24. Felbukkanó szörnyeteg

Maddie

A nap már lement, a levegő hűvösebb lett, de pont ez tetszett. A tábor körüli erdei ösvények ilyenkor a legcsendesebbek. Csak én voltam, meg az avar alatt motoszkáló neszek. Miután felhúztam a cipőmet nem volt kérdés, hogy mi lesz az esti program. 

– Ne fuss sokáig – szólt utánam Emily, amikor kiléptem a faházból. – Tudod, mit mondtam... naplemente után csak a nagy fáig.

– Tíz perc oda, tíz vissza. Megígérem – mosolyogtam rá, és megigazítottam a lófarokba kötött hajamat.

Ahogy futni kezdtem, a testem gyorsan bemelegedett. Légzésem ritmusát a cipőm talajhoz csapódó üteme kísérte, és hamarosan elvesztem a saját gondolataimban. Valahol a második kanyar után kezdtem érezni, hogy picit elfáradtam, így megálltam. A kezem a combomra tettem, előredőlve lihegtem. A szívem még nem vert gyorsabban a kelleténél, de valami… valami mégis furcsa volt.

Mintha valaki követett volna.

Körbenéztem.

Az ösvény két oldalán magasra nyúló fák álltak, és a sűrű aljnövényzet sötéten kavargott. Az árnyékok mélyültek. A tücskök elhallgattak. Majd meghallottam az autó motorját. Felkaptam a fejem, és a szemem egy fekete járműre tévedt az ösvény végén. Egy furgon. Lassítva gördült ki a fák közül, és megállt pár méterre tőlem. Értetlenül pislogtam. Egy pillanatig azt hittem, valaki csak eltévedt. Aztán megláttam, hogy nincs rajta rendszámtábla, és az ablakait gyanúsan be vannak sötétítve.

Az ösztönöm azonnal megsúgta, hogy ez nem jó, meneküljek. Mielőtt elkezdtem volna menekülni, már kicsapódott az ajtó.

– Hé! – próbáltam hátrálni, de a talpam megcsúszott az avaron. Egy fekete kapucnis alak ugrott ki a járműből, és irányomba mozdult. – Ne gyere közelebb! – kiáltottam, de a hangom gyenge volt.

Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, majd hátranéztem, de már késő volt. Valaki hátulról megragadott, majd a földre nyomott. A kesztyűs keze szorosan a számra tapadt. Fullasztó bőrszagot éreztem, és próbáltam rúgni, de már nem tudtam, mert már a furgonhoz vonszolt az idegen.

– NEEE...! – A kiáltásom inkább rekedt zihálás volt, amit fojtott nyögés követett, miközben az oldalam nekicsapódott valaminek.

Aztán az ajtó becsapódott, a motor pedig azonnal elindult. Én pedig reszkettem a félelemtől.

A fejem nehéz volt. Lassan emeltem meg, de a szoba forgott körülöttem. Ahogy megmozdultam, minden tagom sajgott a fájdalomtól.  A nyelvem száraz volt, az ajkam felrepedt. Viszont a szoba furcsán ismerős volt… Rácsos ablak. Penészes szag, keveredve valami édeskés, szintetikus illattal, talán egy olcsó légfrissítőből. A padlón feküdtem. A bokám körül valami bilincs volt, és a kezem is össze volt kötve.

Aztán meghallottam, ahogy kinyílt az ajtó. Éles fény zavarta meg a látásomat. 

– Nem változtál semmit – szólalt meg az ajtóból. A hangja halkan, megnyugtatóan csengett. – Csak talán egy kicsit… dacosabb lettél.

Lassan oldalra fordítottam a fejem, és teljesen megszédültem, amikor megláttam Oliver-t. Sötét kapucnis felsőben állt. A haja hosszabb lett, a borostája sűrűbb. A szeme… ugyanolyan. Az a furcsán üres, mégis mindig figyelő tekintet.

– Hogy… – elcsuklott a hangom. – Hogy merészelted…?

– Maddie, kérlek – intett felém, mintha egy veszekedést próbálna rövidre zárni. – Tudtam, hogy nem maradhatsz abban a zavaros kis tábori luxusban. Azt hiszed, nem néztem, ahogy hozzásimultál ahhoz a fickóhoz? Ahogy néztél rá? Mintha ő lenne az igazi…

Óvatosan besétált a szobába, miközben széles vigyorral nézett rám.

