29. Csőre töltve

Blake

A whisky olcsó. Az üveg hideg. A gyomrom kavarog tőle, de még mindig jobb, mint az üresség, amit Maddie hagyott bennem. Az egész szoba forog, mintha egy körhintán ülnék. A padló nyikorog, vagy csak a bűntudatom recseg minden egyes lélegzetvétellel. Nem tudom…

Az asztalon összegyűrt jegyzetek. Egy rózsa elszáradt szirmai. Egy félig megkezdett levél, amit sosem mertem elküldeni Maddie-nek. Aztán a tükörbe nézek. Nem ismerem ezt a férfit. A szemem véreres. A szám cserepes, a szívem… az még mindig Maddie-t keresi, minden egyes mozdulatban. Még most is érzem az illatát a ruhámon. A hangját a fejemben. Álmaimban a nevét kiáltom. Azt hittem, túl leszek rajta, de csak egyre mélyebbre süllyedtem.

A pohár a falhoz vágódik.

Már nem tudom hanyadik, de leszarom.

Felkapom a kabátomat. A vadászpuskát. Kell valami, ami elnémítja a gondolataimat. A hegy, az erdő, a reggeli köd – bármi, csak ne ő. Ne az a pillanat, amikor eltaszítottam magamtól. Ne az a néma „Vége van”, amit azóta is ezerszer újrajátszok fejben.

Elindulok.

A cipőm alatt ropog a talaj. A sörétes hátamon, az ujjaim a markolat köré fonódnak, és minden lépésnél egy emlék hasít belém. Az első csók. A tóparti éjszaka. A győztes mosolya, mikor megnyerte a versenyt. A szeme, mikor meglátta a fóliát.

Én tettem ezt, és én vagyok a hibás. Ezzel örökre elveszítettem őt. A fák között lassan megállok. A levegő hideg, de éltető. A kezem remeg, mégsem engedem el a fegyvert. A bokrok között egyszer csak megmozdul valami. 

Egy vaddisznó.

Erős. Méltóságteljes. Egyetlen hibátlan mozdulattal fordul felém, mintha tudná, hogy ma este ő a célpontom. Vagy hogy én az övé. Lassan leguggolok, és megbújok az egyik bokor árnyékában. A puska csöve a vállamhoz simul, a tenyerem izzad a markolaton. A levegő megfeszül körülöttem, próbálok nem lélegezni.

A szívem a torkomban dobog.

Ez több, mint egy lövés lesz. Ez az ítéletem. Ha elvétem… akkor tényleg semmit sem érek. Ha nem lövöm le, akkor nem vagyok más, mint egy gyáva vesztes, aki hagyta, hogy Maddie kicsússzon az életéből. Hunyorítok. Rááll a célkereszt. A szőre nedvesen csillan a korai napfényben. Skerülni fog.

És akkor, halkan, mintha magamnak mormolnám, mégis esküvéssé válik:

– Vissza fogom szerezni őt. Bármi áron.

A puska dörrenése végigsöpör az erdőn. A madarak felröppennek, mint a szétszóródó gondolatok. A vaddisznó megtántorodik, majd összerogy a fák között. Én… csak nézek utána. És először napok óta először… érzem, hogy élek.

Nem azért, mert öltem.

Hanem mert megint döntést hoztam. És ez a döntés Maddie-ről szól. Arról, hogy nem hagyom, hogy Jenna, Emily vagy a múltam elszakítsa őt tőlem. Mert ő az enyém, és én az övé akarok lenni. Újra.

– Megvan a mai vacsi! – dobom a vaddisznót az asztalra, és hallom, ahogy a fából készült lap nyögve adja meg magát a súly alatt.

Emily hátrahőköl. A szeme kitágul, a szája enyhén nyitva marad. Nem tudom eldönteni, a döbbenet vagy az undor az erősebb benne.

