21. A körút

Blake

Maddie haja lobog a huzatban, ahogy az ablakon kihajolva nézi a tájat. A nap rásüt az arcára, amit félig eltakar a szélben táncoló tincs, de így is látom rajta azt a különös keveréket: fáradtságot, csendes örömöt és valami kimondatlan félelmet. Nem kérdeztem semmit, amikor azt mondta, „csak menjünk”.

Mert amikor ő kér valamit, én... cselekszem. Emily-nek szóltam. Halkan, félrevonulva, hogy senki más ne hallja. Elmondtam neki, mire készülök.

– Elviszem Maddie-t kocsikázni, hogy kiszellőzzön a feje.

Emily rám nézett azokkal a szikrázó, mindig mindent látó szemeivel, aztán bólintott.

– Vidd csak el. Meglátod, jobban lesz – mondta olyan hangon, amiben nem volt semmi fölösleg. Csak bizalom.

Én pedig hálásan bólintottam. Tudta, hogy nem kérek engedélyt. De megértést kaptam. Most már legalább negyedórája úton vagyunk. Az autó alatt a gumik monoton zúgnak, a rádió néma. Nem beszéltünk. De nem is kellett. A csend néha épp olyan, mint egy vallomás. Az ő csendje most nem távolság, hanem pihenés. Megbékélés. Talán épp az, amire a lelke eddig vágyott.

Oldalra pillantok. Nem sokáig, csak annyira, hogy meglássam: a szeme ragyog. Még ha fáradt is, még ha a tegnapi árnyék ott lapul is benne – most él. 

– Meglepetés – válaszolom, és halványan elmosolyodom.

– Te mindig ilyen rejtélyes vagy?

– Nem. Csak veled.

– Ez bók?

– Ha akarod, igen.

Ő elneveti magát. Nem sokáig, csak egy apró, halk kacaj, de olyan, amitől az én mellkasomban is megmozdul valami.

– Remélem, valami víz lesz a közelben. Tó. Folyó. Medence. Valami... amiben újjászülethetek.

Ránézek. Most már hosszabban. A tekintete őszinte. Nincs benne színjáték, nincs elrejtett szándék. Csak egy lány, aki sokat megélt, és most valami mást keres. Önmaga darabjait.

– Tó lesz – mondom végül. – És nyugalom. És talán egy kis nevetés is.

– Akkor jó. Mert azt hiszem... ezt most nagyon megérdemlem.

– Nem „megérdemled”. Egyszerűen csak... jár neked.

Amikor megérkeztünk, a  tó csendesen csillogott előttünk, mintha ezer apró gyémánt táncolt volna a felszínén. A fák lombjai lágyan hajladoztak a szélben, és messzebb, a túloldalon ott zúgott egy vízesés – nem nagy, de épp elég ahhoz, hogy misztikussá tegye ezt a helyet.

Maddie mezítláb lépett a partra, levette a ruháját, és csak fehérneműben indult a víz felé. A testén gyöngyözött a napfény, a bőre csillogott, mint valami istennőé. Boxerben követtem, szinte hipnotizálva.

Ahogy beléptünk a vízbe, a hűvösség meglepett. De valahogy jólesett. Mintha lemosta volna rólam a napok feszültségét, a tábori éberséget, és azt a dühöt is, amit akkor éreztem, amikor Maddie kijelentette, hogy Oliver-ről álmodott. 

– Nézd – szóltam, a vízesés felé biccentve. – Tudod, mit mondanak erről?

Rám nézett, a vizes haját hátradobta, mint valami angyal. A szemei kicsit kérdőn csillogtak, de már mosolygott.

– Na? Milyen titkot rejteget?

Elmosolyodtam. A hangomban volt valami játékos, mégis komolyabb, mint amilyennek hangozhatott.

– Azt mondják, ha két ember a vízesés mögött csókolózik, örökre együtt maradnak.

Maddie arca átváltozott. Egyszerre volt benne nevetés és egy csipetnyi hit is. Talán babonás, talán csak... hinni akart abban, hogy valami végre biztos. Megérintette a karom, és halkan megszólalt:

– Akkor menjünk oda.

