3. Az új csaj megőrjít
Blake
A cigaretta sercegve izzott fel a kezemben, ahogy a számhoz emeltem, és mélyet szívtam belőle. A füst fojtogató volt, keserű és ismerős, mint egy régi, hűtlen szerető. Olyan illata volt, mint az emlékeimnek – szétcsúszott éjszakák, kimondatlan mondatok, elrontott kapcsolatok. A faház verandáján ültem, egyedül, a félhomályban. A fa lécek alatt halk neszek, valahol a fák között bagoly huhogott. A győzelmi buli zaja távoli zümmögés volt csupán, mint egy elhaló dallam, amit már nem tudok teljes szívből élvezni. Már nem. Amióta Maddie megjelent az életemben.
Ott ült a másik ház tornácán, a Farkasokkal. Mosolygott. Egy új lánnyal beszélgetett. A fáklyák fénye időnként megcsillant a haján, és a bőre... a bőre pontosan ott feszült, ahol pár órával ezelőtt a nyelvem végigszántott. Éreztem a nyakának ízét a számban még most is.
Mi a faszt művelek?
Morogva fújtam ki a füstöt a számon. A cigi végét letörtem, majd egy újabb szálat húztam elő. Elveszett ügy. Már a másodiknál tartottam. Az ujjaim kicsit remegtek, pedig sosem szoktak. A testem még mindig feszült volt, mint egy vadállat, amit láncon tartanak. Mióta megcsókoltam... vagyis amióta a nyakába csókoltam, azóta nem tudok visszarázódni. Csak bámultam őt, és azt kívántam, bárcsak ne lenne itt. De még annál is jobban... azt kívántam, bárcsak most velem lenne.
Az ajkaim elé emeltem a cigarettát, de az ujjaim közben ökölbe szorultak. A fejemben újra lepergett minden másodperc, ahogy hátrahajtottam a fejét. Az a kis megfeszülés a testében, a csípőjének alig észrevehető remegése. És az a hang... az a suttogott káromkodás a szája szélén. „Menj a pokolba, Blake.” És én mentem volna. Pokolra, tűzbe, börtönbe. Bárhová, ha azt jelentette volna, hogy újra hozzám simul.
Aztán eszembe jut, hogy én vagyok a táborvezető. A felnőtt, akinek vigyáznia kéne rá, nem pedig megszegni a szabályokat. Mégis megtettem, és megtenném újra. A szemeim nem eresztették. Maddie tovább beszélgetett azzal a lánnyal, a mozdulatai lágyak voltak, a nevetése halk. És mégis... volt valami a testtartásában, ami elárult engem. A válla kissé feszes volt. A tekintete néha elkalandozott a fák felé. Felém. Vagy csak képzelődöm. Istenem, talán már saját magamat is becsapom.
– Basszameg – suttogtam, és a hangom belesimult a sötétbe.
Hát persze, hogy figyelt. Tudta, hogy figyelem. Mégsem mozdult meg, nem jött ide, és nem kérdezte meg mit akarok. Talán azt akarta, hogy én menjek hozzá? Talán ő is érzi, hogy ez már túl sok. Hogy ez nem csak egy szikra volt. Ez annál is több volt. A vágy vad és irányíthatatlan volt.
De akkor is... az ígérete ott maradt a bőröm alatt: „Csak egy csók… és más semmi.”
Hazudtunk egymásnak.
A füst lassan eloszlott előttem. A cigaretta végig égett. Már harmadjára. Maddie felállt. Elköszönt. Lassan elindult visszafelé a saját faházához. A mozdulatai lassúak voltak, mégis kiszámítottak. Mint egy ragadozóé, aki tudja, hogy figyelik. És én figyeltem. Az árnyékokban ülve, csöndben. A szívem dobogása lassan kezdett lecsillapodni, de valami más lüktetett helyette.
Holnap új nap lesz. Új játék. Új lehetőség. Tudom, hogy még nem végeztem vele. Én még mindig ott ültem a sötétben, az árnyékok mögött, mint valami árva farkas, aki rég letért az ösvényről. Mégis... mikor Maddie alakja eltűnt a faházak mögött, megmozdultam. A testem előbb tudta, mint az agyam. Felkeltem. Egy lépés. Még egy. A cigarettacsikk a földre hullott, és a csizmám sarka tompán nyomta el.
