22. A tornaszertári kalandok

Maddie

Magabiztos léptekkel hagytam el Blake faházát – a testemen még ott lüktetett az éjszaka emléke. Az arcomon valami pimasz, kielégült mosoly játszott, amit sem a reggeli harmat, sem a hűvösebb szél nem tudott lesöpörni. A többiek már az ebédlőben falatoztak, én viszont még jó félórával tovább lustálkodtam Blake mellett az ágyban… meztelenül, a takaró alatt, az ölelésében. Mintha egy másik valóságba kapaszkodtunk volna együtt, ahol nem volt múlt, sem jövő – csak mi ketten és a testünk nyelvén írt ünnepély.

Ahogy a kavicsos ösvényen ballagtam, minden egyes lépésnél sajgott valami bennem –egy-egy izom, vagy a lábam között a nőiességem. De istenemre mondom, ez a fájdalom… valójában gyönyörű volt. Olyan, mint amikor valaki annyira nevet, hogy belefájdul az oldala – mégis újra nevetne.

Nem volt egy perc nyugtunk sem, mióta a tábor előtt kiderült: együtt vagyunk. És őszintén? Nem is akartunk nyugalmat. Az egész este, az egymásba fonódásaink, a falak közé szorított nyögések, a lassú, majd egyre hevesebb csókok és szeretkezések... mind-mind egyfajta ünneplés volt. A mi lázadó, szenvedélyes ünnepünk. A felszabadulásnak és a szabadságnak az illata volt. Miközben közeledtem az ebédlő zsongása már messziről hallatszott. A tányérok csörgése, a vidám kacajok, és az a különös reggeli energia, amit csak egy alig pár órát alvó tábori társaság tud produkálni.

Ahogy beléptem, rögtön megéreztem a tekinteteket. Nem voltak tolakodóak, de páran gyanúsan méregettek – mintha azt próbálnák kitalálni, hol aludhattam. Vagy inkább: kivel. Bevallom jól esett most a középpontban lenni. Hiszen Blake nagyon jó pasi, és erre büszke voltam, hogy milyen jó párost alkotunk.

– Jó reggelt, drágám! – szólalt meg Jenna, miközben egy banánt hámozott lelassított mozdulatokkal, gyanúsan demonstratív stílusban.

Egyből leültem mellé, próbálva úgy mozdulni, hogy ne nyögjek fel nyilvánosan. A belső combjaim sajogtak, a derekam húzódott, és az egész testem tiltakozott a túl gyors mozdulatok ellen.

Jenna rám nézett, és elvigyorodott. Máris tudtam, hogy lebuktam.

– Óóó, Maddie, mi ez a finom kis reggeli szenvedés? Csak nem… izomlázad van? – kérdezte halkan, miközben úgy döntött, ideje ráharapni a banánra. Látványosan. A kis bestia.

– Edzettem. – vágtam rá, talán túl gyorsan.

– Aha. Gondolom, teljes testre ment a tréning – hajolt közelebb, és a szemével végigpásztázta az arcomat, majd a nyakamon lévő enyhe piros foltot. – Mondjuk elég exkluzív edződ lehetett, mert ez az izomláz nem terem csak úgy…

– Te most komolyan a nyakamon lévő semmi alapján diagnosztizálsz? – kérdeztem, de éreztem, hogy elpirulok.

Jenna csak kuncogott, és visszafordult a tányérja felé.

– Figyi, én támogatom a boldogságodat. Csak szólj előre, hogy ne akkor jöjjek vissza a mosdóból, amikor épp kifelé csempészkedsz Blake kabinjából mezítláb. – Majd megemelte a szemöldökét. – Tudod, elég árulkodó az a kis... reggeli ragyogásod.

Épp kortyoltam volna a narancslevemet, amikor majdnem félrenyeltem.

– Egyébként – folytatta kaján vigyorral – ha a következő napokban nem tudsz rendesen ülni, semmi baj. Szerzek neked egy úszógumit.

– Jenna! – suttogtam, de a hangom már-már nevetésbe fordult. – Te pokolian gonosz vagy.