Kerülőt kellett találnunk, egy keskeny kis ösvényt a part mentén. A kövek nedvesek és csúszósak voltak, ő néha megbotlott, én pedig minden alkalommal odanyúltam, hogy megtartsam. Végül odaértünk. A vízesés mögé. A zuhatag harsogott előttünk, elzárva minket a világtól, mintha egy titkos bunkerbe léptünk volna be. 

A vízpermet hidegen csapódott a bőrünkre, de ahogy Maddie-re néztem, azonnal melegem lett. A haját simán hátrasimítottam, a tenyerem finoman végigsiklott a nedves tincseken. 

Aztán megcsókoltam.

Nem finoman. Nem visszafogottan. Hanem teljes szívvel. Szükségem volt rá. Rá. Az ízére, a lélegzetére, a közelségére. A nyelvünk összefonódott, ahogy közelebb vontam. Maddie kezei a vállamra siklottak, majd a nyakam köré fonta őket, és abban a pillanatban, amikor a testünk egymásnak feszült, úgy éreztem: elvesztem.

A következő mozdulat hirtelen jött, de mégis természetes volt – Maddie a combjaival átkulcsolt, felugrott az ölembe. A testét a karjaimba zártam, a fenekénél fogva tartottam, és a hátát a hűvös sziklának döntöttem, a vízpermet között. A csókunk elmélyült, ő felnyögött, én beleremegtem. A vizes bőre csúszott az enyémen, a melle a mellkasomnak simult, a combjai forrón szorítottak, és minden pillanat azt súgta: soha ne engedd el.

A lélegzete szaggatottá vált, a csókjai mohók, én pedig elvesztem a nyakának vonalában, a kulcscsontja ívében, a vizes bőrének sós, édes ízében.

– Blake... – suttogta a fülembe, rekedten, mintha nem lenne több szó, amit mondhatna.

– Mondd, bébi..

– Kérlek… tedd meg itt… – suttogja Maddie, miközben hátraveti a fejét, és a vízpermettől nedves tincsei a vállára tapadnak.

A nyaka íve tökéletes célpont. Gyengéden hajolok oda, csókolom újra és újra, lassan, érzéssel, figyelve minden apró rezdülésére. A teste hozzám simul, combjai még mindig körém fonva. Érzem, ahogy az öle bizsereg, ahogy a vágy áramlik belőle – tisztán, nyíltan, őszintén.

– Itt szeretnél kalandozni? – duruzsolom a füléhez, mosolyogva, miközben a hátán simít végig a kezem. – Elég merész helyszínt választottál…

A szemét lehunyja, az ajkai nyitva, a mellkasa ritmusosan emelkedik.

– De mindenem bizsereg… totál felizgatott ez a hely…

Maddie teste az enyémhez simul, ujjai végigszaladnak a hátamon, én pedig még közelebb húzom. A sziklák mögött biztonságban vagyunk, de mégis olyan, mintha tiltott lenne az egész. Talán pont ezért olyan ellenállhatatlan. A kezem a melléhez ér, majd benyúlok a fürdőruha alá, és morzsolni kezdem a bimbóját. Miközben Maddie csípője lassan mozdul, keres, kísért, ingerel. Én pedig már nem tudok tovább várni. A sziklák mögötti rejtett kiszögellés tökéletes búvóhely. A víz csorgása elrejti a zihálást, a suttogást, a hangos nyögést.

A fehérnemű anyaga lassan, remegő kézzel kerül le róla. Ő sem tétlen – ujjaival végigjárja a mellkasom, lehúzza rólam a boxert, és amikor végül teljesen egymásnak simulunk, egy apró, felszisszenő sóhajt hallat, mintha épp akkor ébredne rá, milyen régóta vágyott már erre a közelségre.

Maddie-be hatolva elvesztem a maradék józan eszem. A puncija forró lávaként öleli körbe a farkamat, és a nyögései, akárcsak halk szirénák éneke, a vesztembe csábítanak. A fenekébe markolok, a tenyereim alatt remeg a bőre, izmai meg-megfeszülnek, ahogy még szorosabban húzom magamra. A vállaimba kapaszkodik, körmei nyomot hagynak a bőrömön, de a fájdalom most gyönyörként szivárog szét bennem.

