30. Külön utakon

Maddie

– Miért nem engedsz el? Csak egy röpi – kérem, próbálva mosollyal tompítani a hangom élét.

De Jenna csak megrázza a fejét. Apró, szinte gyermeki mozdulat, de valami hideg fut végig a gerincemen.

– Nem akarok egyedül lenni... – motyogja, lebiggyeszti az alsó ajkát, mint aki pontosan tudja, hogyan játsszon a bűntudatommal. – Amikor elmész, mindig hiányzol...

Ez nem romantikus. Ez már túlzás…

– Csak egy óra, szívem… – próbálom higgadtan és megértéssel simogatni az arcát. A bőre forró az ujjaim alatt, szinte lüktet. De Jenna nem olvad el az érintéstől, mint máskor.

Most... megragadja a csuklómat.

– Nem. És téma lezárva – mondja. Hangja most először kemény, szinte belém mar.– Mi egész este filmeket fogunk nézni. Csomó romantikus filmet letöltöttem.

A csuklóm kiszabadul, de az érzés ott marad.

– Most miért csinálod ezt? – szakad ki belőlem a kérdés.– Szeretném kiélvezni az utolsó napokat. Kérlek, Jenna… – A hangom már könyörgés. És ez vagyok én most. Egy könyörgő valaki.

Jenna pedig mintha meg sem hallotta volna. Leül a kanapéra, bekapcsolja a tévét, és máris elindítja a filmet. Mintha meg sem történt volna ez az egész beszélgetés. Én pedig... alig bírom ki, hogy ne ordítsak. A gyomrom görcsbe rándul, a bőröm viszket a bezártságtól. Előbb lassan, aztán már remegve hátrálok be a fürdőbe. Bezárom az ajtót, és elfordítom a kulcsot. Leülök a földre. A hideg csempe a combomnak nyomódik. Felhúzom a térdeimet, és a homlokomat rájuk fektetem. Az ajtón túlról hallani a tévé zaját. Jenna kacag. Vagy a filmben valaki? Nem tudom. Már nem tudom megkülönböztetni a hangokat.

Félórával később kidugom az orromat a fürdőből, és látom, hogy az egész faházra sötétség borult. A bőröm libabőrös lesz, pedig meleg van. Mezítláb lépek ki a fürdőből, és halkan lépkedek, nehogy lebukjak. Egyenesen az ajtóhoz sietek. Megmarkolom a kilincset. Elfordítom.

Be van zárva. Megfagy a vér az ereimben. Még egyszer próbálom. Erősebben. Aztán már rángatom, elkezdek dörömbölni. 

– Segítség! – kiáltom, bár biztos vagyok benne, hogy senki sem hall meg. 

Ráadásul ma este van a nagy tábortűz buli, és mindenki részt fog venni rajta. Sajnos mi vagyunk a legutolsó faházban. Jenna ezt tudta, és azt is, hogy senki sem hall meg majd.

– Istenem… – szakad ki belőlem a suttogás, ahogy a hátam az ajtónak vetem.

Ahogy lecsúszom a padlóra, a gondolat, amit eddig elnyomtam magamban, azonnal felkúszott: pontosan ugyanez a szitu, mint Oliver-nél volt. Egy újabb csapda, egy újabb hazugság. Azt hittem, Jenna más. Azt hittem, ő megért. Hogy megment. De most rá kell jönnöm…

Ő az új börtönőröm.

Elkezdtem pakolászni. Először csak ösztönből. Kihúzom a fiókokat, belenézek a szekrénybe, mintha valami rejtett menekülőút lapulna a törölközők között. Persze nincs ott semmi. Csak az illatok. Jenna parfümje. Az a levendulás, amit az elején annyira imádtam.

Most viszont fojtogat.

Az ablakhoz megyek, és eszembe jut milyen jó lenne kiszökni onnan. Csak az a baj, hogy magasan vagyunk, alattunk a domboldal meredek, a kövek élesek, a fák kuszák. Ha kiugrok, az első fa biztos megállít. Aztán úgy beverem a fejemet, lehet elájulok. 

Ez így kizárva.

Megvakarom a homlokomat. Túl sok minden zúg a fejemben. A gondolatok nem jönnek rendesen, mintha valaki eltekert volna egy rádiót, és csak a zavaros sistergés maradt volna meg. Leülök az ágy szélére és magam elé meredek.

