31. Az utolsó napok

Blake

Nem akarom számolni a napokat.

Nem akarok hazamenni.

Nem akarom, hogy véget érjen ez az egész.

A laptopom villódzó fénye dereng az arcomon. A gépelés nesze halkan visszhangzik a hálószobában. A fiók amit éppen feltörök, lassan és makacsul enged. A titkosított szervereken lógok, miután egy e-mail érkezett a kolléganőmtől – egy régi bizalmasomtól, aki szerint „valaki nagyon rosszban sántikál”. Elküldött pár IP-t, és mellékelt egy képet is.

Az illető nem más, mint Jenna. A lány, aki elvette tőlem Maddie-t, ezért bosszúból keresek róla olyan infókat, melyekkel tönkre tehetem őt. Mert túl messzire ment. Beírom a parancsot. Várakozás. A kurzor pislákol. A háttérben halk zene szól – Maddie telefonjáról. Florence + The Machine. Ugyanaz a dal, amit ő mindig újraindít, amikor kettesben vagyunk.

Maddie itt fekszik mögöttem az ágyon, én pedig ide költöztem a nappaliból a hálóba. A fotelt ide húztam, és az ölemben nyüstölöm a gépet. Majd meghallom, hogy Maddie nyöszörög, és remegve sóhajt. Megfordulok, és látom őt. Maddie a másik oldalon fekszik, a takaró alá gyűrve, de a teste néha összerándul. A szemhéja és a szája remeg. 

– Ne... ne bánts... – leheli, szinte hangtalanul. – Jenna... kérlek…

A testem megmerevedik. Felállok és odalépek az ágyhoz. Óvatosan fekszem le mellé. Nem akarom megijeszteni. Nem akarok több fájdalmat. Csak… hogy tudja, itt vagyok, és nincs egyedül. 

Átölelem.

A karom a dereka köré simul. Az arcom közel hajol az övéhez, és a nyakához nyomom az orromat. Belélegzem. Annyira imádom az illatát. A lány tovább remeg, majd érzem, hogy a teste lassan ellazul. A lábai már nem rúgnak ki, a keze erősen markolja a takarót. 

Halk sóhaj hagyja el az ajkait, majd egy alig hallható szó:

– Blake...

Rólam álmodik, és ez jó.

– Itt vagyok – suttogom a fülébe. – Nem engedem, hogy újra bántsanak.

Megsimogatom a haját, ujjaim lassan siklanak végig a tincsein, ahogy közelebb hajolok hozzá. Az ajkaimmal gyengéden megérintem a nyakát, és finom csókot lehelek rá. A következő pillanatban megmozdul, és a feneke puhán az ágyékomnak nyomódik. Egyetlen érintés, és én azonnal felizgulok. Istenem... annyira hiányzik az érintése, a teste, a közelsége. 

Maddie lassan megfordul.

A szeme félig csukva, de a pillantása tiszta és mély. Mintha mondani akarna valamit – de nem szavakkal. Az orrunk majdnem összeér. A lehelete édes, meleg, még álmos. A teste csupasz, de nem kihívó. Inkább… sebezhető, és bizalommal teli.

– Itt vagy… – suttogja.

Nem válaszolok, helyette csak közelebb húzódom. Végül megcsókoljuk egymást, először csak finoman, majd egyre mélyül a csók. Maddie nyelve mohón az enyémbe fúródik, az a fajta éhség, amitől én is erőre kapok. A kezem a derekára csúszik. Lassan húzom közelebb. A combjai közé férkőzöm a térdemmel, ő pedig reszketve simul hozzám, mintha minden védelmet bennem keresne. Őt nézem miközben lassan áthúzom a fejemen a pólót. Maddie szeme a mozdulatomat követi – a tekintete forrón siklik végig a mellkasomon, mintha már ez is elég lenne ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.

A mellei hívogatnak engem, miközben ledobom a felsőt a földre, majd az ujjaimmal végigsimítok rajtuk. Aztán oda hajolok és a nyelvem körözni kezd a bimbója körül – nem érintem még meg közvetlenül, csak ingerlem. Maddie hangosan felnyög, ez azt jelenti, hogy élvezi, amit vele teszek. Igaz, hogy még az elején vagyunk, de ő már most beleremeg az érintésembe.