A mozgásom ütemes, ritmikus – mintha a természet lüktetése vezérelné. Körülöttünk csak a zuhatag morajlása, a lombok halk suttogása és a saját zihálásunk tölti meg a levegőt. Mögöttünk a vízesés, előttem a lány, akinek minden remegése újabb szikrát gyújt bennem.

– Blake... – nyögi, és a hangjában van valami könyörgő, valami vad, valami, ami eléri bennem azt a pontot, ahol már nincs visszaút.

A száját csókolom, mohón, birtoklóan, miközben újra és újra beléhatolok. Olyan ez, mintha minden lökéssel mélyebbre merülnék benne. A farkam pedig egyre jobban megkeményedik benne. Érzem, hogy a gyönyör lüktetni kezd a gerincem tövénél. Nem tudom visszafogni, nem is akarom. A pillanat perzselő, szenvedélyes és túl valódi ahhoz, hogy ne adjam át magam teljesen neki.

– Maddie... – suttogom a nyakába, miközben a csúcs felé sodródunk, mintha a vízesés mögötti rejtett zug nemcsak menedék lenne, hanem szentély. Itt és most: csak mi létezünk. A mozdulataink, a nyögéseink, a testünk cuppogása tölti be a teret. 

Amikor a csúcsra jutunk, már nincs visszaút. Együtt szárnyalunk – Ő hangosan élvez el, szinte belém kapaszkodik a gyönyörtől, és ahogy a combja megfeszül körülöttem, a forróság elönti a derekamat. Érzem, ahogy kiszabadul benne minden, amit magában tartott – és ezzel együtt én is. A szívem úgy kalapál, mintha éppen futottam volna egy maratont, de mégis… nyugalmat érzek. A testem még remeg, de már a csöndes utórezgések rántanak magukkal.

A kezem végigsimul a hátán, ujjaim beleakadnak a vizes hajába.

– Maddie… – suttogom, és nem tudom eldönteni, kérdés volt-e vagy vallomás.

A lány csak egy apró csókot nyom a nyakamra. A levegő köztünk vibrál, sűrű, forró, és még mindig ott lüktet benne az előbbi mámor. A szeretkezés után némán összenéztünk, és tudtuk, hogy  vissza kell mennünk. De ahogy Maddie belesimult a pólójába, az arca kipirulva, a haja kissé ziláltan a vállára omlott, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Csak bámultam őt, mintha most látnám először. Valahogy… most lett teljes.

Felkapkodtuk a ruháinkat, és elindultunk vissza a tábor felé. A távolból már hallani lehetett a gitár hangját, nevetést, valaki a másik nevét kiabálta. Mire visszaértünk, a tábortűz már nagyban égett, a parázs vörösen izzott, és a gyerekek, felügyelők vegyesen körbeülték. Emily gitárral a kezében énekelgetett valami régi, ismerős dalt – a hangja tiszta volt és nyugodt, mint egy esti szellő.

Amint észrevett minket, egyből felénk intett, a mosolya tipikus Emily-mosoly volt.

– Gyertek! Most kezdődik a sütögetés! Éppen idejében jöttetek! – kiáltotta.

Maddie rám pillantott, hirtelen olyan ártatlan arcot vágott, mintha lebukott volna. Aztán vállat vont, és odasétált a tűzhöz. Követtem. Emily előbb Maddie kezébe nyomott egy nyársat, majd nekem is átnyújtott egyet.

– Van húsz zacskó pillecukor, nyugodtan fűzzetek rá a bototokra. Aztán indulhat a sütögetés – mondta sejtelmes kacsintással. A hanghordozása olyan volt, amitől tudtam: ha kérdőre akarna vonni minket, meg is tudná tenni. De nem fogja. Csak élvezi, hogy látja, mi történik.

Leültem Maddie mellé egy fatönkre, és elkezdtem kibontani a zacskót. Ő már ügyesen felfűzött pár hófehér, puha pillecukrot a nyársra, de láttam, hogy a keze kicsit remeg. Még mindig a történtek hatása alatt állt. Én is.