– Gondolkozz, Maddie. Gyerünk… – suttogom.

Aztán átsuhan az agyamon: telefon. Hol van a mobilom? Felugrom. Átkutatom a hátizsákom, a párna alá is benézek, de csak Jenna hajgumiját találom. A töltőm ott van, de a készülék eltűnt. Jenna magával vitte. 

A francba!

Nem sírok. Most nem. Mert ha most sírok, akkor elhiszem, hogy tényleg nincs kiút. Inkább felállok, és lassan körbenézek. Már nem csak a kijutás érdekel. Most már azt is tudni akarom, ki a franc is az a Jenna valójában.

Elindulok a komód felé. Ott, ahol Jenna mindig elrejti a „fontos dolgait”. Azt a fiókot sosem nyitotta ki előttem. Most mégis odamegyek, mert muszáj. Az ujjam a fogantyúra csúszik. Szinte érzem rajta a bűntudatot. Vagy az izgalmat. Nem tudom megkülönböztetni. Aztán kihúzom. A fiók kinyílik. Egyetlen nesz, mégis olyan hangosnak tűnik, mintha betörtem volna valahová.

A tetején egy fotó. Egy régi, megfakult kép.

Jenna van rajta. Egy másik lánnyal. Az arca nem ismerős, de a testbeszédük… az túlságosan is. Jenna ugyanúgy néz rá, ahogy rám szokott. Az a vágytól fűtött, megszállott tekintet. A lány arca elfordul, de mintha… mintha félne.

Ez is megtörtént már egyszer?

Alatta egy napló. Fekete bőr, repedezett borító. A belsejében cifra betűk. Megremeg a kezem, miközben fellapozom. Az első oldal:

“Ő az enyém, és soha nem engedem el.”

Tovább lapozok. Én is szerepelek benne. 

“Megismertem egy lányt, Maddie-nek hívják. Olyan gyönyörű, és azt hiszem kezdek belezúgni.. De vajon ő is a lányokra bukik?”

Aztán egy dátum: az első csókunk napja:

„Nem érdekel, ha más is megpróbálja. Aki belép a mi történetünkbe, annak ki kell lépnie. Meg fogja érteni. Maddie az enyém lesz. Ő is tudja. Csak még fél beismerni.”

Hallom, hogy valaki megjött. Ez biztosan Jenna. A szívem a torkomban dobog, én pedig megijedek. A naplóval a kezem között hátraugrom az ágyhoz, és bedugom a matrac alá. Épp hogy eltűnik a borító sarka, amikor az ajtó kinyílik.

Jenna széles mosollyal üdvözöl:

–Szia! Na, mi az meglepődtél, hogy megjöttem?–kérdezi vidáman.

– Nem lepődtem meg. Vártalak – lehelem, majd – mielőtt még bármit kérdezhetne – a karjába csúszom, és megcsókolom.

Ő meglepődik, de nem hátrál. A teste megfeszül, aztán elolvad. Az ajka puha, ismerős. Talán túlságosan is. De én most nem érzésekből csókolok. Hanem önvédelemből.

Ledőlünk az ágyra. Ő felém hajol, ujjai az arcomhoz érnek, simogatnak. A hajamat félresöpri a homlokomból, aztán a nyakamba hajol, és folytatja a csókot. Megremegek, de nem a vágytól.

– Már azt hittem, megharagudtál rám – suttogja.

A keze a csípőmre vándorol. Én pedig próbálom tartani magam a szerephez.

–Csak rossz volt egyedül…–vallom be neki.

Jenna keze a pólóm alá csúszik, és finoman simogatni kezdi a melleimet.

– Most már nem leszel egyedül, bébi… – suttogja a nyakamba, miközben nyálas csókokkal halmoz el.

Mosolyt erőltetek az arcomra. Egy kicsit megemelkedem, hogy közelebb húzódjak hozzá. A szívem közben eszeveszetten kalapál, de kívülről... kívülről csak a lassú, megadott mozdulatok látszanak. Ne hagyd, hogy megérezze. Ha megérzi a félelmed, vesztettél.

A tekintetem az ablak felé siklik, most már éjszaka van. Az ajtó be van zárva, a függöny el van húzva. Senki nem tud megmenteni tőle. 

