20. Ételmérgezés

Maddie

A nap perzselte a tábor melletti pályát, a homok forrón lüktetett a talpam alatt, és úgy éreztem, mintha egy izzó parázson lépkedtem volna. A röplabda meccs kellős közepén voltunk, de a gyomrom már az első szerva óta kavargott. Talán csak a meleg… vagy a stressz. Vagy Blake.

A labda felém repült, de hiába ugrottam, túl lassú voltam. A homokban landoltam, és abban a pillanatban valami fémes, keserű íz futott fel a torkomon.

– Hé, Maddie! – hallottam Blake hangját, de már nem tudtam válaszolni.

Megfordult velem a világ. Egy pillanattal később már rohantam is a legközelebbi mosdó felé, a kezem a szám elé kapva, hogy ne történjen meg azelőtt, hogy elérném a célom. A vécé fölé görnyedve jött az első öklendezés, majd a második. A gyomrom görcsben állt, a homlokom verítékben úszott. Valami nem stimmelt. Ez nem sima napszúrás… vagy ha igen, miért érzem azt, amit érzek?

Blake hangját hallottam a távolból, ahogy egyre közeledik. – Maddie! Maddie, mi a baj? Hé, engedjetek el, hadd menjek be hozzá! – A hangja aggodalmas volt, karcos, mégis mélyen megnyugtató, de most csak még inkább felforgatta a gyomrom.

Nem... nem lehet.

A gondolat úgy csapott le rám, mint egy váratlan villámcsapás. Összegörnyedtem, és az öklömet a szám elé szorítottam. A légzésem kapkodó lett, szinte ziháltam, mintha levegőért küzdenék. Lehet, hogy teherbe estem? Az a három szó úgy pörgött az agyamban, mint egy őrült körhinta, amiből nem tudok kiszállni. Szinte hallottam, ahogy a vér dübörög az ereimben. Nem, nem lehet. Hiszen… csak hat nap telt el. Hat. Nap. Ez túl korai. Ez lehetetlen… igaz?

De aztán újra beugrottak a részletek. Az éjszaka, amikor nem használtunk semmit. Az a reggel, amikor még nevettem is, hogy „úgysem esek teherbe elsőre”. Az a pillanat, amikor Blake rám nézett, én pedig még egy menetet követeltem tőle. A kezem remegett, ahogy a hajam után nyúltam, hogy hátrakössem, de még ez az apró mozdulat is nehéz volt. Szinte hallottam anyám hangját a fejemben: „Túl fiatal vagy, Madeline. Mire gondoltál?” Aztán apámét. „Ez elront mindent. Az egyetemet. A karriered.”

És Blake? Mi lenne, ha ő… ha ő nem akarná? Ha azt mondaná, hogy ez túl sok, túl gyors? Mi van ha ő elhagy engem, mert nem akarja a gyereket? Ettől a gondolattól még egyszer öklendeztem, de már csak a fájdalmas száraz görcsök maradtak. Könnyek égették a szemem, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Még nem.

– Maddie! – hallottam a hangját újra, és kopogott. – Maddie, kérlek, engedj be. Jól vagy?

Nem feleltem. Nem tudtam. Még én sem tudtam, mi van. Csak azt, hogy félek. Aztán hirtelen csapódott az ajtó a másik fülkében, és valaki lihegve rontott be. Egy másik lány volt az, talán Jenna? A vállának nyoma sincs már az arroganciának, amit általában sugároz – most úgy tűnt, ő is harcol azzal, amit én érzek.

– Bocs, bocs…– motyogta, majd ő is a vécécsésze fölé hajolt. Hallottam az öklendezését. – Francba, nem kellett volna abból a rakott valamiből ennem…

Rakott valami?

Felnéztem, megbillenve, mint akit hirtelen visszarántottak a valóságba. – Te is… rosszul lettél?

A lány felpillantott, a szeme véreres, az arca sápadt. – Igen. A konyhás néni már kint van a mentőknél, azt mondták, valószínűleg romlott volt a hús. Fél tucat ember lett rosszul.

Nem akartam elhinni, amit mondott. Akkor nem vagyok terhes? A megkönnyebbülés először csak lassan csorgott végig rajtam, mint langyos eső. Aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül elárasztott – a könnyek kiszakadtak a szememből, de már nem a félelemtől. Hanem attól az őrületes, bénító súlytól, amitől épp most szabadultam fel.