Nem gondolkodtam. Nem mérlegeltem. Csak mentem utána. Mire a faházukhoz értem, Maddie már belépett az ajtón. Nem csukta be. Csak résnyire. Mintha… várt volna. Vagy csak nem volt elég óvatos. A kezem már a kilincsen volt. A szívem vadul vert. Éreztem, hogy ez a pillanat... egy visszafordíthatatlan út kezdete. Lassan nyitottam be. A faház félhomályos volt, a lámpát nem kapcsolta fel. A hold fénye bevilágított az ablakon, aranyszínű csíkokat vetve a parkettára. Ő háttal állt nekem. A bőrén végig cikázott a fény. A pólója alatt mozdult a lapockája, ahogy levette a cipőjét. Aztán Maddie felemelte a karját. Az ujjai hátranyúltak, kikapcsolta a melltartóját. A pánt lassan csúszott le a vállán, hangtalanul. Majd odalépett az ágyhoz, és ledobta. Az anyag puhán huppant a takaróra. A melleit csak féloldalt láttam, mégis megmozdult a farkam. A testem követelte, hogy megérintsem, vagy csak belecsókolnék a nyakába. De az elmém küzdött. Még próbáltam férfi maradni. Táborvezető vagyok, nem ragadozó. Nem az, akivé válni kezdtem.
Maddie ujjai a nadrágja gombjához értek, és mire feleszméltem, már a földre csúszott a vékony anyag. Aztán vele együtt a bugyija is. Nekem pedig elakadt a lélegzetem. Ő ott állt előttem – meztelenül. A hátának íve… a kerek feneke. A tökéletes lábai. Egyszerűen kezdtem begerjedni. Megnyaltam az ajkaimat, mielőtt tudatosult volna bennem, hogy megtettem. A szám száraz volt. A torkom égett. A testem megfeszült, és egy nyögés tört volna ki belőlem… de lenyeltem. Mert nem lehetett. Nem most.
Ő nem tudta, hogy ott vagyok.
Maddie eltűnt a fürdőszobában, de a zajok kísértetiesen éltek tovább. A víz sercegni kezdett, a zuhany függönye lustán siklott félre, csak félig. Az egyik oldalon nyitva maradt. És én... megláttam. A vállát. A mellének felső vonalát. A vízcseppeket, ahogy végiggördültek a bőrén. Közelebb léptem. Lassan, óvatosan. Mintha bármelyik percben elárulhatna a saját lélegzetem. Tudom, hogy ez már túl sok, de képtelen vagyok elszakadni. A vágy perzselte az idegeimet. Az agyam ordított, hogy menjek ki. Hogy legyek férfi. Tisztességes. De a lábam nem engedelmeskedett.
A fürdő felől finom gőz szivárgott ki, az ajtó alatti résen át fény terült szét, mint valami intim titok. A víz zubogott, Maddie énekelni kezdett – halk, fülledt dallam volt, amitől a bőröm égni kezdett. A hangja… illata… minden betöltötte a faházat.
Aztán megszólalt a mobilja. Egy különös, tompa rezgés, ami az ágyán heverő készülékből jött. Azonnal odakaptam a fejem. A kijelző csak ennyit mutatott: rejtett szám.
Nem először láttam ezt nála, és ő ezt sosem akarta felvenni.
Mi a franc folyik itt? – kérdeztem magamtól, és a zsigereimben valami megmozdult. Nem féltékenység volt ez. Inkább ösztön. Egyfajta védelmi kényszer. Olyan érzés, amit azóta nem tapasztaltam, mióta…
Nem.
Ne gondolj arra. Csak most cselekedj.
A kezem nyúlt a telefonért. Egy halk mozdulat. Nem kutakodtam a képek vagy üzenetek közt. Csak egy dolgot tettem. Eltüntettem a rejtett számot. A SIM-kártyát kivettem, és zsebre vágtam. Egy tartalék kártyát húztam elő a pénztárcámból – egy olyat, amit egyszer egy barátom adott. „Ha tiszta lapot akarsz valakinek, ezzel kezdd” – mondta. Akkor nevettem rajta.
Most viszont… teljesen logikusnak tűnt.
Gyorsan beírtam a PIN-kódot. A mobil felvillantja a képernyőt. Egy üres névjegyzék. Tiszta háttér. Egy új élet. Az én számom már benne volt. A többit majd este a laptopon beállítom. Visszarakom a képeit, az alkalmazásait, mindent, amit fontosnak tart. Úgy fog tűnni, mintha csak újra kellett volna aktiválni. Egy friss rendszer. Egy új SIM. Egy új bizalom. Amikor legközelebb csörög… csak én leszek az, aki eléri. Mielőtt Maddie kilépett volna a fürdőből, visszatettem a telefont a helyére. Egy pillanatra megálltam felette. Néztem a képernyőt. És tudtam, hogy ez... nem volt helyes.
De úgy éreztem, ezzel védem őt. S attól amit még nem mondott el nekem.
