3. Túlvilági élmény (Vivian)

Sietős léptekkel rohanok le a lépcsőn. Az órámra tartok, de már így is késésben vagyok. A cipőm kopog a járólapon, a táska pántja idegesítően belevág a vállamba, és éppen akkor villan be a gondolat: a szobámban hagytam a mobilomat. Megtorpanok egy másodpercre, aztán megcsóválom a fejem. Már nem fordulhatok vissza – nem lenne értelme, így is csak percekre vagyok attól, hogy a tanár kizárjon az óráról. 

Ráadásul... az éjszaka miatt is zavaros a fejem.

Egész éjjel forgolódtam, és megint vele álmodtam. Egy férfival. Fura, sötét jelenlét. Jóvágású, magas, lehengerlő… de az arca homályos volt. Mint egy árny, aki mindig csak oldalról mutatkozik. Aki közel hajol – de sosem érint meg. Azt hiszem, ő az az idegen, aki újabban folyton felbukkan a gondolataimban. Az, akinek a hangja néha kihoz a sodromból. Akit a bőröm néha érez, de az agyam tiltakozik ellene. Most nem tudom, hol van, és nem is érdekel.

Legalábbis ezt mondom magamnak.

Mert így nem érzem magam őrültnek. Így elhihetem, hogy csak álmodtam. Hogy a libabőr a tarkómon, csak a huzat és semmi más. De még mindig érzem a nyakamon a tegnap esti álom csókját. Nem tudom eldönteni, hogy jó ez vagy sem?

Mire beérek a terembe, a többiek már a helyükön ülnek.

Gyorsan lehuppanok a székemre, és előkapom a füzetemet meg a tabletemet. A padtársam – akinek a nevét sem tudom igazán, de mindig ott ül – unottan nézi, ahogy pakolászom. Aztán rezzenéstelen arccal elfordítja a fejét. Nem mintha számítana.

Az ajtó kattan, majd egy határozott, kissé rekedt hang szólal meg:

– Jó reggelt kívánok! –köszön nekünk vidáman Mr. Thomas.

Néhányan visszaköszönnek, páran csak biccentenek, a többi meg bámulja a padot vagy a semmit. Aztán a csendet egy hang töri meg hátulról:

– Tanár úr! Mikor megyünk már el abba a múzeumba? – szól be Howard.

Tök jogos.Mr. Thomas féléve ígérgeti, hogy egyszer majd elvisz minket az éjszakai múzeumba. Valami régi kiállításról beszélt, kísértethistóriákról, meg arról, hogy a „múlt árnyai még mindig kísértenek minket”. 

Eléggé dramatikusan adja elő – néha azt hinné az ember, hogy titokban horror regényt ír. Most viszont csak megköszörüli a torkát, és halványan elmosolyodik.

– Ígérem, hamarosan megszervezem – válaszolja Mr. Thomas, miközben a táskájából előhúzza a laptopját. – Most pedig tessék elővenni a házi feladatot, amit a múlt héten adtam. Ha jól emlékszem, esszét kellett írni az egyiptomi piramisok történetéről.

Ahogy beszél, a tekintete végigsiklik a termen. Néhányan már idegesen babrálnak a tabletjükön vagy a füzetükben. Én előkapom a saját eszközömet, és megnyitom a fájlomat. Egy mozdulattal áthúzom a tanár úr megosztott mappájába a dokumentumot. Az ujjaim kicsit remegnek. Nem is tudom, miért – talán az éjszaka hagyott bennem mély nyomot, vagy még mindig nem tértem magamhoz az álomtól.

Mr. Thomas visszaül az asztalához, és egyenként kezdi el átnézni a beérkezett anyagokat. A nevek villognak a képernyőjén. Howard sóhajtva dől hátra, míg a padtársam csak bámulja a plafont.

– Vivian – szól rám Mr. Thomas. – Te például remekül összeszedted a halotti rituálé és a piramis kultusz közti összefüggéseket.

Bólintok, de valójában alig emlékszem rá, mit is írtam. A gondolataim máshol járnak. Fojtott csókokban. Suttogásban. Az érzésben, hogy valaki figyel. Közben a tanár tovább halad a következő beadott munkára, és közösen kezdjük megbeszélni az olvasottakat. Egy-egy érdekes történet, mint például a fáraó átkáról vagy a sírrablók eltűnéséről, kis morajlást kelt a teremben.

