34. Távol tőled

Maddie

Lehet, hogy őrült vagyok, de most nem akarom, hogy Blake itt legyen. Nem ezért mert nem akarom, hanem azért, mert fáj. Mert tudom, hogy ma vagyunk utoljára együtt. És az valahogy jobban megijeszt, mint az, hogy tényleg elmegy. Amikor le akartam feküdni vele, ő elutasított, vagy nem tudom mi ütött belé. Persze a papának is olyankor kellett benyitni… A varázs elszállt, a szenvedély pedig kidurrant, mint egy lufi.

Talán jobb is. Így legalább nem lesznek kísértések. Nem lesznek emlékek arról, hogy ebben a szobában szeretkeztünk. Hogy itt érintett meg, itt suttogta a fülembe, hogy örökre a pasim marad. Nem fog fájni, nem fogok annyit sírni... Vagyis... ezt próbálom elhitetni magammal. Bár... ha jobban belegondolok, pár hét múlva már úgyis az egyetemen leszek. Saját szobám lesz. Saját életem. Talán akkor már tényleg nem fog érdekelni. De most... most inkább azt mondom: kiélvezem az utolsó perceket, aztán újra szabad leszek, mint a madár.

Pár órával vacsora után kisétálunk a kocsihoz. Blake velem van, de mégis… mintha már félig máshol járna. Az út a háztól a kapuig rövid, mégis hosszúnak érzem. Mintha minden lépés egy újabb távolságot nyitna közöttünk. Egy darabig szótlanul megyünk. A cipőink halkan koppannak a kövezeten. A fák között már sötétség lapul, a kocsiban pedig várakozik a magány.

Aztán megállunk.

Blake-re nézek. A fény csak félig világítja meg az arcát. Próbálom kiolvasni belőle valamit – fájdalmat, nosztalgiát, dühöt – bármit. De semmi. Kifürkészhetetlen. Mint mindig, amikor védeni akarja magát.

– Szóval… köszönöm, hogy hazahoztál – szólalok meg halkan. Próbálom elrejteni a hangomban remegő búcsút. De érzem, hogy megremeg a mellkasom.

– Én köszönöm a meghívást – válaszolja szárazon. – Finom volt a vacsora.

– Értem… – nyögöm ki végül, halkabban, mint szeretném.

Ekkor hirtelen felém hajol. Megcsókolja a homlokomat. A mozdulat gyengéd, forró, és végzetes. Egyetlen érintés, amiben benne van minden: a szeretet, amit nem mer kimondani, és a távolodás, amit már nem tud megakadályozni.

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

– Ég veled, Maddie... – suttogja a bőrömre, halkan, ahogy csak az mondja, aki valójában nem akar elmenni. Aztán ellép tőlem, és elindul a kocsi felé.

De én nem tudom csak úgy elengedni. Utána kapok, megfogom a kezét. Még egyszer. Utoljára.

– Vigyázz magadra, Blake! – mondom halkan, őszintén, a könnyeim mögül.

Megáll. Egy pillanatra azt hiszem, visszafordul. De nem. Csak bólint. Zsebre teszi a kezeit. És… ott hagy egyedül a sötétben.

Nem tudom, mióta áztatom magam a zuhany alatt. Talán egy órája? Vagy kettő? Elvesztettem az időérzékemet. Viszont nem tudok sírni, hiába is próbálom. Csak ülök a zuhany alatt, a térdeimet átölelve, a hátamat a hideg csempe nyomja. A pulzusom az egekben, a testem feszült, a hajam csapzottan tapad a homlokomra. Úgy nézhetek ki, mint egy őrült nőszemély, de nem érdekel.

Nem tudom eldönteni, hogy mérges vagyok…vagy csak csalódott.

Talán mindkettő.

Mi a fene volt ez? Mi volt ez a búcsú? Mi volt ez az egész? Blake és én úgy köszöntünk el egymástól, mint két idegen. Vagy… nem is tudom. Ez fáj a legjobban, nem az, hogy elment, hanem az, hogy nincs itt. Az utolsó csókja… a benzinkútnál… Az volt a vége… Mintha ezzel fejezte volna ki, hogy: „Köszönöm az élményt, Maddie. Viszlát.”