– Ő nem tudja, amit én tudok rólad – állítja. – Nem tudja, milyen vagy, amikor sírsz. Amikor kéred, hogy szeressenek. Amikor elbújsz a világ elől. Ő nem ismeri az igazi Maddie-t.

Lassan feltoltam magam ülő helyzetbe. A lánc csörgött. A kezeim ökölbe szorultak.

– És te… nem érted meg, hogy már nem tartozom hozzád – teszem hozzá.

Oliver előrelépett és letérdelt elém.

– Dehogynem. Mindig is hozzám tartoztál. Csak elfelejtetted. Ezért vagyok itt, hogy emlékeztesselek. Mert tudom, hogy szeretsz még…

Erre felhorkantam. Persze, pont ezért rabolt volna el? Ez idióta…

– Miért nem válaszolsz nekem? – kérdezte hirtelen.

Továbbra sem válaszoltam.

– Maddie – emelte meg a hangját. – Ne játszd meg magad. 

Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem.

– Nem értem, miért csinálod ezt – morogta. – Megmentettelek. Hozzám tartozol. Mindig is én voltam az, aki igazán akart téged, nem pedig az a felpumpált táborvezető majom!

– Sosem tartoztam hozzád!

Oliver-nél elszakadt a maradék türelem. Egy másodpercnyi csönd, aztán elsötétült a tekintete, majd teljes erőből pofon vágott. A fejem oldalra csapódott, a fülem csilingelt, a világ beleremegett. A bőröm lángolt, a szemem könnybe lábadt – nem is annyira a fájdalomtól, hanem attól, hogy ez megtörtént. A fiú, akit valaha szerettem... megütött. Lassan visszafordultam felé, a szemem tágra nyílt. A szám megremegett.

– Takarodj.–sziszegtem dühösen. 

Éreztem, ahogy a vér lassan végigcsorog az ajkam szélén. Oliver tétován állt még egy másodpercig. Aztán… hátrált. 

– Tudod, Maddie… mindig is gyenge voltál – szólalt meg halkan. – Kívülről erősnek tűnsz, de belül... üres vagy. Egy rakás szerencsétlenség. Tudod, miért nem bírják veled sokáig az emberek? Mert túl sok belőled. Maga vagy a megtestesült káosz. Én viszont láttam benned valamit. Akkor is, amikor senki más nem – folytatta, és közben pár lépést beljebb jött. – Amikor a családodnak nem voltál fontos, én mindig ott voltam melletted. Én tartottam benned a lelket, én vigasztaltalak éjszakánként.

Megállt pár lépésre tőlem. Térdre ereszkedett. 

– Blake nem fog érteni téged. Ő csak a testedet akarja. De én? Én vagyok az egyetlen, aki ismeri a sötét oldaladat is. Azt a részed, amit még te sem mersz megmutatni.

Az ajkamhoz nyúltam. A vér már csak alvadt folt volt. A tenyeremen éreztem a ragacsos maradványát. De a szememet nem vettem le róla.

– Akkor miért ütöttél meg? – kérdeztem dühösen.

Oliver megvonta a vállát.

– Mert néha… csak úgy lehet rád hatni. Mert addig beszélsz, addig menekülsz, míg már nincs más választás. Te provokálod ki.

Mivan?

Éreztem, ahogy valami bennem átkattan. Ahogy a szánalom, az emlékek, a gyengeség – mind leég róla, mint a máz egy rosszul égetett porcelánról.

–Nem te vagy az egyetlen aki ismer engem… –a hangom már kezdett rekedt lenni.

Oliver arca egy pillanatra megrándult. Aztán felemelkedett. Lassan, kimért mozdulatokkal.

– Akkor kíváncsi vagyok, ki fog eljönni érted – mondta, miközben újra megindult az ajtó felé. – Aztán a végén kiderül, hogy nincs senki, aki megmentene.

– Mi van, ha tévedsz?–szólok utána, mire ő megtorpant.

– Tessék? – kérdezett vissza, anélkül, hogy megfordult volna.

– Mi van, ha már nem félek tőled, Oliver? Ha sosem szerettelek úgy, ahogy te azt elhitted?

A csend, ami ránk borult, vészjóslóbb volt, mint bármelyik kiáltás. A teste megfeszült. Lassan fordult meg, és most először… nem a düh villant fel a szemében. Hanem a kétség.

