23. A válogatás

Blake

Nem tudom, pontosan mikor veszítettem el a türelmem. Talán a harmadik krumplinál. Talán akkor, amikor Maddie felnevetett valamin, és a hangja úgy vibrált, mintha a combom belsejét simogatná. Talán akkor, amikor megláttam, ahogy a nyelve hegyével megnyalta a szája szélét, miközben hámozott. De igazából már napok óta így volt ez. A testem feszült, a nadrágom alatt forrtam. És most... most egyszerűen nem bírtam tovább.

– Kéne még egy fokhagyma – mondtam, csak hogy megszólaljak. Hogy valahogy ne csak bámuljam a fenekét.

– A spájzban van – felelte, de nem mozdult. 

A kis szemtelen. A késem koppant a pulton, majd megragadtam a derekánál, és magam felé fordítottam. 

– Ha most megcsókollak, nem fogom tudni abbahagyni – figyelmeztettem.

Maddie szélesen elmosolyodott, és tudtam, hogy benne van a játszmában. 

– Akkor ne csókolj meg… – suttogta. 

Most komolyan felingerelt ez a csaj? Vajon tudja, hogy mit vált ki belőlem? Nem bírtam tovább: előrehajoltam, és a száját faltam, úgy, ahogy már órák óta vágytam rá. Vadul, mélyen, zihálva. A kezeim a derekára siklottak, majd a fenekére, és a combjai közé álltam.

Felkaptam, majd a pultra ültettem. A felsője már félrecsúszott, én meg csak morogtam a nyakába:

– Megőrjítesz, Maddie.

– Akkor csinálj velem valamit – nyögte. – Valamit, amitől még napok múlva is remegni fogok.

Aztán fogtam magam, és az egyik kezemmel benyúltam a lány bugyija alá. Istenem, már megint mennyire készen áll rám! Elkezdem simogatni a lüktető punciját, miközben ő hangosan nyögdécsel. Sose tudom megunni ezt a hangot. Még mindig égett a bőröm Maddie érintésétől, de az ajtócsapódás után egyetlen pillanat alatt szétfoszlott a varázs. A francba!

Megjött Marie, a konyhafőnök. Miért pont most?

– Siess! – suttogta Maddie, miközben leugrott a pultról, és felszedte a bugyiját a földről. Láttam, ahogy megremeg a térde, miközben gyorsan felhúzza magára a fehérneműt.

A nadrágom gyanúsan feszült, szóval gyorsan a mosogatóhoz léptem, és elkezdtem a maradék krumplit mosni. Teljesen feleslegesen, de legalább taktikai pozíció.

– Sziasztok! Látom megy a munka serényen! – hallottuk Marie hangját, ahogy belépett.

Ránéztem Maddie-re. Ő már újra a földön állt, mintha mi sem történt volna, és összeszedett, ártatlan mosollyal válaszolt:

– Igen, minden a tervek szerint.

Hazudott, mint a vízfolyás, és még csak meg sem rezzent a szempillája. Imádtam érte.

– Igen… készülünk a… – kezdtem bizonytalanul, mert az eszem még mindig ott volt a combjai között. A szívem zakatolt, a szám kiszáradt, és hirtelen lövésem sem volt, mi a jó francot akartunk főzni.

– Krumplisaláta lesz, Blake – vágta rá Maddie higgadtan, majd rám nézett, és… kacsintott.

Ez a csaj egyszerűen megőrjít.

– Kiváló. Az a gyerekek egyik kedvence – bólogatott Marie. – Örülök, hogy ennyire... együttműködtök.

Ó, ha tudná, mennyire…

– Persze. Mi mindig… jól kijövünk – nyögtem ki. A kezeim még mindig remegtek, ahogy próbáltam nem belegondolni, hogy két perccel ezelőtt Maddie lábai között simogattam.

Na jó, ne gondolj rá. Ne gondolj rá!