A térdeimre hajtom a fejem, és végre... elkezdek bőgni.

Bágyadtan sétálok be a szobámba. A hajam vizesen tapad a nyakamra, a köntösöm még mindig rajtam, mintha a zuhany alatti órák minden nedvességét magába szívta volna. Halkan csukom be az ajtót magam mögött. A kilincs kattanása olyan, mintha végre elvágnám magam a világtól. 

Aztán valaki kopogtat, lassan hátrafordulok, és meglátom Őt. James az exem, aki még Oliver előtt volt. Aki a múltam egy olyan darabja, amit rég elástam – vagy legalábbis azt hittem.

– Hát te...? – kérdezem döbbenten.

Ő csak becsukja maga mögött az ajtót, mintha teljesen természetes lenne, hogy itt van. Hogy beléphet. Mintha még mindig lenne joga hozzám. Közelebb lép, nem mond semmit, csak megfogja az arcomat, és gyengéden megcsókol. Először csak az arcomon, aztán lefelé halad. A nyakamon, a kulcscsontomon… mintha tudná, hol vagyok a legsebezhetőbb. Aztán eléri az ajkaimat.

De én már tudom, hogy ez nem jó, ez nem helyes.

– Nekem nem... – pihegem, a hangom alig hallatszik. A pilláim megremegnek, és az egész testem feszülten tiltakozik.

Abban a pillanatban az exem átváltozik Blake-é. A szeme sötét, éhes a hangja pedig ridegen ismerős. 

– Hogy jöttél ide...? – kérdezem, hátrálva, a szívem őrülten dobog.

– Mi a baj, szívem? – kérdezi halkan, és a hangjában valami jeges ironia bujkál. – Ahogy elhagylak, máris megcsalsz?

A szemei feketévé sűrűsödnek, mintha már nem is ő lenne. Abban a pillanatban felébredek. Zihálva kapkodom a levegőt. A szívem a torkomban kalapál. A szobám csendes, a plafon ismerős, minden a helyén van. Mégis... mintha valaki bennem maradt volna ebből az álomból. Csak egy rémálom volt. De valahol mélyen… tudom, hogy ez több volt ennél. Ez minden, amit nem tudok kimondani.

– Maddie, drágám, nem vagy éhes? – kérdezi kedvesen Elisa, a házvezetőnő.

A hangja lágyan szíven üt. Egyből magamhoz térek. Felnézek rá, és csak akkor jövök rá, hogy tényleg itthon vagyok. 

– De… csak rosszul aludtam – felelem halkan, próbálva összeszedni magam.

– Ó, szívem! Biztosan izgulsz, hiszen mindjárt kezdődik az egyetem, és a szüleid is hazatérnek Párizsból! – lelkendezik, miközben bepakol a mosogatógépbe.

A szavak olyan hirtelen zuhannak rám, mint egy hideg zuhany. Még szinte érzem Blake érintését a bőrömön… de már csak emlék. A nyár véget ért. A valóság szürke árnya lassan rám kúszik, bekebelez. Előbb a vállamat szorítja meg, aztán a mellkasomat, végül a szívemet.

– Majd reggeli után el kell menned Alfréddel a plázába. Tudod, az új egyenruha miatt – kacsint rám Elisa, mintha ez valami izgalmas program lenne.

Alfréd a sofőröm. Már évek óta ő hoz-visz a fekete limuzinnal, amitől az iskolai parkoló mindig kicsit túl nagynak tűnik. Igaz, hogy van saját kocsim. De na… Ebben a házban vannak szabályok. Meg szerepek. És én valahol félúton vagyok a kettő között.

– Igen… tudom – sóhajtom, és közben kifelé nézek a konyha ablakán.

Odakint süt a nap. A kert rendezett, a virágok katonás sorban virítanak. Túl tökéletes minden. Mégis... valami hiányzik. Ma van az első napom. Illetve... csak az évnyitó.

De akkor is.

A gyomromban kavargó feszültség nem csak a tanévtől van. Nem az új egyenruha miatt. Hanem attól, amit magam mögött hagytam. Attól, amit el kellett engednem. És érzem… valahol mélyen érzem: baromi nehéz lesz.

