33. Hazafelé úton

Blake

A házban minden túl csendes volt, ahogy ilyenkor szokott – csak a tetőre koppanó harmatcseppek hangja, a fák halk susogása, és a saját, lassú légzésem hallatszott. Az agyam még tompa volt az álomtól, de valami… valami más is történt. A takaróm alatt valaki mocorgott. Kinyitottam a szemem, és észrevettem, hogy Maddie nem feküdt mellettem. 

Majd rájövök, hogy nem tűnt el teljesen, hiszen ő itt fekszik a két lábam között, a szájával ébreszt fel. A feszülő férfiasságom máris éledezett, mint aki pontosan tudja, mi vár rá.

– Maddie… – mordultam halkan, kéjesen, de válasz nem érkezett.

Csak egy újabb hosszú, lassú mozdulat a nyelvétől, amely végigsimított a makkomon, majd a szája visszazárult körülötte. A testem megrándult, és én akaratlanul is hátrahajtottam a fejem. Ez a csaj totál az őrületbe kerget. A kezei a combjaimra simultak, stabilan tartott, miközben a szája egyre mélyebbre engedett magába. A légzésem kapkodó lett, a csípőm önkéntelenül megmozdult, de visszafogtam magam. 

A takaró egy ponton lecsúszott rólam, felfedve, ahogy az aranyszőke tincsei végigsiklanak a combom belső részén, és a szeme felpillant rám, játékos, de pimasz tűzzel. Az ajkai épp annyira szorítottak, mint kellett, a nyelve játszott velem, mintha kóstolgatna. Mintha tudná, hogy már az övé vagyok. Mindig is az voltam.

Basszus.

– Ennyire akarsz? – suttogtam remegő hangon.

Ő csak bólintott, és ismét végigvett a nyelvével, egészen tövig bekapta a farkamat. Úgy szopott, mint még soha. A kezeim a hajába túrtak, nem irányítani akartam, hanem kapaszkodni. Mert ez a gyönyör… szétfeszített.

– Maddie, ha még egyet szívsz rajtam, a szádban élvezlek el – nyögtem.

Mintha csak ez lett volna a célja, egy erőteljes, mély mozdulattal megtette. A csípőm megugrott, a testem ívbe feszült, és már nem bírtam visszafogni magam. Hatalmasat élveztem a torkára, ő pedig élvezettel nyelte le a nedűt, amit belé pumpáltam.  Zihálva feküdtem vissza az ágyra, miközben ő felkúszott mellém, és játékosan megnyalta az ajkait. A tekintete büszke volt. Csintalan. Gyönyörűen veszélyes.

– Jó reggelt – mosolygott.

– Te egy gonosz boszorka vagy – mordultam, de mosolyogtam. – Egy rohadt, édes kis bestia.

– Csak gondoltam, felébresztelek... mielőtt még más csinálná.

– Más nem is érhet hozzám – feleltem, és már át is fordítottam, a teste alattam szorult az ágy matracához.

A lábai széttárva, a puncija már most csillogott. A nyögés, ami kiszakadt belőle, nem volt hangos, de annál beszédesebb. A testem újra megfeszült. Alig egy perccel azután, hogy elélveztem, máris újra kemény lettem tőle. 

– Most én jövök – súgtam a nyakába, mielőtt az ajkaim közé vettem a mellbimbóját, és a kezem végigsimított a szeméremajkai között. A forró nedvesség hívogató volt, ő pedig teljesen készen állt rám.

Beléhatoltam, és úgy megdugtam, hogy a végére már azt sem tudta, hol van. A teste feladta — én viszont végig tudtam, mit csinálok vele.

Még mindig éreztem Maddie illatát az ujjaimon. A nyelvemen a reggel ízét – amit nem kávéval kezdtem, hanem vele. Minden értelemben. Gyors, mocskos menettel indítottuk a napot. A fajta, amitől még remegsz egy kicsit, amikor felhúzod a nadrágod. A fajta, amitől még percek múlva is az jár a fejedben, ahogy a lány combjai szétnyíltak, és ahogy beléd markolt, miközben elélvezett alattad.

