25. A tehetségkutató show

Blake

– Ó, igen... – nyög fel Maddie, miközben még mindig rajtam lovagol. A mozdulatai lassulnak, majd végül kifulladva az oldalamra dől. A testünk egymáshoz tapad, a bőrünk forró, a lepedő összegyűrve, a levegő nehéz és sós az izzadság és a vágy párájától.

Az arca kipirult, az ajkai duzzadtak a csókoktól, a nyakán ott égnek az apró harapásnyomok, amiket percekkel ezelőtt még remegve kért tőlem. Majd rám néz, és elmosolyodik. Amióta visszatért, alig hagytuk el az ágyat. Egy ideig csak némán feküdtünk egymás mellett, majd Maddie megszólalt:

– Egy valamire nagyon büszke vagyok: a józan eszemre. És arra, hogy nem futamodtam meg Oliver fenyegetéseitől.

A hangja halk, de van benne valami rendíthetetlen. Mintha épp most zárna le egy korszakot. A mellkasomra fekteti a kezét, és felnéz rám a szempillái alól:

– Blake... – halkan ejti ki a nevemet, mintha valami különös varázsszó lenne.

– Igen, kedvesem? – válaszolok lágyan, miközben az ujjbegyemmel letörlöm az arcáról az izzadságot – és talán egy kósza könnycseppet is.

– Szeretlek. És soha többé nem akarok nélküled élni.

Egy pillanatra nem tudok válaszolni. Megfeszül a torkomban valami. Aztán halkan, őszintén, összeszoruló szívvel kimondom:

– Én is szeretlek, Maddie. És én sem akarok nélküled élni. Soha.

Megcsókolom a homlokát. A haját végigsimítom a füle mögé. Aztán csak fekszünk így. Mellkasom alá húzódik, mintha ott lenne a helye.

Percek múlva mégis újra megszólal:

– Emlékszel arra a napra, amikor először hoztál nekem kávét a reggeli után? Akkor még nem is tudtam, hogy tudsz kedves is lenni.

Felkacagok, de közben beleborzongok. Mert igen, emlékszem.

– Akkor még te sem tudtad, hogy engem is meg lehet törni... egy mosollyal.

Ő is elmosolyodik. Aztán a tekintete elkomolyodik.

– Mi van, ha nem találok vissza önmagamhoz? – kérdezi halkan.

Megcsókolom a homlokát, és válaszolok:

– Akkor majd én segítek megtalálni. Mindennap. Minden egyes csókkal.

Maddie felül, majd a kezével cirógatni kezdi a karomat.

– Csókokkal… hm? – suttogja pajkosan, miközben az ajkai végigpásztázzák a gerincemet, mint valami érzéki útvonalat követve.

Azonnal libabőrös leszek tőle.

– Igen... – szakad ki belőlem a válasz, rekedten, nyögéssé hajlóan. Mert isteni, ahogy csinálja.

Aztán hirtelen megmozdul fölöttem. A combjai kétoldalt simulnak a csípőm köré, és ráül a derekamra. Könnyedén, mégis birtoklóan. A kezei leérnek a hátamhoz, s finoman elkezd masszírozni. Nem kapkod, nem esik túlzásba– pontosan tudja, hogyan érjen hozzám. 

– Maddie... – suttogom. – Ha így folytatod, foglak és magamhoz rántalak.

– Ez a cél, nem? – válaszolja nevetve, de nem hagyja abba. Ujjai lassú, körkörös mozdulatokkal dolgoznak a lapockáimnál, majd lejjebb csúsznak, egészen a gerincem alsó ívéig. Aztán újra fel.

A szemeimet lehunyom. 

– Szeretem, amikor ilyen csendben vagy – mondja lágyan, és egy puszit nyom a lapockám közepére. – Olyankor hallom, hogyan veszed a levegőt... és érzem, hogyan reagál a tested.

Elmosolyodom. A hangja most valahogy még mélyebbre hatol.

– Csak mert nem beszélek, még nem vagyok csendben – morgom halkan, és a kezemet hátra nyújtom, hogy végigsimítsak a combján.

A masszázs egyre erőteljesebb. A vállaimtól egészen a derekamig dolgozik rajtam Maddie, mintha nem csak az izmaimat, hanem a gondolataimat is fel akarná morzsolni. És basszus, majdnem sikerül is neki.

– Au! – nyögöm ki, de a hangom inkább élvezetből jön, mint fájdalomból. Felnevetek. – Nem vagyok kenyérből, Maddie… nem kell dagasztani.