– Ezt meg mikor lőtted? Elég korán lehetett – jegyzi meg feszülten, miközben a tekintetével végigmér.

Nem válaszolok.

A szám kiszáradt. A fejem tompán zúg a reggeli piálástól. A reggeli hidegben még frissnek tűnt minden, de most, a társaság közepén… minden idegen. Főleg ő… Az az ártatlannak tűnő mosoly, ami mögött mindig ott lapult valami… rosszindulat. Ő tett tönkre mindent. Ő vette el tőlem Maddie-t. 

Marie közben odasiet, és puszit nyom az arcomra.

– Végre! Erre várok már mióta! – ujjong, és már szalad is be a konyhába. – Olyan finomat fogok főzni, hogy mindenki repetát fog kérni!

A többiek csak pislognak. Néhányan közelebb merészkednek. Megérintik az állat bundáját. Egyesek elszörnyednek, mások elismerően hümmögnek. De én nem figyelek rájuk. Feszülten figyelem Emily-t. Ahogy megpróbál olvasni a tekintetemben, de nem tud. Csak egy gondolat motoszkál bennem:

„Te csak egy ribanc vagy. És most már tudom, ki vagy valójában.”

Emily nem mond semmit. A karját összefonja maga előtt. Mintha védekezne. Talán ösztönösen érzi, hogy leribancoztam. Emily végül megunja az álldogálást. Nem bírja elviselni, hogy továbbra sem figyelek rá. Elfordul, és karba tett kézzel elvonul. A csípője feszesen ring, mint mindig, amikor tudja, hogy figyelem – de ma nem kap tőlem semmit. Sem elismerést, sem vágyat, csak csendet.

A tekintetem még mindig a vaddisznóra esik, amit az asztalra dobtam. A gyerekek körülötte gyűlnek, mintha egy újonnan felfedezett múmiát találtak volna. Elkezdik piszkálni, böksödni, kicsit undorodnak, de kíváncsian méregetik az állatot. 

Felsóhajtok.

– Na, gyerekek! Menjetek arrébb! Be kell cipelnem a disznót Marie-hez. – A hangom nem túl szigorú, de nem is kérés. Inkább csak… egy emlék a régi Blake-ből, aki még tudott mit kezdeni ezekkel az apró vadócokkal.

A kölykök engedelmesen hátrébb húzódnak. Némelyikük még utoljára megsimítja a bundát. Aztán sietve az asztalokhoz ülnek vissza, ahonnan fél fülükkel úgyis minket fognak hallgatni.

Felkapom a vadat. Jó nehéz. De valahogy… megnyugtató is. A fizikai súly alatt egy pillanatra elfelejtem a lelki bajokat. Aztán a konyha felé indulok. 

Pár órával később úgy döntök, hogy lemegyek a tóhoz lazítani egy kicsit. Ahogy közeledek a helyszínhez, megpillantom Maddie-t. Ott ült a stégen, lábait a víz fölé lógatta. A haját felkötötte, de néhány tincs kiszabadult, és a szél játszott velük. A keze a térdén pihent, az ujjai gyűrögették a nadrág anyagát. Elmerült gondolatokban. Fogalma sem volt róla, hogy figyelem.

Aztán kiléptem a fák árnyékából.

– Tudtam, hogy itt leszel. – A hangom rekedt volt, de határozott.

Maddie összerezzent, majd oldalra pillantott.

– Blake… – sóhajtotta, és minden benne volt ebben az egyetlen szóban. Meglepetés. Fájdalom. Sóvárgás.

– Csak beszélni akarok. – Tettem fel a kezeimet védekezően, mintha elűzhetném vele azokat a szavakat, amik még kimondatlanul is köztünk lebegtek.

– Nincs miről.

– De van.

Lassan odasétáltam mellé. Nem ültem le. Még nem. Csak néztem a vizet. A stéget. Az árnyékát az arcán. A remegést a szája szélén, amit csak akkor látok, amikor vissza akarja tartani a sírást. 

