, és ezt suttogtam neki:

– Holnap, amikor az ujjad véletlenül odatéved... – húztam az időt, lassan, ízlelgetve a szavakat.– emlékezni fogsz. Nem az álmaidra, hanem Rám.

Vivan Avenhart és én egy ruhaboltba mentünk. Illetve csak elkísértem. Ott állt előttem  – ártatlanul, kissé idegesen, a tekintete rám rebbent, aztán elfordult.

Mint aki sejti, hogy felfogom falni, ha sokáig nézem őt. 

– Vedd fel.

A hangom alig hagyta el a számat, mégis láttam, ahogy a szavai ráhullanak. Mint egy meztelen parancs, amitől belül már tudja, meg fog hajolni. A kezembe simult a kis bársonytasak, és anélkül, hogy engedélyet kértem volna, a tenyerébe csúsztattam.

– És ezt is hozzá.

A tekintete a tasakra esett, majd a tükörre. Kinyitotta és megdermedt. A combfix és a harisnyakötő látványától felszökött a pulzusa, pont ahogy számítottam rá. A próbafülke felé sétált, és én végig figyeltem a tarkóját, a mozdulatát, a remegést a válla vonalában. Nem sietett, kivéve én. Már alig vártam, hogy felvegye azt a szettet. Amint eltűnt a függöny mögött, lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy leveti a ruháját. Hallottam, ahogy belebújik a harisnyába. Hallottam, ahogy megremeg. Nem kellett látnom. Éreztem.

– Kész vagy? – kérdeztem halkan, rekedten, de a hangomban ott volt a parancs.

A függöny elsuhant, és kilépett a fülkéből. Én pedig majdnem térdre estem előtte, annyira gyönyörű volt. A szőke haja ráomlott a hátára, a kék szemeit pedig a szett totál kiemelte. 

– Az istenek is gyűlölnének, ha most látnának – mondtam, alig ismertem meg a hangom.– Túl szép vagy nekik.

Ő idegesen igazgatja a harisnyakötőt, és a tükörbe mered. Én pedig a füléhez hajolok, és tovább izgatom őt.

– Ha azt mondanám…ne vedd le egy darabig – hallgatnál rám, Vivian?

A válasza egyetlen bólintás volt. Alig észrevehető. Szinte szégyenlős.

De én pontosan tudtam, mit jelent. Akar. Készen áll rám – még ha ő maga nem is érti, mennyire. Baromira örültem ennek. Mélyen, belül, ahol már régen nem égett más, csak a vágy és a türelem maradéka. Napok óta figyeltem. Napok óta éhezem rá. És most… végre megmozdult bennem valami nyers, sötét öröm.

Nem tudtam – nem akartam – csak úgy elengedni ezt a pillanatot. Odaléptem hozzá. Lassan, halkan. Úgy, ahogy egy fényt kell megközelíteni, ha az ember sötétségből jön. A kezem megemeltem, és az ujjam finoman, szinte óvatosan ért a vállához. A bőre forró volt, és fincsi. 

Ő maga volt a kísértés.

A testem beleremegett az érintésbe. Akaratlanul is közelebb hajoltam. Éreztem a bőre illatát, a testének lüktetését. Minden sejtem üvöltött, hogy ragadjam meg. Szorítsam magamhoz. Vegyem el, ami már úgyis az enyém.De még nem. Lehajoltam, és egyetlen, hűvös csókot leheltem a vállára. Nem haraptam meg, inkább csak megcsókoltam. Éreztem, ahogy megremeg tőle, az érintésemtől. Ez a pillanat kegyetlen volt. Gyönyörűen, lassan ölő. Mert minden porcikám kívánta őt – a mellét, a punciját, a nyakának ívét.

De én tudtam, hogy ez még csak előjáték.

– Mennem kell, bébi… Hamarosan újra találkozunk.

Egy utolsó pillantást vetettem rá, mielőtt kisiklottam az ablakon át. Csendesebb voltam, mint a szárnyaim suhintása a sötétben. Mintha ott se lettem volna. Vivian pedig egyedül maradt. Láttam rajta, hogy próbálja feldolgozni, mi is történt valójában. Szerintem fogalma sincs, hogy mi volt valóság és mi nem. Talán azt hiszi, álmodta az egészet. Vagy már nem is számít neki.

Imádok játszani vele.

Ahogy zavarba jön, ahogy felvonja a szemöldökét, és az ajkai megremegnek mielőtt beszól nekem – ez az, amitől ő még édesebb lesz számomra. És az a legjobb az egészben… hogy ő is élvezi. De nem meri kimondani.

