27. Emily és Maddie káosz

Blake

Ma reggel korán keltem, hogy elmenjek futni. Amikor visszatérek a faházba, összepakolom a nappalit, és nekilátok mosogatni. A kezem habos, a gondolataim kuszák. Aztán valaki kopog.

Felkapom a fejem. Ki a franc kopog ilyenkor? Felkapom a konyharuhát, a vállamra dobom, és odasétálok az ajtóhoz. A kilincs hűvös. A szívem egy pillanatra megdobban – mintha valami azt súgná: ő az. De amikor kinyitom az ajtót… nem Maddie áll ott, hanem Emily. A nő teljesen kicsípte magát, még rúzs is van az ajkán.

– Szia! – köszön vidáman, és a következő pillanatban arcon puszil, én meg felrántom a szemöldökömet.

– Ööö… Szia? – kérdezem meglepetten, és akaratlanul is egy lépést hátrébb lépek, hogy beengedjem.

Ő belép. Körülnéz. Megáll a nappali közepén, és mosolyogva pillant rám.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezem, miközben a hajamba túrok. A hangom nyugodt, de belül érzem, hogy valami nem stimmel.

Emily lehuppan a kanapéra, átdobja a lábát a másikon, és úgy néz rám, mint aki valamit tud. Vagy tudni vél.

– Hát… rég beszéltünk. Gondoltam, átruccanok. – mosolyog, de a szeme éles. Túl éles. – A verseny előtti napok mindig izgalmasak. Tudod, kis nosztalgia.

Nosztalgia? Azonnal összeszorul a gyomrom.

– Szóval… Mi a helyzet Maddie-vel? Akarod, hogy nyerjen?

Azt akarja, hogy Maddie megnyerje a showt? Emily csalni akar?

– Mire akarsz kilyukadni?

Emily megvonja a vállát, majd hátradől, úgy, mint aki minden idegszálammal játszik.

– Nézd, Blake… nem vagyok vak. Tudom, mennyire belezúgtál. És azt is, hogy most épp összetört szívvel főzöd a kávédat reggelente.

– Ez rohadtul nem tartozik rád.

– Talán nem. De van egy ajánlatom.

Megfeszül a vállam.

– Hallgatlak – mondom lassan, de már érzem, hogy ez nem lesz jó móka.

– Tudod, Maddie a verseny legnagyobb esélyese – kezdi, miközben finoman végigsimít a combján, mintha csak véletlen lenne. – De a zsűri döntése sosem teljesen… objektív. Viszont te itt vagy, zsűritagként. Egy elismerő szó, egy megtolt pontozás, és máris övé az arany.

Felsóhajtok, megvetően.

– Ő nem kérne ilyet. Ő meg akarja nyerni, tisztességesen.

Emily elvigyorodik. Az a fajta mosoly, amit csak akkor használ, amikor már rég lépett egyet előre, csak mi még nem tudjuk.

– Nem ő kérné, én ajánlom fel.

Leülök mellé a kanapéra, mert kezdek megszédülni. Mit fog kihozni ebből Emily?

– Ha Maddie nyer… – suttogja, ujját a mellkasomra teszi – akkor én is nyerek. És te… nos, te megkapsz tőlem valamit, amit régen nagyon is élveztél.

 – Az már a múlt, Emily…– morgok.

– Ugyan már – súgja a fülembe –, te sem vagy szent. Az ágyamban nem az voltál… kifejezetten nem az.

Megragadom a csuklóját, és eltolom magamtól.

– Az egy másik korszak volt. Én azt lezártam.

Emily még mindig mosolyog, de a szemében ott villan a düh.

– Pedig Maddie-nek fogalma sincs róla, milyen is vagy valójában. Talán érdekelné a zsűriből az ágyamba fejezet…

Egész testemben megfeszülök. Ez a nő kikészít.

– Csak gondolkodj el rajta – suttogja Emily, miközben közelebb hajol. – Tehetsz érte, hogy Maddie győzzön. És én… tehetek róla, hogy te is jól járj.

Felsóhajtok, próbálom magam tartani, de érzem, hogy az ujjaim ökölbe szorulnak.

– Jó… mit akarsz? – kérdezem végül feszülten.

