26. Az éjszakai váltás

Maddie

Percekkel később már a fák között lopakodunk, a tábor távoli fény foltjai mögöttünk halványan pislákolnak. Előttünk ott a tó – sötét, mozdulatlan, mint egy fekete tükör. A hold ezüstös csíkot húz a víz felszínére. A parton bokáig süppedünk a puha fűbe, egy bagoly magányosan duruzsol. Mi pedig megállunk, majd Blake felém fordul. Az ajkai lassan közelednek, és amikor megérintenek, a szívem hevesebben kezd dobogni. Lassan csókol meg. Először csak az alsó ajkamhoz ér, finoman, felfedezve. Mint aki tudja, hogy van időnk. Hogy ez a pillanat most örökké tart. Aztán kicsit mélyül a mozdulat, és amikor a keze a tarkómra siklik, az ujjaival belesimul a hajamba, szinte beleszédülök.

A szám önkéntelenül nyílik meg előtte. A nyelvünk egymásra talál, lusta táncot járnak, hol finoman, hol kicsit durván. Néha megszívja az ajkam, máskor csak megpihenünk egymáson, hogy aztán újra összeolvadjunk. A testem remeg, mégsem fázom. Minden egyes csók mélyebb, hosszabb, őszintébb. Mintha így beszélnénk – szavak nélkül.

Blake keze a derekamra csúszik, magához húz, én pedig érzem, ahogy a mellkasa minden lélegzetvételnél az enyémhez simul. A virágcsokor rég a földön hever, amit visszakaptam Jenná-tól.

– Tudod, hogy őrülten szeretlek, igaz? – suttogja a számra, de nem hagy időt válaszolni. Máris újra csókol, olyan vadul, hogy alig kapok levegőt.

– Igen… tudom… – lehelem két csók között, szinte zihálva.

– És most jössz velem a vízbe – vigyorodik el, hirtelen huncutul. Egyik mozdulattal leveti a pólóját, ami a fűbe hull. A holdfény végigfut a bőrén, és én teljesen elolvadok.

– Őrült vagy – nevetek fel halkan, de már én is kibújtam a cipőből, lerántom a ruhát, és egy szál semmiben állok előtte. 

Blake visszalép hozzám, és mielőtt még a vízbe szaladnánk, újra megcsókol. Hosszabban, mint eddig bármikor. A csók után egy ideig csak némán nézzük egymást, még lihegünk egy kicsit, mintha az egész testünk próbálná utolérni ezt az egymásba boruló érzést. Aztán Blake mosolyogva megérinti a kezem, és ujjai összefonódnak az enyémmel.

– Gyerünk – súgja halkan, és mi ketten, kéz a kézben, mezítláb besétálunk a tóba.

A víz langyos, selymesen simul a bőrünkhöz. A kánikula az éjszakát sem kíméli, és mi sem vagyunk kivételek: belülről is lángolunk. Nem a nap miatt. Hanem egymás miatt. Az ajkaimon még ott égtek a csók nyomai, és ahogy egyre beljebb haladunk, a víz sem hűti le a szenvedélyünket. 

Blake hirtelen megáll. Elengedi a kezem, hogy mögém léphessen, és halkan a fülemhez hajol. Ujjai finoman a derekamra csúsznak, szorosan magához húz. A következő pillanatban érzem, ahogy a szája a nyakamat súrolja, puha csókokkal hinti be a bőröm. Felsóhajtok, ösztönösen lehunyom a szemem. A nyakra adott csókjai mindig levesznek a lábamról – ő pedig pontosan tudja.

Aztán a karjai szorosan körém fonódnak elölről, a mellkasát a hátamhoz nyomja, és a homlokát finoman a halántékomhoz érinti.

– Annyira boldog vagyok, hogy elénekelted a kedvenc dalomat… – morogja halkan a fülembe. – Ezzel totál betaláltál.

Elmosolyodom. A szívem hevesebben kezd verni, de nem a víztől.

– Direkt ezt választottam – vallom be csendesen, elbújva a sötét és a csend védelmébe.

Érzem, ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete. A csókja a vállamon puhán pihen meg, mintha megköszönné.

– Tudtad, hogy… azóta szeretem ezt a dalt, amióta először megláttalak a tóparton? – kérdezi. – Akkor este hallgattam meg újra. És most már örökre hozzád fogom kötni.

Belenyúl a vízbe, és a tenyerével a hasamat cirógatja. A mozdulata lassú, megfontolt, mintha direkt próbálna felingerelni engem, az érzéki simogatásaival. Én pedig hátradőlök hozzá. Teljesen. Az egész testem az övéhez simul.