De ő nem hagyja abba. Sőt. A következő pillanatban már a fülemhez hajol. A haja lecsúszik az arcom mentén, bőrömre simul, és úgy suttog hozzám:

– Feszült vagy, bébi…

Aztán a fülcimpámhoz ér, és gyengéden beleharap. Felnyögök. Nem szégyellem. Mert amit művel velem, az már nem csak játék, hanem kígyózó tűz a gerincemen át egészen a csípőmig.

Basszus.

– Maddie... – morranok fel, rekedten. A hangom mélyebb, mint szeretném. – Ezt most direkt csinálod?

– Én? Én csak segítek... – suttogja kacéran, majd végigcsókolja a nyakam ívét, és ujjai ismét a lapockámra vándorolnak. De már nem gyúrnak. Inkább simogatnak. Térképeznek.

Aztán a combjai finoman megmozdulnak rajtam, mintha csak véletlen lenne. De egyikünk sem hisz a véletlenekben. Főleg nem vele.

– Tudod, hogy rajtam ülni, meztelenül… az kínzásnak minősül, ugye?– kérdezem rekedten, de a szavaim már-már elcsúsznak az önuralmam peremén.

Maddie csak elneveti magát, lágyan, győzedelmesen.

– Akkor mondd azt, hogy hagyjam abba… – és közben egy újabb csókot nyom a nyakamba. – Csak mondd ki… ha mered.

De nem mondom. Mert nem akarom, hogy abbahagyja.

Épp az estére készülődöm, amikor Maddie kilép a fürdőszobából. Egy pillanatra elakad a lélgeztem: hófehér, csillogó ruha simul végig a testén, a vállát finoman öleli körül, a hajába pedig egy szál fehér liliom van tűzve. Minden egyes mozdulata olyan, mint egy álom. Egy angyal… egy ördögien dögös angyal, aki egyszerre képes megmenteni és végzetesen elcsábítani.

Ma van a tehetségkutató elődöntője. Maddie egész nap izgatott volt, az ujjai doboltak, a tekintete folyton az órát kereste. Tudom, mennyit jelent neki ez a fellépés. És tudom, mit jelent nekem ő. Ma este is a zsűriben fogok ülni. Már előre sejtem, hogy nehéz lesz visszafognom magam. Hogy csak egyetlen mosolyt, egy pillantást küldhetek felé, semmi többet. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki is tudomást szerezzen a kettőnkről – még nem. A média itt lesz, és egyetlen rossz mozdulat végigsöpörhet mindenen, amin eddig dolgoztunk.

– Ha készen vagyok, előbb indulok – fordul felém, miközben a fülbevalóját kapcsolja be. A mozdulata kecses, könnyed, mégis valahogy nem akarom őt elengedni. Annyira gyönyörű most.

Odamegyek hozzá. Közelebb húzom magamhoz. Az illata elborít, a bőre meleg és ismerős. Egyetlen csókot adok neki – nem hosszút, csak épp annyit, hogy tudja: itt vagyok. Támogatom őt.

– Bárcsak lenne még egy kis időnk... – sóhajtok fel, ahogy a nyakába fúrom az orromat.

Ő csak halványan elmosolyodik. A pillantása azt súgja: lesz időnk. Ma este újra csak mi leszünk. Tudom, hogy így lesz. Mert bármit is hoz a színpad, a taps, a rivaldafény – az éjszaka végén ő hozzám fog bújni. És én a karjaimban tartom, egészen hajnalig. Amint Maddie kilép az ajtón, és a zár halk kattanással visszaugrik a helyére, hirtelen furcsán csend lesz körülöttem. A szobában még ott lebeg az illata — friss, nőies, nyugtató és valahol mélyen veszélyesen csábító.

Még mindig a kezem alatt érzem a derekát. A csókja íze az ajkamon maradt. Basszus… minden egyes alkalommal úgy érzem, hogy el fogom veszíteni a maradék eszemet. Aztán eszembe jut, holnap milyen címlapok jöhetnek, ha nem figyelünk. Akaratlanul is felsóhajtok. A helyzetünket nem a szabályok teszik bonyolulttá. Hanem az, hogy minden egyes percben meg kell tagadnom azt, amit a legjobban szeretnék: nyilvánosan az enyémnek nevezni őt. 