Emily elmosolyodik. A következő pillanatban előhúz egy csomagocska óvszert. Lassú, kimért mozdulattal ledobja a kanapéra.

– Feküdjünk le egymással, aztán felejtsük el az egészet.

Felnevetek. Ez most komoly?

– Nem tudom, mit izélsz… mert mi már nem vagyunk együtt Maddie-vel – emlékeztetem, a hangom keményebb, mint szeretném.

– Tudom. Épp ez benne a legjobb – válaszolja, és hirtelen a nyakamba csókol.

A bőröm bizsereg ott, ahol hozzáért. A fejem zsong. A vágy és a düh ütközik bennem, mint két rohamosztag. Aztán elkapom őt, és a kanapéra nyomom. A szeme csillog, a mosolya győzedelmes.

– Csak azért, mert őrülten dögös vagy – morgom. – Nem tudok ellenállni neked.

Nem tudom mennyi idő telt el. A fény túl erős, a plafon forog felettem. Felülök a kanapén. A takaró félig lecsúszott rólam, az egyik párna a földön. Egy üveg whisky van mellette: üresen. A nadrágom és a pólóm a dohányzó asztalon hever. Aztán hirtelen beugrik minden: Emily és én részegre ittuk magunkat. Majd elkezdtük vetkőztetni egymást. Aztán letérdelt elém, majd váltottuk egymást. Emily ezután előkapja az óvszert, és nevetve húzza fel rám. Aztán rám ereszkedett, a nyakamba hajolva nyögdécselt. Majd olyasmit suttogott a fülembe, hogy „Emlékszel ránk... így volt mindig a legjobb…”

A körmöm nyomot hagy a tenyeremen, olyan erősen szorítom. Emily persze felszívódott, ahogy szokott. De azért hagyott egy üzenetet a konyhapulton: 

„Köszönöm az estét. Maddie biztosan örülne, hogy legalább én vigyáztam rád. – E.”

A kezem megremeg, ahogy a papírt leemelem. A gyomrom felfordul. A vér forrni kezd az ereimben. Nem lehet. Ez nem történhetett meg.

– A francba! – ordítok, és széttépem a cetlit. Az apró cafatok a földre hullnak, mint hópelyhek — de ezek feketék. 

– A francba! A francba! Ez nem lehet! – kiáltom újra, most már rekedten.

Felrúgom a széket, ami eddig a konyhapult mellett állt. Az eldől, csattanva verődik a padlóhoz. A szívem a torkomban dobog, úgy érzem, ha nem üvöltöm ki magamból, megfulladok. A kezem a hajamba túr, majd a tarkómat markolom. A tenyerem izzad. A szám kiszáradt. Emily hangja még mindig a fejemben cseng. A nyögései. A kétszeres orgazmusai. Én pedig letérdeltem elé, és örömökbe részesítettem… Ahogy ő engem. 

Összerogyok a kanapéra, ott, ahol…ahol tegnap dugtunk. Az egész testem tiltakozik. Nem volt ez akarat. Nem szerelem. Nem szenvedély. Csak egy pillanatnyi gyengeség. Emily pedig kihasznált. Viszont össze kell szednem magam, és úgy kell tennem, mintha nem történt volna semmi.

Eltelt pár nap mire lecsillapodnak körülöttünk a kedélyek. Maddie megnyerte a versenyt. A színpadon ragyogott. A hangja betöltötte a teret, a közönség tombolt, én pedig… úgy néztem rá, mintha még lenne jogom hozzá. Azt hittem, a bűntudatomat eltemethetem egy újabb csókban, egy szenvedélyes éjszakában, egy „majd holnap elmondom” típusú hazugságban. Aznap este a tóban szeretkeztünk, majd átjöttünk hozzám és itthon folytattuk. Maddie leült a kanapéra, én pedig egy pohár borral akartam kínálni, de akkor beütött a pokol.

A levegő megfeszült. Majd Maddie összerakta a képet, és kiviharzott a házból. Már három napja nem beszélünk. Én pedig teljesen össze vagyok omolva. 