– Milyen furcsa – suttogom. – Hogy egy dal... ilyen mélyre beférkőzhet. És hogy én... hogy mi...

– Mi? – kérdezi a fülembe mosolyogva.

– Hogy mi… most itt vagyunk. Együtt. És nem érdekel semmi más.

– Mert nem is kell, hogy érdekeljen – válaszolja komolyan, és egy újabb csókot lehel a nyakamra. – Ez a pillanat… a miénk.

Érzem a lélegzetét a fülemnél, az ujjai finoman cirógatják az alhasamat. Aztán óvatosan, lassan lekúszik a keze. A köldököm alatt jár már, a bőröm érzékeny és feszülő alatta, és bár még nem ér hozzám ott, az egész testem várja a folytatást. Lázasan. Sóvárgón. Minden porcikám figyel rá. A víz körülöttünk ringat, a hullámok puha szövetként ölelnek minket körbe. A csillagok fenn ragyognak, de én csak őt érzem. Ahogy a tenyerével egy hajszálnyival a nőiességem fölött időzik… és mégis: megremegek.

A fejem hátrahajtom a vállára, a nyakam szabaddá válik, a lélegzetem egyre szaggatottabb, az egész testem beleremeg abba, ahogy hozzám simul. Ő közelebb hajol, lehelete megrezegteti a fülem peremét. A hangja alig hallható, mégis úgy súgja, hogy a gerincem mentén bizsergés indul el:

– Szeretnél egy kis… jutalmat?

Az ajkamba harapok, de nem szólok. Csak bólintok: naná, hogy szeretnék. Imádom Blake ujjait. Van bennük valami… veszélyesen pontos. Mintha mindig tudná, hová nyúljon, milyen ritmusban, milyen mélyre. Nincs a világon szakavatottabb mozdulat, mint az övé, amikor igazán rám figyel.

A keze újra elindul lefelé. Most határozottabban. Finoman megérinti a puncimat, a tenyerének melegsége, a mozdulatának gyengéd ritmusa elég ahhoz, hogy belőlem kiszakadjon egy elhaló nyögés.

– Ó, igen... ott… – lehelem, miközben a szemhéjam lehunyom, és hagyom, hogy elmerüljek az érintésében.

A víz elrejti a mozdulatokat, de nem tud elrejteni minket egymás elől. A keze egyre gyorsabban mozog, mintha pontosan tudná, hol és hogyan kell érintenie, hogy az egész testem rezonáljon az övéhez. Aztán hirtelen… lelassít. Olyan lassan simít végig rajtam, hogy majdnem beleőrülök. 

A mellkasához simulok, a homlokomat a vállára ejtem, és vonaglani kezdek. A testem nem bírja ezt az ingerlést, ezt az édes ritmust, amit ő diktál. A forróság egyre mélyebbről áramlik bennem, elönti az alhasamat, szétárad a combjaimban, és mintha egy vulkán peremén állnék – szinte reszketve, várva a pillanatot, amikor végleg elveszhetek benne. De Blake még nem enged. Még nem engedi ki azt az utolsó, mindent elsöprő hullámot. 

– Na, bírod még? – morogja a fülembe Blake, a hangja mély és doromboló, mint valami éjjeli ragadozóé, aki pontosan tudja, mit művel velem.

A testem lüktet, belülről feszít a forróság, amit már alig tudok kordában tartani. A lábaimat összeszorítom, szinte görcsösen, mintha ezzel késleltethetném a robbanást, ami egyre közeleg.

– Ha azt... azt hiszed... hogy gyenge vagyok... – zihálom, próbálva valahogy megőrizni a kontrollt, miközben felnyúlok a nyakához, és a kezem a tarkójára csúszik. – Tévedsz…

Az ujjaim a bőrét markolják, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont, miközben ő tart. Mert az egész világ meginog körülöttem – vagy talán csak én vagyok az, aki kezd darabjaira hullani az ölelésében. Blake finoman, de biztos kézzel simít végig rajtam újra, olyan érzékkel, hogy beleremegek. A testem megfeszül, majd elernyed. Újra és újra. A mozdulatai előbb lassúak, hosszan elnyújtottak, mintha minden másodpercet ki akarna élvezni, aztán hirtelen vált – és én elvesztem. Nem tudok már mibe kapaszkodni. 

A nyögéseim elhalnak a vállán, a levegő szaggatott, a hold fénye a vízen táncol, mintha az univerzum is együtt lüktetne velünk. 

