35. A hiányod felőröl

Blake

Eltelt pár nap. Vagy talán egy hét? Már nem számolom.

Azóta sem dugtam ki az orromat a házból. A redőny még mindig félig levan engedve, mintha a nappali is szégyellné, hogy mi lett belőlem. A cuccaim ott vannak, ahol hagytam — bedobálva egy sporttáskába a kanapé mellett, amit már legalább négyszer rugdostam arrébb dühömben, de sosem vittem fel a szobába. Mert… benne van az illata. A pólója, a neszesszere, az a kis levendulás kézkrém, amit mindig hurcolt magával, mintha ettől kevésbé lenne szürke a világ.

Igen, be kell vallanom: kurvára hiányzik Maddie. A neve is úgy cseng a fejemben, mint valami tiltott szer. Nem tudom eldönteni, haragszom-e rá… vagy csak magamra. Amiért hagytam, hogy elmenjen. Amiért nem voltam elég. Vagy túl sok voltam? Már nem tudom.

A távirányító már harmadszorra potyog ki a kezemből. A sör már meleg. Egy fél marék chips morzsája a mellkasomon hever, és még ahhoz sincs erőm, hogy leseperjem. Csatornáról csatornára váltok. Mindegyik ugyanaz: semmi. Pont mint bennem. Azóta, hogy szakítottunk... nem tudom. Mintha kitéptek volna egy darabot belőlem, és a szívem sem a régi. Talán tényleg elvesztem. Vagy csak sodródom. A ház csendes. A falak túl vékonyak, mégis nyomasztóak. Kattog a régi falióra, ami eléggé idegesít. Majd valamelyik nap lekapom, és szétverem.

Hirtelen elkezd rezegni a zsebem. Kikapom és meg sem lep, hogy nem Maddie hív. Bryce az. Persze hogy ő. Kit más hívna? A pasas, aki mindig tudja, mikor vagyok a padlón, és mégis röhögve odadob egy poént, hogy „na, barátom, ha már a kisírtad a lelked, igyunk egy sört, és beszéljük ki a csajokat”. Csak most nincs kedvem beszélni. Se csajokról. Se semmiről. Még magamról se.

De a telefon nem hagyja abba, így végül felveszem.

– Na, haver… még mindig döglesz, vagy már kijöttél a barlangodból?

Elmosolyodom. Egy pillanatra. Keserű, torz vigyor, de az is több a semminél.

– Attól függ – morgom. – Van söröd?

– Van. És egy új lány is. Aki szerinted is pont a te eseted.

– Nem kell lány – mondom gyorsan. A hangom rekedtes. – Csak nyugalom. Meg békén hagyás.

Pár másodperc csend. Aztán megint megszolal:

– Tudod, Blake… nem ő volt az egyetlen, aki szeretheti azt, aki vagy.

– Ez most komoly? – kérdezem szárazon, ahogy a telefon még mindig a fülemhez tapad. – Pont nem arra van most szükségem, hogy megdorgálj, mint egy kölyökkutyát, aki összepiszkította a nappalit.

Bryce nem válaszol azonnal, csak sóhajt. Én meg addig is kortyolok egyet a sörből, ami undorítóan meleg. Hogy bírom ezt meginni? 

– Tudom, hogy még szeret engem – makacskodom. A hangom kicsit rekedtes, kicsit fátyolos, de legalább őszinte. Talán először mondtam ki hangosan. És még mindig nem dőlt össze a világ. Vagy nincs minek összeomlania…

– Jól van, hidd azt – feleli, de nem gúnyosan. Inkább úgy, mint aki hallott már hasonlót. Talán magától is. – Nézd, lenne egy ajánlatom. Elviszlek egy bárba. Csak te meg én. Egy igazi pasi buli. Csak zene, csajok, sok sör. Tudod, mint régen.

Épp válaszolnék, de nem tudok. Mert a mondata ott mar, ahol a legjobban fáj.

"Ahogy régen."

Amikor Andrew még szabad volt, és nem a börtönben csücsült. Bryce most meg úgy tesz, mintha csak én léteznék. Mintha a fia nem is létezne a számára… 

Sóhajtok. Hosszan. Megadóan.

– Egy sör jó lenne – mondom végül. – De ha valami bajba akarsz keverni, tökön rúglak.