Marie előkapta a mappáját, és belekezdett valami beszámolóba a következő heti ételekről, de én csak bólintottam automatikusan. A szemem Maddie-n volt. Ahogy látszólag ártatlanul a zöldséget hámozza, miközben minden második mozdulata szándékosan érzéki. Az ujjai finoman siklanak a zöldséghámozón… mintha csak a férfiasságomon csúsznának végig újra…

Maddie észrevette, hogy figyelem, és egy apró mosolyt villantott felém. Olyat, ami nem azt mondta, hogy „jó volt”, hanem azt, hogy „folytatjuk. Még ma. És nem leszek kegyes.”

A kés megcsúszott a kezemben. Csak egy kicsit. De elég volt, hogy rájöjjek:

Ez a nő veszélyesebb, mint ez a kés a kezemben.

Éppen a tábortűznél ültem, amikor a parázs vörös szikrái szálltak az égbolt felé. A többiek már szedelőzködtek, pillecukros zacskók zizegtek a kezükben, a háttérben halk nevetések és cipőkopogások keveredtek a tücskök ciripelésével. Maddie a túloldalon ült le. Pont szemben velem. Jenna mellett helyezkedett el, és valamin kacagtak. Úgy hajoltak össze, mintha egymás titkait ízlelgetnék. Maddie szeme csillogott, az ajka felfelé görbült… és nekem újra kiszáradt a szám.

Aztán valaki a kezembe nyomott egy üveg sört.

– Na, mi a helyzet? – kérdezte Mike, és letelepedett mellém. Oldalra fordítottam a fejem, és biccentettem. Belekortyoltam az italba, de közben tovább figyeltem Maddie-t, ahogy egy tincset a füle mögé simított.

– Semmi, csak a szokásos…– felelem egykedvűen.

– Holnapután jönnek ellenőrzésre – mondta Mike halkan. A hangja száraz volt, céltudatos. – Vissza kell fognod magad. Ha érted, mire célzok.

Persze, hogy értettem. Maddie-re gondolt.

– Vágom. Kerülnöm kell… – sóhajtottam, és újra belekortyoltam az italba. A sör most keserűbb volt, mint előtte. 

– Csak huszonnégy óráról van szó. Utána azt csinálsz, amit akarsz. De addig... te vagy a példa. Te vagy a felnőtt. – Mike nem csóválta meg a fejét, nem ítélkezett. Csak emlékeztetett.

– Értem – sóhajtom, és egy jó nagyot húzok a sörből. Az alkohol lassan a fejembe száll, de most nem érdekel. Talán jobb is így.

A tekintetem Maddie-re siklik. A nevetése könnyed, csilingelő, betölti a teret, de az én testemben tompa dörömböléssé válik. A keze Jenna karján pihen, a lába veszélyesen közel a másik lányéhoz.

Huszonnégy óra.

Ennyit kell kibírnom. De most… az örökkévalóságnak tűnik.

Egy kis ideig még ott ültem, majd meguntam a többieket. A pillecukros zacskók eltűntek, ahogy a többi is. Most csak Maddie ült a farönk szélén, a tűz fényében, mezítláb, a térdét átkarolva. A haja arcába hullott, és a füsttől kissé rekedt hangon dúdolt valamit. Ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a faházba. Már épp indultam volna, amikor Maddie megállt előttem.

–Máris mész?–kérdezi kíváncsian.

– Nem kéne itt lennem – mondtam halkan.

Maddie felnézett. A szemei csillogtak. A szája sarka lassan, szinte kegyetlenül ívelt felfelé.

– Akkor miért vagy itt?

Nem válaszoltam. A kezem ökölbe szorult, és próbáltam higgadt maradni. Pedig legszívesebben lesmárolnám őt.

– Holnap ellenőrzés van – morogtam. – Mike figyelmeztetett.

– Akkor menj – suttogta. A hangja szinte gyengéd volt. De a szeme… az tűz volt.

Előre hajoltam. Éreztem a parfümjét, a bőrének sós, nyári illatát. Nem értem hozzá, de úgy volt ott közöttünk, mintha már egymásnak simultunk volna.

– Ne nézz rám így… – nyögtem, próbálva a hangomból kihúzni a remegést. De Maddie csak felvonta az egyik szemöldökét, és veszélyesen közel húzódott.

