28. Barátnők extákkal

Maddie

A zuhanyfüggöny mögött zúgó víz elnyomja a gondolataimat. Legalábbis próbálja. A testem forró, a bőröm érzékeny, mintha minden pórusom emlékezne az elmúlt napokra. A boldogság ízére. A kétségek keserű utóízére. A hazugságra. A levelekre. Most már Jenna-ra is. A tenyerem a csempének feszül, a hajam csapzottan tapad a hátamhoz. A víz végigcsorog a tarkómon, mint könnyek, amiket nem mertem eddig kisírni. Pedig már napok óta visszatartom őket.

Most viszont nem bírom tovább. A sírás hangtalanul tör rám, úgy zuhan rám, mint maga a víz: megszámlálhatatlan cseppből álló zuhatag. Nem hallom, mikor nyílik az ajtó. Csak akkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül, amikor valaki megáll a zuhanyfüggöny mögött.

Nem látom, ki az. De érzem. 

– Maddie… – A hangja halk, alig több suttogásnál. – Sajnálom. Tudtam, hogy rosszkor adtam oda. Nem gondoltam, hogy ennyire kiborít majd…

Mit akar már megint? Elég fájdalmat okozott most nekem. Mégsem megy ki a fürdőből, sőt egyszerűen  csak félrehúzza a függönyt, és lassan belép a gőzbe. Egy hosszú póló van rajta, amit pillanatokon belül átnedvesít a víz, rátapad a gyönyörű melleire. Olyan, mintha semmi sem lenne rajta.

– Nem akartalak összezavarni – mondja. – De napok óta látom, hogy valami bánt. És... nekem is fáj. Értem, ha nem érzel semmit. Csak… kérlek, ne gyűlölj érte.

A keze felemelkedik, és egyetlen ujjával letöröl egy könnycseppet az arcomról, amit még a víz sem tudott elmosni.

– Miért vagy itt? – suttogom.

– Mert nem bírok meglenni nélküled.

Haragszom rá, mert becsapott, mégis… én hajolok hozzá közelebb. Nem tudom, miért. Talán hogy elnémítsam az érzéseimet. Talán hogy megszabaduljak a fájdalomtól. Talán hogy megértést találjak benne. Vagy hogy elvesszek valaki másban, akinek a tekintete nem ítélkezik. Végül megcsókolom őt, majd a csókunk egyre mélyebb, egyre éhesebb. A kezem a hátára csúszik, az övé a csípőmre. Nem ellenkezik, sőt hagyja magát. 

Jenna végigsimít a combomon, majd óvatosan a falnak vezet. A keze felfedezőn jár a testemen, majd belemar a fenekembe, mire én a szájába nyögök. Gyorsan lekapja magáról a felsőt, a bimbói már mereven állnak a vágytól. A csókja a nyakamra vándorol, majd egyre lejjebb. A melleim alatt elidőzik a szája, aztán a hasamon. A víz tovább csorog, és közben érzem, ahogy a lábam megremeg. Nem félelemből., hanem a vágy lassú ébredésétől.

Aztán letérdel elém. Amikor az ajkai a puncimhoz érnek hangosan felnyögök. A kezeim a vállára siklanak. Megtámaszt. Ő pedig csak folytatja – gyengéden, szenvedélyesen, mégis félelemmel telve, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban eltaszíthatom. 

De nem teszem.

A hátam a csempének simul, és a szám nyitva marad, ahogy sóhajtozva keresem a választ valamire, amit már rég nem tudok megmagyarázni. Az orgazmus, amikor megérkezik, nem olyan, mint amit megszoktam. Nem robbanás. Inkább valami remegő zuhanás. Valami törékeny, ami végigrezdül a gerincemen, és minden porcikámat elönti egy furcsa, keserédes nyugalommal. Jenna ügyes – efelől semmi kétség. A nyelve, az ujjai, a mozdulatai… mintha pontosan tudná, mire van szükségem. Hol kell lassítania, hol kell újra felépítenie azt, amit épp az imént omlasztott rám gyönyörrel. A szája nem követelőző, hanem figyelmes.