– Nem tetszik… ez sem… ez sem... – morogtam halkan, miközben egymás után tologattam félre az állványon lógó, tökéletesen szabott egyenruhákat.

A márkák ismerősek voltak. A szövet finom. A szabás tökéletes. És mégis… valahogy minden idegen lett. Az ujjaimmal végigsimítottam egy hófehér blúz gallérján, de nem tudtam magam elképzelni benne. Sem ebben. Sem a következőben. Sem a rá következőben. Ez most valahogy nincs ínyemre.

Mégis választanom kellett. Valamit. Bármit. Végül megakad a kezem egy sötétszürke, diszkréten pliszírozott darabon. Nem az igazi. Közel sem az. De már nem számít.

– Kisasszony… hamarosan megérkeznek a szülei – szól a hátam mögött Alfréd.

A hangja udvarias, mégis figyelmeztető. Mint mindig. Lehunyom a szemem. Nem akarom, hogy lássa. Hogy bárki lássa. Hogy mennyire nehéz most nekem. Hogy mennyire nem vagyok rendben. Hogy mennyire nem akarok ma semmit, csak egy bizonyos karban ébredni újra.

– Igen. Tudom – vágom rá halkan, talán kissé túl gyorsan is.

Aztán lekapom a vállfáról azt a bizonyos ruhát – azt, ami a legkevésbé fáj –, és elindulok felpróbálni. A lábaim mechanikusan mozognak, mintha nem is én irányítanám őket. Ahogy belépek a fülkébe, és becsukom magam mögött a függönyt, úgy érzem, mintha a múltat is kizárnám. De legbelül tudom: valakit nem tudok magam mögött hagyni: Blake-t.

Alfréd megáll az udvaron, finoman fékez a betonon. A kocsi még meg sem áll teljesen, de én már nyitom is az ajtót. Tudom, hogy neki kellene kinyitnia. Tudom, hogy ez így nem illik. De most nem érdekel. Nem akarok ott ülni még egy másodpercig sem. Kilépek a forróságba, és sietve beszaladok a bejáraton. A megszokott márvány hidegen köszönt, a légkondi zúg, a csillár alatti fény éles. Már a lépcső felé tartanék, amikor megtorpanok.

– Maddie! Végre itthon vagy, és így üdvözlöd édesanyádat? – szólít meg Anya félig sértődötten, félig azzal a mesterkélt kedvességgel, amit mindig magára ölt, ha a valós érzelmeit nem meri kimutatni.

A legutóbbi találkozásunk a táborban nem volt zökkenőmentes. Felsóhajtok. Nem akarok újabb vitát. Ezért lassan felé fordulok.

– Szia, Anya… – mondom végül kényszeredetten, és közelebb lépek hozzá.

Összepuszilkodunk – az arca hűvös, akárcsak ő. A parfümje ismerős, szinte fullasztóan. Mintha nem a gyerekkorom, hanem az elvárások ketrece lengné körbe.

– Mikor érkeztél a táborból? Hogy jöttél haza? – kérdezi anya, de a hangja nem érdeklődő. Sokkal inkább… vizsgálódó. Mintha keresné a repedéseket a pajzsomon.

Egy pillanatra megremeg a szám széle. Túl jól ismerem őt.

– Blake hozott haza – felelem végül, őszintén. Minek is hazudnék?

Anya megtorpan, és színpadiasan a mellkasához kap.

– Ó, igazán? Milyen nagylelkű! – mondja, és a hangsúlya csöpög a művi meglepetéstől. Az arca úgy fordul felém, mintha sajnálkozna, de a szemeiben ott villan az a jól ismert csillogás: „Tudtam, hogy így lesz.”

A gyomrom összerándul.

– Szakítottunk –teszem hozzá halkan. A hangom majdnem elárul. Egyetlen szó, ami úgy hasít belém, mintha újra átélném.

Anya hátrahőköl. De csak egy lépést. 

– Micsoda? Hogy-hogy? – kérdezi, de a szeme meg se rebben. Én viszont látom benne a kárörvendés minden szikráját. Mintha megkönnyebbült volna. Mintha a világ újra helyre billent volna benne: Maddie nem kavar egy idősebb pasival. Maddie még mindig az a jó kislány, aki egy rangos egyetemre megy, és a család nevét nem mocskolja be.