Nevetni kezdtem. Halkan, hisztérikusan, zavarodottan. Jenna rémülten nézett rám, mintha megőrültem volna. Talán meg is őrültem kicsit.

– Minden oké? – kérdezte.

– Azt hittem… terhes vagyok – suttogtam, a kezem még mindig remegett.

Jenna halkan elnevette magát. – Jézusom. Hát, ez az a pillanat, amikor örülünk egy kis ételmérgezésnek.

Nevettem én is, és sírtam. A kettő határán lebegtem.

Ekkor nyílt az ajtó, és Blake lépett be – persze a pasiknak nem is lenne szabad ide jönniük, de ki a franc törődik most a szabályokkal? A szemei idegesen pásztázták a helyiséget, majd rám tapadtak. Odarohant hozzám, leguggolt mellém, és gyengéden megfogta a karom.

– Maddie… Istenem,minden rendben?

Bólintottam. – Azt hiszem… azt hiszem, igen. Ételmérgezés volt.

A szemeiben még mindig ott ült az aggodalom. A homlokát az enyémnek döntötte. 

– Megijesztettél, tudod?

– Sajná… – kezdtem volna, de ő félbeszakított.

– Nem kell. Csak… legközelebb ne hozd rám frászt, jó?

Ránéztem. Mélyen. Agyam még mindig zakatolt, a pulzusom túl gyors volt, de egyvalamit már biztosan tudtam: egyedül nem vagyok. Akármi is történik a jövőben – Blake ott van, és ez most… több mint elég.

A plafon egyre csak imbolygott fölöttem, pedig már percek óta feküdtem mozdulatlanul a tábori ágyon. A hideg borogatás lassan hűtötte le az arcomat, és bár még mindig gyengének éreztem magam, már nem voltam annyira rémült. De szerencsére ez az érzés lassan kezdett eloszlani, mint a reggeli köd. Jenna egy szélesebb, fémes lábú ágyon feküdt tőlem balra, a karjába csatlakoztatott infúzióval, amit épp most csepegtetett bele valami színtelen folyadék. A szeme félig nyitva volt, kócos haja szétterülve a párnán, mint egy játékbabának.

Blake ott ült a közelemben, egy régi, nyikorgó széken, a könyökét a térdén támasztva. A tenyere a homlokán pihent, de a szemei folyamatosan engem figyeltek, minden rezdülésemre készen állt. Emily a másik oldalon álldogált, folyamatosan telefonált, intézkedett, szervezett. A hangja határozott volt, de a szemeiben ott lapult a kimerültség. Legalább húsz gyerek került be az orvosi sátorba – vagyis ami most már inkább egy ideiglenes kórházra hasonlított. A hordozható ágyak gyorsan elfoglalták a teret, volt, aki a földön feküdt, pokrócokkal letakarva.

A csendet hirtelen egy ismeretlen hang törte meg, amint a sátorlap megrezdült és befelé lépett egy nő. Karcsú volt, fiatal, sportos mozgású, vállig érő, gesztenyebarna haját kontyba fogta, és fehér köpenyt viselt.

– Kész kórházat csináltatok ebből a helyből – szólalt meg, miközben körbepillantott. A hangja nem volt szemrehányó, inkább fásultan ironikus, mint aki már látott ilyet korábban is.

Emily kihajolt az egyik belső fülkéből, ahol éppen egy fiút takargatott be:

– Szia, Amanda! Bocsánat, hogy ekkora kupi van, de húszan ételmérgezést kaptak!

Amanda megemelte a szemöldökét, ahogy végignézett a soron fekvő gyerekeken, majd Jennára biccentett:

– Azt látom. És ki kötötte be őket infúzióra?

Mielőtt Emily válaszolhatott volna, egy ismerős, vékony hang szólalt meg mögötte:

– Én!

A belépő nem volt más, mint az a szőke lány, aki a tábor első napján mosolyogva fogadott minket a főépület előtt. Sarah-nak hívták, ha jól emlékszem. A haja most kicsit kócos volt, a pólója gyűrött, és sötét foltok jelezték, hogy ő is végigdolgozta az elmúlt órákat.