De még nem enged el.

Miközben az orgazmus utórezgései végigfutnak bennem, ő nem áll meg. Nem húzódik vissza, nem hagy levegőhöz jutni. Csak tovább kényeztet, türelmesen, mélyen, mintha tudná: bennem még nem csendesedett el minden. Mintha hallaná, hogy a szívem még zakatol valaki más nevéért, és ezért próbálná újra meg újra elérni, hogy ne csak a testem, de a lelkem is elengedje azt a nevet.

A térdem megremeg. A víz tovább zuhog, de már nem tudom, a csempéről vagy a gerincemen csorog-e le valami forróbb, valami belőlem fakadó. A légzésem darabos, szinte kapkodom a levegőt, miközben újra felépül bennem a feszültség.

– Jenna… – suttogom, de a hangom már nem figyelmeztetés. Nem is tiltakozás. Inkább zavart kérés, hogy folytassa. Hogy ne hagyjon egyedül ezzel az érzéssel.

Ő válaszul finoman belém hatol a nyelvével, én pedig őrült kiáltásba kezdek. Egy apró mozdulat, még egy, és az egész testem ívet ír le, mintha megint lehullana rólam a kontroll. A gerincem mentén egy újabb remegés indul, lassabb, de mélyebb, és már nem tudom, hogy csak a testem reszket-e, vagy az egész való lényem. Jenna végül felnéz rám, nedves arccal, de a tekintete tiszta. Szelíd.

De benne van valami más is. Vágyon túli sóvárgás. Feláll, és magához ölel.

– Most már tudod – súgja a fülembe. – Hogy én milyen vagyok, amikor szeretlek.

És én… nem tudok rá mit mondani.

Jenna teste ott fekszik mellettem, forrón és remegve. A haja nedves tincsekben tapad a nyakához, a szája enyhén nyitva, még mindig kapkodja a levegőt, mintha nem bírná elhinni, hogy ez megtörtént. Én pedig őt nézem: a nyaka ívét, a vállán lévő anyajegyet, a boldog mosolyt az arcán. Odahajolok hozzá, és egy puszit lehelek a kulcscsontjára. 

– Most én jövök – mondom halkan.

Látom a meglepetést, a bizonytalanságot, és… valami mást is. Valamit, ami mélyebbről jön. Talán a félelem, hogy ha adni kezd, akkor elveszíthet. A tenyerem a hasára siklik, onnan a szeméremdombjára. Hallgatom a finom sóhajait, amik először még szégyenlősek, majd egyre nyíltabbak. Jenna lehunyja a szemét, de az ujjaival belém kapaszkodik, mintha attól félne, hogy nélkülem szétesik.

A combjai közé csúsztatom a kezem, és amikor hozzáérek, megremeg. Már most érzem, hogy elárassza őt a nedvesség. 

– Maddie... – nyögi ki, alig hallhatóan.

– Csak lazulj el – suttogom, és a nyelvem a mellbimbóját érinti, lágyan, játékosan. A teste válaszol. Minden apró mozdulatomra.

Aztán egyre mélyebbre haladok. Ő megemeli a csípőjét, a szája nyitva marad, halk, remegő hangokat hallatok. Amikor a nyelvemmel belé hatolok, ő megremeg, majd ismét nyögni kezd. Magamba szívom a nőiességét, és finoman játszani kezdek a csiklójával. Jenna már kezdi elveszíteni a maradék eszét, ezért az ujjaimat is bevetem. Majd pár pillanattal később kimerülten zuhanunk egymás karjaiba.

Arra ébredek, hogy teljesen elzsibbadt a karom. Először csak finoman mozdulok, hogy vért pumpáljak bele, de amikor oldalra nézek, már tudom, miért nem érzem. Jenna feje az alkaromon pihen. A haja kócosan, csapzottan terül szét a mellkasomon. A légzése nyugodt, a teste meztelen, és még így, álmában is olyan szorosan hozzám simul, mint egy igazi szerető.