Fürdés után fogat mostunk, felöltöztünk, majd kézen fogva elindultunk az ösvényen, az ebédlő felé. Az út csendes volt. Nem volt feszélyezett, csak... valami más volt a levegőben. A reggeli nap már melegen sütött ránk, de Maddie ujjai egy kicsit szorosabban fonódtak az enyém köré, mint máskor.

Maddie egy pillanatra megállt.

– Mi a baj? – kérdeztem, ahogy oldalra fordultam hozzá.

Nem válaszolt azonnal. A tekintete elrévedt valahova a tó felé, mintha próbálna szavakat találni arra, amit érez.

– Felfogtad, hogy ez az utolsó közös reggelink? – kérdezte aztán halkan, remegő pillákkal.

A szívem összeszorult.

Nem vagyok az a típus, aki romantikus dumákat puffogtat, de a fene essen bele, ez a lány valamit megmozdított bennem. Nemcsak a testemet húzza, hanem a lelkemet is. Elé álltam. Egyik kezemmel finoman megemeltem az állát, a másikkal végigsimítottam az arcán.

– Szívem... csak a tábornak van vége. Nem nekünk – mondtam, és nem csak azért, hogy megnyugtassam. Az igazat mondtam. A szívem legmélyéről.

Ő csak bólintott, de a szeme még mindig csillogott. Egy könnycsepp bujkált a szempillái tövén, amit nem hagytam elgurulni. Letöröltem, és a hüvelykujjammal végigsimítottam a gyönyörű arcán.

– Tudod, mit gondolok? – kérdeztem halkan, majd közelebb hajoltam.– Hogy most már teljesen az enyém vagy. Nem csak itt bent... – böktem a mellkasomra, ahol a szívem zakatolt, – hanem ott is... ahol a legédesebb vagy.

Elmosolyodott, és végre jobb kedve lett.

– Az én csajom vagy. Az én szerelmem. A végzetem. Enyém a tested, a szíved... meg a puncid is. – vigyorogtam rá.

Nevetni kezdett, de azok a nevetések... nem csak vidámak voltak. Fájdalmasak is. Olyan igazi, szomorkás nevetés, ami akkor jön, amikor tudod, hogy valaminek vége – de nem akarod elengedni.

Átkaroltam, úgy húztam magamhoz, mintha be tudnám zárni őt a mellkasom mögé. Mintha ott biztonságban lenne. Mintha ott örökre az enyém lehetne. És bassza meg... én tényleg azt akarom, hogy az enyém legyen.

Örökre.

Reggeli után Maddie mellett lépdeltem, kéz a kézben, a konyhába vezető hosszú folyosón, ahol Marie dolgozott.

– Gyerünk, búcsúzzunk el Marie-tól – mondtam, miközben Maddie ujjait finoman megszorítottam.

Marie konyhája mindig úgy illatozott, mint egy régi receptes könyv lapjai – vaj, vanília és sült kenyér emléke kavarodott benne. Ahogy beléptünk, azonnal megcsapott az ismerős illat. A nő háttal állt nekünk, az egyik mosogatókagylónál. Felgyűrt ingujj, kócos konty, és persze a jól ismert kisrádió, ami mindig halk jazz-t játszott a háttérből.

– Marie! – szólítottam meg vidáman.

A nő felénk fordult, és az arca egyszerre ragyogott fel.

– Blake! Maddie! De jó, hogy itt vagytok! – kiáltotta örömmel, és anélkül, hogy bármit kérdezett volna, ledobta a kezéből a vizes konyharuhát, és tárt karokkal odarohant hozzánk.

Úgy ölelt meg minket, mintha a saját gyerekei lennénk. Először engem szorított magához, aztán Maddie-t is bezárta az ölelésébe, szinte körülölelt minket a karjaival. És a vállán éreztem, ahogy megremeg a mellkasa. Nem sírt, de… majdnem.

– Ne csináld, Marie, különben Maddie megint bőgni fog – próbáltam tréfásan mondani, de a hangom elcsuklott a végére. A francba.

Marie elhúzódott egy kicsit, és megtörölte a kezét a kötényébe.

– Tudjátok... az ember azt hiszi, ezek a nyarak majd csak úgy jönnek-mennek. De vannak arcok, amik megmaradnak. Ti ketten... valahogy mélyen a szívembe jutottatok.

Maddie lesütötte a szemét, de mosolygott.