Felnézek rá, és összetalálkozik a pillantásunk. Maddie szemeiben ott izzik a vágy, a bizalom… és valami kimondatlanul mély érzés, amit még nem mond ki, de érzem. Zihálva veszi a levegőt, és az a kis elfojtott nyögés.. A legszebb dallam, amit valaha hallottam.

Aztán megharapja az alsó ajkát. Pont úgy, ahogy mindig… amikor már nem bírja tovább. Én pedig elindulok. Az ujjaim lassan siklanak lefelé a testén. A kulcscsontjától indulok, le a bordák ívén át, eljutva a hasához. Az alhasánál elidőzöm. Érzem, ahogy megremeg az érintésemre. A köldökéhez érek. Ott, ahol a piercing fémesen csillan a lágy fényben.

Lehajolok.

Egy csókot lehelek rá, majd óvatosan szopogatni, és nyalogatni kezdem. Maddie felsóhajt. A combjai önkéntelenül megfeszülnek. A keze a hajamba siklik. Én pedig egyre lejjebb csókolom, majd megérkezem a lüktető gyönyörűséghez. Mielőtt megnyalom a csiklóját, ismét egymás szemébe nézünk, mire ő bólint, én pedig azonnal nekilátok. Csak egy rövid pöccintés, a szemei azonnal fennakadnak, és hangosan felnyög. Én pedig felmordulok, és az érzékeny pontra tapasztom az ajkaimat. Maddie nyögése visszhangot ver a szobában, én pedig úgy falom a punciját, mint a legfinomabb desszertet. 

Maddie belemar a hajamba, és meglovagolja a számat. Szinte érzem, hogy az alhasa görcsbe rándul, és a nedvesség egyre jobban gyűlik a nyelvem köré. Majd végül elpattan valami, és Maddie hatalmasat élvez, én pedig örömmel szívom magamba a gyönyörét. Színtiszta eufória árassza el őt, én pedig erőre kapok, és azonnal belé akarok hatolni.

Felemelkedem, majd megfogom a lány csípőjét, és a farkamat oda illesztem a puncijához, ami még mindig remeg az orgazmustól. Ő belemar az alkaromba, ahogy belé hatolok. Maddie szemhéja megremeg, egy mély, elnyújtott sóhaj szökik ki a torkából, az ajkai enyhén szétnyílnak. Én pedig mélyre hatolok, és ritmikus mozdulattal döngetem a gyönyörű punciját, ami az enyém. Mert Maddie az enyém, és mindig is az volt. Érzem, ahogy a lány izmai a farkam köré simulnak, én pedig élvezettel nyögdécselek felette. Szorosan behunyom a szemem, és elkeseredetten szeretnék elélvezni, de közben azt akarom, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. Még jobban megragadom a csípőjét, majd gyorsan, egyre keményebben mozgok benne.

Én morgok, Maddie hangosan felsikolt. Amikor végül eléri a csúcspontot, az egész teste megfeszül alattam. A légzése szaggatottá válik, az izmai megfeszülnek, majd elernyednek, mint a húr, amit hirtelen elengedtek.

És én vele zuhanok.

A forróság végigsöpör rajtam. A gerincem mentén emelkedik a feszültség, egyre csak gyűlik, míg végül minden sejtem összerándul abban az egyetlen, mindent elsöprő pillanatban. Azzal belé élvezek, és hangosan, morogva adom tudtára, hogy mennyire szeretem őt. 

–Annyira imádlak, bébi!

Aztán lassan, együtt hullunk vissza a matracra.

A tűz pattogva nyeli el a fahasábokat, a lángok táncot járnak a sötétedő ég alatt – narancs és vörös nyelveik nyaldossák az ég felé nyúló füstöt, ahogy újabb és újabb darabokat kebeleznek be. Némelyik hasáb hatalmasat pattan, én pedig egyre jobban kezdem élvezni ezt az estét. Imádom ezt a hangulatot.

A botot óvatosan nyújtom be a tűz fölé. A pillecukor hófehér és puha, de perceken belül aranybarnára olvad, és gyorsan megehetem. A gyerekek körülöttünk zsibongnak és nevetgélnek. Emily az egyik fatörzsön ül, ölében a gitárja, ujjai csendesen pengetik a húrokat, és halk, melankolikus dallamot dúdol, aminek a szavai nem fontosak – csak a hangja, ami lágyan beborít minket, mint egy meleget adó otthon.