Közelebb hajoltam, egészen a füléhez.

– Még jó, hogy az előbb húztalak magamra... – súgtam, miközben a hangom egészen rekedten csengett. – Te voltál a legfinomabb pillecukor az egész világon.

Maddie hirtelen nevetni kezdett, és megbökött a könyökével. A nevetése tiszta volt és édes – olyan, amit csak azok hallanak, akik igazán közel állnak hozzá.

– Hé! Ez nem ér! Nem mondhatsz ilyet a gyerekek előtt! – suttogta, de az arca máris vörösbe borult.

Imádtam, amikor elpirult. Imádtam, hogy még most is, ennyi közelség után is tud zavarba jönni.

– Hol látsz itt gyerekeket? – kérdeztem kaján vigyorral, ahogy körülnéztem. A legtöbb srác vagy a saját pillecukrát égette oda a tűzben, vagy egymás nyársait próbálták ellopni. Senkinek sem volt esze ránk figyelni.

– Blake... – morogta a nevemet, de aztán már ő is mosolygott. Aztán újabb cukrot szúrt a nyársra, és visszafordult a tűzhöz.

Még közelebb húzódtam hozzá, a vállam finoman súrolta az övét. A tábortűz szikrái lustán szálltak fel az esti égbolt felé. Belógattam a pillecukrot a lángok fölé, és a nyelvem hegyén volt a mondat, amitől biztos tudtam, hogy zavarba fog jönni. De nem tudtam megállni.

– Mi az? Talán letagadod, ami köztünk történt? – hajoltam a füléhez, miközben a hangom suttogássá simult. – Hidd el, senki sem szeretkezett ekkorát egy vízesés mögötti barlangban.

A szavai helyett a teste árulta el először. Láttam, ahogy a nyakán lüktetni kezd egy ér – apró mozdulat, de nekem olyan volt, mint egy harangütés. Az ujjbegyeim szinte viszketni kezdtek, úgy vágytak arra, hogy végigsimítsák azt a pontot. Hogy belecsókoljak. Hogy újra érezzem, ahogy remeg alattam.

De nem lehetett.

Körülöttünk gyerekek. Felügyelők. Emily egy méterre ül és épp valami retró slágert dúdol. A pillanat mégis túl intim. A tűz pattogása, Maddie kipirult arca, a róla áradó lusta, lassú hőség – mind arra emlékeztetett, amit nemrég osztottunk meg. Ő végül feladta. A pillecukor felpúposodott a nyárs végén, már épp a peremén járt annak, hogy feketére égjen, de Maddie nem vette észre. Csak rám nézett, mélyen. Az a pillantás… mint amikor valaki leveti az utolsó páncéldarabját is.

– Nem tagadom – mondta halkan. – Csak… túl jó volt. Még mindig a hatása alatt vagyok.

Ez a vallomás olyan volt, mint egy ajándék. Nem harsány, nem teátrális. Csak őszinte. Valami melegség terült szét bennem, egészen a mellkasom közepéig. A nyársamat kicsit odébb húztam a lángoktól, nehogy odaégjen a cukor – de közben csak rá néztem. Maddie-re. A lányra, aki most már nem csak a testemben volt benne. Hanem valahogy a gondolataimban, az éjszakámban. A terveim között.

– Én is – feleltem egyszerűen. – Teljesen benned vagyok… még most is.

Ő újra elpirult, de már nem tiltakozott. Nem csitított. Csak belemosolygott a tűz fényébe, és a szempillája megrebbent, mint egy halk, apró vallomás.

A pillecukor megpörkölődött. Rámosolyogtam, és levettem a nyársról. Egy pillanatra még a szájához is akartam emelni, de visszafogtam magam.

Mert tudtam, hogy az igazi édesség ma este nem a cukor. Hanem az a lány mellettem, aki velem együtt égett el odabent a vízesés mögött – és most itt ül, a lángok előtt, újraépülve, és még mindig remegve tőlem.

Pár pillanattal később Emily magához ragadta a figyelmet. Felpattant egy kidőlt farönkre, és a kezeit a magasba emelte.