Amanda rápillantott, majd elmosolyodott. Nem az a kedves, meleg mosoly volt, hanem olyan, amitől hirtelen kicsit megemelkedik az ember vérnyomása – határozott, tisztelettel teli, de erőteljes.

 – Jól van, Sarah. Nagyon ügyes vagy! Gyakornokként le a kalappal!

Sarah kissé zavarba jött, de láthatóan jól esett neki az elismerés.

– Köszönöm… próbáltam úgy csinálni, ahogy tanultam… – majd a hangja halkabb lett – …és amit te mutattál.

Amanda bólintott, majd gyorsan mozgott végig az ágyak között, közben meg-megállt, megérintette egy-egy gyerek csuklóját, végighúzta a szemét a homlokukon, egy másodperc alatt felmérve az állapotukat. Mint egy hadvezér, aki háború közepén irányítja a sebesültek ellátását.

Blake felém fordult, és halkan megszólalt:

– Jobban vagy?

Bólintottam, de nem voltam biztos benne, hogy igaz. Még mindig éreztem valami furcsa lüktetést a halántékom mögött. Nem a betegség miatt. Hanem az előző gondolat miatt. A pánik miatt. Lehunytam a szemem egy pillanatra, de a belső világom még mindig kavargott. A látomás, ahogy megmondom anyámnak… a reakciója… Blake arca, ha tényleg igaz lett volna… A gondolatok újra és újra visszatértek, mint egy rosszul beállított lemez.

– Ha még mindig szédülsz, inkább feküdj le rendesen – szólt Sarah kedvesen, ahogy mellém lépett, és óvatosan a párnámat igazgatta. – Nem szégyen. Elég sokan kidőltek.

– Tudom – nyögtem. – De inkább maradok így… nem akarom átaludni ezt a napot.

– A napot? – kérdezte Blake értetlenkedve.

– Igen... mert volt egy kósza... gondolatom – suttogom, miközben még mindig a hűvös borogatás pihen a homlokomon.

A hangom annyira halk, hogy nem is vagyok benne biztos, Blake hallotta. De ő hátranéz, végigpásztázza a helyiséget, majd miután meggyőződik róla, hogy senki sem figyel ránk, gyors mozdulattal elhúzza körülöttem a vékony, fehér függönyt.

Aztán leguggol mellém. A szemei olyan közel vannak, hogy szinte beléjük tudnék zuhanni.

– Milyen gondolat? – kérdezi halkan, de az arckifejezése komolyabb, mint amire számítottam.

Beharapom az alsó ajkam, próbálom összeszedni a bátorságom, hogy kimondjam. A szívem hevesebben ver, mintha újra a pályán lennék, és röpiznék.

– Hát... tudod... Azt gondoltam, lehet, hogy teherbe estem.

Aztán gyorsan hozzáteszem, mielőtt az arca teljesen lesápadna:

 – De nyugi! Tényleg csak ételmérgezésem van. Komolyan.

Egy pillanatra csönd ül közénk. Blake szemei az enyémben kutatnak. Talán félelmet, vagy bizonytalanságot keres, de végül csak bólint. Aztán gyengéd derű villan a tekintetében. Megfogja a kezem, és lassan, ráérősen a kézfejemhez hajol, megcsókolja. Az ajkai puhák, és olyan melegséget hagynak ott, mintha egy egész nyár költözne belém.

– Hát igen – mondja csendesen, mosolyogva – túl korai lenne.

A szívem összeszorul. Valahogy megkönnyebbülés is, meg nem is. De mielőtt belegabalyodnék a gondolataimba, kíváncsian visszakérdezek:

– Miért? Te akarsz gyereket?

Blake hátradől kicsit, a vállait megfeszíti, aztán elmosolyodik, ahogy rám néz – valami felnőttes, kissé fáradt, de mély mosollyal.

– Figyelj, Maddie... harminckettő vagyok. Te tizenkilenc.

Kimondva sokkal nagyobb a szakadék, mint amit általában érzek köztünk. De ez most mégis ott lebeg a levegőben. A korkülönbség. A külön élethelyzet. A más vágyak és időzítések.

– Jó, de tudod, hogy én élni szeretnék – válaszolom halkan. Nem bántásból, csak őszintén. – Tapasztalni, hibázni, bolondozni. Eljutni helyekre. Egyszerűen csak… lenni.