– Tudom, köszi. De legalább jól szórakozom. És te is, úgy látom. Vagy inkább... úgy észlelem, hogy te igenis élvezted a hancurt.

Megcsóváltam a fejem, de a szám sarka megrezdült. Persze, hogy élveztem. Minden egyes lépéssel, minden ülés váltásnál... Blake szerelme ott lüktetett a csontjaimban. Bármennyire is piszkált Jenna, tudtam, hogy örül nekem. Nekünk. Mert amikor egy barátnőd látja, hogy végre nem csak eljátszod a boldogságot, hanem megéled – akkor még az is megbocsátható, ha egy banánnal játszva analizálja a szexuális életed.

Jenna hirtelen még közelebb hajolt, annyira, hogy éreztem a parfümjét –Dior, amit előszeretettel használt. 

– Rajta is látszik a kielégültség… Hmm… vajon mit műveltél vele azon az éjszakán? – suttogta sejtelmesen, majd pajkosan felkuncogott.

Elnevettem magam, és játékosan karon csaptam.

– Jenna!

– Na, csak ne játszd a szentet – horkant fel halkan, majd a fejével biccentett az ajtó felé. – Mert az a pasi úgy sétál ide, mint akinek az ágyban hagyták a lelkét is…

Odafordultam, és azonnal megláttam Blake-t. Olyan laza és céltudatos léptekkel vonult végig az ebédlőben, mintha pontosan tudná, hogy minden szem rá szegeződik – vagy épp ránk. Sötét pólót viselt, ami kiemelte a vállait, és a nedves hajából néhány tincs az arcába hullott, mintha csak most jött volna a zuhany alól. A bőre még napcsókolta volt az előző napi edzéstől és az a kis félszeg mosoly… az az öntudatos, buján elégedett görbület a száján… Megőrülök érte.

Hát persze, hogy Jenna kiszúrta rajta is.

A tekintete végigsöpört a termen, mintha keresne valamit – vagy valakit. Aztán... rám talált. Abban a pillanatban megfagyott minden bennem. A beszélgetések zaja elhalkult, az evőeszközök zörrenése tompává vált. Csak a szívem dobogását hallottam. Hangosan. Talán túlságosan is hangosan.

Mintha a testem elárulná minden titkunkat. Nem kellett semmit mondania. Az a nézés… mintha azt mondta volna: Tudom, mit tettünk. És azt is, hogy újra akarod.

– Te jó ég… – súgta Jenna a fogai között. – Ha még egy másodpercig így néz rád, esküszöm, felállok, és kikiáltom: „Kérem szépen, ezek ketten múlt éjjel meghágták egymást úgy, ahogy a romantikus regényekben soha nem merik leírni.”

– Csitt már… – morogtam, de a mosolyom elárult.

Blake eközben megállt az asztalunk mellett.

– Jó reggelt, hölgyeim. – A hangja mély volt, rekedtes, és pont olyan, mint az éjszaka, amiből most ébredek. – Kaphatok egy helyet?

– Csak ha nem fáj leülnöd – vágta rá Jenna, mire én megint megcsaptam a karját.

Blake kuncogott. A vállát megvonta, majd leült mellém, olyan közel, hogy megéreztem a bőrén a friss tusfürdő illatát, keveredve valami földes, férfias illattal, amitől még mindig bizseregni kezdtek a combjaim.

Lassan felém fordult.

– Jól aludtál, Madeline? – kérdezte halkan, csak nekem, és ahogy a nevemet ejtette… olyan volt, mintha egy buja varázsige lenne.

Nem válaszoltam azonnal. Inkább csak ránéztem, hosszan.

– Nem is tudom... alvás volt az? – kérdeztem vissza, egy félmosollyal.

Ő pedig csak felnevetett, és a kezét a combom alá csúsztatta az asztal alatt. A mozdulat finom volt, rejtett… de tőle még így is őrjítő. A többiek nevetgéltek, beszélgettek. Az élet ment tovább. De én… én belül remegtem a szerelem érzésétől, és a boldogságtól. A mámoros, kéjesen vibráló pillanatot Emily hangja vágta ketté, mint egy hirtelen jött nyári zivatar, ami akkor csap le, amikor a legédesebb napsütésben sétálsz.