Egy pillanatra mozdulatlanul nézem őt.

Tegnap már megint túl messzire mentünk. Ahogy felnézek a plafonra, Blake arca villan be. Nem a mosolygós, laza Blake. Hanem az, amikor rám nézett utoljára úgy, mintha én lennék az egyetlen dolog, ami számít. Az a pillantás, ami elől most is menekülni próbálok. Ez az egész… csak egy kis bosszú volt. Egy figyelmetlenül elejtett fólia miatt. Én csak meg akartam őt leckéztetni. 

Nem akartam, hogy idáig fajuljon. Ez nem én vagyok. Jenna viszont szerelmes belém, én viszont nem. Mert én csak a fájdalmat próbáltam gyógyítani ezzel a kis kósza kalanddal. Ez a gondolat úgy szúr belém, mint a tű. Mert ahogy ránézek, nem utálom. Nem vetem meg. Sőt… van valami gyöngéd bennem, ahogy az ujjamat végigfuttatom a vállán. De ez nem szerelem. Ez menekülés. Egy görcsös kapaszkodás a közelségbe, amit mástól kellett volna megkapnom.

Jenna halkan felnyög álmában, és közelebb húzódik. A térde az enyémhez ér, és én reflexből visszabújok mellé, mintha ezzel jóvátehetném, amit érzek. Amit nem érzek.

– Na, finom? – kérdezi Jenna, miközben egy darabka gofrit ejt a számba.

A mozdulata laza, a mosolya széles, de a tekintete… ott csillog benne valami több, valami ragaszkodóbb. Az ebédlő zsibong, a gyerekek kacagnak, a reggeli illatok kavargó tömege körülölel. Mégis, mintha buborékban ülnénk. 

– Isteni – nyelem le a falatot. Egy pillanatra elkapom a tekintetem, mielőtt túlságosan is hosszúra nyúlna a csönd.

Jenna közelebb hajol. Nem kérdez, nem habozik – egyszerűen csókkal pecsételi meg a falatot. Édes a szája. Vaníliaízű. És valami más is… valami, ami bizsereg a gyomrom mélyén.

– Szuper – lelkendezik. – Most te adj valamit a számba!

Félmosollyal, de enyhe zavarral kapok fel egy apró palacsintát. Jenna előrehajol, én pedig túl közel vagyok. Az ujjam véletlenül a szájában marad, és ahogy rázárul az ajka, egyszerre feszül meg bennem minden. A testem elárul. A gyomrom bukfencezik. Az arcom elvörösödik. A nőiességem is beleremeg. Túl intim. Túl valóságos.

Jenna szeme egy pillanatra sem rebben. Csak megragadja a csuklómat, és lassan húzza ki az ujjam a szájából. A mozdulata lassúbb, mint amit a helyzet indokolna. 

– Nyami – dorombolja, és közben végigsimít a kézfejemen.

Nevetni próbálok, de a hangom kissé elcsuklik. A pillanat egyszerre játékos... és hátborzongató. Nem tőle. Hanem attól, amit bennem vált ki. A többiek közben falatoznak, senki nem figyel ránk. De én érzem, hogy figyelik a hátamat. Mintha valaki más is látna.

Blake mindenhol ott van. Érzem.

– Madds, minden oké? – kérdezi Jenna hirtelen.

– Persze. Csak... meleg van. – Leveszem a pulóveremet, és úgy érzem, az egész testem lángolni kezd.

Ő elégedetten visszafordul a tányérjához. Én pedig csak bámulom a palacsintát, azon agyalok vajon hogyan tudok véget venni ennek a furcsa kapcsolatnak?

A talaj ritmikusan koppan a talpam alatt, a lélegzetem egyenletes, de belül tomboló vihar zúg bennem. A fák lombja megrezzen a reggeli szélben, a tábor már lassan elkezdi a napot nélkülem. Én pedig menekülök. A gondolataimtól, a tegnap éjjeltől, attól, amit Jenna szemében láttam. Persze Blake-től is menekülök.