Egyik reggel éppen reggelizni indulok, amikor meglátom, hogy Maddie kilép a faházból. A haja kissé kócos, de pont olyan, ahogy a legjobban szerettem: természetes, lágy, és valóságos. Egy kis masni van benne, amit épp most igazít meg. Nevet közben. A hangja olyan, mint régen — boldog és felszabadult. 

– Na, hadd zárjam már be az ajtót! – vihog Jenna, mire Maddie játékosan húzza a kezét.

– Jó, de aztán siess, mert kihűl a reggeli – feleli Maddie, és közben mosolyog. Nem az a visszafogott, udvarias mosoly. Ez valódi.

Én közben gyorsan meghúzom magam egy fa mögött. Nevetséges, tudom. De nincs erőm ahhoz, hogy meglássanak. Maddie kilép Jenna mellé, és kézen fogva indulnak el az ösvényen. Akkor… Jenna odanyúl Maddie arcához. Finoman. Ahogy én szoktam. Megigazít egy tincset, és Maddie nem húzódik el.

A lányok nevetnek. Úgy, mintha semmi nem történt volna. Én pedig csak állok, mint egy árnyék a fák között. Várok. Aztán elindulok utánuk. A reggelihez vezető út ismerős. A fák, a kavicsos ösvény, a szellő, ami végigsuhan a bőrömön. De valami megváltozott. Minden túl hangos, és mégis alig hallok valamit. Zakatolnak a gondolataim, és próbálok rájönni mi lehet Jenna és Maddie között. Megérkezem az ebédlőhöz. Mindenki ott van. Kacagások, tálcák csörömpölése, kanál a porcelánon. A sor szerencsére gyorsan halad. Felkapok egy tálcát. Automatikusan teszek rá mindent. A szokásos. Kávé, tojás, valami édes. Mindennek semleges íze lesz. Tudom.

Viszont szem elől veszítem Maddie-t. Már az asztaloknál jártam, amikor… valami megmozdul. Egy apró nesz. Egy nevetésfoszlány. Egy árnyék az oszlop mögött.

Odapillantok.

Még a vér is megfagy bennem. Maddie és Jenna egymással csókolóznak. A kezem megremeg. A tálca a padlóra esik. Fém csattan a csempén, a kávé kilöttyen, a desszert pedig elfolyik. Mindenki felém fordul. Én pedig kővé dermedve állok, és a lányokat bámulom. Maddie és Jenna felnéznek. Maddie ajkán megjelenik egy apró, gúnyos mosoly. Aztán egymásra néznek, és folytatják, a csókjuk elmélyül. A mozdulat természetes, lágy, gyöngéd… és mégis: gyilkosabb, mint bármilyen ütés, amit valaha kaptam. Mert nem csak azt mutatja, hogy Maddie továbblépett. Azt is, hogy ő választotta ezt. Szándékosan és nyíltan.

A lábaim automatikusan visznek előre. Ahogy megérkezem a házba, becsapom magam mögött az ajtót. A kulcs nem kell. Itt most senki nem jön utánam. Ki akarna? Ő már más ajkát csókolja. A konyhapultra támaszkodom. A kezem ökölbe szorul. Az ujjaim kifehérednek. Egy pillanat, és talán behúzok a falnak, de visszafogom magam. A fal nem tehet semmiről. 

Jenna és Maddie.. Komolyan járnak? Vagy csak egy bosszú? Mert ha igen, kibaszott jól sikerült. Éreztem azt a mosolyt. Azt a “nézd csak mit veszítettél” pillantást. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy tényleg… egymásra találtak. A gondolat olyan, mintha fojtogató mérget nyelnék le. Hát ennyit érek? Az asztalon még ott a két pohár bor, amit sosem ittunk meg. Az egyiket elkapom, és egyetlen mozdulattal a mosogatóba hajítom. A poharak szilánkokra törnek, akárcsak én. 

Ráérősen lehuppanok a kanapéra. Fejem hátrahanyatlik. A plafonra bámulok. Maddie és Jenna. Mi a franc történt? Mi történt velem?

A reggel csípős. A nap még nem kelt fel teljesen, de én már a túrabakancsomban feszítek, és minden lépéssel egyre messzebb akarok kerülni attól az átkozott faháztól. Az arcomról lemossa az álmot a hajnali levegő, de a gondolatokat nem tudja kisöpörni. Maddie már megint előttem van. Az a mosoly. A masni a hajában, ahogy megcsókolják egymást Jenna-val. 