Bryce felnevet. Hangosan, öblösen, mintha nem is hallott volna épp fenyegetést.

– Ez a beszéd, haver. Húsz perc, és ott vagyok. Ja, és ne vedd fel azt a kibaszott szürke pólót. Már így is elég depressziós a város. Nehogy még jobban ráhozd az őszi melankóliát.

– Menj a picsába – felelem automatikusan, de a szám sarka megrándul. Talán először napok óta.

Aztán leteszem a telefont, és a sporttáskára nézek. Maddie pólója ott hever a tetején. Felkapom. Egy pillanatra az arcomhoz szorítom, beszívom az illatát. Majd elteszem. A legalsó zsebbe. Mert tudom, hogy még nem tudtam elengedni őt. De talán egy estére el tudom engedni magam.

Húha.

Ahogy belépek a bárba, egy pillanatra meg kell állnom. A levegő sűrű a fűtől és a drága parfümök keverékétől.  A basszus úgy dübörög, hogy majdnem kiszakad a dobhártyám. Az egész hely olyan, mint egy forrongó üst, amiben egymásnak feszül a kéj, a felejtés és a romlott vágy. Bryce könnyedén lépked elől, mintha hazaérkezett volna. Elegánsan biccent valakinek, aki feltűnően sokat mutat, de annál kevesebbet takar. Egy szempillantás, és máris felvezetnek minket a VIP részlegre — vörös kordonszalag, mohón kíváncsi pillantások, csillanó szemek.

Fent csendesebb a tér, de csak épp annyira, hogy hallani lehessen a poharak koccanását és a szivar sercegését. Mindenhol bársony, üveg, arany fények. Olyan az egész, mintha Dubajban lennék egy luxus klubban. Lehuppanunk egy mély, bársonnyal borított kanapéra. A lámpák félig árnyékban hagyják az arcunkat, így könnyebb nem beszélni a lényegről.

Bryce szivart nyújt felém. 

– Köszi… – motyogom, és elveszem. A mozdulatom talán kicsit tétova, de a kezem nem remeg. Meggyújtom. Az első slukk mély, forró, keserédes. A füst karcolja a torkom, de jól esik. Legalább érzek valamit.

Lenézek a tánctérre. Mindenki táncol. Aztán eszembe jut Ő. Már nem is tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy Maddie utoljára hozzám bújt tánc közben. Hogy nevetett egy hülye poénomon. Hogy a mellkasomon aludt el, és a hajának illata napokig a ruhámon maradt.

Bryce oldalba bök.

– Ne bambulj már, haver. Itt vagyunk. Élvezd ki.

Biccentek, de nem válaszolok. Csak figyelek. Nem vagyok még részeg, nem vagyok még készen. A füst spirálokban kavarog előttem, és valahogy Maddie alakját formálja ki bennem. A szemeit. A szája ívét. Azt, ahogy a nevemet mondta. Vagy suttogta. Vagy soha többé nem fogja.

Egy pincérnő italokat tesz le elénk. Whiskey jéggel. Felkapom és azonnal belekortyolok. Bryce már beszél valamiről, nevet, mutogat. Valami lányra, talán rám is kacsintott. De én még mindig csak nézek lefelé. Nem tudom mikor és hogyan került elém egy lány. A kezei a combjaimra simulnak, a parfümillata összekeveredik a szivar füstjével. Lassú, csípőből induló mozdulatokkal táncol, mintha egyenesen a lelkemet akarná feloldani. De én… csak ülök. Hátradőlve. Előrehajtott vállakkal, üres tekintettel. A lány tovább vonaglik körülöttem, majd az ölembe ülve folytatja a táncot. 

Az ujjaim között még mindig ott parázslik a szivar, lassan ég, feketére perzselve a végét, akár az este, amit élni próbálok, de valójában csak túlélek.

Oldalra fordítom a fejem.

Bryce már a mennyekben van — pontosabban két nő között, akik vihognak, domborodnak, ráfonódnak. Az egyiknek neonrózsaszín parókája van, a másik melltartójába annyi bankjegy van tűzve, mint egy egész heti fizetés. A férfi úgy osztogatja a pénzt, mintha kifogyhatatlan lenne. Ez az ő világa, ez pedig a lányok munkája. 