Túl sok minden zakatol bennem. A testem még emlékszik Jenna érintéseire, de a szívem... még mindig Blake után kiált. Most nem nyomok zenét a fülembe. A múltkori… incidens óta nem merek zenét hallgatni. Inkább bízom a csendben. Az erdőnek is megvan a maga nyelve, és én most figyelni akarok. A legutóbb is figyelnem kellett volna.

Majd meghallom, hogy valaki elfut mellettem. Neeem, ez kizárt, hogy ő legyen. Ő nem jöhetett ki, hiszen utál. De aztán mégis oldalra pillantok, és meglátom Blake-t. Az egész testem megmerevedik. Az agyam egy pillanatra leáll. A lábam elakad egy gyökérben, én pedig megbotlok. 

– Maddie! – hallom, és a következő pillanatban a karjaiban vagyok.

Pont úgy, ahogy mindig is emlékeztem rá. Erős. Stabil. Ismerős. És én… a mellkasának zuhanok, mintha hazataláltam volna. A kezei a derekamon. Az illata körülölel. A nevemet leheli.

– Maddie…

Össze kellene szednem magam. A testem fellobban, a bőröm alatt forróság kavarog. De az agyam csak egy dolgot ismétel: hiányzol. Annyira, de annyira hiányzol.

– Jól vagyok – mondom gyorsan, és elhúzódom. Nem nézek rá, csak megigazítom a felsőm, próbálom elrejteni, hogy a szívem megőrült, csak épp nem tudja, kibe szerelmes.

Mielőtt elfutnék, megragadja a karomat.

– Miért csináljátok? – kérdezi halkan. A hangjában nem düh van. Inkább valami fáradt, összetört kíváncsiság.

– Mit? – kérdezek vissza, és közben félrenézek, mintha nem tudnám.

De tudom. Nagyon is jól tudom. Blake szeme a tekintetemet keresi. Nem engedi el. Nem engedem el.

– Ne játszd meg magad, Maddie – szólal meg végül. – Azt hiszed, nem látom?

Összeszorítom a számat. A válasz ott ül a nyelvemen, de nem mer kijönni. Mert ha kimondom, vége. Véget ér a játék, véget ér a bujkálás, és talán véget érünk mi is. 

– Te kezdted el az egészet, nem emlékszel? – csúszik ki belőlem végül, keményebben, mint akartam.

Blake arca megfeszül. Egy árnyék suhan át rajta, de nem mond semmit. Úgy néz rám, mintha egyszerre utálna és szeretne. Ettől még fájdalmasabb az egész.

– Jenna nem szeret téged – mondja. –Csak kihasznál.

A gyomrom görcsbe rándul. A válasz, amit kerestem, most a mellkasomban dobog.

– És te mit akarsz, Blake? Mert ha engem kérdezel, te meg eldobtál – suttogom. – Még mielőtt én bármit is tettem volna.

A férfi végül elengedi a karomat, és mélyen a szemembe fúrja magát.

– Még mindig fontos vagy nekem – mondja végül.

– Persze! Ha szeretnél, nem feküdtél volna le Emily-vel! – horkanok fel, és a karjaimat ösztönösen összefonom magam előtt, mintha ezzel is védeném azt, ami még megmaradt bennem.

Blake megmerevedik. Az arca elvörösödik, az állkapcsa megfeszül, majd elfordítja a tekintetét, mielőtt válaszolna.

– Emily megzsarolt. Ha hiszed, ha nem. Egyébként is… neki köszönheted, hogy megnyerted a versenyt.

Megállok és pislogok párat.

Mi van?

– Találj ki ennél nagyobb őrültséget! Nem hiszek neked!– sziszegem, és megfordulok, hogy végre menekülhessek ebből a szürreális hazugságkupacból. De persze… nem hagyja.