Nagyon remélem, hogy ők csak játszadoznak velem, és nincs semmi komoly köztük. Felkapok egy kavicsot az ösvény széléről, és olyan erővel hajítom el, mintha ezzel tudnám kiszakítani magamból a képet. Azt, amit a fejem éjjel újra és újra lejátszott. A rémálom még mindig itt lüktet a tarkómban.

A csókjuk. A sóhajuk. Aztán már nem csak csókolóztak. Megfogták egymás derekát, Jenna keze lekúszott Maddie lába közé, és halkan nyögdécselt a simogatása alatt.

– A francba! – kiáltom bele az erdőbe.

Megtörlöm az izzadó homlokomat, és leülök a földre. 

Mégis mit várok?

Hiszen én szúrtam el Emily-vel. Belementem az alkuba, hogy Maddie megnyerje a versenyt. Ezért lefeküdtem a nővel. Most pedig én vagyok féltékeny? Keserűen felnevetek. Ez az egész egy rohadt szappanopera, és én vagyok benne a kibaszott antihős. Remélem, hogy ez csak… játék. Hogy Maddie… csak engem akart felbosszantani, és tényleg nincs köztük semmi komoly szándék.

Ahogy belépek a faházba, még mindig zakatol a szívem. Nem a túrától. Nem a kimerültségtől. Hanem a lányoktól. Lerúgom a cipőm, aztán lehuppanok a fotelbe, és az ölembe veszem a laptopot. Beírom Jenna nevét a böngészőbe, és nyomozni kezdek. 

Első találat: egy blog. Művészeti témák. Festmények, versidézetek, motivációs posztok. Második találat: Jenna – Tanulmányi ösztöndíjat nyert egy New York-i művészeti egyetemre. 2026 januárjában kezd. Látványtervező és filmes grafika szakirány. Szóval... okos. Ambiciózus és tehetséges. Maddie pont az ilyenekért rajong.

A francba.

Tovább lapozok. Az instagram privát. Hát persze… De a profilképe... Maddie-vel közös. A tavon ülnek. A naplemente háttal világítja meg a hajukat. Istenem… Ezek tényleg egymásba habarodtak. 

– Komolyan, Maddie? Jenna jelenti számodra a világot?– suttogom, miközben a laptopot az asztalra csapom.

Felállok. Ide-oda mászkálok a faházban. Mintha a gondolatok nem férnének el bennem. Talán nem tart sokáig a kis románcuk. De akkor... miért érzem ezt a szorítást a mellkasomban? Miért érzem úgy, hogy Jenna tényleg meg tudja adni Maddie-nek azt, amit én nem? Talán... mert ő nem feküdt le Emily-vel egy rohadt szavazatért cserébe…. A billentyűk halk koppanással adják meg magukat az ujjaim alatt. A böngészőben már vagy húsz perce görgetem ugyanazt a három profilt, mintha a válasz ott rejtőzne a betűk és képek között, ha elég sokáig bámulom őket.

De az a profilkép mindennél jobban fáj.

A laptop halk pittyenéssel jelez egy új e-mailt. Legszívesebben figyelmen kívül hagynám, de a nevem világít a tárgysorban. „Rendkívüli megbeszélés – holnap délután”. Alatta Mike aláírása. A mi mindent tudó, mindent irányító, mindent eltussoló Mike-unk.

Megdörzsölöm a szemem. A betűk összemosódnak, ahogy az idegesség újabb hulláma önti el a testem. Rendkívüli megbeszélés? Miért pont holnap? Miközben a világom éppen darabokra hullik? Felsóhajtok. Nem is... ez inkább már egy keserű, üres sóhaj volt.

Az életem egy vicc.

Lecsapom a laptop fedelét. Hangosabban a kelleténél. A hang tompán visszaverődik a faház falairól. Az asztalon a félig kiürült kávésbögre megrezzen, de elkapom, mielőtt elérné a szőnyeget. Reflex. Már mindenre úgy reagálok, mintha tűzoltás lenne. Lassan hátradőlök a székben, és kinézek az ablakon. A nap már lemenőben. Aranysárga fény mossa el az erdő szélét, ahol ma reggel még a gondolataim elől menekültem. Most viszont nincs hova futni.