– Tudom – feleli, és a hangja most mélyebb, mint valaha. – Tudom, Maddie. És várni is fogok. Még a házassággal is. Nem foglak siettetni. Éld az álmaidat. Mert ha boldog vagy, én is az leszek.

A szavai nem csak megnyugtatnak, hanem beburkolnak. Annyira jó, hogy nem csak szeret, de meg is ért engem. Aztán lassan felém hajol, és finoman a homlokomra csókol. A csókja olyan gyengéd, olyan törékenyen szép, hogy egy pillanatra becsukom a szemem, csak hogy érezhessem teljesen.

Abban a csöndes, elfüggönyzött pillanatban hálás vagyok neki. Nem csak azért, mert ott van, hanem mert nem ijed meg tőlem. Mert bármilyen rémült voltam, ő megmaradt szilárdnak. Mert nem kérdezett többet, mint amit elbírtam volna válaszolni. Mert nem csak a testemre, hanem a lelkemre is vigyáz.

Aztán halkan megszólalok:

– Köszönöm.

Ő pedig megszorítja a kezem.

– Nincs mit. Most pihenj. Addig vigyázok rád.

Azt álmodom, hogy hófehér menyasszonyi ruhában állok egy szobában. Az anyag szinte lélegzik, ahogy megmozdulok. Minden vakítóan világos, mégis valahogy minden… homályos. A tükör előtt állok, mögöttem egy aranykeretes óra ketyeg hangtalanul. Nincs perce, nincs mutatója – csak ott van, mint egy néma tanú.

Aztán az ajtó kattan. Halk, de éles hangja úgy szeli ketté a csendet, mint egy penge.

Megfordulok.

Oliver lép be. 

Pontosan úgy néz ki, mint a múltban. A haja kócos, az inge félig kigombolva, a szája szélén az a jól ismert, fölényes félmosoly. Egyetlen lépést sem tett még, de máris úgy érzem, az egész helyiség zsugorodik körülöttem. A levegő ritkul.

– Mit keresel itt? – kérdezem, a hangom remeg, de próbálok határozott maradni.

Oliver vállat von, aztán lassú, kimért mozdulattal kulcsra zárja az ajtót.

– Én is ezt kérdezem, bébi – mondja játékosan, ahogy előrelép. – Tudod, hogy nem láthatjuk egymást a nagy nap előtt… balszerencse, blablabla... – legyint, mintha csak egy tévésorozat kliséjén élcelődne.

– Menj ki – sziszegem, miközben hátrálni kezdek.

A hátam nekiütődik a szekrénynek. A testem mozdulatlan, de belül menekülni akarok. Oliver megáll előttem, olyan közel, hogy érzem az illatát. Nem a régi parfümjét. Inkább valami fojtogató, nehéz szagot – vér és eső keverékét. A szemében valami ismeretlen, rémisztő fény csillan.

– Gyönyörű vagy – suttogja, és végigmér. A pillantása végigkarcol rajtam, mint egy penge a selymen.

Kapkodom a levegőt. De nem vágytól. Ez nem izgalom. Ez pánik.

– Menj ki – ismétlem, most már keményebben. – Ez az én napom.

– A mi nagy napunk – suttogja, és megérinti az arcom. Az érintése hideg, mintha jégből lenne az ujja.

Félrefordítom a fejem, de ő nem hagyja annyiban. Az ujjai az állam alá csúsznak, kényszerítve, hogy rá nézzek.

– Miről beszélsz? – kérdezem rekedten, a szívem egyre hevesebben ver.

És akkor, abban a dermedt pillanatban kimondja:

– Nem emlékszel? Blake meghalt. Megöltem. A saját kezemmel. Hiszen átvert. Sosem szeretett.

Az arcomról eltűnik a szín, a vér kiszalad belőlem. A füleim zúgnak.

– Nem. – A hangom dühösebb, mint vártam. – Ez… nem lehet. Blake sosem hagyná magát. Nem vagy képes rá. Hazudsz!

Oliver elmosolyodik. De nem emberi mosoly ez. Olyan, mint egy álombéli torzulás. A szája szélesebb, mint kellene, a szeme feketébb, mint lehetne.

– Akkor nyisd ki az ajtót, Maddie – mondja halkan. – És nézd meg magad.