– Én… én döntöttem így – hazudom. Vagy talán csak próbálom elhinni. – Az egyetem fontosabb – teszem hozzá gyorsan.

Anya közelebb lép, és megérinti a hajamat. Az ujjaival finoman végigsimít rajta, mintha tényleg törődne velem.

– Okos lány vagy – mondja lágy hangon. – Mindig is tudtam, hogy az vagy. Ebben apádra hajazol.

Ez bóknak hangzik. Csakhogy... ez a bók egészen mást sugall: a kárörvendést.

– Nos, szívem – folytatja, most már túlságosan is közvetlen stílusban –, ma este átjönne hozzám Bryce. Szeretném, ha velünk vacsoráznál.

„Hozzám.” Nem „hozzánk.”

Bryce nem része a mi családunknak, és nem is lesz az, ha feleségül veszi anyámat. 

– Persze – felelem gyorsan, mielőtt még elmélyülne a pillanat.

El akarom kerülni a vitát. A faggatást. Az értetlenkedő pillantásokat, ha nemet mondok. A szobám csendjére vágyom, de most a ház vendégszerető lánya leszek. Ahogy mindig, amikor új pasik érkeznek anyámhoz. Nagyon bízom benne, hogy Bryce nem fogja szóba hozni Blake-t, mert abban a pillanatban összefogok törni az asztalnál.

– Maddie! – hallom Elisa hangját, amint felfelé kiált a lépcső aljából.

De én már az ajtóban állok. Félig elindulva. Csak… valahogy nem mozdul a lábam. Mintha a bokámra nehezedne valami. Egy láthatatlan béklyó. Egy kötelező este, amit nem akarok. Egy szerep, amit már túl sokszor játszottam.

– Megyek már! – horkanok fel, és összeszorított szájjal indulok el lefelé. A szoknyám finoman suhan a combom körül, de a gyomrom görcsben van.

Ahogy lépéseim egyre közelebb visznek az alsó szinthez, egyre hangosabb lesz a nyüzsgés. A pezsgő elegáns illata már messziről megcsapja az orrom. Az emberek nevetnek, és beszélgetnek. Aztán meghallom anya hangját. Az a kacaj, amit mindig is gyűlöltem. Túl élénk, túl mesterkélt. Természetesen ott van mellette Bryce is, aki szintén hahotázik. Aki megint eljátssza, hogy közünk tartozik.

Remek. Tényleg fantasztikus. Azt hiszem ma este jól leiszom magam. Ahogy leérek, megfeszülnek az arcizmaim. Mosolyognom kéne. Vagy legalább úgy tennem, mintha nem gyűlölném minden másodpercét annak, hogy itt kell lennem.

Hogy újra egy tökéletes kislányt játsszak ebben a karácsonyfadíszbe csomagolt kálváriában.

Belépek a nappaliba, a háttérben halk jazz szól, én pedig próbálom kerülni a tekinteteket. Vagyis... inkább azt próbálom elkerülni, hogy egyetlen arcot keressek. Azt, akit nem fogok itt látni: Blake. Mégis ott bújkál bennem a kérdés: mi van ha mégis eljött? Ha Bryce végül rábeszélte erre az estére? 

De ő nincs itt. És én megint egyedül vagyok. A poharam után nyúlok. A pezsgő aranyló, jeges, hívogató. Azonnal meghúzom az italt, a buborékok azonnal a fejembe szállnak, mintha felszabadítanának valamit, amit eddig elfojtottam. Az alkohol gonosz – de most szövetséges. Nem érdekel, mit gondolnak. Nem érdekel, hogy valaki meglát. Csak nem akarom érezni ezt a szorítást a mellkasomban. Azt a hang nélküli kiáltást, ami azóta ott lüktet bennem, hogy Blake hátat fordított nekem.

Ekkor megjelenik anya.

Feszes mosolya még a levegőből is kiszívja az oxigént. Szinte hangtalanul lép mellém, a pezsgőspoharam peremén megcsillan a csillár fénye. Aztán egészen közel hajol hozzám, olyan közel, hogy érzem az illatát – jázmin és hatalom.