– Tudod… amikor kilőttem azt a disznót, azt mondtam magamnak: vissza foglak szerezni. Bármi áron. – Hangosan kimondani furcsa volt.

Ő hallgatott. Az ujjai megálltak. A légzése kicsit szaporább lett.

– Tudom, hogy hibáztam. Emily… az nem volt valódi. Megzsarolt. Belekényszerített. És én… elbuktam. De amit érzünk… az nem hazugság, Maddie.

–Persze, hogy nem az hiszen.. Én is.. Szere…

Ekkora megreccsen egy ág mögöttünk. A hang irányába fordultam, és megláttam Jenna-t. Irtó dühösnek tűnik.

– Mi folyik itt? – kérdezte fagyosan.

Nem mozdultam meg, viszont Maddie felállt, de nem sétált Jenna felé. Ez már valami.

– Csak beszélgettünk – felelte Maddie óvatosan.

– Én mást láttam. – Jenna szeme rám villant. – Blake-nek mennie kéne.

– Nem megyek. – A válasz kiszakadt belőlem. 

Jenna összevonta a szemöldökét.

– Nem vagy itt szívesen látott vendég.

– Nem érdekel, mit gondolsz rólam. De nem hagyom itt Maddie-t. Nem még egyszer.

Aztán Maddie-re néztem. Ő rám nézett. És abban a pillantásban… volt valami. Egy régi bizsergés. Egy emlék. Egy újraéledő tűz.

Jenna hátrált egy lépést.

– Én vagyok az, aki most mellette van.

– És én vagyok az, aki nem adja fel. – vágtam vissza.

Jenna szeme villámokat szórt, de engem már nem érdekelt. Túl sokáig hallgattam. Túl sokáig figyeltem messziről. Túl sokáig engedtem, hogy mások határozzák meg, kivel lehetek. Maddie felé fordultam, ő pedig remegve állt előttem. A kezem óvatosan, mégis határozottan csúszott fel az arcára. A hüvelykujjam a járomcsontját érintette, a bőrét, amit már ezerszer simítottam, és amit most újra meg akartam ismerni.

– Maddie... – suttogtam.

Aztán megcsókoltam.

Nem rohantam. Nem tört ki belőlem, mint valami tomboló vihar. Inkább olyan volt, mint egy visszatalálás. Egy íz, amit régóta ismersz, de már elfelejtettél. Egy érintés, amitől újra tudsz lélegezni. Az ajka puha volt, kicsit remegett, de nem húzódott el. És akkor, abban a pillanatban, minden más eltűnt. A tó, a fák, a feszültség, Jenna. Maddie pedig azonnal reagált. Először tétován. Aztán kétségbeesett éhséggel. A keze a mellkasomhoz simult, mintha érezni akarná, tényleg dobog-e még a szívem érte.

Aztán hirtelen… egy csattanás. Jenna odalépett, és lesújtott a táskájával egy közeli padra. A zaj visszarántott a valóságba. 

– Hát ennyi volt? – kérdezte elfojtott hangon. – Egy csók, és eldobod az egészet?

Maddie lassan hátralépett tőlem. Az arca vörös volt. A tekintete zavaros. Még ott égett rajta a csók emléke.

– Én nem… nem tudom, mit akarok. – suttogta.

– Dehogynem – szólaltam meg. –Hiszen megcsókoltál.

A csók még ott lüktetett az ajkamon. Maddie illata, a remegése, az a pillanatnyi elveszés… Minden sejtem emlékezett rá. Azt hittem, talán most… végre megtörik a jég. Talán végre látja, amit eddig is tudott: hogy hozzám tartozik.

De akkor Jenna megmozdult. Lassan, kiszámított léptekkel sétált oda hozzánk, aztán hirtelen elragadta Maddie-t tőlem. 