– Na jó, ideje egy kis agytornának! – jelentette be, mire a körülötte ülők fellelkesültek, egy-két „úúú de jó!” és „már megint valami hülyeség jön” is elhangzott.

– Játszunk egy ismerkedős játékot. A neve: „Ki ismeri jobban a másikat?” – jelentette ki ünnepélyesen. – Párba álltok, mindenkinek ki kell választania valakit, akit úgy érzi, hogy jól ismer. Aztán én felteszek egy kérdést, és aki jól válaszol a másikra, pontot kap!

– És mi van, ha nem ismerjük jól a másikat? – kérdezte egy kissrác, akinek még félig a szájában volt a pillecukor.

– Akkor… nos, van mit tanulni! – kacsintott Emily. – De hogy igazán izgi legyen, a párokat én választom ki. Sorsolással!

Valahonnan előhúzott egy gyűrött papírdobozt, amibe apró cetliket dobált. A nevek már előre le voltak írva. Egyenként húzta ki őket, mint valami műkedvelő jósnő. A párosítások mentek sorban – nevetés, fújolás, egy-két gyanús sóhaj, míg végül...

– Maddie… és... Blake! – harsogta diadalmasan.

Maddie rám nézett. Az arca félig a tűz fényében fürdött, félig árnyékban. A szája sarkában ott bujkált egy mosoly. Nem szólt semmit, csak bólintott, én pedig mintha kicsit kihúztam volna magam. Igen. Ez a mi játszmánk lesz.

– Első kérdés! – Emily csengő hangja rázott vissza a valóságba. – Mi a másik kedvenc fagylaltja?

Nevetés, tippelgetés indult. Maddie rám sandított.

– Vanília-málna, de csak ha csokiöntet van rajta – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Emily ujját a levegőbe emelte. – Maddie?

A lány elvigyorodott. – Pontosan. És ő pisztáciás csokit kér, de csak ha ropogós tölcsérben van.

– Hoppá! Egy pont mindkettőtöknek! – kiáltotta Emily. – Ez kezd gyanúsan romantikus...

Mi csak összenéztünk, és egy pillanatra mindenki más elhalványult.

– Következő kérdés! – Emily már olvasta is: – Mi a másik legnagyobb félelme?

Maddie rám nézett, és elkomorult. A mosoly elszállt, de csak egy másodpercre. Tudtam, hogy most nem szabad tréfára venni.

– Hogy valakit elveszít… akit igazán szeret – mondta halkan.

A torkom elszorult. Emily bólintott, nem viccelt többé. – Blake?

A hangom rekedt volt. – Maddie attól fél, hogy nem elég jó… és hogy valaki emiatt elhagyja.

A csend megült a körön. A gitáros srác is abbahagyta a pengetést.

Emily csak ennyit mondott: – Két pont újra.

És mi… csak néztük egymást.

Az utolsó kérdés volt a leghalálosabb. Emily szinte vigyorgott, miközben olvasta:

– Mi az a dolog, amit a másik még sosem mondott ki hangosan, de biztos vagy benne, hogy érzi?

Maddie megállt. A kezében tartott nyárs lassan megfordult a tenyerében.

Aztán rám nézett. És megszólalt:

– Hogy szüksége van rám.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. A levegő kiszorult a tüdőmből. És én… csak bólintani tudtam. Aztán én jöttem.

– Hogy bármennyire is próbálja visszafogni magát… ő is szeret engem.

A tűz egyet pattan, mintha csak ráerősítene arra, amit az imént kimondtunk. A lángnyelvek magasra kapnak, mintha velünk együtt élnék át ezt az egész őrült, nyers, lebilincselő pillanatot. A többiek nem mozdulnak. Senki sem nevet. Senki sem szól be. Mindenki csak néz.

Mike szájából kiesik egy fél pillecukor, és a parázs mellé pottyan, halkan sercegve. Az arckifejezése... mintha most jött volna rá, hogy ez nem játék. Hogy mi ketten – Maddie és én – nem csak egy nyári flört vagyunk. Nem egy véletlen. Hanem valami sokkal veszélyesebb: szerelem.