– Ne szórakozz! – mondta. A hangja még mindig uralkodni próbált rajtam, de már nem hatott. Nem úgy.

Félrebillentettem a fejem.

– Nem én vagyok az, aki játszik. Te vagy az, aki nem bírja elviselni, ha valaki nem illik bele a kis világodba. De mi van, ha sosem tartoztam oda? Ha te csak egy verziót szerettél bennem… azt, aki engedelmes volt. Aki csöndes. Aki fél tőled.

Aztán kicsit előrehajoltam, és lassan, szinte suttogva tettem hozzá:

– Mi van, ha már senki sem fél tőled, Oliver?

A fiú keze megremegett. Egy pillanatra valóban elveszítette az irányítást, mert amit mondtam túl mélyre hatolt. Mert egy bántalmazó legnagyobb rettegése nem az, hogy gyűlölik… hanem hogy átlátnak rajta.

Ő pedig most átlátszó volt.

– Elég volt! – förmedt rám Oliver, aztán megint arcon csapott. A tenyerének égető nyoma végigperzselte az arcomat, de... már nem érdekelt.

A féloldalam lüktetett, a könnyeim égették a szememet, de nem töröltem le őket. Én csak mélyen a szemébe néztem, és álltam a tekintetét. Talán pont ettől ijedt meg. Oliver arca megfeszült, aztán elfordult. Egy szó nélkül kiviharzott a szobából, mintha menekülne valami elől.

Talán... önmaga elől. Milyen szomorú, hogy ennyire megváltozott, mert pár éve még nem viselkedett így.

– Ülj már le – nevetett rám Oliver, és letett egy pokrócot a fűre. –Nem fogsz felfázni, ezt megígérhetem!

– Jó, de ha holnap egész nap mosdóba kell járkálni, elszámolok veled!– vágtam vissza nevetve, de azért leültem mellé.

A kezében egy apró doboz volt, tele színes fonalakkal, kis gyöngyökkel és betűkkel.

– Ez... mi? – kérdeztem meglepetten, és közben próbáltam nem elmosolyodni.

– Hát karkötő. Pontosabban neked. Csak türelmetlen vagyok, szóval nem bírtam kivárni a születésnapodat.

– Te csináltad?

–Naná, nem a Temu-ról rendeltem.

– Azt hittem, te max. kütyüket meg marhaságokat rendelsz onnan – húztam fel a szemöldököm, mire megforgatta a szemét, és odanyújtotta a kis fonott ékszert.

Fehér, rózsaszín és ezüst szálak keveredtek benne. Középen pedig gyöngybetűk: M-A-D-D-I-E.

– Ez... – hirtelen nem tudtam mit mondani. A színek ragyogtak a napfényben, a fonalak enyhén elvékonyodtak a szorításnál – látszott, hogy saját kézzel készült. Nem volt tökéletes. De épp ettől volt az.

– Tetszik? – kérdezte bizakodva.

– Nagyon. – Már majdnem elérzékenyültem, de nem akartam kimutatni. 

– Tudod... – szólt újra, és a hangja megváltozott. Komolyabb lett. – Néha attól félek, hogy el fogsz tűnni az életemből. Olyan gyorsan változnak a dolgok körülöttünk. Nagyon fontos vagy a számomra.

Felnéztem. Ő pedig ott ült előttem, barna fürtjei kicsit a homlokába lógtak, a szeme tiszta volt és tele... valamivel. Azzal a fajta érzéssel, amitől az ember azt hiszi, minden rendben lesz.

– Nem fogok eltűnni – mondtam halkan. – Esküszöm.

A karkötőt egy évig viseltem. Aztán egyszer leszakadt. Pont egy veszekedés után. Talán az volt a jel.

Nem tudom, hány órát bóbiskoltam. A fejemben egy dobszó zakatol, a szomjúság a torkomat kaparja, az éhség meg olyan, mintha a gyomrom önmagát akarná felfalni. Reméltem, hogy Oliver végre hoz valami ételt, mert ha nem, akkor itt fogok éhen halni. Mintha az égiek meghallottak volna – az ajtó halkan nyikordult. Hunyorogva néztem fel a félhomályban, de nem Oliver lépett be, hanem egy nő.