– Köszönünk mindent – mondta halkan. – A reggeliket. A kávékat. A... szeretetet…

Marie csak bólintott, és a keze végigsimított Maddie haján.

– Te csak vigyázz erre a lányra, Blake – nézett rám hirtelen komolyan, de a hangja lágy volt. – Nem minden nap pottyan ilyen valaki az ember ölébe, pláne nem egy ilyen kis vadmacska.

– Hát… tudom. Eléggé a nyakamba ugrott az első pillanattól – válaszoltam vigyorogva, mire Maddie oldalba könyökölt, de nevetett közben.

– Nem mondanám első pillanatnak… Azért volt köztünk feszkó…–emlékeztet rá Maddie.

Marie megfogta mindkettőnk kezét. A tekintete egyszerre volt szigorú és gyengéd.

– Ne engedjétek el egymást. A világ... elég jó abban, hogy elsodorja az embereket. De ha egyszer ennyire megtaláltátok egymást, akkor küzdjetek érte.

Aztán Marie visszafordult a mosogató felé, majd ránk kacsintott.

– És ne feledjétek: mindig van még egy adag gofri, ha visszajönnétek.

– Egy kondér kakaóval – tettem hozzá vigyorogva.

– És egy extra nagy szeretettel– kacsintott Maddie.

Felkapom az utolsó csomagot a földről, és a kocsi csomagtartójába dobom. A súlya nem is fizikai – inkább az utolsó gesztusé, amit még a táborban teszek. Ez az a pillanat, amikor a nyár ténylegesen véget ér. Nincs több reggeli ébredés a faházban, nincs több szex a tóparton.

Maddie már előrement. Az anyósülésre ül be, és nem néz vissza. Becsukom a csomagtartó ajtaját, az is fémes dörrenéssel zárja le ezt az időszakot. Beülök mellé. A kezem a kormányra fonódik, de nem indulok el. 

– Nos... hogy döntöttél? Haza mész... vagy jössz hozzám? – kérdezem tőle, miközben továbbra is előre nézek. A hangom nyugodtnak tűnhet, de belül... mintha az utolsó lélegzetemet számolnám.

Sokáig nem válaszol. Érzem, hogy rágódik a döntésén.

Aztán egy halk sóhaj.

– Haza megyek – mondja. – Anyu biztos jobban örülne...

Nem merek ránézni, helyette csak bólogatok.

– Oké…

Elfordítom a kulcsot. A motor beindul, egy pillanatra felbőg, aztán halk zúgással állandósul. De még mindig nem mozdulok. Csak a kezem remeg egy árnyalatnyit a váltón. Elindulunk. Az út porzik mögöttünk, a visszapillantóban még látom a faház sarkát, a fák lombját, ahol először megcsókoltam őt, ahol először szeretkeztünk. Maddie némán ül mellettem. A karja a combján, az ujjaival aprókat dobol rajta.

Egy darabig nem beszélünk, ami fáj. Aztán mégis megkérdezem:

– Ez végleges?

Ő felém fordítja a fejét. A szeme vörös, de nem sír.

– Nem tudom – suttogja. – De most ezt kell tennem.

Egy kis idő múlva Maddie megtöri köztünk a csendet.

– Blake, állj meg légyszi… sürgősen pisilnem kell…– és abból a hangsúlyból rögtön tudom, hogy ez most nem vitás.

Leveszem a napszemüvegem, a kormány felett előre hunyorítok. A következő lehajtónál meglátok egy benzinkutat, és egyetlen mozdulattal ráfordulok.

–Itt jó lesz – mondom, miközben már lassítok is.

Amint leparkolok a kút melletti árnyékos részen, Maddie szinte kirobban az ülésről. A hosszú pólója alja lobog utána, a nap végigsiklik a combján, és ő már szalad is be, mintha az élete múlna ezen..

Vigyorgok.

Én is kiszállok. A tank már úgyis a végét járja. Állok a kocsi mellett, hallom a benzinkút zümmögését, és ahogy a pisztoly kattan a kezembe. A mozdulat szinte automatikus. Évek óta ugyanaz. Beakasztom, benyomom, hallgatom a zubogást.