Tudom, hogy most buktunk le. Hogy ezt már nem lehet kimagyarázni, nem lehet úgy tenni, mintha a semmiből jött volna. Azt is tudom, hogy Emily, aki még mindig ott ül a tábortűznél, rezzenéstelen arccal figyel. Hogy Jenny a sötétből leskelődik, és valószínűleg ég benne az irigység.

De már nem érdekel. Felé hajolok. Az ujjamat Maddie arca alá csúsztatom, megemelem a tekintetét, és mindenki szeme láttára megcsókolom őt. Az ajkai először megremegtek, de aztán… elengedte magát. A keze a mellkasomon pihent meg, és minden másodpercben ott volt az a valami – az a néma „végre”. Mint amikor levegőhöz jut az ember hosszú fulladás után.

A háttérben egy fa roppan meg, vagy talán valaki elejt egy poharat – nem tudom. Nem hallok semmit. Minden eltompul, csak az ajkai mozgása számít, az íze, a puhasága, ahogy a teste enyhén hozzám simul.

Közben a gondolataimban egyetlen szó pörög benne: leszarom. Leszarom, hogy ki mit gondol. Hogy kirúgnak-e. Hogy ennek következménye lesz. Mert most először érzem igazán, hogy nem játszom többé szerepet. Hogy nem csak a szabályokat sértem meg – hanem ledöntöm őket.

Maddie miatt.

Mert nekem már csak ő számít.

Amikor végül elhúzódom tőle, egy pillanatra csend ereszkedik a táborra. Aztán valaki halkan tapsolni kezd. Aztán még valaki. És mire észbe kapok, a fél kör már nevetve, tapsolva, füttyögve ünnepel. Emily tekintete találkozik az enyémmel. Egy pillanatra sem mosolyog. Csak bólint. Egy valakinek nem tetszett a bemutatóm: Mike-nak.

– Te nem vagy normális! – csattan fel Mike, miközben úgy vágja be a felügyelői szoba ajtaját, hogy beleremegnek az ablakok.

Megáll előttem. A szeme villog, az állkapcsa megfeszül, mintha azzal próbálná visszanyelni a káromkodásokat. De nem bírja. Nem is akarja.

– Felfogod egyáltalán, hogy mit műveltetek odakint?! – sziszegi. A hangja már nem hangos, de annál fenyegetőbb.

Felállok a székből, és megadóan széttárom a karjaimat. Nem menekülök, nem védekezem. A hangom nyugodt, talán túl nyugodt is a helyzethez képest.

– Tudom. Megcsókoltam Maddie-t. Vállalom a következményeit.

Mike csak nevet. Az a fajta nevetés, ami mögött nincs semmi humor, csak elfojtott düh.

– Nem ezzel van baj! – csap a homlokára. – Pont a táborban tetted meg! A gyerekek előtt! A többiek előtt! Maddie a te mentoráltad, Blake! A fene essen beléd, ezt nem veszed észre?!

Megfeszülnek az izmaim. Ez a szó… „mentorált”... bántóan hivatalos. És annyira nem írja le, ami köztünk történt. Ami köztünk van.

– Tudom, mit akarsz ezzel mondani – felelem halkan. – És igen. Felfogtam, mennyire súlyos a helyzet.

Pár másodpercig csak némán bámul rám. Mintha várna valamire. Egy bűnbánó mondatra. Egy visszakozásra. De nem fogja megkapni egyiket sem.

– Blake… – kezd bele újra, most már kissé lassabban. – Ez nem csak rólad szól. Nem csak Maddie-ről. Ez a tábor jövője, a hitelességünk, a gyerekek szülei, az iskola. Ha ez kiderül, ha bárki rosszul értelmezi…

– Nem értelmezik rosszul – vágok közbe. – Tisztán csókoltam meg. Nem zaklattam. Nem nyúltam hozzá titokban. Nem használtam ki. Tiszteltem. Sőt… azt hiszem, jobban tisztelem, mint eddig bárkit az életemben.

Mike elhallgat. Egy pillanatra megremeg a szája széle, aztán megdörzsöli a tarkóját. Nem tudja eldönteni, hogy komolyan mondtam, vagy vicceltem az előbb.