Mr. Thomas éppen Howard esszéjét olvassa fel. A fiú ugyan nem tűnik túl lelkesnek, de az írása meglepően tartalmas. Vagy… eddig annak tűnt.

– „A piramisok nem csupán sírkamrák, hanem élő kapuk. Keresztül lehet rajtuk lépni... ha tudod a nevet, amit sosem szabad kiejteni.” – olvassa hangosan a tanár, majd megtorpan. Felvonja a szemöldökét. – Howard, ezt honnan szedted?

Howard zavartan felnevet.

– Nem én írtam oda, tanár úr. Eskü! Leadtam a beadandót még tegnap este. Lehet, hogy valaki másé... nem tudom…lehet, hogy valaki szórakozott a mappával?

Mr. Thomas homlokát ráncolja.

– Ez a mondat nem volt benne tegnap, amikor belenéztem az anyagotokba. – A hangja halkan csendül, de valahogy… súlyosabb, mint eddig. Végigfuttatja a tekintetét a termen. Aztán megállapodik rajtam.

A levegő hirtelen nehezebbnek tűnik. Mintha az ablakokon beszűrődő fény is tompább, szürkébb lenne. Érzem, ahogy a karomon feláll a szőr. A bőrömön valami hideg suhan végig – pontosan ott, ahol az álomban megcsókolt az idegen férfi.

„Ha tudod a nevet, amit sosem szabad kiejteni…”

Az egész testem megfeszül, a szívem hevesen dobog. Én pedig azonnal tudom, hogy ez nem Howard műve, hanem azé a kísérteté, aki folyton piszkál engem. Aztán megrezzen a telefonom, amit azonnal fel kapok a padról. 

„Itt vagyok veled. Ha érzed a hűvös érintést a nyakadon… Az én voltam, bébi.”

Pár másodperccel később pedig megérzem a nyakamon a hűvös érintést. Pontosan ott, ahol az álomban megcsókolt. Pontosan olyan, mintha újra megtette volna. A szám szélén apró sóhaj remeg – vágyom rá. Amikor abba marad a simogatás, lassan,  reflexből hátrapillantok, de nem látok senkit. De a bőröm bizsereg, és ahogy lehunyom a szemem, egy pillanatra… csak egyetlen pillanatra… élvezem a csókját.

Aztán Amber hangja félbeszakítja a varázslatot.

– Vivian! Jól vagy? – kérdezi felvont szemöldökkel.

Kinyitom a szemem, és azonnal zavarba jövök.

– Bocsi… – motyogom, és gyorsan elfordulok, mielőtt bárki többet olvasna le rólam.

Felállok. A lábaim remegnek, de mozgásban könnyebb elrejteni a zavarom. Sietve indulok meg kifelé, a tekintetek súlya mögöttem ég, miközben Mr. Thomas hangja utánam szól:

– Minden rendben, Vivian?

A hangjában van valami… több, mint puszta tanári aggodalom. De nem válaszolok. Kirohanok a teremből, és a lány mosdó felé veszem az irányt. Hogy minél messzebb legyek attól a kísértettől, aki mindig a nyomomban lohol. Aki mindig tudja, mikor vágyom rá igazán.

Bevágódok a lány mosdóba, a vállam a falnak koppan. A mosdókagylónak támaszkodom, ujjaim görcsösen kapaszkodnak a porcelán peremébe. A tükörben egy idegen lány néz vissza rám. A szeme tágra nyílt, az arca elkenődött sminkben ázik, a haja zilált, és úgy néz ki, mint aki túl sokat hallott, túl sokat látott… vagy talán meg sem kéne, hogy szólaljon többé.

Ez én vagyok?

Valahol, mélyen, még érzem a saját gondolataim neszezését. De mintha valaki más is beszélne bennem. Vagy valami. Egy hang, azt suttogja, hogy nem normális, ami velem történik.

– Mi a fene történik velem? – suttogom a saját tükörképemnek, de nem válaszol. Csak néz rám. Olyan arccal, mint aki tudja a választ, de nem meri kimondani.