Fiatal. Vállig érő barna haja kissé zilált volt, a mozdulatai óvatosak, mintha bármelyik pillanatban lebukhatna. Az arca ismerős volt... de csak amikor leguggolt elém, akkor jöttem rá, honnan.

– Szia. – A hangja halk volt, szinte suttogás. – Oliver húga vagyok. Eden. Nem tudja, hogy itt vagyok – folytatta, és beharapta az alsó ajkát. – De... hallottam, hogy elrabolt. És... hát, úgy éreztem, látnom kell téged.

Nem szóltam semmit, inkább figyeltem őt. Aztán Eden óvatosan előretolt egy tálcát. Egy tál levest és egy adag tésztás ételt hozott nekem. A gyomrom megkordult, szinte fájdalmasan.

– Kérlek, edd meg, Maddie. – A hangja most megremegett. – Aztán... megpróbálok beszélni a bátyámmal. Nem tudom, mi ütött belé. Tiszta hülye mostanában…

Előre hajoltam, és remegő kézzel a kanalért nyúltam. A leves még langyos volt, mégis olyan volt, mint egy ünnepi lakoma. Közben a szemem sarkából figyeltem őt. Eden és Oliver valóban hasonlítanak. Az állkapcsa ugyanaz. A szeme – talán egy kicsit világosabb, mint Oliveré, de ott volt benne ugyanaz a feszültség. A gondolat, ami mindig félúton marad a kimondás és az elhallgatás között.

Mégsem tudtam teljesen megbízni benne, mert Oliver testvére. Az alma pedig nem esik messze a fájától.

– Finom? – kérdezte óvatosan. A hangjában valami különös remény bujkált. Mintha attól tartott volna, hogy leköpöm őt az étellel.

Bólintottam.

– Ühüm.

Majd újra a tányéromba néztem. Nem akartam látni a sajnálatot az arcán. Nem tudtam elviselni. Aztán, mikor mindent megettem, Eden ismét megszólalt:

– Nem akarlak itt hagyni. De nem tudlak csak úgy kiszabadítani. A házban kamerák vannak. A zár kódos. És ha rájön, hogy itt jártam... nekem is végem.

– Most miért mondod? – kérdeztem vissza mérgesen. – Azért jöttél, hogy ezzel sanyargass? Hogy eljátsszad a megmentőt, miközben csak simogatod a rácsokat, nem nyitod ki őket?

Eden megremegett. Pislogott, mint aki nem tudja eldönteni, sírjon-e, vagy inkább elrohanjon.

– Megértem a haragodat, Maddie… – kezdte halkan. – Hidd el, hogy bármit megtennék érted…

Felnevettem. 

– Akkor tudod, mit tegyél meg értem? – közelebb hajoltam. A szemem szikrázott. – Keresd fel a tábort, és szólj Blake-nek. Tudod, ki ő, ugye?

A név hallatán Eden arca megfeszült.

– Ismered, igaz? – folytattam, szinte suttogva. – Mert abban a táborban szinte mindenki megfordult már. Oliver is... A bátyád. Talán ott kezdődött minden. Ott gyűlölte meg Blake-t. Nekem már kezd összeállni a kép…

– Értem… – suttogta Eden. – De… te is tudod, hogy nem tehetem. Ha kilépek azon a kapun, és Oliver tudomást szerez róla… nekem végem. Anya is… – elharapta a mondat végét.

– Szóval inkább hozol nekem párnát, takarót? – sziszegtem. – Mintha attól kevésbé lenne börtön ez a szoba, vagy kevésbé lennék fogoly.

– Nem ezt akartam… – suttogta, és most már tényleg könnyek gyűltek a szemébe. – Csak… nem tudom, hogyan segíthetnék úgy, hogy ne omoljon össze minden.

– Akkor ideje megtanulni, Eden. – A nevét keményen mondtam ki, mint egy ítéletet. – Mert van, amikor nem lehet mindenkit megmenteni. És ha nem engem mentesz meg… akkor Oliver fog magával rántani. És te leszel az, aki hagyta.

A vita után Eden összeszorította az ajkait, majd kiviharzott innen. Én pedig elégedett voltam magammal. Talán végre elültettem benne azt a kis, kényelmetlen magot. A kételyt. A bűntudatot. Azt, ami talán egyszer tettekre váltja magát. A gyomrom már nem fájt annyira. A kenyér, a leves… emberi dolgok voltak. Szinte elfeledtették a börtön ridegségét.