Itt fekszem az ágyamon és képzeletben Maddie gyönyörű háta van előttem. A whisky ott pihen az éjjelin, már fél üveggel kiittam, és mégsem vagyok részeg. Csak… túltelített. Lázban égek. Mintha minden érzékem Maddie-re állt volna rá. Az orromban érzem az illatát – az a finom, púderes, nőiességgel fűszerezett illat, amitől megzuhan a gyomrom. Elképzelem, hogy kinyúlok. Hogy a tenyerem rásimul a hátára, és érzem, ahogy a bőre alatt megremegnek az izmok. Elképzelem, ahogy a számat végighúzom a gerince mentén, fentről lefelé, lassan, kínzóan lassan. Eljutok a derekáig. Aztán… a feneke ívéhez. Istenem, az az ív…
Totál beindultam rá.
A testem megfeszül. Az alsóm már rég szűk. A gondolatok pedig, amiket próbálok elfojtani, már rég szabadon garázdálkodnak. Olyan mocskosak, mint az éhség, amit egész nap próbáltam elfojtani. Azt akartam, hogy nézzen rám. Hogy megint azt a tekintetet lássam rajta, amikor a nyakához hajoltam. Hogy suttogjon valamit, akár tiltakozást, akár bátorítást – csak valami őszintét. Azt akartam, hogy elvesszek benne, és ne találjak vissza. Ehelyett... csak a kezem szorította a feszült alsómat. A testem zihált a semmiben. Bennem pedig tombolt az állat.
Elképzeltem, hogy odafordul hozzám. Hogy beengedi ezt az őrületet. Hogy elmosolyodik, és azt mondja: “Mi lenne, ha most nem csak képzelnéd, hanem valóra váltanád amit szeretnél?”
Másnap reggel elég nyúzottan ébredtem. A nap első sugarai átszűrődtek a faház poros ablakán, de a meleg fény sem volt elég ahhoz, hogy elűzze a fejemben kavargó kusza képeket. A családom. Az exem, ezután Maddie. Akiről most álmodtam először. Nem volt benne semmi rendkívüli, semmi szexuális – és mégis jobban megzavart, mint bármelyik múltbeli rémálom. Mellettem ült egy hintaágyon, és úgy nézett rám, mint egy ártatlan bárányka. Mióta megláttam a faházban – abban a hülye, kinyúlt pólóban és zilált hajjal – valami megmozdult bennem. Valami, ami nem akar elcsitulni. Az a fajta vágy, amit az ember nem a testében érez először, hanem a tudatalattijában. Majd onnan kúszik fel, lassan, alattomosan. Aztán már túl késő.
Meg kellene húznom a határt. Mert ha nem... akkor fogom, és elrabolom. Elrabolom azzal az éhséggel, ami már napok óta feszíti a mellkasom. Elrabolom a csókjaival, a nevetésével, a makacsságával együtt. Elrabolom magamnak… …és aztán ki fog a pokolból visszarántani?
Eltelik egy kis idő, és előveszem a laptopomat. A képernyő hidegen világítja meg az arcomat. A letöltés már majdnem kész. Aztán megvillan a zöld pipa. “Sikeresen átmásolva.”
Egy kattintás.
Aztán még egy.
Aztán kinyílik az első mappa.
Látom a róla készült selfie-ket, a családjáról készült fotókat, és pár barátot, akik pózoltak neki. Maddie ott van az úszóversenyeken, lóháton, vagy egy fényes estélyen. Rájuk zoomolok. Egy képen a haját tűzi fel, szorosan, sportosan. Nedves a bőre. Mégsem a testét nézem, hanem a tekintetét. Mintha a kép beszélne. Mintha könyörögne: “Ismerj meg engem jobban, mint bárki más..”
A következő képen egy fiú karolja át, és arcon csókolja. Maddie pedig lehunyt szemmel nevet. Túl helyes az a srác, és túl közel áll hozzá. Megfeszül az állkapcsom. Ki a franc vagy te? Miért csókolod meg a csajom arcát?
Egy újabb kattintás. Egy videó. Maddie táncol. Nem a színpadon, nem fellépésen – csak egy szobában, pizsamában. Fogalma sincs, hogy valaki felvette. Vagy lehet, hogy ő maga? A mozdulatai egyszerre gyerekesek és csábítóak. Észre sem veszi, milyen bűntudatot ébreszt az emberben azzal, hogy ennyire önmaga.
Lehunyom a szemem. Ez a lány egy kincs. A kurzor odébb ugrik, és egy újabb mappa nyílik meg. “Privát– ne nyisd ki! Én sem merem! ;)”
Ó, Maddie… soha ne bízd a tiltást egy férfira, aki már így is túl mélyre ásott. Kattintok. A fájlok betöltődnek, és először csak mosolygok. Egy-két szelfi, tükör előtt. Aztán… egy fehérneműs fotó kerül elém. Vörös csipke. Fekete selyem. Áttetsző anyag, ami nem takar, hanem sejtet. És Maddie ott áll – először csak bájosan. De ahogy tovább görgetem, úgy változik meg minden. A pózok egyre kihívóbbak. Egyre direktebbek. A testtartása tudatos. A tekintete…
A tekintete nem hagy békén.