Megnyitom a csapot. A víz először jéghidegen csapódik az ujjaimnak, aztán az arcomra. Próbálom lemosni magamról ezt az érzést… ezt az őrületet. De a bőröm alatt tovább lüktet. A forróság. A félelem. A valóság foszló szélei.

Ahogy újra felnézek a tükörbe, már nem a mosdó tükröződik vissza. A helyén egy barlangszerű tér tárul elém – tágas, füsttel telt, a falai izzanak, és mintha belülről pulzálnának egy ismeretlen, lüktető ritmusra. A levegő forró és fűszeres; bizsergeti a bőrömet, mintha valaki láthatatlan érintené meg.

A mennyezet helyén lila égbolt terül szét – mély, sűrű árnyalatban fodrozódik, mint egy végtelen űrtakaró, amelyet ezüstösen izzó csillagok pettyeznek. Némelyik lassan mozdul, mintha figyelne. 

– Hol a fenében vagyok? – kérdezem magam elé, miközben az eget bámulom tágra nyílt szemekkel.

Jesszus, ha ez a túlvilág, akkor valószínüleg meghaltam. Vagy valaki nagyon durván megbolondította a reggeli kávémat, és betéptem tőle. Egy hűvös fuvallat suhan végig a tarkómon. Aztán megfordulok. A szemem tágra nyílik, ahogy meglátom. A sötét alak ott áll előttem, szinte beleolvad a lila fénybe – mintha a világ is őt formálná meg, nem fordítva.

– Szia, Vivian… Már vártam ezt a találkozást.

A hangja mély, és simogató – olyan, amit lehetetlen nem felismerni. A hang, ami egész héten kísértett. A hang, amit az álmaimban suttogtak az árnyak. 

– Én viszont nem! – csattanok fel. A hangom remeg, de nem a félelemtől – a düh végig fut rajtam. – Ki a franc vagy, és mit akarsz tőlem?! Még a nevedet sem tudom!

A kezem ökölbe szorul. A mellkasomban a szívem vadul ver – nem csak a haragtól, hanem attól, hogy végre... ő itt van. Csak mutassa meg magát!

– Hmm… valóban tudni akarod? – kérdezi, lassan, önelégülten. A hangja mintha belém simulna, a bőröm alá kúszna.

– Igen!

– Az én nevem: Zareth Valendark.

Ahogy kimondja a nevét, valami megváltozik. Mintha a név egy varázsszó lenne, ami mozgásba lendíti a világot. A barlang fala halkan remeg, az égbolt fényei vibrálni kezdenek, és a csillagok… mintha közelebb húzódnának, és még jobban figyelnének.

Ő pedig elindul felém.

Lassan lép, hangtalanul, és minden egyes lépése… mintha belém nyíllalna. A sötét ruhája követi minden mozdulatát. Fekete ing, fekete nadrág – olyan elegáns, olyan letisztult, mintha maga a sötétség öltötte volna rá a formát.

A haja sötét, tincsei kicsit ziláltan omlanak a homlokába. A szemei világoskékek. Olyan hűvösek és mégis elevenek, hogy belém mar a tekintete.

És az ajkai…dúsak.

Túl dúsak ahhoz, hogy egy démontól legyenek. Vagy talán pontosan emiatt. A szívem őrjítő tempóban zakatol. Próbálok nem hátrálni, próbálom magam erősnek mutatni, de a testem elárul. Minden porcikám feszül, mert meg akarom érinteni. Mert látni akarom, valóban valós-e.

De nem teszem, mert irtó dühös vagyok. Mert hetek óta kísért. Mert nem hagyott békén. Mert úgy hatott rám, hogy hozzá sem ért. Most itt van, előttem, testet öltve, pokolian valóságosan, és ahelyett, hogy elijesztene… szinte megnyugtat.

– Szóval... – szólalok meg végül, és a hangom remeg, de most nem a félelemtől. – Egész végig egy jóképű idegen zaklatott?

A szám sarka megrándul, mintha félig mosolyogni próbálnék, de végül az ajkamba harapok. Félig megkönnyebbülök. Akkor valami történik. A mellkasomban valami forró és mély kezd pulzálni. Egy idegen lüktetés. Nem a sajátom.

De mégis… egyszerre érzem kettőnk szívverését.