– Jó reggelt, táborozók! Felügyelők! Vezetők! – harsogta energikusan, miközben kecsesen fellépett az ebédlő sarkában álló pódiumra. Úgy állt ott, mintha épp Oscar-díjat készülne átadni. – Örömhírt hoztam eme reggelen!

A kanál megállt a levegőben, minden beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Mindenki rá figyelt – de legfőképp azokra a szavakra, amiket következőnek mondott.

– Szeretném bejelenteni, hogy… hivatalosan is elindítom a Tehetségkutatót! – mondta csillogó tekintettel, mire a teremben egyszerre pattant fel több kiáltás, füttyszó és taps. – A show pedig 7 nap múlva kezdődik!

Nekem konkrétan leesett az állam.

– De ne csüggedjetek! – emelte fel a mutatóujját, mint aki már most számít a pánikreakciókra. – A tábor idejét is meghosszabbítottuk a hatalmas sikerre való tekintettel! Sőőőt! – itt már szinte énekelt – Az utolsó három napotokat az önkormányzat támogatja, így ingyen lehettek a táborban!

A teremben ekkor felrobbant a hangulat.

Nevetés, kiabálás, ölelések…én pedig azonnal Blake-re néztem, és ő is rám pillantott. Abban a pillanatban, valami különös, forró bizsergés futott végig a gerincemen.

Aztán halkan, alig hallhatóan, de kajánul elvigyorodott, és ennyit mondott:

– Akkor úgy tűnik… még nem szabadulsz tőlem.

– Dehogyis akarok. – feleltem, miközben a szívem hangosabban kezdett dobogni.

Még több nap itt. Még több reggel mellette. Még több csók a fák árnyékában. Még több titkos pillanat az ebédlő asztalon, hevesen szeretkezve egymással.

Annak ellenére, hogy egyre több időt kaptunk együtt… én elkezdtem kerülni őt. Nem durván, nem látványosan. Csak… épp annyira, hogy felébredjen benne a vadász. Mert én imádom felhúzni Blake-t. Imádom, amikor a homlokán megfeszül egy ér, amikor a szeme sötét árnyalatot ölt a düh és vágy határán. Amikor a testbeszéde azt üzeni: „Ha még egy kicsit húzod az agyam, esküszöm, itt és most leteperlek.”

Azt akarom, hogy küzdjön értem. Hogy ne vegyen természetesnek. Hogy újra és újra akarjon. A könyvtárban ültem, épp egy régi regényt lapozgattam. Egyik lábam átvetve a másikon, ujjaim között kávéspohár, hajam feltűzve. Teljes nyugalomban voltam… legalábbis látszólag.

Aztán megéreztem a jelenlétét.

Mintha az aurája pár fokkal melegebbé tette volna a levegőt körülöttem. Blake lassan, célirányosan közeledett, majd minden szó nélkül leült mellém. Oldalról nézett rám, olyan tekintettel, ami azt súgta: Nem úszod meg.

De én csak becsuktam a könyvet.  Felálltam és elmentem. Mögöttem egy alig hallható, rekedtes felmordulás hallatszott, amitől kirázott a hideg.

Ó igen… máris működött.

Este sem volt másképp. A faház sötétjében összebújtunk, de én hátat fordítottam neki. Szó nélkül, mintha csak aludni készülnék. Ő pedig… nem szólt egy szót sem. Csak megmozdult. A karjával átfogta a derekamat, lassan és határozottan. Az egész testemmel éreztem, ahogy az ágyékához húz. Ami kemény, és lüktető volt a vágytól. 

Úgy tartott, mintha a tulajdona lennék. Mint egy titkos kincs, amit nem akar kiengedni a markából. Mintha azt mondaná: „Játssz csak, Maddie… de én nem engedlek.”

Én pedig belül mosolyogtam. Ez a kis játszma, amit elindítottam, engem is megperzselt. Minden érintés, amit megvontam tőle, bennem is vágyat gerjesztett. De nem számított. Mert minél jobban gyötörtem, annál édesebb volt a tekintete. És annál veszélyesebb lett a csend, ami körbevett minket.