A gyomrom megkordul. Basszus. Rég volt a reggeli. Oldalra pillantok a kisboltra. Előbb viszont Maddie-nek kell visszaérnie, aztán majd beszaladok. Nem telik bele két perc, és újra meglátom őt. Laza léptekkel közeledik, de a szeme fáradt. Mintha az utóbbi nap minden súlya a vállára esne most, ebben az egy délutáni napsütésben. A kocsink felé indul, én pedig még mindig a tankolópisztolyt szorongatom, amikor mellém ér.

Ahogy közelebb jön, elkapom őt a derekánál fogva. A karom köré fonódik a teste. Egy pillanatra megfeszül. Talán meglepődött. Talán nem várt gyengédséget. Talán ő sem tudja, mire számít tőlem. De aztán elernyed. Megadja magát az érintésnek. Az arca az enyémhez simul, a haja végigcsiklandozza az arcom oldalát. Én pedig megcsókolom őt. 

Az ujjaim a derekán pihennek, az orrom súrolja az övét. A benzin tovább folyik. A világ zajlik körülöttünk. Az autók jönnek-mennek. De én nem eresztem.

– Ezt miért kaptam? – kérdezi halkan, mikor elhúzódom tőle pár centire.

– Mert még mindig a csajom vagy – mondom komolyan, és közben végigsimítok a derekán.– És még ha haza is mész, én akkor sem engedlek el fejben.

Maddie a száját harapja, de nem szól. Mert tudja, hogy komolyan mondtam. Az én gyönyörű, viharos szerelmem. A tank csattanva jelez, hogy megtelt. Visszateszem a csövet a helyére, majd kinyitom neki az ajtót.

– Gyerünk. Még egy óra hazáig – mondom lazán, de a szívem nehéz.

Maddie visszaül az anyósülésre. Én beülök mellé, elindítom a kocsit, és ahogy visszagördülünk az országútra, már tudom: ez a megálló nemcsak a benzin miatt volt fontos. Hanem azért, mert egy darabot most itt hagytunk egymásból. Egy ígéretet, és egy utolsó csókot.

Legalábbis… egyelőre az utolsót.

Ahogy behajtok az utcába, rögtön érzem: ez nem az a fajta hely, ahol hétköznapi emberek élnek. A házak között is van valami... luxus. A gyep zöldebb, a sövény élesebbre vágott, a csend pedig nem természetes – inkább kikényszerített. A GPS már nem jelez tovább, csak Maddie irányít. Aztán meglátom a villát. A kapu lassan, finoman nyílik ki előttünk, mintha tudná, hogy nem ide tartozom. Minden automatikus, minden túl elegáns, túl merev. Maddie nyakát nyújtogatja, próbálja meglátni, ki van a kertben.

Akkor feltűnik egy idős férfi. Ő nem illik ebbe a rideg tökéletességbe. Ő...túl kedvesnek tűnik. 

– Szia Maddie! Hát megjöttél! – kiáltja örömmel, karját széttárva.

Maddie még ki sem ugrott teljesen az autóból, de már nevetve szalad felé.

– Szia papa! – és már ölelik is egymást, szorosan, őszintén.

Én pedig ott maradok a kocsiban, teljesen rám tör az üresség. Kifújom a levegőt, feltolom a napszemüveget a fejemre, és kiszállok. Az autó ajtaja csukódik mögöttem, de valahogy túlságosan hangosan. Megállok Maddie mögött. A férfi most engem néz. Nem kell hozzá fél perc sem, hogy végigmérjen. A szeme nem ítélkezik, de kíváncsi. Mintha már meg is fogalmazta volna magában, mi vagyok. Vagy... mi nem.

Aztán megszólal:

– Ó, Maddie, nem gondoltam volna, hogy egy udvarlóval térsz majd haza... – nevetgél, jóindulatúan, de mégis... súlya van annak a mondatnak.

Érzem, hogy Maddie háta megfeszül egy pillanatra, és mire én bármit is mondhatnék, már meg is előz.

– Blake a táborvezetőm volt. Nagylelkűen felajánlotta, hogy hazahoz. – mondja gyorsan, természetes hangon, de… minden szava tűként szúr belém.

Táborvezető. Felajánlotta..