Mintha a teste hívná az enyémet, valami kimondatlan, lüktető erővel, amit nem tudok megmagyarázni. A démoni jelenléte összefonódik a saját lényem legmélyebb, titkolt rétegeivel – azokkal, amelyeket még magam elől is elrejtettem. Valami kötelék ez, láthatatlan ugyan, de érezhető, mintha a bőröm alá fészkelte volna magát. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi, ugyanúgy, ahogy én. És ebben a felismerésben egyszerre van valami rémisztő és lenyűgöző. Hirtelen már nem tudom eldönteni, mit akarok jobban: elmenekülni tőle, vagy minden józan gondolatot hátrahagyva közelebb hajolni hozzá, egészen addig, amíg már nincs különbség közte és köztem.

Zareth közelebb lép, én pedig akaratlanul is hátrálok – nem a félelem miatt, hanem mert olyan, mintha az aurája maga a vihar lenne. A levegő sűrűbb lesz körülöttem, nehezebb lélegezni, és a testem minden porcikája egyszerre feszül meg és olvad el tőle.

– Ne félj, bébi… – mondja alig hallhatóan, és letérdel elém. A hangja lágy, de mögötte valami sötét vibrál. Valami... veszélyesen ígéretes.

– Most már itt vagyok, és ígérem… nem hagylak el. Soha.

A keze lassan az arcomra siklik, ujjaival lesimít egy kósza tincset a fülem mögé, és úgy néz rám, mintha az egész életének csak én lennék az értelme. A tenyeréből áradó hő szinte perzsel, és én képtelen vagyok másra gondolni, csak arra, hogy milyen lenne, ha ez a kéz máshol érintene.

– Oké… – lehelem reszketve, mint aki már rég eladta a lelkét, de még próbálja visszatartani a testét.

Zareth pillantása lesiklik. A tekintete a lábaim közé fúródik – pontosan tudom, mit lát. A Saint Daryenne iskola szabályzata szerint térdig kellene érnie a szoknyámnak.

Az enyém? Alig takar valamit, és épp felcsúszott, mikor hátrálni kezdtem. A combjaim remegnek, de nem zárom őket össze. Nem tudom eldönteni, hogy dacból… vagy mert akarom, hogy lássa, mennyire hat rám.

Zareth szeme megvillan.

– Ez az egyenruha... – suttogja, miközben végigsimítja az ujját a térdemen. – …szinte hívogat. Nem tudom eldönteni, te vagy a kisdiák… vagy az, aki mindig is tudta, hogy egyszer valaki térdre kényszeríti őt.

A nyelve hegyével végigfut az alsó ajkán, miközben lassan feljebb húzza a szoknyám szegélyét. Az ujjai között szinte remeg az anyag, mintha ő is érezné, hogy valami tiloshoz nyúl.

– Túl rövid – morogja. – Sokkal, sokkal rövidebb, mint kellene. És tudod mi a legjobb benne?

Felpillant rám, az ajkai alig centikre a combomtól, a szemei feketén izzanak.

– Hogy pontosan tudod, milyen hatással van rám.

A combjaim közé nyúl – mint aki fel akarja térképezni a testemet. Az ujja a bugyim szélén táncol, nem nyúl be, de már attól elveszek, hogy ott van.

– Az anyagon látom, hogy nedves vagy. – suttogja. – Tudod mit jelent ez, Vivian?

Én bólintanék, de a testem nem engedelmeskedik.

– Azt jelenti, hogy nem csak nézni akarod, ahogy közeledem. Azt akarod, hogy megtegyem. Akarod, hogy levetkőztesselek. Hogy letérdelj előttem. Hogy ne legyél többé jó kislány.

A bugyimat lassan lehúzza, és amikor a derekam alá nyúl, hogy megemeljen, már tudom: elvesztem.

Zareth a lábam közé hajol, és mielőtt megcsókolna, még egy utolsó, rekedt sóhajt ejt meg:

– Ma éjjel tanulni fogsz, Vivian. A saját testedről. Az engedelmességből. A kéjből. És rólam.

A hangja olyan, mint selyembe csomagolt penge. Lágy, de veszélyes. És én… akarom, hogy vágjon.

– Mert látom a szemeidben – folytatja suttogva –, látom a vágyat. Az éhséget, amit rejtegetsz. Azt hiszed, el tudod rejteni előlem? Tévedsz. Mert én érzem. Érzem, milyen nedves vagy… és még hozzá sem értem igazán.