– Bírni... fogom... – suttogom elhalón, de már érzem, hogy a határon táncolok.

Aztán már nem bírom visszafogni. Egy pillanat, egy villanás, egy forró, gyönyörteli zuhanás, ami elborít, elragad, és valami egészen új dimenzióba repít. A hátam ívbe feszül, a testem ízekre szakad, és mégis – úgy érzem – most vagyok a leginkább egész.

Blake nem enged. Az ujjait bele mártja a hüvelyembe, és tovább kényeztet. Én pedig a kezére élvezek, és hangosan kiáltom a nevét az égbolt felé. Éles hangok szakadnak fel a torkomból – artikulálatlan szavak, sóhajok, kiáltások, amiknek nincs értelmük, és mégis… mindent elmondanak. Talán ő sem érti, mit mondok. De nem is kell. Mert most csak az érzés létezik. Egyetlen hosszú, mély gyönyörpercekbe sűrűsödik minden, amit eddig elrejtettem. A szívverésem fülemben dobol, a tó széle elmosódik – és én kielégülten, remegve zuhanok vissza Blake mellkasára.

Ő pedig tovább köröz a csiklómon, de ezúttal nyugtatásként. A fejem oldalra billen, a hajam nedvesen tapad a vállamhoz. A szempillám alól a csillagokra pislogok, és úgy érzem… ez most valami olyan, amit nem lehet szavakkal leírni. Amit csak átélni lehet. Blake az ajkával megérinti a vállamat, majd gyengéden belecsókol. 

Aztán halkan, szinte suttogva mondja:

– Maradjunk így még egy kicsit…

Halkan visszaosonunk Blake faházába, ahogy beérünk nevetve lehuppanok a kanapéra. Amint beérünk, Blake a hűtőhöz sétál, én pedig hanyagul lehuppanok a kanapéra. Még mindig a szerelem mámorában úszom, a hajam vizes tincsekben tapad a vállamra, a pólója nagy rám, de ettől érzem csak igazán, hogy az övé vagyok. Örökké.

– Ha nem bánod, folytatnám az ünneplést… – mondja, miközben előhúz egy üveg bort, és a hangjában sejtelmes huncutságot vélek felfedezni. 

Elmosolyodom. Sőt, ragyogok.

– Naná! Hozz két poharat, és máris belecsaphatunk!

Ahogy a férfi a konyhapultnál matat, én kényelmesen elfekszem a kanapén, egyik lábam a párnán, a másikat felhúzom. A lágy fények, a meleg nyári levegő, a bor illata… minden olyan, mint egy gyönyörű álom.

Aztán… valami megkarcolja a combomat. Ösztönösen nyúlok érte. A következő pillanatban jéghideg borzongás fut végig rajtam. Egy félig nyitott óvszerfólia. Kicsit gyűrött. Nem friss, de nem is poros. Nem kísérteties, nem horrorisztikus. De mégis… megmagyarázhatatlanul rossz érzés. A szívem kihagy egy ütemet. A szám kiszárad, és alig bírok szóhoz jutni. 

Kiejtem a fóliát a kezemből. A padlóra hull. Én meg felállok a kanapéról. A testem automatikusan hátrál. Mintha a saját lábaim már nem is engem követnének, hanem a belső vészjelzéseimet.

– Maddie, jól vagy? – kérdezi Blake, és most már a kezében ott van a két pohár bor is. De a hangja más.

A tekintetem a földön heverő fóliára tapad. A mellkasom szorít.

– Te… ez mi? – kérdezem, és érzem, hogy a hangom remeg.

Blake elfehéredik. Nem szó szerint, de látom a változást. A válla megfeszül. Az arcából kiszalad a vér. A poharakat hirtelen az asztalra teszi, a bor kilöttyen az üveg szájánál. Nem törődik vele.

– Ez nem az, aminek látszik, Maddie – mondja gyorsan, túl gyorsan. – Csak régen takarítottam… ez már nagyon régi.

A hangja magyarázkodó. Nyugtalan. Mint aki maga sem tudja, mivel győzhet meg. Én pedig hátrálok. Nem hirtelen. Nem drámaian. Csak... ösztönösen. Mint aki nem biztos abban, hova léphet legközelebb. A gyomrom összeszorul, a csillogás a fejemben mintha egyetlen villanással kihunyna. A bor illata már nem csábító. A kanapé már nem biztonságos. Az éjszaka hirtelen nem romantikus, hanem egyenesen pokoli. 