Mintha nem lettem volna neki több. Mintha nem lett volna közöttünk semmi… Az a csók a benzinkútnál. Az a vágy, ami még most is ott lüktet a bőröm alatt, ha csak rápillantok. A szám kiszárad. Egy pillanatra csak bólintani tudok.Aztán kipréselek valami hebegést:

– Nem... nem úgy van…

A férfi nem kérdez tovább. Mosolyog, kedves, meghív bennünket egy teára, de Maddie rázza a fejét.

– Még ki kell pakolnunk…

A lépcső felé indulok, és követem Maddie-t. A két kezemben fogom a cuccait, és az utolsó lépéseknél elém tárul a szobája. Ez nem szoba volt, hanem egy lakosztály, legalábbis annak tűnik. Magas, hófehér falak. Négy óriási ablak, amin keresztül a fény úgy ömlött be, mint a filmekben. A mennyezet annyira magasan volt, hogy ösztönösen lelassítottam. A szoba közepén ott trónolt egy baldachinos ágy – túl romantikus, túl álomszerű, túlságosan Maddie.

A plafonról egy elegáns kristálycsillár lógott, finom árnyékokat vetve a padlóra. Oldalt egy íróasztal állt, rajta precízen elrendezett tollak, egy napló, egy teamécses – valahogy még ezek is úgy hatottak, mintha stílusosan lettek volna "véletlenszerűek".

De ami megfogott, az a fal volt, pontosabban az íróasztal fölött. Egy plakát. Egy logó. Aztán… megláttam a zászlót is a polcon. Egy kis, háromszögletű papírzászló. 

Mirellon Music & Sound Design Academy.

Basszus, feláll a szőr a karomon. 

– Melyik egyetemre mész? – kérdezem, mintha nem tudnám. De muszáj hallanom tőle. 

– A Mirellonra – feleli egyszerűen. A hangja tele van izgalommal, és reménnyel. Az a fajta tiszta, jövőre szomjazó remény, amit már rég elfelejtettem, milyen volt átélni.

Leteszem a cuccait az ágy mellé. A táskák halkan puffannak a padlón, és közben belül valami belém hasít. A Mirellon nem csak egy suli. Ez a zeneipar előszobája. Innen egyenes út vezet menedzserekhez, produceri szerződésekhez, világszínpadokra, és most már biztos: Maddie ebbe az irányba megy. Egy jövő felé, ami elképesztően fényes... és ez tőlem rohadtul távol áll.

Képzeletben már látom is: hogy srácokkal lóg, stúdiókba jár, fiúk akik dalokat írnak neki, fiúk akik lefekszenek vele. Istenem ebbe még belegondolni is rossz.

– Ez… rohadt jó egyetem – mondom végül, visszafogott hangon.

– Tudom – mosolyog. Büszkén. A szeme csillog. És én szeretem ezt a fényt benne. Csak... félek, hogy hamarosan már nem én leszek az oka.

Egy lépést hátrébb lépek, zsebre dugom a kezeim.

– Nagyon menni fog neked. – A hangom rekedtesebb, mint akartam. – El fogsz varázsolni mindenkit.

– Már elvarázsoltam, nem? – kérdezi halkan.

– Igen, teljesen –suttogom.

Aztán hátrálni kezd, lassan, játékosan, mintha hívna magával – és én engedelmesen követem. Ő irányít. Egyenesen az ágy felé. Leültet, majd egy szempillantás alatt az ölemben találja magát. Könnyed mozdulattal simul rám, mint aki pontosan tudja, milyen hatással van rám. Ajkai a nyakamra találnak, puha csókokkal hinti be, míg a kezem a derekára simul. A farmerja keményen feszül a combomhoz, a mozdulatai lassan őrjítőek.

A testem már válaszol rá. A csípőm enyhén megfeszül, és én csak élvezem, ahogy a hajának illata az arcomba omlik, a szíve pedig gyorsabban ver a mellkasomhoz simulva. Aztán ledönt. Egyetlen mozdulat, és már fölém hajol, az arca alig pár centire az enyémtől, a mosolya győztes. Lehúzza magáról a pólót. Egy szál fekete melltartóban van. A kedvencem rajta. 