– Hogy? – suttogta. A hangja finom volt, de mögötte ott volt az a bizonyos árnyalat… az a határon táncoló csábítás, amitől a vér felforr az ereimben.

– Úgy, mint aki tudja, hogy… nem bírok ellenállni neki.

A válasza szemtelenül érzéki volt:

– Nem tudsz ellenállni?

A szemei belém martak. Tudta. Nagyon is jól tudta, hogy mit művel velem.

– Maddie... – mordultam halkan.

Aztán jött a végső döfés.

– Egyik fánál sem akarod? – kérdezte halkan, a hangja ártatlanul kíváncsi volt, de a szeme… tiszta pokol. Ujja végigszántott az alkaromon. Lassú, simító mozdulattal, mintha csak véletlen lenne. De nem volt az.

Megfeszült minden izmom.

– Ne kísérts – mondtam fogcsikorgatva, és odafordultam, szinte bele suttogva az arcába. – Nem vagyok szent. És ha még egyszer ilyen közel jössz, Maddie… nem lesz megállás.

Ő csak nézett. A tűz fénye megcsillant az arcán, a szemei elsötétedtek. És mielőtt válaszolt volna, egy pillanatra az alsó ajkát megharapta.

Meg akartam csókolni. Meg akartam dugni, és meg akartam simogatni.  De ő... csak elhúzódott. Lassan. Végigsimította a pólója szélét, és halk sóhajjal annyit mondott:

– Csak huszonnégy óra. Nem igaz?

A nap már lemenőben volt, de a kis tábori közösségi sátorban a reflektorok szinte színházi fényként szúrták át a poros levegőt. A színpad egyszerű volt, pár raklapból és egy vászonháttérből állt, mégis... ott fent állni most olyan volt, mintha egy világ körüli turnén lenne az ember.

Maddie jelentkezett. Természetesen. Mert ő mindig bátor. Ott álltam a hátsó sorban, karba tett kézzel, próbálva nem túl feltűnően bámulni őt, ahogy odalépett a mikrofonhoz. A haját lazán feltűzte, de néhány tincs kiszabadult, és az arcába hullott. Lábujjhegyen járt a kábelek között. Egy apró mosoly volt az arcán. Kicsit izgult. Láttam rajta.

Aztán… megcsúszott.

A bal lába alá valahogy bekerült a mikrofonállvány vezetéke. Egyetlen pillanat volt. Egy apró botlás. De ő teljes testtel kibillent. A lábai megremegtek, a térde csattant a színpad deszkáján, és nekem a gyomrom is összerándult. A következő másodpercben már ösztönből mozdultam, de nem mentem közelebb. Emily gyorsan a színpad szélére lépett. Letérdelt mellé, a mikrofont kicsatolta, és Maddie-hez hajolt. Pár szót váltottak, én nem hallottam. De a gesztusokból egyértelmű volt: Emily megkérte, hogy énekeljen. Hogy ne adja fel. Hogy ne hagyja, hogy egy apró botlás letörje a szárnyát.

Maddie bólintott, aztán lassan felállt. A térde poros volt, de nem izgatta magát ezen. Emily visszalépett. Maddie megigazította a ruháját, kifújta a levegőt, és megmarkolta a mikrofont. Aztán előre nézett.

Aztán megszólalt a zene.

“I'm sorry I'm here for someone else…I know this probably hurts like hell…”

A hangja…

Istenem.

Mintha minden, amit nem mondott ki eddig nekem, most ezen a dalon keresztül ömlene ki. A fájdalom. A lemondás. Az, hogy valakit várt – és nem jött.

Vagy jött… de túl későn.

Éreztem, ahogy a torkomban nő a gombóc. A levegő már nem mozdult körülöttem. Még a tücskök is elhallgattak. És amikor elérkezett a refrénhez…

“Even if you wanted me, I'm not yours tonight…”

A szemei lesiklottak rólam. Mintha... elengedne. Vagy csak ezzel böntet. Még sosem hallottam ilyen gyönyörűnek. És még sosem éreztem ennyire szarul magam. Mire végzett, az egész tábor állva tapsolt. Én nem. Nem tudtam mozdulni. Csak bámultam őt, ahogy meghajolt, lesétált a színpadról, és elhaladt mellettem. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetünk. Akkor tudtam, hogy nehezen fogom bírni nélküle ezt a huszonnégy órát.