– Ma ne merészelj lerészegedni. Világos? – suttogja a fülembe, de ez a fajta suttogás nem gyengéd. Ez parancs. Vagy intés? Figyelmeztetés? A fene se tudja.

– Fontos emberek vannak itt – teszi hozzá, mintha emlékeztetnie kéne, hogy nem magam vagyok, hanem a nevemhez tartozó elvárás.

A keze még mindig a karomon. Ahogy a vendégek mosolyognak, és a zene halkulásában poharak koccanása hallatszik, én csak megvonom a vállamat.

– Ahogy óhajtod, édesanyám... – morgom, és lehúzom a maradék pezsgőt.

Aztán kihúzom a karomat a szorításából, és elindulok a kert felé. A poharat leteszem a kőpárkányra. Nézem, ahogy a pezsgő maradéka remeg az üveg alján. Végül felemelem és kiiszom a maradékot, keserű, de mégis felszabadító. Aztán lendül a karom, és elrepül a pohár. Majd csörrenve földet ér, valahol a rózsabokrok között.

– Húha! Úgy látom nem ízlett az ital! – nevet valaki mögöttem.

Az ismerős hang kizökkent. Megpördülök, és meglátom Alfrédet.

Az elegáns öltöny nem áll rosszul rajta, sőt… kifejezetten jól néz ki benne. Talán túlságosan is. A frizurája tökéletes, a borostája éppen annyi, hogy férfias legyen, de ne tűnjön hanyagnak. Nem tudom, mióta figyel így rám, de érzem, hogy minden rezdülésemet ismeri.

– Anya felidegesített. Hiszen ismered őt – mondom dühösen, a szemem forgatva.

Nem akarom, hogy lássa, mennyire fáj ez az egész. Mennyire megingattak ma. A tekintetében mégis ott van a felismerés. Mégsem ítélkezik. Elfordulok. A párkányra támaszkodom, mintha a testem is megadná magát. A kerti lámpák sápadt fénye rásimul a bőrömre, a ruhám anyaga halkan súrlódik, ahogy fújom ki a levegőt.

– Tudod... ma egész nap figyeltelek. Valami baj van? – kérdezi halkan, most már mellettem állva.

A hangja nem tolakodó, inkább… figyelmes. Ettől még jobban fájni kezd minden. Mert valaki észrevette, és az a valaki nem Blake…

– Hát persze! – csattanok fel. – Ahogy hazaérek máris elvárások hada ölel körbe, és nem a családi szeretet!

A hangom elcsuklik, de nem érdekel. Most már nem.

– Tudod mi volt jó abban a táborban? – nézek rá, és érzem, ahogy a szemem ismét megtelik könnyel. – Hogy szerettek engem, Alfréd! Érted?!

Aztán megérzem, ahogy finoman megérinti az arcomat, és maga felé fordítja a fejem.

– Én mindig szerettelek, Maddie. Akkor is, amikor más nem.

Bennem pedig… megáll az ütő. A lábam elnehezül, az ujjaim a kőpárkányra fonódnak, és egy pillanatra megszédülök. Nem tudom, hogy a pezsgőtől vagy Alfréd vallomásától.

– Szeretni? Engem? – ismétlem halkan, aztán kibuggyan belőlem egy zavart, hitetlen nevetés. – Ugyan már, Alfréd! Te … csak a sofőröm vagy! – próbálom elsimítani a pillanatot, mintha egy kínos poén lenne.

De nem nevet velem. Nem mosolyog.

– Nem, Maddie. – mondja végül. – Ezt halál komolyan mondom.

Összeszorul a torkom. A gyomromban feszül valami, amit nem tudok beazonosítani. Nem vágy. Nem félelem. Valami harmadik. Valami köztes.

– Miért most? – suttogom. – Miért most mondod ezt el?

– Mert most először láttalak igazán összetörve – feleli. – És most először mertem hinni, hogy nem vagy már elérhetetlen.

Nem tudom mit válaszoljak. A szavak elhagynak, csak állok, és próbálom összerakni, mit jelent az, amit most mondott.

– És... – kezdem, de megremeg a hangom. – És Blake?