Nekem viszont... fojtogató.

A lány az ölemben közelebb hajol, a fülcimpámat súrolja a lehelete, valamit suttog — talán egy nevet, vagy hogy tetszem-e neki. De én nem válaszolok. A tekintetem továbbra is a tömegen jár, keresem azt a mozdulatot, azt a színt, azt a hangot… ami egyszer Maddie volt.

– Hé! Miért nem vonultok félre? – hallom Bryce hangját a zenén keresztül. Az arca vigyorog, mint egy elégedett kerítő, miközben két lánnyal indul a VIP mögötti, félhomályos fülkék felé. A csajok úgy simulnak rá, mint a gepárdok.

Felé biccentek. Ennyire telik. Megfogom a mellettem ülő lány kezét. Lassan indulunk el, és ahogy elhaladunk a fülkék előtt, a zaj tompul, a fények halványulnak. A háttérben valami lassabb szám szól, egy R&B remix, érzéki, de kiüresedett. Az egyik ajtónál megállok, és behúzom magammal. A lány pedig gyönyörű. 

A szeme olyan, mint Maddie-é… ha félhomályban nézem. Az ajkai puhák, a mozdulatai gyakorlottak. Ő a legjobb illúzió, amit ma estére találhatok. 

– Van nálad? – kérdezi, halkan, mintha csak egy jelszó lenne.

Bólintok.

A dzsekim belső zsebéből előhúzok egy kis zacskót. Nincs benne sok — de elég ahhoz, hogy elfelejtsem, ki vagyok. Vagy legalábbis megpróbálom. A lány elővesz egy kis tükördarabot a táskájából, és máris kiszórja a fehér port. Csíkokba rendezi, majd előrehajol, és beszippantja. Egyik orrlyuk, aztán a másik. Egy pillanatra behunyja a szemét, a pupillája kitágul, a mosolya elkenődik.

Aztán rám néz.

– Te jössz, szépfiú.

Felkacag, miközben az ölembe mászik, és csókkal kínál, mielőtt még bármit tennék. A csókja vad, nedves, kívánatosnak szánt, de megpróbálok ellazulni. Előre hajolok, és én is felszívom a port. A kezem a derekára csúszik.  A szája a nyakamon csúszik végig, nedves csókokat hagyva a bőrömön, miközben a teste teljesen hozzám simul. Feltúrom a ruhája alját. Az ujjaim a csiklójára siklanak,  és ahogy végigsimítom, halk nyögést hallat. Közben ő is matatni kezd rajtam, ügyes ujjakkal, türelmetlenül, mintha nem bírná tovább a várakozást. A cipzár enged, a nadrág lejjebb csúszik. Majd rám engedi magát, és én már benne is vagyok. Érzem, ahogy körülzár, ahogy a puncija megszorít, aztán felsóhajt. Majd elkezd lovagolni rajtam. 

Először lassan, ringva, fentről lefelé, aztán gyorsabban, ösztönösen, míg végül már a ritmust diktálja, mintha zenére táncolna. Az ujjaimat a csípőjébe mélyesztem, segítem a mozgását, ó mennyire ügyes ez a lány! Az idegen lány egyre hevesebben mozog rajtam. Előre nyúlok és a csiklóját ingerlem, amitől ő felsikolt. A csípője ritmikusan mozog, és minden lökésnél mélyebben fogad be, egyre gyorsabban, egyre éhesebben. Az ujjaim a combjába vájnak, én pedig hátradőlve élvezem, ahogy irányít. A puncija egyre csúszósabb, én pedig egyre kanosabb vagyok.

A szája rátapad az enyémre, és kíméletlenül, mohón csókol. A mozdulataink felgyorsulnak. Az egész testem feszül, ahogy a lénye rám zuhan újra és újra. A hangjai egyre hangosabbak, néha sikolynak tűnnek, néha csak levegőért kapkodásnak. A farkam megfeszül, és azonnal belé spriccelek. A levegő kiáramlik a tüdőmből, a kezem görcsösen szorítja a derekát. Egy pillanatra minden elcsendesül — mintha megállna az idő.

Aztán a zaj visszatér. A zene újra hangos. A fülledt levegő újra fojtogat. Ő lassan lecsúszik rólam, és pajkos mosollyal kisétál a helyszínről. 