A zsűriasztal előttem volt, a nevem aláhúzva a kis kartonpapíron, ahogy Emily-é is, és még két másik táborvezetőé. A hátam mögött a színpad még világított, de a sátor már csendes volt – a versenyzők visszavonultak, a közönség elvonult vacsorázni. Előttem egy lista. Nevek. Mellettük jegyzetek, pontszámok. A zene még visszhangzott bennem, és az a különös hang.

– Szerintem egyértelmű – mondta Emily, miközben lapozott a kis jegyzettömbjében. – Jenna. A hegedű-szóló tökéletes volt. Tiszta technika, hibátlan előadás.

A többiek bólogattak. Persze, hogy bólogattak.

– A lány majdnem profi szinten játszik – jegyezte meg Alex, a kreatív foglalkozások mentora. Ő jött ma hozzánk, hogy megnézze a többieket. – A taps is őt emelte ki.

– Nem vitatom – mondtam, és ujjaimmal az asztallap szélét kezdtem piszkálni. – De Maddie? Az, amit ő csinált… az nem csak előadás volt. Az érzés volt. Valamit elmondott. A közönség levegőt se vett.

Emily oldalra döntötte a fejét.

– Megható volt, igen – válaszolta higgadtan. – De nem volt minden hang a helyén. Nem is próbálkozott díszítésekkel. Őszinte volt, de egyszerű.

Pont ez volt a lényeg. Ez volt benne a gyönyörű. De nem mondhattam. Nem lehettem elfogult. Pedig a gyomrom még mindig görcsben volt attól, ahogy elesett. Attól, ahogy felállt. Attól, ahogy engem nézett, amikor a refrénhez ért.

A nevét újra végigsimítottam a listán. De legalább az első tízbe… kerüljön be.

Emily kihúzta Jennát elsőnek. A többiek le is pecsételték. Aztán szépen, sorban teltek meg a nevek.

Kilenc.

Csak kilenc.

Az utolsó helyért volt egy kis vita. Két név között ingadoztunk. És én… én akkor szóltam közbe.

– Maddie – mondtam.

Csend. Egy pillanatig. Aztán Emily lassan bólintott.

– Rendben. Legyen Maddie a tizedik.

Ó, egek! Köszönöm! Nem mutattam, de a mellkasom szinte összeszorult a megkönnyebbüléstől. Nem kellett elsőnek lennie. Nem most. De bekerült. És ez... nekem sok mindent jelentett.

Pár nap múlva folytatódik a nagy show. A válogatás lezajlott, a reflektorfény már csak a legjobbakra vetül – köztük Maddie-re. Most, hogy lekerült rólam a zsűri nyomása, kisurrantam a színfalak mögé, és magam mögött hagytam a szponzorlogós hátteret, a mikrofonokat, a harsány nevetéseket. A backstage egyik félreeső sarkában rágyújtottam egy cigire. Még mindig nem szoktam vissza rendesen – vagyis... talán soha nem is szoktam le igazán. Maddie miatt próbáltam. 

Fájt nézni őt ott fent, miközben tudom: a kezem nem érhet hozzá. A hangja betölti a termet, de nekem nem súgja halkan a fülembe, hogy szeret. Rettenetesen hiányzik. A reggelek vele kezdődtek. Az az apró nyögés, amikor kócos hajjal rám dobta a karját, mint egy álmos kismacska. A reggeli kávé illatba keveredő bőrének illata… Istenem, úgy hiányzik, hogy fizikailag fáj. Most itt ülök, egy elhagyatott műanyag széken, cigivel a kézben, és azt próbálom elhitetni magammal, hogy ez így van rendjén. Hogy megéri.