A mellei megemelkednek minden lélegzetvételnél, a bőre sima, a kulcscsontja mentén kis izzadtságcsepp csillan. Lehajol, újra megcsókol, én pedig felemelem a kezem, hogy végigsimítsak a gerince mentén, le egészen a derekáig. Őszintén bevallom bele akarok veszni ebben a lányba, de valami belül megállít.

Talán a hely.

Talán az idő.

Talán az a kis távolság, ami újra visszakúszott közénk, mióta kiszálltunk abból az autóból.

– Maddie… – szólalok meg óvakodva.

Ő pedig megáll, felnéz rám. A tekintete csillog, fényes, kívánatos, és meglepett.

– Mi az? – kérdezi csillingelő hangon. Aztán elmosolyodik, pajkosan, kissé provokálva. – Nincs kedved egy kis szexhez?

A hangja könnyed. A mosolya kihívó. De a szemei… azokban ott van valami törékeny. A kezem a hajába csúszik. Egy tincset finoman kisöprök az ajkai elől.

– Túl szép vagy most… – suttogom.

Meglepődik. Nem ezt várta. Talán egy poént. Talán egy „mindig van kedvem hozzád” típusú választ. De ez most nem az.

– Nem arról van szó, hogy nem akarlak. Mert basszus, úgy kívánlak, hogy az már fáj. De ez most valahogy más.

Elcsendesedik. Lassan lecsúszik rólam, vissza veszi a felsőjét, majd mellém fekszik, csak néz, mint aki próbálja megfejteni, mi zajlik bennem.

– Nem csak a testedet akarom Maddie, hanem téged.

Ő némán bólint. És ekkor először… nem csábító. Nem kihívó, inkább megértő. Közelebb húzódik. A fejét a mellkasomra teszi. A karja a bordáim alá csúszik.

–Oké, de… azért megígéred, hogy itt alszol velem ma éjszaka? – néz fel rám Maddie, olyan reménykedve, hogy a torkomban megfeszül valami.

A szeme szinte könyörög. A haja kissé a szemébe lóg, a szája csücskében ott bujkál a félszeg mosoly, és én tudom, hogy ha most nemet mondok, a kis világa és reménye azonnal összeomlik. Közelebb hajolok hozzá, és ujjaimmal óvatosan az álla alá nyúlok, hogy a szemébe nézzek.

– Maddie… nekem is haza kell mennem – mondom halkan, őszintén. – De azt megígérem, hogy eljövök, és meglátogatlak. Akárhányszor csak kéred. Vagy ha nem is kéred, akkor is.

Látom, hogy nem ez volt az a válasz, amit hallani akart. De nem is lök el. Csak bólint. Lassú, megértő mozdulattal, mégis nehezen.

És akkor...

Kopogás.

A hang finoman tör be a pillanatba, de mégis úgy hasít szét mindent, mint egy váratlan gitárzaj a lassú dal közepén.

– Maddie, drágám – hallatszik az ajtó túloldaláról –, ha szeretnéd, hogy az udvarlód itt maradjon ebédre, szívesen látom!

Maddie felpattan ülő helyzetéből, a hangja picit kapkodó:

– Papa… Blake nem az udvar…

De én már tudom, mit fog mondani. És azt is, hogy nem akarom, hogy kimondja.Hogy letagadja. Hogy megint csak a "táborvezető" legyek.  Úgyhogy határozottan közbevágok. 

– Köszönöm, maradok – mondom, és egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Nem engedem, hogy ez a nap csak úgy elszaladjon mellettünk.

Az öreg, mintha csak erre várt volna, el is sétál, elégedett léptekkel. A padló halk roppanása még visszhangzik a folyosón. Én pedig Maddie előtt állok. A tekintete most már nem próbál visszafogni semmit. Ott van benne minden: a zavar, a vágy, a hála… és az a kis szomorúság, amit nem mondhatunk ki.

Felé nyúlok. A hüvelykujjammal végigsimítok az állán, egészen a szája szeglete felé, lassan,gyengéden, mint amikor nem csókot adsz, csak megjegyzel egy arcot.

– Tudod… hiába tagadod... – suttogom. – Én örökre a pasid maradok.

Maddie nem válaszol azonnal. Csak néz. Nagy szemekkel, csillogva, kicsit mintha el is akadna a lélegzete. Végül aztán beletörődően bólint egyet.