Másnap reggel a sportszertárban tettem-vettem, a poros jógaszőnyegek és labdazsákok között. Az ablakokon még alig szűrődött be fény, de a nap már épp elég meleget küldött be ahhoz, hogy a tarkómnál pár tincsem a bőrömre tapadjon. Épp lehajoltam, hogy elérjem a baseballkesztyűket tartalmazó dobozt, amikor megszólalt a mobilom. Nem kellett a hátsó farzsebembe nyúlnom, hogy tudjam ki keres. Blake egész reggel ott ólálkodott körülöttem. Az ebédlőben, a verandán, a reggeli megbeszélés alatt… próbált beszélni. Próbált a szemembe nézni. Próbált kérdezni. Én meg mit csináltam? 

Lábujjhegyre álltam. Egyetlen, lassú, puha csókot nyomtam a szájára. Aztán szó nélkül kiléptem a faház ajtaján. Nem volt több, mint három másodperc. De annál jobban felperzselte. 

Azóta őrjöng.

Nem nyíltan, de érzem. A tekintetét. A ki nem mondott szavakat, amik ott izzanak a nyelve alatt. Érzem az egyre türelmetlenebb energiát körülötte. Letettem a kezemben lévő zsákot, és a mobilomra néztem. Nem vettem fel. Csak mosolyogtam. Egy pillanatra minden elcsendesült. Csak a polcok közti apró motoszkálás hallatszott tőlem. Aztán…léptek.

Eltökélt, lassú lépések az ajtó előtt. Éreztem őt. Az aurája vastagabb lett a levegőnél. Sűrű, forró energia lengte körbe a helyiséget, még mielőtt belépett volna. A hátam borsódzott, a tarkóm bizseregni kezdett. Blake lesz az, túl jól ismerem őt. A lépéseit, a lassú közeledését, azt az enyhén türelmetlen szusszanást, amit csak akkor hallat, amikor elhatározott valamit. És most… nagyon is elhatározott valamit.

A sportszertár ajtaja résnyire nyílt, és ott állt. A fény hátulról világította meg, így az arca egy része árnyékba borult, de a szeme… az villogott.

– Keresel valamit? – kérdeztem, mintha nem tudnám, miért jött.

A kilincs hangosan nyekkent, amikor Blake becsukta mögöttünk az ajtót. A fény szinte azonnal kiszökött, csak egy régi ablakon átszűrődő porsugarat láttam, ahogy megremeg a levegőben. Bent álltunk, szorosan egymás mellett, körülöttünk poros szekrények, összeszórt labdák, eldobott bóják. A hátam a hűvös falnak feszült, és ahogy Blake közelebb lépett, a testéből áradó hő szinte átütött rajtam. A levegő megváltozott. Sűrűbb lett. Nehezebb. Minden mozdulat lassabb, forróbb, pontosabb.

– Tudod, mennyire kiborítasz? – morogta halkan, de a hangja… rekedt volt. Kéjes és veszélyesen mély.

– Hányszor mondod még ezt…? – próbáltam játékosan felelni, de a hangom elcsuklott. Mert közben éreztem a mellkasát az enyémnek feszülni, a kezét a csípőmön, az ujjait, amint belém markolnak. És éreztem… őt. Ahogyan lent lüktetett, keményen. Egyenesen nekem feszülve.

–Addig, amíg végre te is kiborulsz. – És ekkor lesmárolt.

A csókja olyan volt, mintha hónapok óta tartogatta volna magában. Durva volt, követelőző, forró. A nyelve betört, ízlelte a számat, a hajamba markolt, és már nem volt visszaút. A testem magától mozdult. A combjaim széttárultak, a csípőm feszülten simult az övéhez, és minden érintésbe beleremegtem.

– Blake… – ziháltam, de már késő volt. Felkapott, és a hátsó polc mellé tolt. Az egyik kosárlabda lepottyant valahonnan, de nem érdekelte. A keze már a pólóm alatt járt, a mellemen, az ujjai megkeményítették a bimbót, és úgy nézett rám, mint aki tulajdonát veszi birtokba.