Mert tudom, mi forog kockán. A média szeme rajtunk. A stáb minden mozdulatot rögzít. Egyetlen csók, egyetlen összefonódó ujj – és máris címlap vagyunk, botránycikkekkel és kérdésekkel, amelyekbe Maddie beleroppanna. Tudom, mit vállaltunk. De attól még rohadt nehéz. Csak egy vigaszom van. Hogy látom őt a színpadon. Hogy ott van, fényben úszva, miközben előttem énekli ki a szívét.  Amikor ránézek, van az a pillanat – csak egyetlen másodperc, amit senki más nem vesz észre – amikor rám emeli a tekintetét, és elmosolyodik.

Nem kell kimondania. Tudom, hogy nekem énekel.

Vacsoraidő.

Úgy hallottam, ma este chilis bab kerül az asztalra – a tábor legendás fogása. Marie minden évben legalább kétszer megfőzi, és amikor ez megtörténik, szó szerint sor alakul ki a pult előtt. Van, aki azt mondja, nem is a tábor miatt jön vissza évről évre… hanem a chilis bab miatt.

Amint belépek az ebédlőbe, azonnal arcon csap a jellegzetes illat. A csípős fűszerek keverednek a főtt bab földes melegével, megbolondítva egy leheletnyi fokhagymával. Összefut a nyál a számban, de mire a hasam megkordulna, valami sokkal intenzívebb érzet fog el. Valami, amit nem lehet megfőzni vagy megfűszerezni. Valami, amit csak ő képes kiváltani.

Naná, hogy Maddie-ről van szó.

Ott áll a sor végén, háttal nekem, egy hófehér, nyári ruhában, ami éppen csak combközépig ér. A szövet játékosan lebeg a lábán, mintha tudná, hogy figyelem. A vállai csupaszon, a ruha finom pántjai vékonyan simulnak a bőrére. A dekoltázsa... nos, mondjuk úgy, hogy a gravitáció és én jelenleg is épp ugyanazzal a problémával küzdünk: nem tudjuk levenni róla a szemünket. Fehér masni van a hajába kötve, és a fürtjeit loknikba sütötte. Gyanítom, Jenna műve – vagy legalábbis a kettőjük összefogásának gyümölcse. Ez a csaj mindig az őrületbe kerget engem.

A testem minden porcikája reagál rá. Nem kell, hogy rám nézzen, nem kell, hogy megérintsen. Csak az, hogy ott legyen. Ilyen gyönyörűen, végtelenül ksértően. Ráadásul a többieknek fogalmuk sincs. Csak nekem tűnik fel, mennyire igyekezett ma este. Csak én látom benne az üzenetet. Azt, hogy ez nekem szól. 

Megrándul az állkapcsom. Mély levegőt veszek. Muszáj visszafognom magam. Túl sok a gyerek, és a felnőtt jelen pillanatban. Ezért próbálok normálisan viselkedni. Pedig legszívesebben most odamennék hozzá, a derekára csúsztatnám a kezem, és a fülébe suttognám: Tudod mennyire dögösen nézel ki ebben a ruhában?

De nem tehetem, helyette távolról csodálom, mint valami idétlen árnyék. Viszont a sors mindig közbeszól. Beállok a sorba, elveszek egy tálat, és épp azon vagyok, hogy mentálisan visszarázódjak a realitásba – chilis bab, villa, szalvéta, semmi bonyodalom – amikor megérzem a jelenlétét.

Maddie pont mögém állt be. Mintha direkt így tervezte volna, és ha igen… hát isten áldja érte. Lépek egyet előre, ő pedig követ. A tálam megremeg a kezemben, ahogy megérzem a bőrömön az érintését. Először csak leheletnyi, mintha véletlen lenne. De aztán két ujja óvatosan felkúszik az alkaromon. Lassan, gyengéden, úgy hogy érezzem. A szívem megvadul, az ereimben felforr a vér. De kívül semmi sem látszik. A testem megtanulta a látszatot. A csendes szerelem álcáját. Lassan, szinte remegve, hátra nyúlok a szabad kezemmel. A mozdulat ügyes és gyors, mint egy cinkos tolvajé. Ujjaink összekulcsolódnak a tálcák alatt, a világ kíváncsi tekintetei elől elrejtve. Nem néz rám, és mégis tudom, hogy mosolyog. 