Hangos zene dübörög, a basszus szinte a mellkasomban lüktet, miközben elfoglalom a helyemet a zsűriasztalnál. A reflektorok táncolnak a színpad sarkain, a közönség még izgatott morajlással tölti meg a termet, de az előadás perceken belül elkezdődik. Minden készen áll. A tekintetem az ajtóra siklik, és amint megpillantom Emily-t, automatikusan elmosolyodom. Határozott léptekkel közeledik, smaragdzöld ruhája elegánsan simul végig a testén, haja kontyba tűzve, ajkán halvány rózsaszín rúzs csillan meg a fények alatt.

– Gyönyörű vagy! – dicsérem meg őszinte mosollyal, ahogy mellém ér.

– Köszönöm, Blake, te is jól nézel ki. – Bólogat, majd gyors puszit adunk egymásnak.

Leül mellém, a parfümje elegáns, virágos illata finoman megüti az orrom. Alig hogy kényelmesen elhelyezkedik, máris felém hajol, kíváncsisággal a szemében:

– Kíváncsi leszek a hercegnődre. A múltkor is elkápráztatott. – A hangjában barátságos csipkelődés bujkál, de tudom, hogy komolyan gondolja.

– Erős lesz ez a mezőny, az biztos… – válaszolom, miközben a tekintetem önkéntelenül is végigpásztázza a színpad mögötti sötét függönyöket, mintha Maddie-t keresném a redők közt.

Emily bólint, majd a zsűriasztalon heverő tollát felkapja, és finoman kocogtatni kezdi az asztal lapját. Ideges szokása ez – vagy talán csak a feszültséget próbálja ezzel oldani. A show minden egyes alkalommal újabb adag adrenalint pumpál belénk, pedig már több évad óta zsűrizünk együtt. A fények lassan tompulnak, a színpadra vetülő spotlámpák elkezdenek körözni. A közönség zaja alábbhagy, majd egy rövid szünet után harsány taps tör ki.

Már csak pillanatok kérdése, és elkezdődik az élő show.

A színpad szélén mozgás támad. Valaki lépésre készül. A függöny szinte rezzen, mintha érzékelné, hogy valami különleges készül. Még egy utolsó pillantást vetek Emily-re, aki kíváncsian les a színpad felé.

– Nehogy elfogult legyél – súgja, egy játékos oldalpillantással.

– Soha nem lennék az – hazudom egy halvány mosollyal.

Az első fellépő egy szőke, kócos hajú srác, aki úgy lép a színpadra, mint egy igazi rocksztár. A kezében egy elektromos gitár, a tekintete elszánt, a szája sarkában egy kis pimasz mosoly. A fények vörösre váltanak, és már az első akkordnál érezni lehet: ez nem lesz laza dalocska. Erős, nyers rockzene tölti meg a termet, az ütemek szinte végigsöpörnek a falakon. A srác a hangszeren játszik, de közben az egész testével jelen van – ugrál, forog, odalép a színpad szélére, beleüvölt a mikrofonba. A közönség őrjöng, mintha egy világsztár turnéján lennének, nem egy amatőr tehetségkutatón.

Én magam is elkapom a ritmust, és akaratlanul rázni kezdem a fejem, mint valami őrült rajongó. Emily kacagva lökdös meg a könyökével, aztán tenyerét tölcsérré formálja, és felkiabál a színpadra:

– Nyomd neki, Rocksztár! Ez az! – A hangja szinte elnyomja a zene egy pillanatát.

Mint két koncertező kamasz. Ez a pillanat... valahogy felszabadító. A harmadik zsűritag is jól mulat: David Stone, az ország egyik legismertebb influencere, akinek minden mozdulatát milliók követik. Fején baseballsapka, rajta napszemüveg – még a reflektorok ellenére is – és folyamatosan sztorikat tol a telefonján keresztül. De még ő is leteszi a mobilt, hogy elismerően bólogasson a produkcióra.

A fiú befejezi. A gitár egy utolsót sikolt, a közönség tombol. Emily tapsolva feláll, én követem a példáját, a zsűriasztal reszket alattunk. Aztán sorra jönnek a többiek. Vannak bizonytalanabb előadók, van, aki elfelejti a szöveget, más szárnyal. Jenna is feltűnik – fekete, földig érő ruhában, úgy néz ki, mint a végzet asszonya. Egy szál hegedűvel áll a mikrofonhoz, és amikor megszólal a hangszer, teljesen rabul ejt minket. A hangja tiszta, de tele van fájdalommal. A dallam befonja a teret, láthatatlan fonalakkal köt össze minket. Az ujjaim ösztönösen görcsbe rándulnak az asztalon, és érzem, hogy Emily levegőt sem mer venni mellettem.