A kezem remeg, de megteszem. Elindulok az ajtó felé, elfordítom a kulcsot, kinyitom – és…

A folyosón vörös rózsák szirmai borítják a padlót. A végén ott fekszik Blake. Fekete öltönyben, mintha aludna. De nem mozog. Nem lélegzik. A mellkasán vérfolt. A mellé tett karjára egy cetlit tűztek: „Sajnálom, bébi. “

Felsikoltok. A hangom visszhangzik, visszapattan a falakról, és egyre távolodik – mint egy hullám, ami végigsöpör a saját tudatomon. A testem remeg, a lábaim elgyengülnek, és mielőtt földre zuhannék, valaki elkap. 

– Maddie! Maddie, ébredj! Hé! – hallom a hangját.

Kinyitom a szemem.

A sátor mennyezetét látom. A borogatás a padlón hever, én pedig a tábori ágyon kapkodom a levegőt, verejtékben úszva. Blake fölém hajol, a homlokán aggodalmas ráncok, a szemeiben pánik.

– Rosszat álmodtál – mondja halkan.

Sírva fakadok. Olyan hirtelen tör elő belőlem, mintha valaki belülről rántott volna ki egy dugót a lelkem mélyéről. Blake nem kérdez semmit. Nem feszeng, nem áll tanácstalanul. Csak átölel. Úgy, mintha ezer éve ismerne. Mintha a teste már tudná, hogy mit kell tennie, amikor az enyém darabokra hullik.

A karjaiban omlok össze. Az arcomat a a vállába temetem, érzem a melegét, az illatát, és azt a biztos pontot, amit az életemben jelent. A valóság színe lassan visszaszivárog belém, de a gyomrom még mindig görcsben áll, a mellkasom nehéz.

– Maddie… – suttogja a hajamba. – Mi történt?

– Csak egy álom volt – nyögöm ki. – Egy… nagyon rossz álom.

Nem akarom elmondani. Nem azonnal. Még túl élénkek a képek, túl forrón izzik a félelem. De aztán mégis kiszakad belőlem.

– Oliver volt benne.

Blake teste megfeszül egy pillanatra. Nem mozdul el tőlem, de érzem, hogy az izmai megemlékeztek róla. Mintha egyetlen név újraindítaná a régi ösztönöket.

– A szobámban volt. Kulcsra zárta az ajtót. Azt mondta, hogy megölt téged.

Blake lassan elhúzódik, csak annyira, hogy lássa az arcom. A hüvelykujjával letörli a könnyet, amely végiggördült a járomcsontomon.

– Hé… Hé. Figyelj rám. – A hangja mély, komoly, de gyengéd. – Nem tud bántani téged. Nem engedem.

– De mi van, ha mégis? – kérdezem remegő hangon. – Mi van, ha nem adta fel? Mi van, ha figyel? Ha csak arra vár, hogy kilépjek ebből a buborékból, amit most tábornak hívunk?

Blake ajka egy vonallá szorul. Láthatóan visszatart valamit. Talán haragot. Talán azt, hogy újra és újra bántani akarja azt a férfit, aki miatt most sírok.

– Jól van. Figyelj – mondja végül. – A tábor után nem leszel egyedül. Rendben? Nem foglak csak úgy hazaküldeni. Majd én elviszlek. Megtaláljuk a módját, hogy tényleg biztonságban legyél.

– De nem akarom, hogy miattam tönkremenjen az életed – suttogom. – Te már annyi mindent feladtál...

– Tudod mit adtam fel, Maddie? A saját békémet. A saját nyugalmamat. Mert nélküled nincs. És ha valaki... ha ő... újra próbálkozik, akkor nem csak veled, hanem velem is szembemegy.

Elhallgatok.

A könnyek már csak lassan csorognak, mintha kiapadni készülnének. A testem lassan megnyugszik az ölelésében, de a gondolat ott marad bennem, a mellkasom közepén, mint egy jégcsap.

Mi van, ha a tábor véget ér, és újra csak én leszek meg a félelem?

A választ még nem tudom. De most – most még itt vagyunk. Egy sátor gyenge félhomályában, a hajnali harmat illatával a levegőben, Blake karjaiban. Ez a pillanat az enyém. És bármennyire is fáj a múlt, egy kicsit még hinni akarok abban, hogy a jelen megvéd.