– Köszi, hogy bejuttattál… – suttogja halkan.

Én csak bólogatok. Ha megszólalnék, elárulna a hangom. Aztán újra megszólal, és most a hangja megtörik. 

– Tényleg nem találkozhatunk? Szörnyen hiányzol…

A torkom összeszorul. Meg kellene fordulnom. Meg kellene ölelnem. De nem lehet. Megrázom a fejem. Apró, szinte észrevehetetlen mozdulat.

– Sajnálom… most… tényleg nem lehet… – suttogom vissza remegő hangon.

Aztán nyelek egy nagyot. Olyan nehezen csúszik le, mintha a fájdalmat próbálnám megemészteni. A szívem úgy szorul össze, mintha valaki ököllel szorítaná belülről. Közben még mindig titokban fogom a kezét. 

A chilis bab tényleg isteni. Marie valami mágiát csempészhet bele, mert minden egyes alkalommal pont úgy csíp, ahogy szeretem. Éppen kanalazom az ételt, amikor Jenna direkt kinyújtja a lábát. Mintha csak véletlen lenne. Mintha csak úgy pihentetné a bokáját. Aztán abban a pillanatban azt látom, hogy Maddie felém zuhan. 

– Maddie! – kiáltok fel reflexből, a kanalat eldobom, hogy elkapjam őt. 

A lány pedig azonnal a karjaimban landol. De nem csak ő, hanem a chilis bab is követi őt, aztán ránk zuhan. A fehér ruhára. Az én fejemre, majd a felsőmre. Tiszta szószos és babos lettem, akárcsak ő. 

 Egy pillanatig csönd áll be. Aztán egyszer csak valaki felkiált:

– Kaja Csataaaaa! – üvölti el magát Emily a terem másik végében, kezében egy marék chilis bab, és elkezdi dobálni az ételt.

Abban a pillanatban elszabadul a pokol. A gyerekek felpattannak, és minden repül ami a kezük ügyébe kerül. Én még mindig Maddie-t tartom a karjaimban. Hirtelen azt sem tudom mi történik, annyira ledermedtem. A lány felnéz rám, az arca piros – a szósztól, meg a zavarodottságtól –, a szeme viszont ragyog.

– Azt hiszem, ez egy elég fűszeres belépő volt… – majd elneveti magát.

Nem bírom tovább, én is röhögni kezdek.

– Gyerünk, tűnés innen, mielőtt a következő lövedék a fejemen landol!

Gyorsan leteszem őt, megragadom a kezét, és futni kezdünk. Mögöttünk narancssárga szószok fröccsennek, bab és kukorica zizeg a padlón, és egy kifli elrepül a fejem mellett. Berohanunk a konyhába, majd becsapjuk az ajtót magunk mögött. Aztán... egy pillanatig csak állunk egymással szemben.

Lüktet a csend.

A teste csurom szósz, de még így is őrjítően gyönyörű. A fehér ruhája pedig végleg kuka…

– Hát, ez elég… forró vacsora lett – mondom rekedten.

– Igen. – Lassan a hajába túr, a masni már lecsúszott. – És még csak el sem jutottam a kajáig.

A szívem hevesen dobog. Ha most lenne esélyem, megcsókolnám. De, most óvatosnak kell lennem, mert bármelyik pillanatban ránk nyithat valaki.

Úgyhogy csak odalépek, letörlök egy adag chilit a nyakáról, és halkan odasúgom:

– A következő vacsoránál én főzök.

– Feltéve, hogy nem dobálnak meg vele. – kuncog.

– Feltéve, hogy nem rajtad köt ki. – visszavágok.

Maddie tekintete a mellkasomra téved, majd közelebb lép.

– Te is tiszta szósz vagy… – jegyzi meg, de a hangja nem teljesen tiszta.

A keze felemelkedik, és letöröl egy adag chilit a pólóm gallérjáról. Lassan. Óvatosan. Aztán megáll egy pillanatra, majd újra mozdul. Lecsúszik a mellkasomhoz, a pólóhoz tapadt szószra, és nem papírtörlőt használ, hanem az ujját.