Akkor az ujjai végre mozdulnak. Előbb csak a szeméremajkaimat simítja végig. Lassan, cirógatva. Mintha nem is a testemet, hanem a lelkemet tapogatná le. És minden egyes mozdulata után jobban szétesek. Lehunyom a szemem, a combjaim önkéntelenül nyílnak széjjelebb, a testem követeli azt, amit a szám még nem mer.

– Okkk… oké… – nyögöm, de a hangom remeg, mint a viasz a gyertyán.

Zareth elmosolyodik. A hangomra. A reszketésre. A megadás első, ízes sóhajára.

– Tudtam. – A hangja győztes, de nem gőgös. Inkább… éhes. – Most már csak az a kérdés, Vivian: engeded, hogy megtanítsalak?

A keze hirtelen mélyebbre mozdul. Egy ujja végigfut a csiklómon. Éppen csak megérinti, de az elég. Az mindent megváltoztat. Egy apró érintés, és én hangosan felnyögök. 

– Ó, istenem… – szakad ki belőlem, és megrándul a csípőm.

– Nem, kicsim. – mordul, miközben újra megcirógat. – Nem az istened vagyok. Én vagyok a démonod. És ma éjjel, te az enyém vagy. Teljesen.

A bugyimat egy határozott mozdulattal lehúzza. A combjaim remegnek, ahogy lehajol, az orra végigfut a belső combomon, a lehelete forró és ingerlő. Majd megáll.

– Hajtsd hátra a fejed. Tedd szét a lábaid. És mondd ki: „Zareth… taníts meg, hogyan legyek a tied.”

A levegő bent reked a tüdőmben, tudom, hogy ha ezt most kimondom többé már nem lesz visszaút. Nem lesz több határ. Csak a vágy, és az ő játékszabályai.

– Zareth… taníts meg… hogyan legyek… a tied. – suttogom.

Ezzel… megpecsételem a sorsomat.

Ő pedig lehajol – és úgy kezd el enni, birtokolni, ízlelni, mint egy kiéhezett démon, aki ezer év után végre megízlelheti a mennyországot. A nyelve mindenhol ott van, ahol csak lehet. A combjaim közé kapaszkodik, nem enged, nem hagy el. Aztán váratlanul belém hatol, Zareth nyelve úgy csúszik belém, mintha már ezerszer ismerte volna ezt az utat. A csípőm reflexből emelkedik, és abban a pillanatban már nem vagyok többé önmagam. Csak egy test. Egy tűzvihar. Egy reszkető, ziháló gyönyörrobbanás.

– Zareth… – nyöszörgöm, de a hangom idegen.

A nyelve nem csak cirógat. Nem csak ízlel. Hanem mélyen belém nyomul – követelőzőn, ritmikusan, mintha birtokolni akarna. Nem nyal, hanem dug. Olyan ütemben mozog bennem, hogy a lábaim remegni kezdenek, a gerincem ívbe feszül, és mire levegőt vennék, már el is veszek. Az orgazmus nem gyengéd, hanem széttép. Ez olyan, mint ha darabokra hullanék belülről, miközben minden sejtem egyetlen, hangos üvöltéssé válik: őt akarom.

Zareth nem mozdul. Ott tart a nyelvével, mozdulatlanul, amíg az utolsó remegés is át nem fut rajtam. Aztán lassan, kéjesen húzza ki magát. A tekintete felfelé néz rám, de nem kérdez. Ő tudja.

– Csodálatos vagy, Vivian – morogja rekedten. – De még nem vagy kész. Még nem tudod, milyen, amikor teljesen elveszíted magad. Én pedig nem akarom, hogy egyetlen részed is megússza. Minden porcikád az enyém lesz.

Feláll. A teste sötét és tökéletes. Az izmai finoman megfeszülnek, a nadrágja alatt duzzadó erekció már veszélyes ígéretként feszül. Alig kapok levegőt a látványtól. Ő már tudja, hogy készen állok a folytatásra. Zareth lehúzza a sliccét, és azonnal kiugrik egy hatalmas farok. A férfiassága előttem tornyosul, és egy pillanatra elakad a lélegzetem. Még sosem láttam ilyet – formás, gyönyörű, sötét vágytól duzzadó. Zareth nem egyszerűen démon… ő maga a megtestesült bűn, és most azt akarja, hogy én ízleljem meg. Hogy imádjam.