– Ez... – súgja – mintha egy tündér fájdalma lenne…

Megremeg tőle a levegő is. És amikor véget ér, egy pillanatig csend uralkodik a nézőtéren. Aztán hirtelen, egyszerre robban a taps. Felemás érzésekkel bólintok. Fantasztikus volt – tagadhatatlanul.

De az én figyelmem máshol jár. Aztán végre… megmozdul a sötét a színpad szélén. A szívem egy pillanatra kihagy, ahogy a következő fellépő neve elhangzik. Emily egy pillantással már tudja – és nem szól semmit. Csak a szám sarkában megbúvó mosolyt figyeli, mint aki rájött valamire. Maddie lép a színpadra. 

A színpadra kúszó fények kék és mély arany árnyalatban vibrálnak, ahogy megszólal az első hang. Florence + The Machine – Never Let Me Go. Abban a pillanatban összeszorul a mellkasom. Ez a dal… az én titkos kedvencem. A dal… amiről soha nem mondtam el neki, hogy a kedvencem. A szívem zakatol, a tenyerem hirtelen nyirkos. Ott áll a színpad közepén, hófehér ruhában, mint egy igazi angyal– törékeny és mégis elementáris. A zene hömpölyögni kezd, és Maddie énekelni kezd.

 A közönség elcsendesedik. Emily sem mozdul. David a kameráját tartja, de nem nyomja meg a felvétel gombját.

Én pedig… csak bámulom őt.

A szívem dobogása összeolvad az ütemekkel. Minden egyes sor úgy talál be, mintha nekem énekelné – és mégis, mintha rólunk szólna. A kimondatlan érzésekről. A lopott pillanatokról. A titkokról, amiket nem merünk elmondani. Mert ha kimondjuk őket… lehet, hogy örökre elveszítjük, amit eddig felépítettünk. 

A refrén felcsendül, és én tudom. Ez nem egy egyszerű fellépés.

Ez vallomás.

Ahogy a dal a végéhez közeledik, valami furcsa történik velem. Nem csak hallom Maddie hangját, hanem egyenesen átélem. Minden egyes sor, minden lecsengő szótag úgy rezdül végig rajtam, hogy szinte libabőrös leszek.  A refrénnél lehunyom a szemem. Nem érdekel, hogy kamerák vesznek, hogy Emily ott ül mellettem, vagy hogy a közönség feszülten figyel.

Én csak élvezem a dalt. A hangja, a jelenléte, és az, ahogyan ki meri tenni a szívét a színpad közepére – pucéran, védelem nélkül. Elképesztő egyben ijesztő is. Mert tudom, mit hallok ki belőle. A vágyakozást. A sebezhetőséget, és valahol… magamat. Ahogy az utolsó hangjegy elhal, hirtelen elfog a hiány. A reflektorok lassan halványodnak, majd teljesen kihunynak. Egy szívdobbanásnyi csend – aztán robban a tapsvihar. Egyenesen beleremeg a padló, mintha az egész közönség szinkronban tombolt volna.

Emily zihálva fordul felém, a tekintete hitetlenkedik:

– Ez… ez brutális volt.

De én nem válaszolok. Mert egy pillanatig nem tudok megszólalni. Továbbra is megbabonázva ülök a széken, és érzem, hogy a torkomban valami fojtogat. A francba… nem vagyok érzelgős. Nem szoktam könnyeket hullatni. Ez nem az a műfaj. De most…

Egy apró, alattomos könnycsepp kiszabadul a szemem sarkából. Gyorsan letörlöm. Remélem, senki nem vette észre. Bár Emily oldalról rám pillant, és egy halvány, cinkos mosolyt küld felém. A szemében nincs gúny – csak megértés. Felállok. A taps még mindig zúg, már-már őrjöngésbe hajlik. A közönség egy része már állva ünnepel. David is felpattan, és azt kiabálja, hogy „Ez volt a nap fénypontja!”, miközben a sapkáját a magasba dobja, mint valami fociőrült.

Nézem Maddie-t a színpadon. Ott áll a sötétben, a fények már nem őt világítják meg, mégis ő ragyog a legjobban. És közben… csak egyetlen gondolat forog a fejemben: ha eddig nem lett volna világos… hát most már tudom: menthetetlenül beleszerettem.