– Ré... régen? – hebegem, a torkomból alig jön ki hang. A szívem a bordáimat püföli, a gyomromban kavargó hányinger már a torkomat marja. A testem próbál kapaszkodni a valóságba, de minden forog körülöttem, mint egy lassított rémálom.

Már nem hiszek neki. 

Blake lesüti a szemét, a keze ökölbe szorul. Látszik rajta, hogy küzd a szavakkal. És amikor végre megszólal, a hangja olyan halk, hogy alig hallom:

– Tudod… Emily és én… még a döntő előtt…

Érzem, hogy elfog a szédülés, alig kapok levegőt. Nem. Nem akarom tudni. Nem akarom elképzelni. Nem akarom, hogy örökre beégjen a tudatomba.

– Nem! Nem akarom hallani! – kiáltom, miközben a kezem a fülemre szorítom. A hangom éles, elcsuklik, és úgy remeg a testem, mintha már csak egy hajszál választana el attól, hogy összeomoljak.

Mennem kell. Már nincs itt keresnivalóm. A testem ösztönösen cselekszik: megfordulok, odasietek az ajtóhoz, lekapom a pulcsimat a kabátakasztóról, és menekülőre fogom.

– Maddie! – hallom mögülem Blake kétségbeesett hangját. – Kérlek… ne menj el!

De engem már nem hat meg.

– Nem, Blake… – fordulok hátra még egyszer, a tekintetem fájdalmas, de kemény. – Én már nem maradhatok tovább…

A hangom nyugodtnak tűnik, de belül vérzek. Minden egyes lépéssel, ahogy a kilincsre teszem a kezem, egy-egy álom törik darabokra. Aztán kinyitom az ajtót, és kilépek rajta. A kabátom nedves a harmattól, a cipőm talpa tiszta sár. De nem érdekel, engem csak az hajt, hogy odaérjek a régi szállásomra. Az egyetlen hely, amit még otthonnak tudok hívni.

A kulcs recsegve fordul a zárban. Óvatosan, szinte bűntudattal nyitok be, mint egy kamasz, aki későn jött haza. A levegő ismerős, fűszeres-meleg, mégis megkönnyebbüléssel keveredik bennem az érzés, hogy senki sem fog kérdezni. Odabent csend van. Mély, békés csend. Csak a halkan szuszogó Jenna hangja hallatszik a sötétből. Az egyik paplan alól kilóg egy könyv, amit valószínűleg elalvás előtt olvasott. 

Ledobom magamról a pulcsit, ami a földre hull. Lassan lépkedek az ágyához. A padló megnyikordul a lábam alatt, mégis, valami különös gyengédséggel kúszom mellé. A testem automatikusan keresi a meleget, a közelséget, a megnyugvást. Bebújok mellé. A takaró alatt biztonság és béke van. 

Jenna megmozdul, a szemét csak résnyire nyitja ki. Álmos, rekedt hangon szólal meg:

– Hát itt vagy?

Egy pillanatra nem tudok válaszolni. A torkomban még ott a szorító gombóc.

– Most már itt leszek... – suttogom végül, szinte fogadalomként.

Jenna bólint egyet, majd a fejét finoman a nyakamba fúrja, és tovább alszik. Én pedig szorosan ölelem őt. Nem merek sírni hangosan. De a könnyeim utat találnak. Egyik a másik után gördül le az arcomon. Jenna a hátamra teszi a kezét. Lassan simogat. Nem mond semmit, de az érintéséből kiolvasom, hogy minden rendben lesz. 

– Jenna… – hüppögöm halkan, alig hallhatóan, a takaró alatt. 

Ő azonnal rám néz, a szeme még álomködös, de már éberen figyel.

– Igen? – kérdezi, és egy kicsit felém fordul.

A szívem hevesen dobog. Nem vágyból. Nem szenvedélyből. Hanem abból a kétségbeesett, gyermeki ösztönből, hogy valaki tartson, ha én már nem tudok.

– Megcsókolsz? – kérdezem. A hangom alig több egy sóhajnál.

Nem azért kérem, mert több akar lenni. Hanem mert a csók — tőle — olyan, mint egy puha kötés egy nyílt seb fölött. Egy mozdulat, ami nem követel, csak enyhít. Jenna nem ítél el, nem kérdez, helyette csak bólint. 

– Érted… bármit – suttogja, és már hajol is közelebb.