Megragadja a karomat, most már erősebben, de még mindig éppen csak annyira, hogy megállítson.

– Maddie, könyörgöm! Hidd el! Én... én nem akartam, hogy így legyen. Persze, ez részben az én hibám is, tudom! De kérlek, hallgass meg! Csak egyszer! – A hangja már nem dühös, inkább kétségbeesett, és kérlelő.

Felé fordulok. A szemébe nézek, és egyetlen mondatként darabokra zúzom azt, amit még őrizgetett belőlünk:

– Blake… nem. Már túl vagyok rajtad.

A szeme összeszűkül. Meglepődik. Talán nem számított rá, hogy kimondom.

– Vége van – folytatom, halkan, élesen, mint egy pengeélen csúszó hang. – Jenna-val boldogok vagyunk.

A szemében valami megpattan. Egy pillanatra csak néz rám, mintha nem értené, amit hall. Mintha nem akarná  felfogni. Aztán kicsúszom a szorításából, és tovább folytatom a futást.

Ahogy megérkezem az ajtót becsapom magam mögött. A tenyerem még mindig nyirkos a kulacstól. Az oldalam szúr, a homlokomon apró izzadságcseppek gyöngyöznek, de végre hazaértem. Majdnem félrenyelem a vizet, amikor meghúzom a kulacsot.

Amit látok, hirtelen sokként ér. Jenna ott ül a kanapén, dögös, hófehér csipkés fehérneműben, hozzá illő harisnyával és combfixszel. Az egyik lábát kecsesen átteszi a másikon, a haja lágy hullámokban omlik a vállára. A szája mosolyra húzódik, de a tekintete nem mosolyog. Az a tekintet birtokolni akar.

– Szia, bébi – duruzsolja, és finoman megnyalja az alsó ajkát.

Ez aztán a fogadtatás…

Zavaromban csak annyit nyögök:

– Szia...?

Leveszem a felsőm, és sportmelltartóban állok ott, a testem még pulzál a futástól, az agyam viszont lefagyott. Nem erre számítottam, hogy Jenna el akar csábítani. Jenna lassan feláll, és elindul felém. A járása egy ragadozóé, aki már biztos a zsákmányában. A szoba minden sarka feszült figyelemmé válik.

– Tetszik? – kérdezi csábosan, miközben végigsimít a dekoltázsán. A hangja édes, de van benne valami kényszeres.

– Tudod… ez egészen váratlanul ért – nyögöm ki, miközben a tekintetem ide-oda cikázik: a törölköző felé, az ajtó felé, a menekülési lehetőségek felé. – Mi lenne, ha most… lefürdenék, és... utána beszélnénk?

Jenna ajkai lebiggyednek. Egy pillanat alatt minden kihuny a tekintetéből.

– Nem is akarsz engem… – sóhajtja, és leül a kanapéra. A testtartása megváltozik, már nem csábító. Hanem összezuhant. Mint egy elutasított kislány.

– Neem, Jenna... – sóhajtok, azonnal megbánva, hogy nem fogalmaztam finomabban. Ez az a pillanat, amikor már nem tudok visszafordulni.

Olyan csend ereszkedik közénk, amit még a ventilátor halk zúgása sem tud megtörni. A vágy, ami percekkel ezelőtt még a levegőt feszítette, most visszahúzódik a sarkokba, és helyére bűntudat, félreértés, és egy mélyebb fájdalom költözik.

Jenna nem néz rám. Csak az ölébe ejti a kezét, és szinte suttogva mondja:

– Ne szórakozz velem, Maddie. Ha nem vagy biztos bennem, akkor mondd ki. De ne húzd az időmet kérlek.

Ez az a mondat, amitől a szívem összerándul. Mert még én sem tudom, mit érzek. Ez bármilyen bonyolult – veszélyesebb, mint a hazugság.