– Mi a terved? Hogy hazaviszed, és boldogan éltek, amíg…? Blake, ő tizenkilenc! Te meg harminckettő vagy! Ez itt nem egy film, ez a valóság. És rohadt sok embernek tartozol felelősséggel.

– Tudom, hány éves vagyok. És tudom, hány éves ő. De amikor két ember ilyen őszintén érez valamit… – elakadok. Mély levegőt veszek. – …akkor néha nem az számít, hogy mit mondanak a szabályok. Hanem hogy mit súg a szíved.

Mike grimaszol.

– Most komolyan, szívre hivatkozol? Ezt tanítjuk majd a gyerekeknek is? „Ha valakit megkívánsz, csókold meg a tábortűznél, leszarva minden következményt”?

– Nem kívántam meg – szögezem le. – Beleszerettem.

Csend állt közénk. Olyan sűrű csend, hogy hallani lehet az éjjeli tücskök neszét az ablakon túl. Mike csak áll, és a szemembe néz. Aztán leül. Megcsóválja a fejét.

– Te tényleg bele vagy esve.

– Teljesen.

Sóhajt. Felnéz rám. Most először nem a főnök, nem a szabályok embere ül velem szemben – hanem az, aki egyszer maga is volt szerelmes. Aki valószínűleg tudja, milyen az, amikor valakit már nem lehet nem szeretni.

– Rendben – morogja. – De akkor viseld a következményeit. Mert ez nem marad következmények nélkül.

– Fogom – bólintok. – Viszont minden percéért megéri.

Már mindenki elcsendesedett odakint, csak néha hallani egy-egy bagolyhuhogást vagy a fák közti szellőt. A lábaim alatt megnyikordul a deszkapadló, ahogy besétálok a faházamba. A fürdőszobából halk vízcsobogás hallatszik. Maddie éppen fürdik. Az illata már itt lebeg a levegőben – valami lágy, virágos sampon, és az a megmagyarázhatatlan, csak rá jellemző melegség, amit semmi más nem tud utánozni. A pára vastagon ül a levegőben, ahogy belépek a fürdőbe. A tükör bepárásodott, a fény szűrten verődik vissza a csempékről. Maddie ott áll a zuhany alatt, a fejét hátrahajtva mossa a haját, a víz végigcsorog a testén, amit csak a félhomály rejt el igazán.

Lassan, hangtalanul vetkőzöm le. Egyik ruhadarab a másik után csúszik le rólam, míg végül mezítláb lépek a csempe hidegére. Aztán a zuhanyfüggönyt félrehúzva mögé lépek. Maddie nem ijed meg. Nem hőköl vissza. Csak egy félmosollyal oldalra fordítja a fejét.

– Végre itt vagy – suttogja, miközben a víz végigcsorog a nyakán. A hangja tele van várakozással. Megkönnyebbüléssel.

A kezeimet a vállára teszem, majd előrehajolok, és megcsókolom. 

– Beszéltem Mike-kal – morgom az ajkai közé. – Még biztonságban vagyunk.

Maddie elhúzódik, a vízcseppek leperdülnek az arcáról, miközben felém fordul. A szemei nagyok és tiszták, a hangja meglepett:

– Komolyan?

– A lehető legkomolyabban – felelem, miközben újra megcsókolom. Most már erősebben. Ahogy elolvad a karjaimban, érzem, hogy ez a válasz is megnyugtatja.

A kezem a csuklóihoz siklik. Finoman megragadom, majd lassan a feje fölé emelem a karjait, és ott tartom. 

Közel hajolok a nyakához, és belesuttogom:

– Most pedig… szépen dalolsz nekem…

Érzem, ahogy elmosolyodik, de közben a lélegzete kissé kapkodóvá válik.

A másik kezem közben felfedező útra indul. A puncija forró, a vízcseppek utat vájnak az ujjaim alatt, és Maddie minden apró rezdülésére reagálok. Néha csak egy halk sóhaj, néha egy pici megfeszülés, de mindegyikből tudom: épp ott vagyok, ahol lennem kell. Maddie teste ívben feszül meg, ahogy az ujjaim felfedező táncba kezdenek a csiklóján. A víz, akár egy harmadik szereplő, lágyan siklik végig rajtunk, de most nem hűsít, hanem csak még inkább élesíti minden érintésem nyomát.