– Blake? – kérdez vissza halkan. – Blake már megtette a maga útját. Talán idővel visszatér. Talán nem. Én nem kérek semmit tőled. Csak veled akarok lenni, amit már régóta kellett volna…

Ez az utolsó két szó valahogy erősebben üt, mint bármi más ma este. Leteszem a poharat a párkányra. A kezem remeg. Nem tudom, hogy a pezsgőtől vagy az érintéstől, ahogy Alfréd finoman a kezemhez ér.

– Komolyan mondod? – suttogom, miközben kicsit oldalra döntöm a fejem, és a nyakamat felé nyújtom.

Alfréd szeme megtorpan rajtam, aztán mélyebbre süllyed. A vállamra, a nyakamra, az állam ívére.

– A lehető legkomolyabban, Maddie… – mondja, és a hangja olyan halk, hogy szinte belesimul a szélbe.

A mellkasa alig észrevehetően megemelkedik, mintha vissza akarná tartani a lélegzetét. A tekintetét nem meri elkapni rólam. 

– Nem tudom… mit mondjak – suttogom.

– Semmit se kell mondanod. – A válasza nyugalmat áraszt. – Elég, ha… átéled…

Felé hajolok. Nem túl közel. De épp annyira, hogy érezhessem az illatát. Valami férfias, de visszafogott illat.

– Alfréd… – mondom a nevét először úgy, hogy nem mint „a sofőrömre” gondolok rá, hanem mint férfira. – Nem akarom, hogy ez bonyolult legyen. Nem tudom, mit érzek. Csak azt, hogy most… jólesik, hogy itt vagy.

Csókolózva rontunk be a szobámba, mintha az ajtó sem állhatna az utunkba. A lábam néha megakad valamiben — talán a szőnyeg szélében, vagy egy ledobott pulóverben — de nem érdekel. 

Alfréd hirtelen felkap, és a falhoz présel. A hátam a vakolatnak ütődik, de még ez is izgató. A karom ösztönösen fonódik a nyaka köré, belé kapaszkodom, nehogy leesek. 

– Egyszerűen észbontó csaj vagy... Tudod ezt? – kérdezi rekedten, ajkai a nyakamat súrolják, hangja szinte dorombol.

– Csak csókolj... ne dumálj... – pihegem, és elveszem benne. A pillanat hevétől elfelejtem, ki vagyok, hol vagyok, csak azt tudom, hogy most végre élek.

 A tenyerével végigsimít a hátamon, majd lejjebb csúszik, benyúl a ruhám alá, és megemel. Felkap, mintha semmit sem nyomnék, és a testem a csípőjéhez simul. Lábaim automatikusan fonódnak köré, mint a borostyán, ami a fába kapaszkodik. A falnak vetődve csókol tovább, miközben egy pillanatra elhúzódik, hogy a szemembe nézzen. A pupillái kitágultak, és valami különös csillogás ég bennük – vágy, de több is annál. Tán egy kérdés. Egy sóvár remény. Talán ő maga sem tudja, mit akar pontosan, csak azt, hogy engem.

– Maddie... – suttogja a nevem. Én válaszul csak elkezdem lehúzni róla a felsőjét, a tenyerem végigsimul az izmos mellkasán, érezve a bőr melegét, az izmai alatti vibrálást.

– Ne beszélj... – kérem ismét, de most már szinte könyörgésbe hajló sóhajként.

A következő pillanatban letesz az ágyra, és fölém hajol. A hajam szétterül a párnán, a testem már szinte lángol, annyira kívánom. Amikor végre hozzám simul, addigra már mindketten meztelenek vagyunk. Csókjai a mellkasomra vándorolnak, majd lefelé, egyre mélyebbre, míg a testem ívbe feszül. A térdeim szétcsúsznak, és amikor a lábam közé hajol, érzem a leheletét a szeméremajkaimon. A bőröm bizsereg, a csípőm önkéntelenül mozdul, válaszul a közelségére.

A nyelvét lassan, kimérten futtatja végig a vénuszdombomtól egészen a csiklómig, majd megáll. Aztán nem nyal, hanem csókolja a puncimat. Olyan gyengéden, mintha egy kincs lenne. A csókja puha, mégis felkavaró. A nyelve játékosan köröz, majd határozottan megszívja a csiklómat, miközben az ujjai lassan becsúsznak belém. A hüvelyem forrón öleli körbe, én pedig hangosan nyögdécselek.