Gyorsan berohanok a fürdőszobába, és kulccsal zárom be magam mögött az ajtót. A kilincs halkan kattan, mégis olyan hangosan dörren a fejemben, mintha egy csapóajtó zárulna le mögöttem – az utolsó menedék. Jenna gondolatától is összeszorul a gyomrom. 

Ledobálom magamról a maradék ruhát. A sportmelltartómat, a nadrágot, a zoknit – mintha minden darabbal együtt vetkőzném le az elmúlt órák összes feszültségét. A zuhany alá lépek. A víz először jeges, majd lassan melegszik fel, és végre megindul valami. Nem csak a cseppek. Hanem a gondolataim is. A víz ritmusa a bőrömön tompán dobol. Mintha ki akarna mosni belőlem valamit. Talán bűntudatot. Talán félelmet. Talán csak Jennát.

De nem megy.

A szeme még mindig ott villog előttem. Az a mosoly. Az a tekintet. A csábítás, ami már nem játék. Hanem megszállottság. Először izgatónak tűnt. Titokzatosnak. Olyannak, amibe menekülni lehet. Most viszont… most fullasztó. Jenna túl közel jön. Túlságosan figyel. Mintha a gondolataimat is tudná. Mintha nem lenne határ köztünk.

Ami a legrosszabb: olyan, mintha élvezné. 

– Istenem... – suttogom hangtalanul. – Mibe kevertem magam?

Blake arca is ott van. Az a pillantás az ösvényen. A csalódás. A könyörgés. És a hangja, amit próbálok elfelejteni: „Jenna nem szeret téged. Csak birtokolni akar.”

Jenna kezd megőrülni. És én... én pedig egyre inkább félek tőle. Elfordítom a zuhanyrózsát, és lehunyom a szemem, miközben a víz tovább csorog a tarkómon. Egy pillanatra csönd lesz. Olyan igazi, ijesztő csönd, ahol csak a saját szívverésemet hallom.

Miután végzek a fürdéssel, kilépek. A nappali már sötét, és csendes, csak az ablak résein szűrődik be némi holdfény. A szívem még mindig zakatol. Nem tudom eldönteni, a víztől, vagy attól, hogy vissza kell mennem mellé. Lábujjhegyen lépkedek át a szobán. Jenna már az ágyban fekszik. Oldalra fordulva, felhúzott térddel, a karját a párnára hajtva. Úgy néz ki, mint aki teljesen ártalmatlan. Mint egy gyerek.

De én már tudom, hogy a külső nem mindig tükrözi azt, ami belül van. Jenna személyisége mögött valami megroppant. Ami még tegnap vonzónak tűnt, ma már nyugtalanít. Felkapom a hálóingemet. A szatén anyag halkan siklik végig a testemen. A törölköző a földre hull, de nem hajolok le érte. Csak belebújok az ágyba, és próbálok észrevétlenül mozdulni.

Egy kéz fonódik a derekamra. Finoman, de birtokló mozdulattal. Jenna nem alszik. Csak várt rám. Benyúl a hálóingem alá, az ujja végigsiklik a hasamon, egészen a mellemig. A mozdulata lassú, figyelmes – de engem nem nyugtat meg.

Épp ellenkezőleg: feszült leszek tőle.

Mély levegőt veszek, és megfogom a kezét. Csak annyira, hogy megállítsam. Hogy megmutassam: figyelek.

– Hé – suttogja, halkan, álmosan. – Azt hittem, már nem is jössz vissza.

– Csak... fáradt vagyok – felelem. A hangom rekedt, a torkomban gombóc. – És... sajnálom, ha megbántottalak ma.

A hazugság keserű, de muszáj eljátszanom. Mert most a füllentés biztonságosabb, mint az őszinteség. 

Ő nem válaszol. Csak közelebb bújik, az orrát a nyakamba fúrja. A testem megmerevedik, de próbálok nem mutatni semmit. Próbálok úgy tenni, mintha békülnék vele. Közben csak egyetlen gondolat visszhangzik bennem, ahogy a szemeim lassan lehunyódnak: menekülni minél előbb.