Az est véget ér. A zsűri értékel, a közönség zsizseg. Én csak Maddie-t keresem a tömegben. A kulisszák mögött, a színpadot övező sötét folyosón végül megtalálom. A falnak dől, liheg, még mindig zaklatott az előadás izgalmától. Odamegyek hozzá. A tömeg zajai elhalványulnak mögöttem.

– Büszke vagyok rád – mondom halkan. A hangom elárulja, hogy ez több, mint egy elismerés.

Maddie felnéz rám, a szeme csillog.

– Tetszett? – kérdezi remegő hangon.

– Megsemmisítettél – suttogom. A következő pillanatban pedig már köztünk sincs távolság. Egyetlen csók. Lopott, titkos, szentségtörően édes.

Aztán eltávolodunk, mert muszáj. De tudom, hogy éjjel, amikor minden elcsendesedik, amikor senki nem figyel – akkor újra az enyém lesz.

Visszaülök a helyemre, még mindig az előző pillanat hatása alatt vagyok. A közönség zúg, a reflektorok pulzálnak, a levegő egyre forróbb körülöttünk. Emily középre lép a színpadon, elegáns mozdulattal megragadja a mikrofont, amitől a közönség máris elcsendesedik, de az izgalom ott vibrál minden tekintetben.

– Gyerekek! Ez valami fantasztikus volt! – mondja, a hangja most már a közönséghez szól, de még mindig van benne egyfajta bensőséges lelkesedés. – Komolyan mondom, ez az este jobb volt, mint az előző.

A nézőtérről taps és lelkes egyetértő kiáltások hallatszanak. Emily széttárja a karját, majd csilingelve nevetni kezd:

– Tudjátok miért? Mert most adtátok bele a szíveteket, és a lelketeket!

 A lámpák pásztázva cikáznak a nézők fölött, mint egy arénában. Emily a keze ügyébe veszi a borítékot. Hirtelen megváltozik az arckifejezése – játékkal vegyes izgalom ül ki az arcára.

– Nos, itt van a kezemben a győztes neve. Annyira izgulok, hogy alig bírom kibontani! – nevet, és közben ügyetlenkedve feltépi a boríték sarkát. A közönség nevetve reagál, a feszültség pedig kézzel fogható.

Én a székem szélén ülök, a tenyerem egyre jobban izzad, majd oldalra pillantok, és ott áll Maddie a színpad mellett. Az ujjait tördelve vár, a szeme hatalmasra nyílt, az ajkai közé harap, és alig bír mozdulatlan maradni. Jenna próbálja nyugtatni, de ő is láthatóan feszül. Emily eközben elnémul egy pillanatra, végigfuttatja a tekintetét a papíron, majd sejtelmesen elvigyorodik.

– Nahát... – mondja, miközben a hangját lejjebb viszi, hogy még inkább a figyelem középpontjába vonja magát – Ez az este elég sok meglepetést okozott, ugyebár?

A közönség azonnal reagál, sikítások, kiáltások hallatszanak minden irányból. Mindenki tudja, hogy a pillanat itt van. Emily még egy pillanatig húzza az időt, a színpadi világítás most már lassan koncentrálódik középre, a közönség már a plafonon.

Gyerünk már, Emily! – kiáltanám legszívesebben, de csak a fogaimat szorítom össze, és a lábam dobogni kezd az asztal alatt. Az egész testem Maddie felé fordul, mintha ő lenne az iránytűm.

Majd a nő végre kihirdeti az eredményt:

– Nos… a ma esti elődöntő sztárja nem más, mint… Maddie Brondie!

A nézőtér felrobban. A sikítások, taps vihar, felpattanó emberek kavalkádja olyan, mintha egy koncert fináléja lenne. Az ujjongás elnyomja az összes egyéb hangot. Maddie tátott szájjal bámul előre. Jenna ujjongva öleli át, de a lány egy pillanatig meg sem mozdul. Aztán lassan, mintha csak most tudatosulna benne, hogy tényleg ő nyert, a szája mosolyra húzódik, a könnyei pedig azonnal kibuggyannak.

Emily széles mosollyal int neki:

– Gyerünk, Maddie, gyere csak ide!

A lány elindul a színpad felé. Minden lépésében benne van a döbbenet, az öröm, a feszültség lecsengése. Én csak nézem, ahogy lépked, a fények alá ér, és... megint az a furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha most látnám őt először. Vagy talán úgy, ahogy még soha. Ahogy Maddie fellép a színpadra, a fények szinte körbeölelik, mint egy angyalt. A haja kissé kócos, arca kipirult az izgalomtól, a szemében pedig ott csillog a könny és a hitetlenkedés különös elegye. Átveszi a mikrofont Emily-től, és mielőtt bármit mondana, vesz egy mély levegőt – talán abban reménykedik, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy elnyomja a könnyeit.