Maddie mellettem ül. A haja egy kicsit még nedves a zuhanytól, az arca kipirult a tűz melegétől. A térdünk összeér. És ez az érintés – egyszerű, ártatlan, mégis bizsergető – sokkal többet mond, mint bármilyen szó. Az első pillecukrot a botról szopogatja, a nyelve körbeöleli az olvadt, édes masszát. A szájába veszi, aztán lehunyt szemmel hümmög egyet.

– Ez mindig mennyei… – csámcsogja, miközben elmosolyodik.

Én csak nézem őt. A profilját, a hosszú pilláit, ahogy a fény megcsillan az orrán és az ajkain. A pillanatban ott van minden: a megérkezés, a gyógyulás, a csendes megbocsátás. Közelebb hajolok, és finoman megcsókolom a homlokát. A mozdulat olyan természetes, olyan őszinte, hogy szinte megrémít. Mert már nem a viharos vonzalom hajt – hanem valami mélyebb. Valami, amit nem lehet elmagyarázni. Csak megélni.

Ő felnéz rám. A tekintete gyengéd, ami tele van hálával, és megértéssel. A tűz ropogása betölti a teret. A lángok játéka visszatükröződik a pupilláiban.  A szívverésem lassú, mégis zaklatott. Ő ott van előttem, alig egy karnyújtásnyira. És mégsem tudom, hogy elég-e ez most.

Aztán… Maddie közelebb hajol, és megcsókoljuk egymást. A vanília és a füst illata keveredik a bőrén, amit imádok. A nyelvünk finoman játszik, majd a karom automatikusan a derekára simul, ő pedig belecsúsztatja az ujjait a pólóm alá, a hátamat simogatja. A gyerekek zaja körülöttünk hirtelen elhalkul. Mi pedig tovább csókolózunk, és nem érdekel minket semmi. 

– Fúj! – szólal meg egy vékonyka hang a hátunk mögött, majd egy nyurga kisfiú, az arcán túlzó undorral, elszalad előttünk.

Maddie szinte megdermed az ölemben, de én csak nevetve utánakapok a srácnak, és megdörzsölöm a haját, ahogy elsuhan.

– Fúj? – ismétlem meg játékosan, majd utánaszólok: – Ha majd nagy leszel, te is ezt fogod csinálni!

– Soha! – kiáltja vissza, és a karját széttárva szalad tovább a többi kölyök felé. – Mi a jó abban, hogy megeszitek egymást?!

Maddie hangosan felkacag, majd a tenyerébe temeti az arcát. A vállai rázkódnak, a nevetése ragadós, én pedig úgy érzem, most kaptuk vissza a valódi életünket. 

– Lehet, hogy nem volt jó ötlet ennyire nyilvánosan mutatkozni – kuncogja, miközben az arcát még mindig próbálja eltakarni, de a nevetés nem csillapodik.

– Vagy talán pontosan ez volt a legjobb dolog ma este – súgom, és egy pillanatra visszahúzom magamhoz. A homlokom az övének döntöm. – Érezni, hogy nem kell bujkálni. Hogy végre szabad vagy, Maddie.

A tűz pattog, Emily egy halkan pendülő dallamba kezd, talán egy régi Beatles-slágerbe, és a tábor hangulata hirtelen egy nyári képeslapba sűrűsödik. Maddie mély levegőt vesz, mintha az egész nyarat akarná belélegezni.

– Most először érzem úgy, hogy a káosz mögött... valahol ott lehet a béke is. – suttogja. – És azt hiszem… itt vagyok hozzá a legközelebb.

Lenézek rá. 

A hüvelykujjammal óvatosan végigsimítok az arcán. Megremeg az érintéstől, de nem húzódik el. Inkább mintha közelebb akarna húzódni. 

–  Soha többé nem akarok máshol lenni, csak veled, bébi… – pihegem, a hangom rekedt, de őszinte. Minden szavam igaz.

A vágy, hogy helyrehozzak mindent. Hogy letöröljem minden könnyét. Hogy úgy öleljem őt, ahogy megérdemli – nap nap után, újra és újra. Érzem, ahogy egy apró borzongás végigfut rajta. A karja szorosabban fonódik a hátam köré, és mintha visszatartaná a lélegzetét – egy pillanatnyi örökkévalóságra. Aztán halk, reszkető hangon válaszol:

– Én sem akarok máshol lenni… csak veled…

Becsukom a szemem. Mert ha most ránézek, lehet, hogy nem tudok uralkodni magamon. De Maddie nem hagyja, hogy elbújjak. Az ujjai végigsimítanak az arcomon, a számra tapadnak az ajkai. Először csak óvatos volt, mintha még bizonytalan lenne... aztán egyre követelőzőbbé vált, mintha már nem is tudná visszafogni magát.