Túl vadító és tüzes egyszerre. Ez nem az a Maddie, aki félénken pislogott rám a reggelinél. Ez nem az a lány, aki a tóparton mezítláb sétált, mintha még hinné, hogy az élet ártatlan. Ez egy másik arc. Egy, amit nekem sosem mutatott – de most itt van. Előttem. Teljes valójában. A szám kiszárad. A gyomrom összeugrik, és érzem, ahogy a nadrágom alatt ébredezni kezd valami, azt hiszem kezdek felizgulni rá. Újabb kép. Most ül. Az egyik combja keresztbe vetve, a melltartója pántja lecsúszva a vállán. A haja rendezetlen, de nem véletlenszerű. Minden mozdulat, minden részlet megrendezett. Mégis természetes. Az igazi veszély az, hogy nem próbál elcsábítani – csak van. És ez önmagában bűnbe taszít. Nem tudom eldönteni, hogy szégyellem-e magam. Vagy hogy élvezem-e ezt a tiltott pillanatot. Talán mindkettő.
És a legrosszabb? Most már akarom őt. Teljesen. Mindenestül. Nem érdekel, ki mit szól. Nem érdekel, milyen szabályokat szegek meg. Mert Maddie nem csak szép. Nem csak kívánatos. Ő a gyengém.
A következő kattintás már nem képet nyit meg. Hanem egy üzenetet. Egy chatfelület, amit Maddie talán elfelejtett törölni. Vagy talán… szándékosan hagyott meg? Nem tudom. Az ujjaim ösztönösen mozdulnak, görgetek, és csak olvasok… neveket, rövid üzeneteket, emojikat, apró csacsogások nyomait. Semmi komoly.
Aztán meglátom azt az egyet, melynek O. a neve. Megnyitom a chatet, és aztán elolvasom.
„Tudod, hogy ezeket a fotókat csak velem oszthatod meg, bébi… De ha megszöksz előlem, kiszivárogtatom a meztelen verziókat is… Persze a homemade videót is… Amin ott fekszel… Én pedig feletted… Vigyázz, mit csinálsz… Mindenhol ott vagyok. Csók: O.”
Én pedig majdnem félre nyelem a cigaretta füstöt. Mi a kurva élet ez? A kezem ökölbe szorul az egéren. Ez zsarolás.. Ez... valami sötét, mocskos hatalmi játék. És Maddie – az a Maddie, aki a fotókon kacagott, aki a csipkés fehérneműben játékosan pózolt – nem a saját kedvéért tette. Vagy legalábbis nem teljesen. Most már biztos. Az idegességtől hevesen ver a szívem, és még a verejték is folyik rólam. Ki ez az „O.”? A barátja? A volt pasija? Egy ismerős? Egy elmebeteg? Lehet, hogy Maddie előle menekül ide?
Már nem érdekel, hogy mit szabad, és mit nem. Most már nem arról van szó, hogy jogom van-e belelátni az életébe. Most már az a kérdés: hogyan tudom megmenteni őt. A másik üzenet még nyitva van. Szinte a húsomba vág: “Vigyázz mit csinálsz…”
Aztán észreveszem, hogy van egy archivált beszélgetés. Egy külön mappában, más néven elmentve. Nem „O.”. Hanem: „Oliver ” Mi a franc az a lakat emoji? Talán titok. Talán figyelmeztetés saját magának, hogy NE nyissa meg többé. Természetesen megnyitom.
Az első üzenetek még szinte normálisak. Flörtölnek. Megosztanak egymással képeket. Oliver bókol neki. Maddie nevetős válaszokat küld.
Aztán váltás.
Oliver türelmetlen lesz. A szavai durvábbak. Egyik nap még azt írja: „Hiányzol. A tested, az illatod, a csókod..”
Másnap pedig már: „Ha nem válaszolsz, feltöltöm az első videót a Twitterre. Az igazit. Azt ahol úgy megduglak, hogy a nevemet sikítod a kéj alatt.”
Azonnal vér szökik az arcomba. Ez egyszerűen borzasztó! Maddie pedig hiába próbálta megállítani őt, ez az Olivér folyamatosan zsarolta. “Kérlek ne tedd! Nem szeretnék botrányt!”
Aztán abba maradnak az üzengetések, és ahogy látom letörölte őket. Felírom a nevet: Oliver West. A telefonszáma megvan. A régi lakcíme, és egy e-mail is, amit még a beszélgetés elején osztott meg vele. Ez már elég lesz. Nem azért, hogy támadjak – egyelőre. Hanem hogy kutassak, kérdezősködjek, utána menjek ennek a rohadéknak. ha kiderül, hogy még mindig figyeli Maddie-t…Ha azt látom, hogy egy lépéssel is közelebb kerül hozzá… Esküszöm, kifogom nyírni.