– Térdelj.

Még mindig reszketek az előző gyönyörtől. A lábam között folyik a nedvesség, a mellkasom zihál, és az arcom kipirult. A térdem lassan megadja magát, és én ösztönösen letérdelek elé. Az egyetlen helyre, ahol most létezni tudok. Zareth fölém tornyosul, sötét és hatalmas, mint egy isten, akit egyszerre imádnak és gyűlölnek. A bőröm izzik. A bűn, amit az előbb követtem el a testemmel, még mindig ott lüktet a nyakam alatt, a melleim közt, a combjaim között. És miközben letérdelek előtte, érzem, hogy átalakulok. Már nem az a lány vagyok, aki a mosdóban saját magát nézte a tükörben. Ez most valami más. Valami végérvényes.

Zareth végighúzza a tenyerét az arcomon, lassan, birtokló mozdulattal. A testem beleremeg. Az ujja az állam alá siklik, aztán a hajamba markol – nem fájdalmasan, de határozottan, mintha irányt mutatna. Mintha kijelölné, ki vagyok mostantól.

– Most pedig... megmutatom, hogyan szolgál egy démon királyt a választottja – mondja halkan.–Gyerünk, bébi… mutasd meg a hercegednek, mire vagy képes! 

A hangja úgy fut végig a gerincemen, mintha mágikus parancs lenne. Engedelmesen nyitom ki az ajkaimat, és lassan, nagyon lassan bekapom őt. Nem kapkodva, nem mohón – ez most nem puszta vágy. Ez egyfajta imádat. A makkjával játszom először – nyelvem hegye köröz rajta, csókolom, szívom, miközben Zareth lehelete szaggatottá válik.

A keze a hajamba mar, de nem kényszerít. Mégis tudom, hogy minden mozdulatommal építem benne a feszültséget. Amikor mélyebbre veszem, és a torkomhoz ér, megremeg bennem az ösztön, de nem állok meg. Mert most azt akarom, hogy elgyengüljön. Hogy azt érezze, elveszti az irányítást – miattam.

Lassú, ritmikus mozdulatokkal szopom, miközben a kezeim a csípőjére simulnak. Hallani akarom a morgását. Érezni, ahogy a teste megfeszül. Zareth lehunyja a szemét, és felmordul.

– Ez az, Vivian… – morogja. – A pokolban sem volt ilyen mennyei kínzás.

Én pedig folytatom. Egyre mélyebben, egyre nedvesebben. Már nem csak én mozdulok – ő is belém tolja magát. Finoman. De követelően és én hagyom. Mert akarom. Mert most én adok neki hatalmat – de csak azért, hogy újra elvegyem tőle. A szám megtelik vele, a súlya, az íze, az illata – mindent eláraszt. Hallom a morgását. A rekedt, elfojtott káromkodását. Élvezem. Imádom. Mégsem a gyönyöréért teszem, hanem a reakciójáért.

Mert most már tudom: ezzel tudom megtörni a démonherceget.

Lassan, érzékien húzom ki a számból, majd újra beveszem. Nem gyorsulok. Nem hagyom, hogy irányítson. Most én játszom. A nyelvem köröz, a számmal szívom, a szemem felnéz rá, miközben a pillantásom szándékosan ártatlan. Tudom, hogy ettől őrül meg. Azt hiszi, még mindig ő vezet. De én már a mélyére láttam. És most... megmutatom, milyen, ha egy nő teszi magáévá a démont.

Kihúzom teljesen, és a nyelvemmel végigsimítok a hossza mentén, lassan, mintha ízlelgetném. Aztán csókot nyomok rá. A makkjára. Aztán újra és újra.

Zareth hangosan nyögdécsel, majd megfeszül. Innen tudom, hogy hamarosan a csúcsra fog jutni. De ekkor megállok. Felemelkedem a földről, miközben végigsimítom a testét, fel a mellkasán át a válláig. Ő meglepetten néz le rám.

– Mi az, bébi? – kérdezi rekedten, de már érzem benne a zavart.

– Csak nézlek. – súgom, és lassan az ölébe mászok. 