– Maddie... – lehelem az ajkai közé. Az ujjai a nyakam mögé siklanak, és közelebb húz. Szinte érzem a szíve ritmusát – mintha az enyém is hozzá igazodna.

– Szerintem vonuljunk félre... – suttogom, mert nem bírom tovább. Mert ha még egy gyerek ránk kiabál, vagy Emily rákezd egy „családi” kedvencre, össze fogok omlani. – Komolyan mondom, a következő pillanatban valaki a nyakunkba önti a málnaszörpöt is… – teszem hozzá, és Maddie halkan felnevet.

A kezem a derekára csúszik, és máris húzom fel magammal. Nem tiltakozik. A szeme csillog, a bőre forró. Ő is egyetért velem. Csendben sétálunk el a többiek mellől, csak egy-egy kíváncsi pillantás kísér minket. Nem sietünk. Minden lépés feszültséggel van tele. A sötét ösvény, amin elindulunk, pont annyira vadregényes, mint a kapcsolatunk. Rejtett. Ismerős, és minden pillanata veszélyesen édes.

A sporttárba érve azonnal behúzom őt a sötétbe. Majd a falhoz nyomom, és mohón elkezdem csókolni őt. Maddie szinte belesóhajt a számba, miközben végigsimít a mellkasomon, a póló alá nyúlva. Minden porcikám tudja, hogy nem csak a vágyról van szó. Ő az. A lány, akinek az illata beköltözött az álmaimba. Akiért bármire képes lennék.

– Hiányoztál… – szakad ki belőlem két csók között.

– Te is… minden pillanatban… Még ha a közelemben is voltál….– feleli remegő hangon, miközben az ujjai a nadrágom övéhez csúsznak.

Gyorsan levetkőztetjük egymást, majd végigcsókolom a nyakától a hasáig, miközben a testünk egyre közelebb préselődik. A régi, nyikorgó tárolóépület hirtelen valóságon túli burok lesz. A kezem a derekára csúszik, és magamhoz húzom. Maddie felnyög, majd lábujjhegyre állva a nyakamba kapaszkodik. A ruha darabok már a földön hevernek, én pedig tovább csókolom őt. 

A kezeim végigsimítanak a combjain, és lassan szétfeszítem a lábait. A teste ösztönösen reagál, amikor a lüktető férfiasságom végre belé hatol. Forróság öleli körbe a farkamat, majd elkezdem dugni őt. 

– Ó, Maddie… –lehelem.

A szeme megvillan. A vágy, a kíváncsiság, a bizonyosság ott feszül benne, és ettől elvesztem az irányítást.

– Nézz rám továbbra is… – kérem suttogva. – Hadd lássam, mit érzel.

A gyönyör ritmusában mozogtunk, mígnem valami nyers, ösztönös vágy felül nem kerekedett bennem. Egy pillanatra megállok, kihúzódom belőle, majd egy határozott mozdulattal hasra fektetem, és végigsimítok a gerince ívén… Aztán közelebb lépek, és a farkammal megérintem a fenekét. Lehajtja a fejét, és egy mély, hangtalan sóhaj szakad ki belőle, mikor a fenekébe illesztem a farkamat. A keze az asztalra simul. Előre dől. Felkínálja magát.

A kezem a derekára simul, és eszeveszett tempóban döngetni kezdem. Amikor  végre elmerülök benne, egy nyers, mély kiáltás kíséretében engedem el magam, belé ürítve minden cseppemet – követelve, hogy soha ne feledje ezt az érzést. Lassan mozdulok, élvezve minden remegést, amit kiváltok belőle. Ő halk nyögéssel válaszol. A háta ívbe feszül, a körmei az asztalba vájnak, majd kiabálva élvez el. 

– Még… – suttogja alig hallhatóan.