– Húzd le a nadrágod. – A hangja nem kérés volt. Parancs.

És én megtettem.

Lerúgtam magamról a sortot, a bugyim is lecsúszott a bokámig. Blake a falhoz nyomott, letérdelt elém, és mielőtt bármit mondhattam volna, már megéreztem a nyelvét a csiklómon. Felsikoltottam az érintéstől. Aztán egyre erősebben kezdett nyalni. A nyelvével játszott velem, az ujja közben belém csúszott – két ujj, mélyre, sikamlósan.

– Ne… ne csináld…– nyögtem, de a csípőm elárult. A kezem a fejébe markolt, többért könyörögtem, és a combjaim remegni kezdtek.

A férfi nyelve a csiklómon volt, az ujjai bennem mozdultak, én pedig egyre gyorsabban közeledtem a csúcs felé.

– Blake, el fogok menni… még… egy kicsit még…

Abban a pillanatban megtette. Egyetlen durva, nedves, cuppanó mozdulattal rátapadt a csiklómra, közben az ujjait még mélyebbre nyomta – és elvesztem.

Az orgazmus megrázott. A testem beleremegett, a puncim rángott az ujjai körül, a csiklóm lüktetett, és minden egyes nyögésem hangosan visszaverődött a fém polcokról. Blake lassan felállt, megnyalta az ajkait, majd megfogta az államat, és belenézett a szemembe.

– A sportszertár hivatalosan is a kedvenc helyem lett.

Én pedig nem hagytam annyiban. Ez bosszúért kiált.

– Azt hiszed, ezzel elintéztél? – ziháltam, miközben a térdeimre ereszkedtem előtte. A hangom még reszketett az orgazmustól, de már vágytól vibrált. – Tévedsz.

A nadrágja sliccéhez nyúltam, és lassan lehúztam a cipzárt. A kezem alig remegett, de a szívem a torkomban dübörgött. Blake szeme kitágult, izmai megfeszültek, és nem szólt semmit. Csak figyelt. És hagyta, hogy én irányítsak. A boxer anyagán már keményen feszült a férfiassága, és mikor lehúztam, végre kibontakozott. Feszes, forró, és már csak rám várt.

– Maddie… – nyögte halkan. – Ha most…

– Semmi „ha most”. Csak élvezd – És bekaptam.

A nyelvem körkörösen mozdult, lassan, egészen a tövétől a hegyéig, majd vissza. Éreztem, ahogy remeg. A combján pihentek a kezeim, az ujjaimmal tartottam, miközben mélyebbre vettem, és aztán visszahúzódtam. A reakciója? Egy halk, elhaló káromkodás. A keze a hajamba markolt, de nem irányított. Hagyta, hogy játsszak vele. Hogy őrületbe kergesse a saját testét az én nyelvem alatt.

– Maddie… basszus… – zihálta.

Éreztem, hogy átvette az irányítást, majd elkezdte dugni a számat. A makkját körözve nyaltam végig, majd mélyebben engedtem be a számba, és közben a kezem a tövénél dolgozott, ritmikusan, nedvesen, precízen. Közben felpillantottam rá, Blake pedig teljesen elveszett a tekintetemben.

– Istenem… még egy mozdulat, Maddie… még egy és…

Egy hosszú, mély szopással felgyorsítottam, és ekkor elélvezett. A hangja elhalt, amikor a számba spriccelt, remegett, a combja rángott, és én nem álltam meg. Minden cseppjét magamba vettem. Az utolsó remegésig ott tartottam, ízleltem, uraltam.

Amikor végre elengedett, kipirultan nézett rám, szinte alig állt a lábán.

– Te egy gyilkos vagy – lehelte.

Felálltam, letöröltem az ajkam sarkát.

– Nem, Blake. Én vagyok a meccs vége. És mindig én nyerek.

Elégedetten léptem ki a tornaszertárból, a testem lüktetett. A térdem még mindig enyhén sajgott a kemény padlótól – de valahogy még ez is izgató volt. A szám sarkában kéjes mosoly bujkált, és ahogy finoman letöröltem azt a kis maradványt, ami emlékeztetett az elmúlt percekre, egy pillanatra sem jött zavarba a lelkem.