A hajába túrok, és magam felé húzom. Ő pedig élvezi, ahogy remegve könyörgök a folytatásért. A csípőm ösztönösen mozdul, a testem minden mozdulatát kíséri, halk, kéjes hangokkal, amik betöltik a szobát. Aztán gyorsít. Egyre mélyebbre nyúl bennem, a nyelve pedig finoman, de kegyetlenül precízen dolgozik a csiklómon. Már nem tudom visszafogni magam. Minden izmom megfeszül, a levegőt kapkodom, a nevét kiabálom, míg végül…

Szétrobbanok.

A gyönyör átcsap rajtam, végigsöpör minden porcikámon, a lábaim remegnek, a szemem könnyes, a szívem szabálytalanul kalapál. Ő pedig csak ott van lent, továbbra is nyelvével cirógat, mintha még nem engedné, hogy elengedjem ezt az érzést.

– Készen állsz? – néz fel rám az egetrengető pillanat után, az arca kipirult, a szemeiben ott csillog a vágy, de valami más is... talán törődés.

A szám résnyire nyílik, de hang nem jön ki rajta. Csak bólintok. De a testem már rég helyettem beszél: remegve nyúlok felé, a combjaimmal közrefogom, szinte magamba hívom. Ő feljebb kúszik, fölém tornyosul, és miközben az arcát nézem, érzem, ahogy egy könnycsepp kicsordul a szememből.

Aztán gyengéden belém hatol.

Halkan felnyögök – nem fájdalomból, hanem attól a mámorító érzéstől, ahogy kitölt. Ahogy a lüktetése eggyé válik az enyémmel. Ő megáll egy pillanatra bennem, mélyen, teljesen, és csak néz. A tekintete azt suttogja: „most már az enyém vagy”. És én nem tiltakozom.

Aztán elkezd dugni, miközben a buja hangja újra meg újra belém ivódik. Minden mozdulata elmélyíti bennem a vágyat. A tempója fokozódik. Már nem csak ring, hanem lüktet, már nem csak kóstol, hanem birtokol. Egyre erősebben mozdul, minden lökésnél mélyebbre merül bennem, én pedig minden egyes mozdulatánál újra elolvadok.

– Alfréd… – sóhajtom a nevét, miközben a csúcs egyre közeleg. Ő lehajol, megcsókolja a homlokomat.

A testem ösztönösen idomul hozzá, és amikor már azt hiszem, nem bírom tovább, elkapja a combom, mélyebbre húz magába, és egyre gyorsabb tempót diktál. Az ágy recseg alattunk, a zihálásunk betölti a teret. Izzadság cseppek gyöngyöznek a mellemen, a puncim pedig egyre jobban görcsöl a közelgő csúcstól. Egy sikoly szakadna fel belőlem — de nem hagyja. Alfréd odakapja a tenyerét, szorosan a számra tapasztja, és belenéz a szemembe, miközben mélyen, forrón, erőteljesen dug.

A gyönyör egy pillanat alatt elönt. Csak ő érzi, hogy a testem megfeszül, ahogy lüktetve összerándulok a farka körül. Ő is követ engem. A csípője meg-megremeg, a teste megrázkódik, és egy elfojtott morgással ő is elélvez bennem. Erősen szorít, a homlokát az enyémhez nyomja, a leheletünk összeforr. Egy pillanatra nincs több kérdés, csak ez az egyetlen igazság: most egymásban vagyunk. Lassan engedi el a szám. A tenyeréről az ajkamra vándorol a csókja, gyengéd ellentétként az iménti tomboláshoz. Még mindig lihegek, de már nem a vágytól, hanem attól, hogy valami bennem megmozdult. Valami, amit nem biztos, hogy készen állok kimondani.

Ő fölém hajol, a mellkasán érzem a szívverését, ami őrült tempóban kalapál, akár az enyém. A tekintete már nem vágytól homályos. Tiszta. Érzelem tükröződik benne. Talán zavar. Talán vágy. Talán valami annál is mélyebb, amit egyikünk sem mer még nevén nevezni.