– Komolyan mondom, te ennyire hülye vagy?! – csattant fel, miközben megragadta a lány karját. – Az a pasi csak játszik veled! Mindig is ezt csinálta!

Maddie nem ellenkezett. Nem húzta ki magát. Nem nézett rám.

– Bocsáss meg, Jenna… – suttogta lehajtott fejjel. – Csak egy pillanatnyi gyengeség volt.

A szívem összeszorult. Ez nem Maddie volt. Ez egy báb volt. Egy üres héj, amit Jenna vezet. A tekintetem a lányra szegeződött, aki most védelmezőn maga mögé húzta Maddie-t, mint egy játékszert, amit senki más nem érhet el.

– Elég volt, Jenna. – mondtam halkan, de a hangomban ott feszültek az elfojtott indulatok.

– Nem, Blake. Az elég akkor lett volna, amikor az ital mellé Emilyt is lenyomtad. – vágott vissza. – Te már mindent elrontottál. Most hagyd, hogy valaki olyan legyen Maddie mellett, aki tényleg törődik vele.

– Törődni? – horkantam fel. – Azzal, hogy agymosást csinálsz neki? Hogy bűntudatban tartod, mint valami háziállatot? Ez nem szeretet. Ez irányítás.

Jenna szeme elsötétült. Nem harag volt benne, hanem… félelem. Mert tudta, hogy látom, amit mások nem. És ez veszélyes rá nézve.

– Menj innen, Blake. Még mielőtt olyat teszek, amit megbánsz.

– Túl késő. Már így is mindent megbántam. – A tekintetem Maddie-re vándorolt. – És azt is tudom, hogy még mindig szeretsz.

A lány nem felelt. Csak némán állt Jenna mögött, mintha valaki lekapcsolta volna benne a fényt. Én pedig tudtam, mit kell tennem.

– Alku. – A szó kiszökik a számon, mielőtt bármi mást mondhatnék.

Jenna megáll, egyik keze Maddie csuklóját szorítja. Megfordul. Az arcán gúnyos mosoly jelenik meg, mintha azt mondaná: „Tényleg azt hiszed, hogy ilyen egyszerű?”

– Hagyjál ezekkel. – sziszegi, majd újra elindul Maddie-vel a tábor felé.

A vérem felforr. De nem kiabálok. Ehelyett csak egyetlen mondat szakad ki belőlem, halkan, de könyörtelenül:

– Állapodjunk meg. Engedjük meg, hogy Maddie válasszon.

Ez megállítja.

A feszültség a levegőben pattanni készül. Jenna visszafordul, a szeme szikrázik a dühtől.

– Igen? Megállapodást akarsz, nagyfiú? – Az ajka gúnyosan rezzen. – Szóval versenyezni akarsz érte?

Még válaszolnék, de ő már lép is Maddie felé, majd lesmárolja őt. A keze Maddie nyakára simul, a testét szorosan hozzászorítja. A gyomrom összerándul, a kezem ökölbe szorul. A szívem zakatol, nem is – dobban, mint egy harci dob. De Maddie mozdulatlan. A teste nem viszonozza. Csak… tűr. Ez többet mond minden szónál.

– Elég. –szólok rá, mert már a vérnyomásom az egekig van tőle. 

Jenna hátrébb lép, és felém fordul. Az arcán ott az a győztesnek hitt mosoly, az a hideg diadal, amit csak a valódi ragadozók viselnek.

– Hajrá, nagyfiú. – mondja könnyedén. – Aki mer… az nyer.

És a hangjában valami halálos játékosság bújik meg. De én most már tudom. Ez nem játék.  Ez háború.

A kezem ökölbe szorul, az ujjaim fehérre feszülnek, miközben a monitor fényében ülök. Jenna képei, bejegyzései ott virítanak előttem: boldogság, hazugság, pózolt pillanatok… Maddie-vel. Az agyamban egyre hangosabban dübörög a gondolat: “Elvette tőlem Maddie-t.”