És én engedelmeskedem. Mert minden mozdulatomban ott vagyok. Mert neki adom magam – és elveszem, ami az enyém. Minden pillanatban közelebb viszem a határhoz, majd visszahúzom. Nem sietek. Ráérünk. A mozdulataink összhangban. Lassan, majd gyorsabban, végül… semmi más nincs, csak a zihálás, a feszülő izmok és az utolsó lökés, mielőtt a világ szétolvad körülöttünk. Maddie előredől, a homloka az asztalhoz tapad. Én pedig átölelem hátulról. 

– Na… milyen volt újból így? – súgom a fülébe játékosan, miközben még mindig a derekát tartom.

Először csak a levegőt kapkodja, nem jönnek a szavak. Aztán végre megszólal, rekedten, reszketve:

 – Rohadt jó volt… – leheli.

Gyengéden kihúzom a farkamat a fenekéből, és végigsimítok a hátán. A teste forró, még mindig a kéjtől reszket.

– Jó kislány – suttogom a nyakába. – Mint mindig.

Ő csak mosolyog, és hátradőlve megkeresi a tekintetem.

– Nem... Én mindig a te rossz kislányod leszek, Blake… – suttogja.

A gyomromban pillangók táncolnak, de ez most nem az ártatlan fajta. Ez a mély, férfias késztetés, a birtoklásé, a vágyé, a védelemé.

 – Vigyázz, Maddie – felelem halkan, és az ujjammal megemelem az állát. – A rossz kislányokat megbüntetik.

– Talán pont ezt akarom… – feleli szemtelenül, és a fogával finoman az ajkára harap.

A kávé könnyedén csúszik le a torkomon, mégis mintha minden korty egy újabb felismeréssel marna belém. A bögre melege a tenyeremben már nem nyugtat meg. Itt ülök a verandán, és nézem a fákat. A nap még épp csak kibújt az ágak közül, a tábor még alszik. 

Még két nap.

Az utolsó átkozott kettő.

Tudom, hogy ismételgetem magam – talán túlságosan is sokszor –, de nem vagyok kész arra, hogy vége legyen ennek az egésznek. Maddie korán reggel már lelépett – elment futni egyet. Megkértem, hogy most vigyázzon magára. Ne hagyja, hogy megint „elrabolják”... Félig komolyan, félig nevetve mondtam – de belül mégis szorult valami. Azóta is érzem. Nem beszéltünk róla, mi lesz két nap múlva. Talán egyikünk sem merte felhozni. Talán félünk attól, amit a válaszok hozhatnak.

Én tudom, mit akarok: legszívesebben hazavinném őt. Nem csak úgy... vendégségbe. Hanem úgy igazán. Magamhoz. Az életembe. A szívembe. Tudom, hogy Maddie-t boldoggá tudnám tenni. Hagynám, hogy élje az életét, mégis mellettem feküdne le, ébredne fel az ágyban. Egész héten szeretkeznék vele, főznék vele, és filmeket válogatnánk esténként.

De igazából… ő lenne az, akit én mindig kiválasztanék.

Aztán hallom, hogy valaki sietősen érkezik a faház elé – futóléptek koppannak a teraszon, majd  Maddie pihegve áll meg előttem. Lázasan piheg, izzadtan, kipirult arccal. A felsője rátapad a melleire, a nadrágja combközépig nedves az erőfeszítéstől. Előrehajol, a kezeit a combjaira támasztja, miközben levegő után kapkod. Nem lát engem – de én tökéletes rálátással figyelem. Oldalról áll, pont úgy, hogy elém tárul a hátának íve, a dereka vékony vonala… és az a gyönyörű, feszes, formás fenék, amit tegnap este magamévá tettem a raktárban.

Most újra ott a vágy a gyomrom mélyén.

Aztán Maddie lassan kiegyenesedik, a haját hátra simítja, és körbenéz. A pillantása végül megakad rajtam. Mosolyog. De nem az a szokásos mosolya. Ez valami más, és én nagyon jól tudom, hogy mit jelent.

– Na, jó volt a futás? – töröm meg végül a pillanatot, ahogy a tekintetünk találkozik.

Maddie kiveszi a füléből a fülhallgatót, miközben már közeledik is felém. A lépteiben van valami határozottan csábító – vagy csak én képzelem bele.

– Aha… Sikerült lefutni 7 km-t. – Vállat von, aztán hozzáteszi egy kacér félmosollyal: – Csodás az idő is, legalább nem sültem meg, mint egy grillcsirke.