– Ez még meleg… – suttogja, miközben a mutatóujjával végigsimít a mellbimbóm felett ragadt vörös folton.

Én pedig beleremegek az érintésébe.

– Maddie… – a hangom rekedt, mély, figyelmeztetőnek szántam, de csak sóhajként jön ki.

– Mi a baj? Csak segíteni próbálok…

Aztán megfogja a pólóm szélét, és finoman megemeli. Nem teljesen. Csak épp annyira, hogy feltűnjön a hasam alatti csík. Aztán a mutatóujjával elkezdi törölgetni a bőrömet. Lassú, körkörös mozdulatokkal.

– Ez itt különösen makacs folt… – duruzsolja, miközben egyre lejjebb és lejjebb csúszik a tekintete… és a keze.

Még mielőtt bármit mondhatnék, Maddie hirtelen előrehajol, és megnyalja a hasamat. Lassan és provokálóan, mintha csak egy pohár vörösbort kóstolna. A testem megfeszül, ahogy végigsiklik rajtam a nyelve. Pedig tudom… ott nincs semmi. Nincs szósz. Nincs folt. 

Ő viszont tovább játszadozik.

– Tudod, hogy ott nincs semmi… – pihegem, a hangom remeg, ahogy a testem megfeszül alatta.

Nem bírom tovább. Belemarkolok a hajába. Ő pedig felnyög, de nem a fájdalomtól – az élvezettől. Aztán ujjbegyeimmel óvatosan kibontom a fehér masnit, ami eddig olyan ártatlanul díszelgett a hajában. A selyem finoman kicsusszan a fürtjei közül. A tekintete rám szegeződik. Éhes. Játékos. Alázatos és lázadó egyszerre.

– Hmmm… – hümmög halkan, és ez a hang belém mar.

Gyengéden felemelem az arcát. A hüvelykujjammal végigsimítok az állkapcsán, az ajkát nézem, amibe beleharapott, hogy visszafogja magát.

– Fordulj meg… – duruzsolom halkan, a szavakat úgy ejtve, mint valami varázsigét.

Ő pedig azonnal megteszi. Egyetlen mozdulattal a csuklójára tekerem a fehér masnit. 

– Imádom… – pihegi, lehunyt szemmel, kissé előre hajolva, és én tudom, hogy így van.

Lassan a nyakához hajolok. Az orrommal végigsúrolom a bőrét, majd odasuttogok, olyan közel, hogy érezze a leheletemet is:

– Tudod… mindig én adok engedélyt arra, hogy megtegyél dolgokat, bébi… Nem veheted át az irányítást.

Egyik tenyerem a hátán csúszik végig, a másik a masnival kötött csuklóján pihen. Egyetlen szóval elengedhetné magát. De nem mond semmit. 

– Jó kislány… – szólalok meg, és érzem, hogy az elégedettség érzése átfut rajtam.

Ő lehunyja a szemét. A mellkasa szaporán emelkedik, és ahogy előrehajol kissé, még inkább tálcán kínálja magát nekem. A csuklója finoman remeg, mégis mozdulatlanul áll. Lassan lenyúlok, végigsimítok a derekán, majd a csípőjén… és akkor érzem meg. A finom, apró kis tangát. Alig egy lehelet, és ahogy az ujjaim hozzáérnek, nem csak a selymes anyagot érzem, hanem… a forróságot. 

Istenem… Ez a csaj totál beindult. Az ujjaim játékosan a csipkés szél alá siklanak. De nem haladok tovább. Még nem. A feszültség, a levegőben vibráló tiltott izgalom épp elég most. 

– Már ennyire nedves vagy, bébi… és még csak hozzá sem értem igazán – suttogom a füléhez hajolva.

Az ujjaim a szeméremajkai közé siklottak – lucskos volt. A csiklója megkeményedve várt rám.

– Te pedig ezt akarod… – súgtam, és közben a középső ujjam egy mozdulattal becsúszott a hüvelyébe.