– Olyan szép vagy – mondja halkan. – Tudod, hogy néha csak ülök, és nézlek? Megfigyellek. Olyan, mintha álmodnék, mikor a közelemben vagy.

A torkomban gombóc nő. Ne sírj. Ne törj meg.

– Jenna… – próbálkozom, de a hangom elakad.

– Sshh – csitít, és ujját az ajkamra teszi. – Ne beszélj most. Csak érezd, amit én érzek.

Bólintok, és hagyom, hogy tovább csókolgasson. Majd lehunyom a szemem, és átadom magam a pillanatnak, amikor a lábam közé mászik.

A zuhany alatt állok. A víz végigcsorog rajtam, mintha le tudná mosni azt, amit az este rám hagyott. Jenna ujjnyomait. A csókjait. A karmolásokat, amiket a szeretkezés hevében okozott. Lehunyom a szemem, és a forró víz alatt próbálom elfelejteni az éjszaka minden egyes percét.

De nem megy. Mert a testem emlékezik. A lelkem viszont tiltakozik.

Az ujjaimat a csempének támasztom. A vállam remeg. Nem tudom, a víztől vagy a gondolatoktól. Talán mindkettőtől. Egy részem még mindig azt suttogja, hogy megérdemlem ezt. Hogy én mondtam igent. Én bújtam hozzá. Én hagytam, hogy végigsimítson rajtam. Én hajoltam a szájához, én engedtem, hogy megcsókoljon.

De mikor vált ez szeretetből függőséggé? Mikor lettem a saját testem árulója? Túl sokáig voltam ebben a csapdában. Jenna úgy szeret, hogy közben elnyel. Azért mentem ebbe bele, mert Blake elárult.

– Ez beteges… – suttogom magamnak.

Kinyitom a szemem. Nézem, ahogy a víz végigfolyik a mellkasomon, és magával sodorja az előző pillanatokat. De hiába. A csókok nyomai nem a bőrömön vannak. A lelkembe égett.

Szakítanom kell vele.

Ki kell mondanom. Mielőtt még ennél is mélyebbre ránt. Mielőtt már nem lesz erőm másnap felállni. Mielőtt Jenna tényleg úgy érezné, hogy joga van hozzám. Hogy birtokolhat. Nem hagyhatom. Ezért holnap reggel beszélek vele. 

Másnap reggel egy szál hálóingben fogom magam, és kirohanok a faházból. A fák között úgy futok, mint akit üldöznek – mert valahol legbelül tényleg így is érzem. Ő nem bántott fizikailag. Mégis minden érintése után összeugrik a gyomrom. A szerelme gyanús volt, és nem volt normális.

Jenna óvatlan pillanatban nyitva hagyta az ajtót, én pedig kiszöktem. A lábam felhorzsolódott valahol, de nem érdekel. Már csak egyetlen cél van előttem: Blake háza. Amikor odaérek zihálva dörömbölni kezdek az ajtaján. Ő pedig kinyitja az ajtót, és meglátom őt. A szeme vörös, a haja kócos, talán még mindig bűntudatot hordoz magán, talán még mindig dühös rám, de nem számít.

– Maddie? – A hangja meglepett, mintha alig hinné el, hogy itt vagyok.

– Kérlek… csak… – Elakad a hangom. Megremeg a térdem. És mielőtt még bármit is mondhatnék, összecsuklom a karjaiban.

Ő azonnal elkap, és együtt zuhanunk a padlóra. Én az ölébe csúszom, a fejem a mellkasára dől. Hallom a szívverését. Egy pillanatig egyikünk sem szól. Csak nézzük egymást. Az arcán döbbenet. Az enyémen talán… szégyen. Félelem. De ott van valami más is.

A megkönnyebbülés.

– Maddie… – suttogja újra. A keze a hátamra csúszik.

Én pedig azonnal zokogni kezdek, mint egy kislány, aki végre hazatért.

– Tessék, ez talán megnyugtat – mondja lágyan Blake, miközben átnyújt egy bögrét. A tea illata rögtön betölti a teret, nyugtató, fahéjas-meleg aromája egy pillanatra elfeledteti velem, hol is vagyok. Hálás tekintettel elfogadom, és ujjaimat a bögre köré fonva óvatosan belekortyolok.

– Köszönöm… – suttogom félénken.