Sőt… még csak most kezdtem élvezni igazán.

Blake a nyomomban loholt. Épp a pólóját gyűrte vissza a nadrágjába, a haja kócos volt, az arca kipirult. Félre kellett néznem, hogy ne nevessem el magam – úgy festett, mint aki most ébredt fel egy édes rémálomból. Megigazítottam a hajam, majd ránéztem. Egyenesen a szemeibe. A tekintete még mindig ködös volt, vad és megdöbbentően férfias. A mellkasa lassan emelkedett, mint akinek nem csak a testét, hanem az elméjét is megérintették.

– Hmm… ez elég jóra sikeredett, drágám… – duruzsoltam, és egészen közel hajoltam hozzá. A hangom selymes volt, huncut, és pontosan úgy szőtte körbe, mint egy pókháló.

Ő lehunyta a szemét egy pillanatra. Talán, hogy összeszedje magát. Talán, hogy ne rohanjon vissza velem újra a sötétbe.

– Mi a véleményed? – kérdeztem pimaszul, az ujjammal végigsimítva a karján, ahol még ott volt a libabőr.

Blake lassan kinyitotta a szemét.

 – Ha ez a bosszúd, akkor könyörgöm, ne béküljünk ki túl hamar.

Aztán felém hajolt… és egy gyengéd, forró csókot nyomott a homlokomra. Egy pillanatra minden megállt bennem. A gondolatok, az adrenalinszint, a testem színes-lüktető emlékei. Csak az a meleg, puha érintés maradt. Az ő ajka a homlokomon.

Másnap este a táncterem padlója alattam halkan nyikorgott, amikor megálltam középen. A fémrudak tükröződtek, a hatalmas üvegfalon túl már lemenőben volt a nap. Blake a sarokból figyelt – pólója felgyűrve, ujjai keresztbefonva a mellkasán. Tekintete... sötét volt. Feszült. Veszélyes.

– Mi ez a nézés? – kérdeztem nevetve, de a hangom bizonytalanabb volt, mint szerettem volna. A pillantása ugyanis nem volt játékos. Az éhség izzott benne.

Blake lassan elindult felém. Minden lépése tompán visszhangzott.

– Emlékszel a sportszertárra? – kérdezte halkan.

– Melyik részére? – vágtam rá pimaszul, de már éreztem, hogy bajban vagyok.

Mert Blake hirtelen megragadta a derekam, és a tükör előtti falnak tolt. A hátam halkan csattant az üvegen, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

– A részre, ahol letérdeltél elém. Aztán az édes kis nyelveddel kicsináltál.

A következő pillanatban felnyúlt a szoknyám alá, és félrehúzta a bugyim. Olyan durván, és hirtelen, hogy alig kaptam észhez. A combjaim megremegtek, ahogy ujjai a forró, nedves puncimhoz értek. Egyetlen mozdulat, majd megérintette a lüktető csiklómat.

– Most én jövök, Maddie. És nem fogom finoman csinálni.

– Blake… ez… ez nem… – próbáltam szólni, de akkor már térdre kényszerített. A kezemmel a padlóra támaszkodtam, a homlokom a tükörnek dőlt. A szoknyám felcsúszva, a bugyim félrehúzva, a puncim kitárulkozva neki.

Blake ujja keményen csúszott belém, egyetlen mozdulattal, míg a hüvelykujja a csiklómat dörzsölte, gyorsan, körkörösen. Én pedig felsikoltottam.

– Úristen… ne állj meg… ne… – nyögtem, miközben a csípőm magától mozdult, ráfeszülve az ujjára.

A tükörben láttam magunkat: én, remegve, szétnyílva előtte. Ő, fölém hajolva, szabad kezével a hajamat markolva. És közben az ujja... csak pumpált. Nem csak úgy, hanem szó szerint megdugott vele. Folyamatosan nyöszörögtem az égető vágytól, a közelgő érzésektől. A csiklómat szinte morzsolta, miközben két ujjal már bennem dolgozott, egyre gyorsabban, erősebben. A puncim cuppogott, a nedvem lecsorgott a combomon, a térdeim megremegtek.