Zareth leül egy kanapé szerű darabra, én pedig beharapom az ajkaimat. A kezemmel visszanyúlok a férfiasságához, és a combjaim közé csúsztatom. Csak dörzsölöm magamhoz. Nem engedem be. A csiklómon érzem, ahogy lüktet, ahogy forró, ahogy követelőzik – és ettől még jobban beindulok.

– Azt hitted, hogy mindig te fogsz irányítani, Zareth? – kérdezem, miközben a nyakamon végighúzom a saját ujjamat, majd lenyalom róla a nedvemet. A szeme elsötétül.

– Vivian... – mordul. Már nem olyan biztos magában.

– Csitt. Most én tanítok. – A hangom suttogás, de parancs is egyben. A csípőmet megmozdítom, a farkát végighúzom a nedves ajkaim mentén, de még mindig nem hagyom, hogy belém hatoljon.

– Tudni akarod, milyen az, amikor egy nő veszi el az irányítást? – A kezem a mellkasára feszül. – Hogy milyen, amikor te vagy az, aki könyörög a gyönyörért?

Zareth lélegzete szaggatott. Imádom ezt a látványt. A démonherceg… miattam remeg. Aztán hirtelen megfordítom a testem. Hátat fordítok neki, és úgy ülök rá – lovaglóülésben, a farkát a bejáratomhoz tartva, de még mindig nem engedem be.

Csak ott tartom. Finoman, játékosan. A testem hátradől, a hajam a hátamon omlik végig, és érzem a tenyerét a csípőmön. Próbál mozdulni.

– Ne. – szólalok meg halkan. – Most csak akkor kaphatsz meg, ha szépen kéred. 

Egy pillanatnyi csend. 

Aztán…

– Vivian… – morran Zareth. – Kérlek. Hadd legyek benned. Most azonnal. Mert megőrülök tőled…

Óvatosan ráereszkedem, és amint a farka belém csúszik, megfeszülök. Minden centije kitölt, mégis nehezen hatol belém.

– Egek… – nyögöm elhalón, miközben megkapaszkodom, a combjaim remegnek, a csípőm reszketve mozdul.

Nem csak jó… mocskosul jó. Egy démon hercegéhez méltó. Vastag, forró, lüktet, és ahogy teljesen magamba engedem, úgy érzem, mintha nekem szánták volna. Az egyik kezem a csiklómhoz csúszik, és körözni kezdek rajta. Apró, lassú mozdulatokkal, hogy még nedvesebb legyek. Hogy a testem könyörögjön a ritmusért.

Zareth felmordul alattam. Az ujjai a csípőmre fonódnak, szorosan tartanak, de nem mozdul. Figyel. Várja, hogy én kezdjem el. Hogy újra megmutassam: nem csak a játékszere vagyok.

– Mi az, bébi…? – duruzsolja a fülembe, hangja mély és karcos, mint a legszebb bűn. – Talán azt hitted, könnyű lesz elbánni velem?

A nyelvével végigsimít a nyakamon, majd megcsókolja azt. Nem harap – csókol, mintha egyszerre akarna megbabonázni és birtokolni.

– Ne dőlj hátra még, Vivian. A démonod még csak most kezd belemelegedni.

De én sem vagyok már az a remegő, félénk lány. A csípőm lassan megmozdul – először csak egy apró ringás. Majd beindulok. Érzem, ahogy Zareth farka végigsiklik bennem, súrolja a falakat, amiket soha senki nem ért el. Minden mozdulatnál újabb remegés fut végig rajtam. Az érzés túl sok. Túl jó. Ettől csak még jobban akarom.

– Talán te vagy az, aki alábecsült engem… – suttogom, miközben hátrahajolok, a kezeim a combjaimon pihennek, a mellkasom megemelkedik, ahogy teljesen ráülök. Elnyelem őt. És nézem, ahogy a szeme elkerekedik.

Aztán elkezdek lovagolni rajta. Először lassan. Körkörösen mozdulva, a hüvelyem összeszorul rajta, szinte csiklandozva minden egyes ponton. Aztán gyorsítok. A hajam a vállamra omlik, a melleim remegnek a mozgástól, a combjaim égnek.

Zareth felnyög.