Blake felkapja a kanapé mellől a plédet, és gyengéden a vállamra teríti. Érzem, hogy mellém ül, és az egész testem megfeszül egy pillanatra. Aztán a meleg, a tea, az illata… minden együtt ellazítja az izmaimat. Csak most veszem észre, mennyire fáradt vagyok.

– Mondd… mi volt ez az egész? – kérdezi. A hangja halk, tompa. Inkább kíváncsiság, mint megvetés. Nincs benne vádolás, nincs benne harag. Mintha tényleg tudni akarná az igazságot.

Lassan leteszem a bögrét a dohányzóasztalra, és felhúzom a térdeimet. A tekintetem a padlóra szegezem, mielőtt válaszolnék. 

– Jenna... nem csak velem kavart – mondom halkan. – Volt előttem egy másik lány. Már akkor, amikor idejött. Nem is titkolta. Azt mondta, az a lány elárulta őt. Azt mondta, én más vagyok. És én elhittem…

Beharapom az ajkam.

– Jenna… őrült, Blake. Elnéztem sok mindent, mert kellett valaki, aki elfeledteti velem a fájdalmat, amit te okoztál. – Ránézek. Ő nem mozdul. Csak néz, ahogy mindig. Ahogy az ember nézi a vihart az ablak mögül – némán, de készen rá, hogy ha kell, kinyissa az ajtót.

– De valami bekattant nála. Egyre birtoklóbb lett. Bezárt. Elvette a telefonomat. Megfenyegetett, ha elhagyom megbosszulja… És ma… ma bezárt a faházba, mint valami foglyot.

Blake öklei lassan összeszorulnak. Látom az állkapcsán megfeszülni az izmokat.

– A rohadt életbe… – sziszegi maga elé. Aztán felnéz rám. – És most? Mi lesz?

– Nem tudom… – súgom. – De örülök, hogy itt vagy mellettem. Te vagy most a legnagyobb biztonság.

Egy darabig szóltanul ülünk egymás mellett. Aztán finoman a kezemre teszi az övét.

–Az a lényeg, hogy itt vagy. Én pedig soha többé nem hagyom, hogy bántson. 

A vágódeszkán halkan koppan a kés, miközben szeletelem a paradicsomot. A kézmozdulataim szinte automatikusak, de a gondolataim… nos, azok nagyon is máshol járnak. A telefon rezzen egyet az asztalon. Jenna neve világít a kijelzőn. A gyomrom összerándul. Az a név már a múlté, mégis megdobban a szívem. 

Nem veszem fel.

Blake azonban átnyúl fölöttem, felkapja a készüléket, és egy laza mozdulattal elindul vele a nappali felé. Mezítláb, félmeztelenül. A haja még mindig vizes, ahogy az előbb kijött a zuhany alól. A testén gyógyuló karcolások és halvány sebhelyek futnak, mint valami elfelejtett történet nyomai. És minden egyes lépésével, minden feszülő hátizommal azt érzem: basszus, ez a pasi még mindig az enyém lehetne.

Beharapom az alsó ajkamat. Annyira dögös. Blake leül a laptopja elé, és elkezd valamit pötyögni. Én pedig a fürdőszoba felé nézek. A férfi észreveszi a zavaromat.

– Ha szeretnél fürdeni, menj... Addig dolgozok egy kicsit – mondja lágyan.

– Oké... Csak nincs tiszta ruhám…– mondom zavartan.

– Vedd fel az egyik pólómat. Ott van a szekrényben – mutat a tévé mellé.

Esküszöm, erre nem számítottam. Blake úgy viselkedik, mintha nem követtem volna el semmilyen bűnt. Mintha csak pár napra mentem volna el, és nem lett volna Jenna. Ahogy felé indulok, a szemeim megakadnak az arcán. Annyira koncentrált, ahogy gépel, a szokásos, enyhén ráncolt homlokával és azzal a feszülten szép tekintettel vizslatja a képernyőt. 

A szekrényhez lépek, kinyitom, és a ruhák közül kiveszek egy sötétszürke pólót. Az illata azonnal megcsap. Az ő illata, amit annyira szeretek. Előveszem, és magamhoz szorítom egy pillanatra, majd belépek a fürdőbe. A lábam alatt halkan nyikorog a padló, és amint becsukom az ajtót, megkönnyebbülten felsóhajtok.  A tükörbe nézek. Egy fáradt, zavarodott lányt látok visszanézni rám. De legalább most... végre szabad, és senki sem uralkodik rajta.