Maddie felnyögött, de még visszafogottan.

– Ne fogd vissza magad. Hallani akarlak, érted? – mordultam a fülébe, és a fogaimmal végigkarcoltam a nyakát.

Az ujjaimat egyre mélyebbre toltam. Másodikat is mellé csúsztattam. Közben a hüvelykujjammal a csiklóját masszíroztam, gyors, körkörös mozdulatokkal. A teste hullámzott előttem, a feneke nekicsapódott az álló farkamnak. Aztán egyszerűen nem bírtam ki. Muszáj volt valamit kitalálnom. Ezért leültem egy székre, és a hasamra fektettem őt. 

– Maradj így – szóltam rá. – Ne mozdulj, amíg nem mondom.

A térdemmel széjjelebb toltam a combjait, és újra beléhatoltam. Két ujjal. Miközben kényeztettem őt, a nedvei lecsorogtak a csuklómig, a csiklója duzzadt, érzékeny és könyörgő volt. De nem engedtem el. Még nem.

– Ne merj elmenni – súgtam a fülébe, miközben a másik kezem a nyakára simult. – Csak akkor, ha engedem.

– Blake… könyörgöm… – zihálta. Már reszketett. Az egész teste remegett, de nem mozdult. Engedelmes volt, és én... élveztem ezt a hatalmat.

Lecsúsztam mögé, és a nyelvemmel váltottam fel az ujjaimat. A csiklóját keményen, gyorsan, szinte kegyetlenül kezdtem nyalni, közben az ujjaimmal újra beléhatoltam.

– Most. Most jöhetsz – mordultam.

Aztán addig dugtam őt a nyelvemmel, és az ujjammal, amíg Maddie fel nem sikoltott a gyönyörtől. A combjai rángtak, a csípője görcsösen húzta be az ujjaimat. A nyelvem alatt lüktetett, a hüvelye szorosan húzódott körém, és én végignyaltam minden cseppet, amit adott. Mert ő az enyém volt. Teljesen.

Kiszúrtam magunknak a konyhapultot. Egy mozdulat, és mindent lesöpörtem. A tányér hangosan csattant a padlón, a villa lepattant a csempéről. Maddie felnyögött a meglepetéstől, de nem tiltakozott. Sőt… a szeme lángolt. Végül megragadtam a derekát, és oda fektettem. A kezem a fenekére csúszott, magamhoz húztam. A combja már nekem feszült, és éreztem rajta, hogy még mindig nedves. 

– Blake… – sóhajtotta.

Nem vártam tovább. Lehúztam a nadrágomat, alsót se kellett már. A férfiasságom keményen, feszülten állt, készen arra, hogy… beléhatoljak. Egyetlen határozott mozdulattal nyomtam belé a kemény farkamat, majd kihúztam, és a makkommal végig simitottam a duzzadó csiklóján. Maddie hátrahanyatlott a pulton, a mellei megemelkedtek, a mellbimbói keményen meredtek. A nyögése… basszus, majdnem elmentem tőle.

Aztán tövig benyomtam a farkamat.

– Aahh… Blake!! – sikoltott fel.

Olyan szűk és síkos volt, hogy még jobban beindultam rá. A hüvelye szinte magába szívott. Megfogtam a csípőjét, és teljes erővel elkezdtem mozogni. A testünk csattogott, a bőrünk nedvesen tapadt egymáshoz. A pulton ringott alattam, a combjai remegtek, a körmei a vállamba martak. A tempó fokozódott. A csípője nekem feszült minden lökésnél, a puncija összehúzódott, a csiklóját hüvelykujjal dörzsöltem közben. Már csak pár mozdulat… már csak egy utolsó nyögés…  A puncija összehúzódott, forró nedvei végigcsorogtak a farkamon. Aztán belé élveztem, mélyen, hosszan, miközben a teste rángatózik a pulton.

Miután összeszedte magát Maddie ilyet szólt:

– A vacsora elmarad… – mormolta vigyorogva.

– Én már jóllaktam – súgtam a fülébe, majd újra megcsókoltam.