Délelőtt tizenegy van. A sátorban Amanda épp körbejár, és mindenkit ellenőriz. A tekintete rám szegeződik, és egy apró biccentéssel jelzi, hogy mehetek. Talán most már tényleg jobban vagyok. A testem még kissé gyenge, de a tegnap esti émelygés, a fejfájás, a remegés... mintha mind csak egy rémálom része lett volna.

Aztán eszembe jut a múlt éjszakai rémálmom. Felpattan bennem egy rövid, hideg rázkódás. Elhessegetem a gondolatot. Amanda a kijáratnál megállít bennünket, és egy rutinos, de határozott hangon beszélni kezd:

– Csak semmi nehéz étel! Szóltam a konyhán, hogy csak főtt krumpli legyen az ebéd és a vacsora. Esetleg párolt csirke. Két napig diéta, utána már lehet rendesen enni.

Egyszerre bólintunk, mint egy kiszáradt, félhalott csapat túlélő, akik már egy tányér rizsre is hálásan rámosolyognának. A testemnek tényleg jót fog tenni a diéta, de a lelkem valami mást kíván – megnyugvást, választ, bizonyosságot. Kilépek a sátorból, és a napfény azonnal arcon csap. Hunyorogva emelem fel a tenyerem, árnyékot vetve az arcomra. A világ túl fehér, túl vakító. Minden kontúr szétmosódik, míg végül oldalra fordítom a fejem – és meglátom őt.

Ott áll az ebédlő bejáratánál, Emily-vel beszélget. Nem látnak meg azonnal. A testtartásuk feszült, Emily karba font kézzel áll, Blake homloka pedig ráncolt, mintha valami fontosat vitatnának meg. Aztán rám néznek, és abban a pillanatban a beszélgetés megszakad. Érzem a változást a levegőben. Mint amikor egy ventilátor kikapcsol – azonnal csend lesz, de valami még zúg bennem belülről. A gondolataim.

Vajon rólam beszéltek?

Blake azonnal megmozdul, ahogy meglát. Elindul felém, de nem siet, nem kapkod. Mégis... ott van a lépteiben valami sürgető.

– Hé – szól halkan, amikor mellém ér. – Hogy vagy?

Emily nem szól semmit. Csak néz egy pillanatig, majd halkan bólint, és otthagy minket. Talán szándékosan.

– Már jobban – felelem. – Amanda két napra csak krumplira meg csirkére fogott.

– Jól van. A lényeg, hogy visszanyerted a színed – mosolyodik el, és az ujjai ösztönösen a kezem felé mozdulnak, de nem érnek hozzám.

– Miről beszéltetek Emily-vel? – kérdezem, talán kicsit élesebben, mint akartam. De nem tudom visszavenni. A kíváncsiság összefonódik bennem a szorongással.

Blake elhallgat. A szeme egy pillanatra elkalandozik, majd visszatér az enyémhez.

– Csak... néhány biztonsági kérdésről – mondja végül. – Meg arról, hogy mi történt. És arról is, hogy... veled mi van mostanában.

– Tehát rólam volt szó.

– Maddie... – közelebb hajol. – Tegnap este sikoltottál álmodban. És utána olyan dolgokat mondtál, amik nem hagynak nyugodni. Emily is tudja, hogy... ki volt az álmodban.

Még a hideg is kirázott Oliver gondolatától. 

– Nem akarom, hogy sajnáljatok.

– Nem sajnálunk. Én... – megköszörüli a torkát. – Én csak aggódom. És ha bármi esély van arra, hogy Oliver újra felbukkan... akkor jobb, ha nem csak álmaidban van ott.

Előre nézek. A gyerekek a réten nevetnek. Valaki zsonglőrlabdákkal dobálózik. Minden olyan ártatlan. Én pedig az exemtől rettegek, egy szörnytől, aki bármikor lecsaphat rám.

– Azt hiszem, a tábor után már nem leszek biztonságban – mondom ki hangosan. – Eddig mintha egy burokban lettem volna. De ez véges. És Oliver... ő türelmes. Mindig is az volt.

Blake közelebb lép. Most már megfogja a kezem. Meleg az érintése, erős és nagyon is élő. Nem halott. Nem úgy, mint az álomban.

– Vagy vigyél el, oda ahol biztonságban lehetek. Autózni is elmehetnénk.

Jó lenne kocsikázni egyet. Attól kitisztulna a fejem.

– Maddie, én elvinnélek. Akár most azonnal.