Miután kilépek a fürdőszobából, a pára velem együtt száll ki. Itt van Blake pólója – ami rajtam inkább egy rövid hálóing – puhán simul rám, és megdöbbentően intim érzés viselni valamit, ami csak az övé.

Blake pedig ott ül a kanapén, a laptopja mögött, mezítláb, kócos hajjal, egy régi pólóban, és pont úgy néz ki, mint egy szexisten. Aztán a tekintete elsiklik a képernyőről. Végigmér engem. Úgy, hogy még a szívem is hevesebben kezd el dobogni. 

– Hűha… – dünnyögi, miközben hátradől, és ujjaival a száját cirógatja. – Ha tudom, hogy ilyen jól áll rajtad a pólóm, előbb adtam volna oda.

– Hát… – játszom meg a naivat, és a hajamat hátrasimítom, miközben belépek a szobába. – Ha tudom, hogy ennyire bámulsz majd, lehet, hogy rövidebbet választok.

– Nem panaszkodom – feleli, és mintha csak véletlenül történne, széttárja a karját a kanapén, mintha épp most hívna magához. Vagy csak... kiprovokálja, hogy mellé üljek.

Megállok előtte. Minden porcikámmal érzem őt. Az orromat megcsapja az öblítőjének az illata, ami a pólóból árad. Lehet, hogy sosem adom vissza neki. Leülök mellé a kanapéra.

– Még mindig dolgozol? – kérdezem, és finoman a vállára helyezem a kezem.

– Most már nem igazán tudok koncentrálni – válaszolja. A hangja rekedtes.

– Na ne mondd… – suttogom, és közelebb húzódom. A térdünk összeér, én pedig megremegek.

– Maddie... – a hangjában figyelmeztetés bujkál, de olyan gyenge, mint a harmat.

– Csak beszélgetünk, Blake – mondom halkan, és szándékosan megnyalom a számat. – Vagy a beszélgetés is tabu lett mostanra?

Blake lehajtja a laptopját, és most már rám szenteli a figyelmét.

– Nem lett tabu, sőt... Ez a legjobb dolog a világon: a kommunikáció – feleli lágyan.

A hangjától kiráz a hideg. Nem a félelemtől – hanem a vágytól, amit már nem tudok letagadni. Most ő is más. Csendesebb. Megfontoltabb. Talán épp ezért olyan veszélyes. Mert minden mozdulata tudatos.

– Akkor kommunikáljunk – mondom halkan, és felhúzom a térdem. 

Elmosolyodik. De nem nevet. Inkább olyan... elgondolkodva figyel. Talán azon tűnődik, hogy tényleg játszom-e, vagy ez most más. Én sem tudom pontosan.

– Jó... – bólint. – Akkor kérdezek valamit. És válaszolj őszintén.

Biccentek, de a szívem már azóta dobol a mellkasomban, amióta bejöttem a szobába.

– Miért pont most jöttél vissza hozzám?

A kérdés egyszerű. Mégis, mintha egy tőrt szúrtak volna a gyomromba. A levegő hirtelen sűrűbb lesz.

– Mert... mert azt hiszem, végre tudom, hol a helyem – felelem. – És nem bírtam tovább nélküled.

Ő csak bólint. Nem kérdez többet. Ehelyett közelebb jön, és a hüvelykujjával végigsimít az arcomon. Forró, súlyos pillanat. Blake vesz egy mély levegőt. A szeme elidőzik az ajkaimon. Aztán közelebb hajol. De csak annyira, hogy érezzem a leheletét. Viszont nem csókol meg.

– Tudod... nehéz visszafognom magam… Legszívesebben letepernélek… – suttogja az arcomba.

A hangja bizsereg a tarkómon.

– Akkor miért fogod vissza magad? – kérdezem kacéran, és én is megérintem az ajkait az enyémmel.

 Istenem… csak egy csók… Annyira vágyom rá…

Aztán... megtorpan.

– Nem lehet… Túl friss még… – leheli a számba, majd elhúzódik.

Az arcom felé fordítja a tekintetét, de nem néz a szemembe. Mintha saját magával harcolna. A csönd nehéz. Mint amikor egy mondat félbeszakad, és soha nem fejeződik be. Mintha elvágták volna a pillanatot köztünk. 