Az ujjai a hajamba siklanak, mintha már ezerszer tették volna, ösztönösen ismerve az utat. A mozdulata óvatos, tiszteletteljes. Aztán finoman megcsókol. A könnyeim újra elindulnak, de már nem fájdalmasak. Inkább megkönnyebbülés. 

A csók után Jenna csillogó szemekkel pillant rám:

– Szeretnék lefeküdni veled… Még.. sosem voltam csajjal..– közli velem.

Én pedig érzem, hogy a szívem hatalmasat dobban. Mert még én sem voltam lánnyal.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem suttogva.

– Ha most nem tesszük meg, sose tudjuk meg.–kajánul elmosolyodik.

Jenna megmozdul, majd felül rám. Ott folytatjuk a csókot, ahol abbahagytuk. A nyelve finoman simított végig az enyémen, a keze a hátamra siklott, majd a pólóm alá. Meleg volt az érintése, a bőröm pedig lángolni kezdett ott, ahol hozzám ért. Mintha minden porcikám végre fellélegezne. Aztán én kerültem felülre, a combjaim közé zártam a csípőjét, ő pedig hátrahajtotta a fejét, mintha átadná magát teljesen.

– Istenem, Jenna.. – leheltem a nyakába, és a bőrébe csókoltam. – Nem tudod, mennyire akartalak.

– Dehogynem – suttogta remegve. 

Az ujjai végigszántották a hátamat, egészen a derekamig. Aztán felhúzta a pólómat, és amikor lehúztam magamról, csak némán nézett rám. A tekintete forró volt, éhes, láttam rajta, hogy őrülten kíván. Ahogy én is őt.

– Olyan szép vagy… – mondta halkan, de a hangjában ott vibrált valami, ami mélyebbre hatolt a lelkembe. Talán a felismerés, hogy ez több, mint testi vágy.

Lassan lehámoztam róla a felsőt. A kezem remegett, de nem a félelemtől. A túltelítettségtől. A hónapok óta gyűlő, kimondatlan vágytól. A bőre selymes volt, a mellei feszesen emelkedtek felém, a mellbimbója megkeményedett, ahogy finoman végigsimítottam rajta a nyelvem hegyével. Jenna felsóhajtott, a teste ívben feszült, a körmei finoman a lapockámba vájtak.

– Ó, Maddie!– nyögte elhaló hangon.

Lassan, érzéki ritmusban kényeztettem, míg ő zihálni nem kezdett. Az öle az enyémhez simult, éreztem a combja között a nedvességet, még a pizsi nadrágján keresztül is. A testünk szinte összeolvadt. Ő alul, én felette –egyszerűen imádtuk a pillanatot. Lejjebb csúsztam, a köldökébe csókoltam, majd finoman kigomboltam a nadrágját. A tekintete az enyémbe kapaszkodott. Az ajkai szétnyíltak, és csak annyit mondott:

–Kérlek, tedd meg…

Lehúztam róla a nadrágot, és láttam, hogy a bugyija nedves volt, szinte könyörgött az érintésért. Amikor végre megcsókoltam ott is, a teste megremegett alattam. Félrehúztam az anyagot, és a nyelvemmel körözni kezdtem a lüktető csiklóján.  Jenna hangja halkan visszhangzott a faházban – halk, de kontrollálatlan nyögések, amelyek arról meséltek, hogy soha senki nem érintette így.

Amikor elélvezett – reszketve, a nevemet nyögve –, én boldog voltam. Felé másztam, ő még mindig remegett alattam. 

– Még nem ért véget – súgtam.

– Nem is akarom, hogy véget érjen – felelte.

A combjai közé térdeltem, majd az ölébe simultam – meztelenül, és a puncink összeért. A teste megfeszült alattam, és halkan felsóhajtott. Finoman elkezdtem mozogni, és élveztem, ahogy a csiklónk egymáshoz dörgölőznek. Jenna nyögései egyre hangosabbá váltak, miközben a keze a derekamra simult, majd a fenekemre. Úgy szeretkeztünk egymással, mint két szerető. Az ajkaihoz hajoltam, de nem csókoltam meg – csak éreztem a leheletét, a zihálását. 

– Mondd… – ziháltam. – Mondd, hogy jó…

– Igen… Mind.. mIndjart elmegyek…

Aztán én is megéreztem a forróságot a puncimban, és egyszerre élveztünk el. Én a mellkasára borultam, ő a hajamba kapaszkodott. A szobát csak a légzésünk töltötte ki. A vágy már lecsengett… de az érzés nem.

Ez a mi titkunk volt. És most már nem csak vágyból állt. Hanem valami sokkal veszélyesebből. Érzésből.