Pár perccel később az ajtó kivágódott, és most nem Eden volt, hanem Oliver. A kezében ott volt a kamerája. A vörös visszajelző fénye úgy pulzált, mint egy fenyegetés. Már megint elővette ezt a perverz oldalát. Ezzel a kamerával vette fel az aktust pár évvel ezelőtt…

– Hogy van a kis drágám? – kérdezte mézes-mázosan, de a hangja mögött ott kúszott valami hideg és éles. Mint a mézbe mártott penge.

– Menj a pokolba! – vágtam oda, és próbáltam nem megmutatni, mennyire megrázott a jelenléte.

Oliver közelebb lépett, és máris rám irányította a kamerát.

– Szegény Maddie… – szuszogta, miközben a lencse szinte a számhoz ért. – Nézd csak, Blake… A te drága barátnőd… teljesen elvesztette a józan eszét. Nézd meg, hogy viselkedik velem… – Eljátszotta a sértődött férfit.

A gyomrom összeszorult.

– Te beteg vagy… – sziszegtem. – Ez beteges, Oliver. Ez... ez már nem is játék. Ez már perverzió!

Oliver egy pillanatra elhallgatott. A mosolya eltűnt.

– Ó, ne beszélj így velem. Hisz szerettél engem. Emlékszem a napra amikor először dugtam veled. Ja és a felvételre emlékszel? Képzeld eltűnt!

– Tényleg? Nem mondod? – szakad ki belőlem.– Képzeld, engem aztán rohadtul nem érdekel, hogy eltűnt a kis szexvideód! Sőt… örülök is, hogy nem hoztad nyilvánosságra!

Felnevettem. Nem azért, mert vicces volt. Hanem mert már nincs mit vesztenem. Oliver arca megfeszült. A tekintete elsötétült.

– Biztosan Blake volt! – ordította, és olyan hirtelen lépett elém, hogy ösztönösen hátrahőköltem volna, ha lett volna hová.

A következő pillanatban az arca az enyémhez simult. Nem érintett meg, de a lehelete súrolta az ajkaimat. Kirázott a hideg.

– De… ha már itt tartunk… – susogta. – Blake biztosan nem bánja, ha megcsókollak…

A mosoly, ami az arcára siklott, undorító volt. Nem volt benne vágy, csak bosszú. Én pedig azonnal elfordítottam a fejem. Nem adtam meg neki azt az örömöt. A szája így csak az arcomat érte el. De még az is… égetett. 

– Undorító vagy… – suttogtam, és megfeszítettem az állkapcsomat, nehogy lássa, mennyire remegek.

Oliver még mindig előttem pihegett. Majd az egyik szabad kezével megfogta az arcomat, és ezt sziszegte. 

– Valóban? Pedig én semmi mást nem kérek... csak egy csókot.

Hányinger kerülgetett, de igyekeztem nem mutatni semmit. Tudtam, hogy ha most visszalépek, ha elárulom az undort az arcomon, újabb kört kezd. Megint fenyegetni fog. Sőt talán tényleg meg is öl.

Szóval... úgy döntöttem, belemegyek.

– Jó. Csókolj meg.

Oliver egy pillanatra megdermedt. Talán nem erre számított.

– Talán blöffölsz... – morogta, féloldalas mosollyal. Az az undorító, saját igazságában fürdőző mosoly.

– Nem – vágtam rá. A hangom most halkabb volt, de annál veszélyesebb. – Sőt... akarom. Mert hiányzol.

Közelebb lépett. Az ujjai az állam alá simultak, felemelte az arcom. A szemeimbe nézett, mintha ott keresné a választ – hogy ez most álom vagy valóság?

Aztán megcsókolt. Hideg, számító csók volt. Agyamban minden hang elnémult, csak a szívverésem dübörgött. De nem hátráltam. Sőt – visszacsókoltam. Az ujjai a nyakamra siklottak, a teste előre mozdult, mintha valóban akarna érezni. Elkapta az irányítást — de nem tudta, hogy az valójában nálam van.

Oliver arca egy pillanatra ellágyult. Szinte gyerekien, nevetségesen hiszékeny lett.

– Szeretlek, Maddie... Sosem akartalak elengedni... – suttogta, mintha ez bármire felhatalmazná.