– Azt akarom, hogy térden könyörögj – súgta Blake a fülembe. – Ordíts. Mondd ki, mit akarsz.

A szemeim könnybe lábadtak a közelgő gyönyörtől.

– Szeretném…. Ha… Úristen, szét fog robbanni a puncim!

És akkor elélveztem. 

A testem összerándult, a csiklóm vadul lüktetett Blake ujja alatt, a hüvelyem ráfeszült az ujjaira, a hangom betöltötte a próbatermet. A padlón remegtem, a tükör bepárásodott, a csípőm még rángott utólag is.

Blake lassan kihúzta az ujjait. A hátamra simított.

– Ha legközelebb próbálkozol… jusson eszedbe ez a pillanat.

Én lihegve néztem vissza rá.

– Te szemét…–de az ajkaim mosolyra húzódtak a kielégüléstől, mert bármennyire is haragdtam rá, imádtam amit velem művelt.

De ezzel még nem érte véget. Azt parancsolta, hogy feküdjek le a földre. A nyakam már bizsergett a gondolattól is:

– Hátradőlsz, szétteszed… és nem könyörögsz. Csak tűröd! Világos?

A szemem kitágult, amikor ő letérdelt elém. Megragadta a lábaimat, széthúzta, és közéjük fészkelte a fejét. Aztán egy lassú, mély nyelv mozdulattal végignyalt az amúgy is meggyötört puncmon. A csiklóm már vörösen duzzadt, és azonnal összerándultam már az első érintésnél. 

– Úristen… Blake… még nagyon érzékeny vagyok…

– Nem érdekel – felelte, miközben a nyelve körkörösen játszott velem. – Most én játszom veled.

Ezúttal a puncimra tapadt, a nyelve fel-le és oldalra mozdult, néha gyorsan, néha elnyújtottan. Aztán az ujjaival széthúzta az ajkakat, még jobban feltárva a forró, remegő kis pontot, amitől újra és újra felsikoltottam.

– Blake… basszus… nem bírom… elmegyek újra… –ziháltam, miközben erősen belemartam a férfi hajába.

– Akkor tedd. Addig nyalok, míg elájulsz, vagy sírsz a gyönyörtől.

A csiklómmár őrülten lüktetett, ő pedig mohón rászívott a nyelvével, én pedig már nem bírtam visszatartani a kitörni készülő kéjt.

– Blake, IGEN! –abban a pillanatban spriccelni kezdtem. Egy második orgazmus. Folyamatosan, hullámokban, és tényleg az ájulás határán voltam.

Blake pedig még egy darabig nyalakodott rajtam, majd elégedetten felém hajolt. 

– A következő próbán ne hozd a bugyidat. Ma csak útban volt.

Egy kezemen sem tudnám megszámolni, hány ilyen szexuális kalandom volt életem során. Pontosabban: egy kezemen se kell. Mert igazából… nulla. Oliver sosem volt ilyen. Soha nem nézett rám úgy, mintha én lennék minden, amit valaha akart. Nem simított végig rajtam úgy, mintha a testem minden ívét kívülről ismerné. Nem csókolt meg úgy, hogy beleremegjek.

Blake viszont… ő más.

Ő minden porcikámmal érezteti, hogy élek. A nyelve, az ujjai… mintha az ördöggel kötött volna alkut, hogy tudja, pontosan hova kell nyúlnia, mit kell súgnia, hogyan kell belém temetkeznie, hogy sose akarjam elfelejteni. Ahogy rám néz közben…

A pillantása egyszerre könyörtelen és gyengéd. Pokol és menny egy szempillantás alatt. Amikor rám néz, megszűnik körülöttem a világ. Csak én vagyok. Csak ő. Csak ez az őrjítően gyönyörű és veszedelmes kettősség. És tudom, hogy nem szabadna ennyire elvesznem benne. De nem érdekel. Mert Blake az első, akihez nem csak a testem vágyik. Hanem a lelkem is.