Ezúttal Jenna túl messzire ment.

Ahogy a gép felzúg, valami régi dübörög fel bennem. Az a régi Blake. Aki egyszer feltört egy svéd bankrendszert csak azért, hogy bebizonyítsa: meg tudja csinálni. Aki nevetséges pénzekért dolgozott biztonsági réseken, aztán egyszer csak eltűnt a rendszerből. Az a Blake, akitől majdnem mindenki félt. Mert nem volt kiszámítható.

– Na, Jenna... játszunk. – morranok fel halkan, miközben megnyitom a böngészőt. 

Nem akarok mindent elpusztítani. Csak megmutatni az igazságot. Ezt a Jenna által gondosan épített social media imidzs sem fogja túlélni. Csendben betörök az oldalára. Tudom, mikor aktív. Tudom, hogy mikor nincs online. A leggyengébb pontján támadok.

Feltöltök egy privát videót.

Egy felvételt, amit nem tudott, hogy valaha rögzítettem. Jenna egy másik táborozóval – hazugságban, manipulációban, fenyegetések közepette. A bizonyíték, amit Maddie sosem látott. Amit én is csak véletlenül mentettem le az egyik biztonsági kameráról, még hetekkel ezelőtt. Miközben feltöltöm a videót egy titkosított linkre, beállítom, hogy Maddie is kapjon róla értesítést.

Jenna még nem tudja, de a világa pillanatokon belül összeomlik. És én csak hátradőlök. Egy sörrel a kezemben, és várom a győzelmi pillanatot.

Éppen a nyugágyamban helyezkedem kényelemben, amikor meghallom az ideges dobolást a lépcsőn. Megjött. Megkapta a linket és látta az igazságot. Erre a pillanatra vártam, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik. 

– Blake! – szól rám, amikor megérkezik a verandára, a haja zilált, a feje vörös az idegességtől. 

– Igen, Maddie? – visszhangzom a tónusát, de bennem minden izom feszül. A zsebemben szorongatom a telefonomat, az ujjbegyeimen még érzem a képernyő hideg vibrálását.

– Képzeld, kaptam egy videót –kezd bele hevesen. – Jenna van rajta. Egy másik lánnyal verekednek. A leírás szerint ez nem egyedi eset.

A szemem se rebben. Még egy pillanatig hallgatok, aztán rá nézek. 

– Szerinted igaz? Vagy csak valami kamu clickbait?–faggat.

Megdörzsölöm az államat.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelem, és úgy nézek rá, mintha idióta lennék.– Ha világosan elmagyaráznád…

Felnevet. De nem boldogan. Inkább úgy, mintha a nevetés védené meg attól, hogy összeroppanjon. Aztán – minden előjel nélkül – elém nyújtja a telefonját.

– Itt van, nézd – mondja csalódottan. A képernyőn a videó elindul. Jenna egy másik lánnyal ordít, majd egymásnak ugranak és verekedni kezdenek. 

– Állítólag a volt barátnője – teszi hozzá.– Még a tábor előtt készült.

Aztán érzem, hogy Maddie leül mellém. 

– Lehet, hogy bosszúból játszotta el velem, hogy szeret – suttogja, és ekkor először látom benne az igazi Maddie-t. A lányt, aki kételkedik. A lányt, aki kezd felébredni.

Bólintani szeretnék. Mondani, hogy „igen, tudtam, hogy egyszer rájössz”. Hogy „én végig itt voltam, vártalak”.

De nem teszem.

Viszont legbelül repesek a boldogságtól, mert ez azt jelenti, hogy van esélyem. Hogy talán még nem vesztettem el végleg. De közben a tekintetem a tó felé fordul. A víztükör mozdulatlan, de valami mégis mocorog alatta. Mintha a nyugalom csak látszat lenne. Mintha valami sötét dolog még csak most kezdene el mozgolódni.