Eltelt pár nap azóta, hogy nála jártam. Még mindig érzem Vivian illatát, az ízét pedig még mindig őrzöm, mint valami tiltott nektárt, amitől újra és újra megszomjazik az ember. De közben... volt pár elintéznivalóm. Az egyik jó barátom– Malric Elcor – megint elszúrta. A kis hülye majdnem feladta magát a rendőrségen. Komolyan. Egy démon. Aki lelkiismeret-furdalást érez. Ez már önmagában is vicc, nem? Már épp elárulta volna a nevét, amikor beállítottam az örsre. 

Aztán kinyírtam mindenkit.

A fegyverem – az igazi, suttogó penge, ami füsttel és árnnyal működik – egyenként végzett velük. Mindenhol vér és megcsonkított testrészek. De végre csend lett. Malric pedig szomorú szemekkel nézett rám, majdnem elsírta magát. Ő… mindig ilyen. A legügyetlenebb démon, akit valaha ismertem – de talán a legjobb szívű is.Igen. Tudom, nekem is fura. A démonoknak nincs szívük.De ő más. 

Malric Elcor félig ember. Félig démon.

Az anyja ember volt – egy gyönyörű, naiv nő, aki azt hitte, megmenthet egy démont a sötétségtől. Hát… nem sikerült.

De szült neki egy fiút. Egy határvonalon egyensúlyozó lelket, akit a Pokol nem hajlandó befogadni. Az emberi világ is egyre kevésbé tűri meg őt. Ezért Malric két világ között rekedt, ahol nem ismerik el. Amióta ismerem őt, azóta fogom a kezét, és próbálom irányítani. Mert nem akarom, hogy olyat tegyen, amit később megbán.

– Komolyan, haver… nem is tudom, mit akartam ezzel elérni – morogja Malric, miközben belekortyol a sörébe.

A korsója akkorát csattant az asztalon, hogy még én is megrettentem. Aztán a fejét a kezébe temeti, és nagyokat sóhajtozik. Elhoztam őt a legközelebbi pubba – lepukkant, félhomályos hely, ahol senkit sem érdekel, ha két démon sörözni jön. Vagy ha valaki sír.

– Látszik, hogy kívülálló vagyok, tudod? – sóhajtja. – Én csak… csak szórakozni akartam.

A hangja reszelős. Elfáradt. Talán először mondja ki hangosan, hogy mennyire elege van ebből az egészből. Én is iszom egy kortyot, lassan, figyelve. Fél szemmel mindig őt nézem. Malric teljesen összeomlott. Ha tényleg börtönbe került volna... hát, az nem lett volna börtön. Hanem egy labor, ahol kísérleti egérnek alkalmazták volna. Az emberek vadásznak ránk. Persze nem mindenki, csak az, aki tudja, hogy mit keres. Pár éve elfogtak egy démont. Egy olyat, akinek nem kellett volna hibáznia. Azóta senki sem látta kijutni onnan. Azt beszélik, még mindig ott van. A falak mögött, kábítva, láncon tartva. Minden porcikáját szétszedték, darabokra szedték a mágiáját. A vérét vizsgálják, az elméjét boncolják.

Az emberi kíváncsiság, amit semmi sem korlátoz. Ha nekem Malric is oda kerül, nem lenne többé olyan barátom, akire számíthatok. Ezért nem hagyhattam.Ezért kellett kihoznom. Mert ő a bizonyíték arra, hogy valaki, aki sötétségből született, még mindig képes hinni a fényben, és az ilyeneket…  Nos, az ilyeneket nem engedem elpusztulni.

Soha.

– Örülök, hogy egyben vagy, haver. – Veregetem vállon. Malric majdnem félrenyeli a sört, ahogy felköhög.

A szőke haja a szemébe hullik, ahogy felnéz rám. A kék szeme tiszta – túl tiszta ahhoz, hogy démon legyen. Talán pont ez a baj.

– Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz. – morogja halkan. – Nem tudom, hol lennék most nélküled…

– Semmiség, haver. – kortyolok bele a sörömbe, félmosollyal. – Tudod, hogy számíthatsz rám. Ezt már több milliószor elmondtam.

És tényleg.

Mert ebben a rohadt világban, ahol démonokat kínoznak laborokban, ahol az emberek félnek tőlünk vagy kihasználnak minket, ahol minden kapcsolat veszélyt jelent – ő az egyetlen, aki nem áldozat, és nem is ellenség.

Ő egyszerűen csak Malric. A pasi hálásan bólint, aztán felemeli a korsóját.

– Akkor igyunk a barátságra! – mondja, és a hangja most először őszintén vidám.

Koccintunk és egy pillanatra olyan, mintha nem is démonok lennénk. Csak két haver, két korsóval, egy lecsúszott kocsmában. Két kívülálló. Akik még nem felejtették el, mit jelent számítani valakire.