Felállok.

A testem még remeg az iménti gyönyörtől, de már nem jelent semmit. Felhúzom a nadrágomat. A mozdulat gépies, gyors, szégyenteli. Mintha csak bűnt követtem volna el. Pedig csak szerettem volna felejteni. De úgy tűnik nem lehet. Ez a szakítás a padlóra vitt teljesen. Már nem is próbálom tagadni. A gyomrom görcsben, a mellkasom üres, a fejem pedig csak egy nevet hajtogat újra és újra: Maddie.

Leülök, a fejem a kezembe temetem. 

A gondolatok sorban támadnak rám. A veszekedések. A kimondatlan szavak. A pillanat, amikor elment, és én nem tartottam vissza. Mert túlságosan… gyáva voltam. 

Másnap reggel ólmos fáradtság nyomja a mellkasom. Lassan kinyitom a szemem, és abban a pillanatban megérzek egy mozdulatot. Két szőke lány fekszik mellettem. Az agyam próbál visszakeresni az emlékek közt, de csak homályos képek jönnek. Egy nyögés. Két csaj térdel előttem. Majd felváltva meglovagolnak engem, majd én is megrakom őket hátulról. Az eleje is beugrik, amikor megérkeztem, és Bryce vigyorogva bejelenti, hogy ajándékot hozott.

Felülök az ágyban.

A fejembe hasít a fájdalom, túl sok volt a drog és az alkohol. Az egész koponyám lüktet, a gyomrom fordul egyet, a nyelvem vastag és száraz, mint a pokol lehelete. Kikászálódok az ágyból, halkan, hogy ne ébresszem fel a csajokat. Egyikük átfordul, a combja kilátszik a takaró alól, de nincs rajta bugyi. Na szép.

Minden porcikám undorodik tőle.

A fürdőbe osonok. Megtámaszkodom a mosdókagylónál, majd lassan a tükörbe nézek. Ki ez a pasi? Miért rontottak meg? Miért mentem bele ebbe az estébe? Miért dugtam meg egy este alatt három csajt? Ez nem vall rám. A hajam kócos, az arcom gyűrött, a szemem alatt sötét karikák. A számon valami rúzsfolt. A nyakamon egy harapásnyom.  Teljesen szét vagyok csúszva.

Egyik kezemmel megnyitom a hideg vizet, és lehajolok, hogy az arcomba fröcsköljem. Az érzés szúró, mégis józanító. A vízcseppek végigfutnak az arcomon, a tarkómig csorognak. Egyik tenyerem a csempén támaszkodik, a másikkal a homlokomat dörzsölöm.

Mi lett belőlem? Hogyan jutottam idáig? És a legfontosabb… Még visszatalálhatok? Kilépek a szobából. A cipőm nincs rajtam, az ingem félig betűrve, a hajamról meg nem is beszélek… A másnaposság még gyötör, és alig bírok magamhoz térni. 

Pont szembe jön velem Bryce. Természetesen szikrázó jókedvvel, és persze nem egyedül. Két fekete hajú, túlságosan is ébernek tűnő vadmacska kíséri, akik kacéran simulnak hozzá, mintha még mindig tartana a buli. 

Egyikük rám is kacsint. Másik a nyakamon lévő harapásnyomra pillant, és elmosolyodik.

Francba.

– Jó reggelt, öcsisajt! – veti oda Bryce jókedvűen.–Na, jól telt az este?

Nem válaszolok azonnal. Inkább a szemébe nézek.  A szeme csillog, a mosolya öntelt, az arca kipihent. Mintha nem is ugyanabban a szobában lettünk volna az éjjel.

– Mit műveltél az italommal? – kérdezem végül. A hangom tompa, de az él benne ott vibrál. Az a fajta fáradt düh, ami inkább szomorúság.

– Én? – tárja szét a karját teljes ártatlansággal. – Semmit, haver. Talán kicsit felturbóztam a koktélodat, de csak hogy kicsit... segítsek.

Segítség, mi? Csak egy kis lökés a szakadék felé.