A száját nyögések szelik át – halk, reszkető hangok, amik belém marnak, és még inkább arra ösztökélnek, hogy ne hagyjam abba. Minden mozdulatom egy újabb remegést idéz elő benne. Az arca elvörösödik, a szemei lehunyva, a kezei még mindig a feje fölött, de már nem tudja visszatartani, amit érez.

Elveszek a hangjában.

Falni kezdem az ajkait – szenvedéllyel, éhséggel, de mégis gyengéden. A csókjaink olyanok, mint apró robbanások a csendben, forrók és mohók, mégis óvóak. Az ujjaim közben tovább kényeztetik, egyre mélyebb, lassabb ritmust követve, ahogy érzem, hogy már közel a határ.

Amikor a teste már nem bírja tovább, egyszerre omlik össze. Az izmai megremegnek, a csípője ívben feszül, majd elgyengül, a homloka a mellkasomra simul, és én megtartom. Megfordítom. A háta a mellkasomnak simul, és a teste olyan tökéletesen hívogató, hogy nem bírok magammal. Végigsimítok a csípőjén, majd a combján, ő pedig hátrahajtja a fejét a vállamra.

Belé hatolok, olyan keményen, hogy ő is felszisszen. A mozdulat egyszerre gyengéd és követelőző. Ő felnyög, a hangja tompán visszaverődik a párás csempékről. A keze a csempére simul, én pedig tartom őt. 

– Minden porcikádat akarom – suttogom a fülébe. – Minden pillanatodat. A félelmedet, a gyengeségedet, a vágyaidat.

Ő csak bólint. Nem szavakkal. A testével. A remegésével. Azzal, ahogy teljesen átadja magát nekem.

A mozdulataim gyorsulnak, mélyülnek, ahogy érzem, közeledünk. A teste hullámzik az enyémhez simulva, minden nyögése elcsúszik a vállamon. Már nem tudja visszatartani. És én sem.

– Maddie – mordulok a nyakába. –Azt akarom, hogy hangosan élvezz el, miután leveszem az ujjamat a csiklódról. Világos?

A fejét megfordítja, a szemeit résnyire nyitja, és a pillantása… Istenem, az a pillantás. Tovább játszom vele, és egyszer csak megfeszül, a fenekét vadul hozzám nyomja, aztán úgy élvez el, mintha villám csapott volna belé – az egész teste reszket és hullámzik a gyönyörtől.

– Ez az... – morgom a fülébe, miközben a teste még mindig reszket alattam. – Ilyen az én kis Maddie-m. Aki újra meg újra a karjaimban olvad el... és akivel soha nem tudok betelni.

Az egyik kezem még mindig a derekán, a másik végigsimít a punciján, és érzem, ahogy még mindig a gyönyör utórezgései rázzák. Lassan kihúzódom belőle, de az érintés nem szűnik meg. Még mindig övé vagyok. Még mindig benne lüktetek – még gondolatban is.

A csókot most nem szenvedélyből adom a nyakára, hanem valami mélyebb, gyengédebb érzésből. Valami olyanból, amit hangosan még nem mertem kimondani. Talán nem is tudnék.

– Maddie… – suttogom. – Tisztíts meg... kérlek.

Ő elmosolyodik, az arca rózsaszínes a gőztől és az előző percek feszültségétől. Nem válaszol. Csak mozdul. Lassan letérdel elém, a kezei gyöngéden csúsznak végig a farkamon. Aztán az ajkai felém közelednek, és gyengéden bekapja a farkamat. Ez már intim rituálé lett kettőnk között. Egy újabb bizonyíték, hogy ő az enyém, én pedig az övé – már nemcsak a testben, hanem lélekben is.

A víz tovább zuhog ránk, mint egy végtelen eső, és én csak állok, hagyom, hogy Maddie leszopja a farkamat, majd olyan intenzíven csinálja, hogy ismét elélvezek. Ezúttal a torkára, és olyan hangosan, hogy még a falak is beleremegnek.