Kacsint, majd megáll előttem.

– Kérsz kávét? – pillantok le a bögrémre, ami már rég kiürült.

– Aha, majd fürdés után... – feleli hanyagul, majd felnyúl, hogy kiszabadítsa a haját. A hajgumi egy mozdulattal lekerül, és a tincsek szinte lassított felvételben omlanak végig a vállán.

Én meg úgy bólogatok, mint egy nyáladzó kiskutya, mert tudom, hogy direkt csinálja. Fel akar húzni. Azt akarja, hogy kövessem…hogy álljak be mögé a zuhany alá. És ha azt akarja, hogy a zuhany alatt felejtse el a saját nevét…? Nos, állok elébe. Még csak nem is kell kétszer kérnie.

– Ez a reggeli! Komolyan, ez zseniális! – lelkesedik Maddie, miközben jóízűen falatozni kezd.

Az ebédlő ma reggel különösen barátságos – napfény csorog be az ablakokon, és a levegő tele van sült bacon és pirított bab illatával. Az asztalok roskadoznak a klasszikus angol reggeli hozzávalói alatt: tükörtojás, pirítós, kolbász, bab, grillezett paradicsom – és egy gőzölgő kancsó tea a gyerekek számára, akik úgy csapnak le rá, mintha aranyat osztanának.

– Tényleg baromi finom – bólogatok, miközben elcsípek egy szelet bacont. – Marie ma nagyon kitett magáért.

Maddie jóízűen eszik, a szeme még kicsit álmos, de az arca kipihent. A nyakán még ott a tegnap este finom lenyomata – csak én tudom, hol és mikor csókoltam meg pontosan. Aztán egy árnyék vetül ránk.  Ebben a pillanatban lép be Jenna az ebédlőbe. 

Maddie keze megáll a levegőben. Jenna tekintete végigpásztázza a termet, aztán megáll rajtunk. Pontosabban… Maddie-n. Lebiggyszti az ajkait. Az a gesztus, amit mindig akkor csinál, ha fáj valami. Vagy ha vesztesnek érzi magát. Már most az: egy igazi vesztes. Maddie megköszörüli a torkát, majd látszólag gondtalanul tovább falatozik. De a villája mozdulata egy árnyalatnyit lassabb, a vállai egy picit megfeszülnek. Én csak csendben figyelem.

Megfogom a bögrémet, és elégedetten kortyolok bele a teába. A gőz az arcomba száll, és egy pillanatra úgy érzem, mintha újra béke lenne körülöttünk. Jenna már elsétált. Nem néz vissza. Nem méricskél. Ez most nem az ő terepe.

Előrenyúlok, és gyengéden megfogom Maddie kézfejét az asztalon. 

– Hé… minden oké? – kérdezem halkan, a hangom lágyabb, mint terveztem.

A lány csak bólogat, de nem válaszol. A pillanat nehéz, de nem kényelmetlen. Inkább csak… őszinte. Két ember csendje, akik túl sokat éltek át együtt ahhoz, hogy mindig szavakat kelljen keresniük. Nem sürgetem. Nem akarom, hogy megjátssza a jókedvet. Most itt vagyok neki, és tartom benne lelket. 

Emlékszem, ahogy Maddie az egyik reggelen, egy padon ült Jennával, még álmosan, kócosan. Jenna ölében volt a feje, és valami halkan duruzsolt neki. Talán egy dal volt, vagy csak a gondolatai. Maddie mosolygott. De valahogy… az a mosoly akkor is törékeny volt. Mintha valamit leplezni akart volna. Mintha minden jól megszerkesztett mozdulat mögött ott lüktetett volna a bizonytalanság. Jenna gyakran nézett körbe. Mintha zavarban lett volna. Mintha attól tartott volna, hogy valaki meglátja. Aztán mégis megcsókolta Maddie-t. De nem úgy, ahogy most én szoktam.

Inkább csak… kötelességből.

Most, ahogy itt ül velem, még ha egy pillantást sem vet rám, már tudom: túl van rajta. Nem csak úgy egyszerűen túljutott – tegnap éjjel már bebizonyította nekem. Az ölelésében, a csókjaiban, abban, ahogyan hozzám simult… újra az enyém volt. Sőt, talán sosem engedett el igazán. És Jenna? Ő csak egy kitérő volt. Egy játékszer, hogy engem felbosszantson.