– Húha… – kezdi, és az egész közönség elnémul. – Komolyan… erre nem számítottam.

A hangja remeg kicsit, de mégis határozott. Lassan végigsiklik a tekintete a nézőtéren, a sorokon, az arcokon, ismerős és ismeretlen szempárokon… és végül megáll… rajtam.

A gyomrom görcsbe rándul, de nem nézek félre.

Nem is tudnék.

– Viszont… – folytatja, immár sokkal lágyabban – nagyon boldog vagyok, hogy itt állhatok ezen a színpadon. Bár nem a győzelemre hajtottam, mégis… – kicsit elakad a hangja, de mosolyog – elégedett vagyok.

A közönségben egy halk, meghatott moraj kúszik végig, mint egy lassú hullám, ahogy mindenki együtt rezdül vele.

– Köszönöm, hogy itt voltatok! – mondja, immár hangosabban, egyre magabiztosabban. – Köszönöm a közönségnek… és a zsűrinek. Mindenkinek!

Visszaadja a mikrofont Emily-nek, aki azonnal ölelésbe vonja őt.. Aztán a stáb egyik tagja előlép, és lassú, ünnepélyes mozdulattal a nyakába akaszt egy érmet. Aranyszínű szalag, fényes fém – de Maddie úgy néz rá, mintha egy gyémánttal kirakott ékszert kapott volna. A következő pillanatban egy hatalmas, illatozó csokor virágot nyomnak a kezébe – fehér liliom, rózsaszín gerbera, és egy-két vadvirág is, talán csak véletlenül került bele, mégis hozzá illik. Olyan, mint ő: szelíd, de kiszámíthatatlan.

Emily a mikrofonba mond még pár záró szót, de én már alig hallom. Csak Maddie-t nézem, ahogy ott áll – virágcsokorral, éremmel, könnytől csillogó szemekkel.

Én viszont máris indulok felé. A színpad mögötti rész zsibong, a fények vakítóak, a stábtagok sürgölődnek, de számomra minden elhalványul abban a pillanatban, ahogy meglátom őt. A szeme még mindig ragyog, az arca kipirult, és miközben átadja a csokrot Jennának, a tekintete már rám szegeződik. Egy szót sem kell szólnia. Elég a pillantása, és tudom: most már nincs semmi, ami közénk állhatna.

A következő pillanatban a karomba ugrik, én pedig ösztönösen elkapom. A lábai körbefonják a derekamat, a karjai a nyakam köré kulcsolódnak, én pedig beletúrok a hajába, és anélkül, hogy egyetlen másodpercet is haboznék… megcsókolom. Az ajkai édesek, sósak a könnyektől, és remegnek az izgalomtól. De benne van minden, amit ma este nem mondhattunk ki: a titkolt vágyakozás, a fojtott érzések, a mélyről feltörő szerelem.

– Büszke vagyok rád – suttogom, mikor végre elszakadok tőle, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. – Komolyan mondom… erre nem számítottam.

Maddie elneveti magát, és úgy néz ki, teljesen megvan könnyebbülve. Boldogabb, mint valaha.

– Hidd el, még most is alig fogom fel! – csilingeli, majd hirtelen leugrik a karomból, és az éremhez kap. – Nézd, milyen szép! – mutatja, a tenyerén fekszik a csillogó fém.

Elmosolyodom. Nem az érem ragyog igazán. Hanem ő.

– Tudod, ez nem csak egy érem – mondom halkan, miközben végigsimítok az ujjammal a szalagján. – Ez annak a bizonyítéka, hogy amiben hiszel, az valósággá válhat. Te nem csak elénekelted azt a dalt… Hanem szárnyaltál vele, mint egy angyal.

– Talán mert volt miért… – súgja, és a tekintete mélyen az enyémbe fúródik.

– Ez volt az este legszebb pillanata – mondom neki, miközben megsimogatom az arcát. 

Maddie elpirul, de nem hajtja le a fejét. Büszkén áll előttem, és szélesen mosolyog.

– Elszöknél velem? – kérdezem halkan, miközben az ujjaink ösztönösen összefonódnak.

– Mindig – feleli anélkül, hogy gondolkodna.