– Kurva életbe, Vivian… – mordul. – Meg fogsz őrjíteni.

– A célom pontosan ez – lehelem, miközben a tenyerem újra a csiklómhoz csúszik. – Nézni, ahogy egy démon térdre kényszerül... miattam.

És akkor ő már nem bírja tovább.

Egyetlen mozdulattal felül. A karjai körém fonódnak, a hátamat magához húzza, és miközben még bennem van, megfordít minket. Most ő van felül. A szemében tűz ég, a száján félmosoly.

– Most én jövök, kicsim. Most megtanulod, mit jelent igazán könyörögni.

És mielőtt válaszolhatnék, már belém hatol – mélyen, erőteljesen, szinte büntetve. A testem ívbe hajlik, a sikoly kiszakad belőlem, és a levegő egy pillanatra teljesen kimarad. 

– Zareth! – sikítom, és nem bírom már visszafogni magam.

A csípője hangosan csattan az enyémnek. A ritmus nyers, vad és megszállott. A keze a torkomra csúszik – nem szorítja, csak emlékeztet, hogy ki uralkodik felettem.

– Ezt akartad, nem igaz? – morogja a fülembe, miközben tovább mozog bennem, keményen, megállíthatatlanul. – Azt hitted, irányíthatsz? Kihívhatsz? Lovagolhatsz rajtam úgy, mintha nem lennék több egy játéknál?

A fogai belemélyednek a nyakamba. Nem harap, nem fáj – csak jelöl. És ez valahogy még jobban feltüzel. A combjaim égnek, a csiklóm lüktet, a hüvelyem a farka köré szorul, mindenem könyörög az újabb robbanásért. De nem engedi. Zareth hirtelen megemel, kihúzódik belőlem, majd pózt váltunk. A lábaim széttárva, a csuklóm a fejem fölé szorítva.

– Nézz rám, Vivian – mondja mélyen. – Nézd, ahogy tönkre teszlek. Mert ez nem csak dugás. Ez valami több. Mostantól a tested az én oltárom. És én minden éjjel újra szentlelek.

Ezután újra belém hatol, most még mélyebbre, és egyre keményebben löki a ritmust. A testem megremeg, a szemem könnyes, és a gyönyör már nem édes – fájdalmasan gyönyörű. Olyan, amitől zokognék… ha nem élveznék éppen. A lábaimat a vállára teszi, még mélyebbre nyomul, a keze végigszánt a mellemen, megmarkolja, felnyögök. Minden lökése egy parancs. Egy megtörés. Egy újabb réteg, amit letép rólam, hiszen már az övé vagyok.

– Mondd, hogy az enyém vagy! – parancsolja, miközben a csiklómat kezdi dörzsölni, kegyetlen ritmusban.

– A tiéd… Istenem, Zareth, csak a tiéd! – sikítom, és a testem felrobban.

Az orgazmus úgy ráz meg, mintha a föld megrepedne alattam. Minden izmom görcsben, a sikolyom éles, az arcomat könny futja el – mert ennyire még sosem élveztem el. Ő viszont nem áll meg. Tovább dönget, és egyre mélyebbre taszít, addig amíg a testem nem remeg, hanem feladja a harcot ellene. 

– Ó, istenem… mindjárt… – nyögöm, de a mondat már szinte szétolvad a számban, ahogy Zareth mélyebbre tolja magát, újra és újra. Az utolsó lökéseinél a teste megfeszül, mintha egy perzselő villám futna végig rajta.

Aztán egyetlen, nyers, rekedt morgás szakad fel belőle – és abban a pillanatban megremeg. Megadja magát nekem, és belém üríti a gyönyörét. Érzem a forróságának minden lüktetését. Ahogy a teste összes feszültsége átragad az enyémre. Zareth feje a vállamba hajlik, a keze a derekamat markolja, mintha félig még mindig a föld felett lebegnénk. Mintha ez a pillanat nem is e világhoz tartozna.Talán nem is tartozik.

Mert ehhez fogható szeretkezésben… soha nem volt még részem. Nem ilyen mélyben. Nem ilyen túlvilági hévvel. Főleg nem egy démonnal. A légzésem szakadozik, a testem remeg, a lelkem tompa csendbe burkolózik – de boldogan. Mert Zareth nem csak megdöntött. Megváltoztatott.