Én pedig tovább színészkedtem, mert már tudtam mit akarok.

– Hidd el… én sem. – Szinte énekeltem a hazugságot. – Csak engedj el, kérlek… és folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Kívánlak…

Oliver azonnal ledobta a kamerát, majd a térdeimhez hajolt, az ujjai remegve oldották ki a bilincset, mint aki végre megkapta a jutalmát.

De nem kapott.

Ahogy kiszabadult a kezem, én villámgyorsan cselekedtem. Felmarkoltam a kamerát. Éreztem a súlyát a tenyeremben – kemény, hideg fém, tele hazugságokkal.

– Ez neked szól, Oliver.

Azzal a lendülettel lesújtottam a halántékára. A feje oldalra csuklott, mint egy marionettfiguráé, akinek elvágták a zsinórját. A teste eldőlt, majd elkezdett folyni a vér a fejéből. A kamera kihullott a kezemből, én pedig egy pillanatig csak ziháltam, néztem a földön fekvő szörnyet, akit egyszer szerettem. Vagy azt hittem, hogy szerettem.

Gyorsan kiszabadítottam magam – a kulcs ott lapult a tenyeremben, Oliver zsebéből csúsztattam ki, miközben ő abban a hazug csókban elveszett. Azt hitte, az övé vagyok. Azt hitte, visszakapott. De én már egy lépéssel előrébb jártam. Lehajoltam hozzá. A teste még meleg, de már most halott volt. 

A füléhez hajoltam, és ezt súgtam neki:

– Talán a pokolban megleled a helyed… Jó utat odafelé.

Felálltam. A padló recsegett alattam, ahogy elléptem tőle. A kamera? Már nem érdekelt. Az a múlt. Eden kezébe adtam a sorsát. Ő majd tudni fogja, mit kezd vele és a felvétellel.

Ahogy csak bírtam, futottam. A lábaim reszkettek, de az adrenalintól szinte lebegtem a talaj felett. A táblákat követtem –majd megláttam egy buszmegállót. Egyetlen busz. Fény az éjszakában. Zihálva ugrottam fel rá, a sofőr egy szót sem kérdezett, csak bólintott. Leültem, az ablakhoz nyomtam a homlokom, és lehunytam a szemem.

Végre vége.

De csak a busz zaja ringatott, a szívem még mindig harcra készen dörömbölt a bordáim mögött. Amikor megállt a jármű, remegő lábakkal szálltam le róla.  A talpam alatt újra az ismerős volt a talaj. Ezúttal tényleg visszatértem a táborba. Akkor megláttam Blake-t. Épp kisétált, és Emilyvel beszélgetett, amikor megpillantott.

Az arca halálra vált. Megdermedt. Majd futni kezdett, ahogy én is. A karjaiba ugrottam, ő pedig szorosan magához ölelt. A száját az enyémre tapasztotta, mohón, kétségbeesetten, éhesen. Mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban élek. Könnyek csorogtak az arcomon, mert tudtam, hogy mellette mindig biztonságban lehetek. 

– Maddie, hol voltál? – A hangja remeg, miközben a két tenyerébe zárja az arcomat.– Halálra aggódtuk magunkat!

Megmarkolom a csuklóját és a szemébe nézek.

– Oliver elrabolt. Fogságban tartott.

Egy szívdobbanásnyi szünet.

– De túljártam az eszén… és kiszabadultam.

A tekintete elsötétül. Düh, félelem, fájdalom cikázik benne, de még mielőtt bármit mondhatna, újra magához ránt.

– Istenem, Maddie… – súgja, a hangja most már egészen elhal.

Beletemetem az arcom a mellkasába. A pólója anyaga ismerős, puha, és máris nedvesedik – a könnyeimtől. Viszont egy valamire nagyon büszke vagyok: a józan eszemre. És arra, hogy nem futamodtam meg Oliver fenyegetéseitől.

– Blake... – suttogom, és felnézek rá.

A szeme megtelik gyengédséggel, ahogy letörli az arcomról az utolsó könnycseppet.

– Igen, kedvesem?

Mély levegőt veszek, majd kimondom:

– Szeretlek, és soha többé nem akarok nélküled élni.

A férfi elmosolyodik, majd egy pillanat múlva válaszol:

– Én is szeretlek, Maddie.

Egy apró szünet.

– És én sem akarok nélküled élni. Soha.