– Értem... – sóhajtok fel, és bár próbálom közömbösen mondani, a hangom mégis elárul. Olyan, mint egy halk koppanás, amikor valami széttörik belül, és senki sem veszi észre, még ő sem.

Felállok a kanapéról. A pléd lecsúszik rólam, hangtalanul a padlóra zuhan, mint egy elhagyott ígéret. Blake nem mozdul. Érzem a tekintetét a hátamon, de nem nézek vissza. Csak elindulok. Lassan. Megfontoltan. Mintha a lépteim súlyát is számolnám.

A hálószobába sétálok.

Nem csapom be az ajtót, csak résnyire húzom be. Annyira, hogy elválasszon minket, nem fizikailag– hanem érzelmileg. Mert most muszáj. Mert ha még egyszer ránézek… lehet, hogy nem bírom ki. A szobában félhomály van. Az egyik sötétítő függöny résnyire nyitva, a holdfény átszűrődik, én pedig lefekszem az ágyra. Oldalra fordulok. A hajam az arcomba hullik, és végre, teljesen egyedül vagyok... aztán elsírom magam. Halkan. Óvatosan. Hogy ő ne hallja. Hogy senki ne hallja. Mert ez nem csak vágy volt. Nem csak pillanat. Ez az a fajta törékeny, reszkető érzés, amit nem tudsz letagadni, akármennyire is próbálod.

Arra ébredek, hogy valami különös, mennyei illat kúszik az orromba. Gofri, a kedvencem. Pislogva fordulok az oldalamra, a hajam az arcomba hullik, de nem törődöm vele. Csak bámulok kifelé a résnyire nyitott ajtó irányába, ahonnan kiszűrődik a reggel hangja. Halvány zene szól valahonnan. Távoli dúdolás. A konyhai edények csörrenése.

Várjunk csak…

Blake gofrit süt?

Felülök. A takaró hangtalanul lecsúszik rólam. A mellettem lévő hely gyűrött, a párna még meleg. Végighúzom rajta az ujjam. Itt volt. Tényleg itt volt. Talán… velem aludt? A szívem hatalmasat dobban, mintha most tudatosulna bennem. A gyomromban pillangók repkednek, valahol a mellkasom közepén egy láthatatlan virág kibontja szirmait. A lábam nesztelenül érinti a padlót, és mezítláb surranok az ajtóhoz. Az ujjaim finoman megérintik a kilincset, de még nem nyitom ki. Csak hallgatozom. 

És igen… most már tisztán hallom a dúdolást. Mély, rekedtes férfihang, majd egy hangos káromkodás hagyja el Blake száját:

– Basszus… hozzáért a kezemhez… – motyogja, mire mosolyra húzódik a szám.

Aztán megmozdulok. Finoman kinyitom az ajtót, és kilépek a hálóból.

Blake a konyhapultnál áll, egy szál szürke pólóban, alatta melegítőnadrág. Mezítláb. A haja kócos, ahogy mindig ébredés után. Mégis… valahogy annyira jó így. Szexisebb, mint valaha. Nem vesz észre rögtön. Én viszont mögé lépek, és átölelem a derekát. 

– Jó reggelt… – szólalok meg, és kuncogni kezdek.

Blake megfordul. Először meglepett, majd egy féloldalas mosoly kúszik az arcára.

– Már azt hittem, egyedül eszem meg az egészet.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még te fogsz nekem reggelit csinálni… – felelem játékosan, de a hangom remeg egy picit. Mert ez több, mint egy reggeli.

Blake közelebb jön. A kezében egy tányér. Rajta tökéletesen aranybarna gofrik, egy kis juharszirup, pár szelet eper. Leteszi az asztalra, majd felém fordul.

– Emlékeztem, hogy ez a kedvenced.

– Emlékeztél… – ismétlem, mintha még ízlelgetném. Aztán leülök, és megfogom a villát. Egy falatot veszek a számba, majd hunyorogva rá nézek. – Tényleg te csináltad?

– Hé! Már háromszor megnéztem a receptet a neten! – tiltakozik nevetve. – Tudod… próbálkozom. Mármint… veled. Az újrakezdéssel.

A villa megáll a kezemben. Már nem tudok mosolyogni. Mert amit most mondott… az reményteli és boldog. Én pedig pontosan ezt akartam hallanni.