Az elmém cikázik. Mint egy eltévedt darázs a szobában, amely minden sarkot végigpróbál, hátha talál kiutat, de csak nekicsapódik újra meg újra a láthatatlan falaknak. Emily zsarol. Azt hiszi, a testével mindent elérhet. Mike sürget. Azt hiszi, még mindig ugyanaz a gyerek vagyok, akit évekkel ezelőtt beültetett a kis játszmájába.És Maddie… Ő már nem is az enyém. Talán nem is volt soha. Csak én hittem el.

Az arcomat a tenyerembe temetem. A levegő nehéz, mintha füst lenne. A gondolatokból álló, fojtogató füst.

„Mi jöhet még ennél rosszabb” – kérdezem hangtalanul.

Aztán hirtelen, ebben a csendes pillanatban, mintha a sors csak erre várt volna, kopogást hallok az ajtón. Egyetlen határozott, mégis türelmetlen kopogás. Felkapom a fejem. A gyomrom összeszorul. Túl késő van már látogatókhoz. A sors úgy döntött, válaszol a kérdésemre.

Oda sétálok és kinyitom az ajtót. A sötét erdő illata hirtelen ömlik be a levegőtlen nappaliba.Nincs kint semmi. Se egy árny, se egy mozdulat. Csak a csillagok hunyorgása a fák lombjai között, és valahol messze egy bagoly huhogott. Már épp becsuknám az ajtót, amikor észreveszem. Ott hever a küszöbön, pontosan középen, mintha szándékosan helyezték volna oda: egy vastag, halványszürke boríték. Nincs címezve, nincs rajta név, csak egy egyetlen, vörös rúzsfolt… csókként pecsételve. Teátrális. Mint egy rossz filmben. Vagy egy túl jól megírt fenyegetésben.

Körülnézek újra. Semmi. Se nesz, se mozdulat. A fák árnyékai rezzenetlenek. Az ajtót félig nyitva hagyom, ahogy lehajolok, és felveszem a borítékot. Az anyaga durva, kemény, szinte recseg az ujjaim között.

Mi a franc ez megint?

Bent a konyhapulthoz sétálok vele. A boríték már így is enyhén szétnyílt a súlyától. Fotók csúsznak ki belőle, ahogy az asztalra teszem, rólam és Maddie-ről készültek. A tónál, a sátornál, a színpad mögött, a faházunk ajtajában, ahogy a vállamra hajtja a fejét. Ahol csókolózunk stb. Valaki titokban lefényképezett minket. A kezem remegve nyúl a boríték mélyébe, ahol egyetlen hajtogatott lap vár. Kinyitom. A sorok géppel írtak, tiszták és hidegek. A szavak annál kevésbé.

"Tudod, ha ezek kikerülnek, nagy bajba kerülsz... Úgyhogy engedd meg a barátnődnek, hogy boldog legyen."

Lecsúszom a székre. A szívem dübörög, mint egy dobszóló. Valaki zsarol engem, nem pénzért, nem hatalomért, hanem Maddie-ért. Valaki látott minket. Valaki tudott rólunk. Követte őt. Követte engem, és most azt akarja, hogy engedjem el.

A fotók egy részét ismét átpörgetem. Van, ahol mosolyog. Van, ahol sír. Van, ahol csak néz rám – abban a furcsa, mély, lecsupaszító pillantásban, ami mindig azt érezteti velem, hogy ő lát engem igazán. Úgy, ahogy senki más.

És most…?

Most valaki azt akarja, hogy én hagyjam el őt.

A „barátnőmnek” hadd legyen boldog élete... nélkülem? Vagy... valaki más mellett?  Jenna neve mintha ott lüktetne a sorok mögött, ki nem mondva, de érezhetően jelen. A fényképek visszacsúsznak a borítékba. Egyet megnézek, azt amelyiken Maddie van a tónál. Mégis most választanom kell. Maddie boldogsága – vagy az igazság? Védjem meg – vagy harcoljak érte, még akkor is, ha beleroppanunk?