– Viszont láttam, hogy a privát szobában jól érezted magad azzal a szőkével – teszi hozzá, és olyan hangnemben mondja, mintha azt várná, hogy pacsizzak vele. – Aztán gondoltam, jól jöhet a bónuszkör. – A hangja tele elégedettséggel. Vigyorog. A két feketehajú lány vihogva belekarol.

– Mi van? – kérdezem, és most már tényleg érzem, hogy valami nem stimmel. – Bónuszkör? – visszhangzom, mint egy lassan ébredő hülyegyerek.

–A hármas szex. A két szőkével. Nem emlékszel?– kérdezi, és úgy nevet, mint aki épp a világ legviccesebb történetét mesélné.

A gyomrom összeugrik. A fejem lüktet, és a valóság... bekopog. A nyelvemre tolul a bűntudat, de nem jön ki. Csak állok ott, mezítláb, a saját szégyenem közepén, miközben Bryce úgy néz rám, mint aki meg van győződve róla, hogy jót tett. És lehet, hogy valamikor régen ez még működött volna.

Egy ilyen este. Egy ilyen nagybácsi.

De nem most. De most már csak egy kérdés marad bennem:

Mit keresek még itt?

Bevágom az ajtót. A hangja visszhangzik az üres lakásban, mint egy dühös csattanás a mellkasomon. A kulcsot a pulton hagyom, a cipőmet félrúgom, az inget  már útközben lerántom magamról. A testem izzad, a fejem tompán zakatol, de az, ami igazán fojtogat, belülről jön. Célirányosan megyek a fürdőbe. Nem gondolkodom. Csak cselekszem. A zuhanyrózsa alatt állva megengedem a vizet. Forrót. Olyan forrót, hogy szinte éget.

De még mindig nem elég.

A víz végigfolyik a hátamon, a mellkasomon, le a combjaimig, és közben érzem… az illatokat. Nem egyet. Hármat. Három különböző parfümöt. Három idegen nő illatát, ami ott maradt rajtam, mint emlékeztető a tegnap esti zuhanásról. Lekell mosnom magamról ezt az emléket. 

A kezem dühösen siklik végig a bőrömön, mintha le akarnám kaparni róla a bűnt. A mocskot. A hibát. A szégyent. És közben csak egyetlen gondolat kattog a fejemben:

Használtam óvszert?

Belekapaszkodom a csempébe, a víz hangja már nem is hallatszik a fejemben kavargó emlékfoszlányoktól. Egy szőke haj, egy nevetés, valaki, aki a nevem se tudta. A fejem lehajtva, a víz az arcomon csorog. Utoljára a húszas éveimben tomboltam ennyire. Akkor még azt hittem, ez az élet. A buli, a nők, a pia. Bryce volt a bajtársam, a haver, a testvér, aki sosem hagy cserben… A pokol bugyrait már akkor is megismertem. Akkor nem tudtam, és engedtem a csábításnak. 

Elzárom a csapot. A víz zubogása elhal, de a fejemben még mindig zúg a tegnap éjjel. A zuhany nem törölt ki semmit. A törölközőt magam köré tekerem, aztán kisétálok a nappaliba, még mindig csurom vizes hajjal, mezítláb. A parketta hűvös a talpam alatt. A lakásban csend van – de nem a megnyugtató fajta. Hanem az, ami mögött ordít a feszültség.

Csörög a mobilom, és felvillan a képernyő. Ha Bryce az, kibaszom az ablakon. Esküszöm.

De aztán meglátom Emily nevét. Megtorpanok. Egy pillanatra nem tudom eldönteni, örüljek-e, hogy nem Bryce… vagy féljek attól, hogy miért hív. Mert Emily sosem hív csak úgy. Nem csevegős típus. Ő akkor hív, ha szexelni akar.

Felveszem. Félmeztelenül, törölközőbe csavarva, vizes hajjal. Leülök a kanapéra. Próbálok semleges hangot megütni.

– Helló?

A hangja azonnal megváltoztat mindent.

– A kórházban vagyok.

Azonnal felülök, a testem megfeszül, a szívem kihagy egy ütemet.

– Tessék? Mi történt? – kérdezem, és a hangom már nem fásult. Most éles. Törődő. Élő.

– Elütött egy motoros – mondja gyorsan. – Kiderült, hogy részeg volt. Pedig a járdán voltam…

Megmerevedek.

– Basszus, Emily…

– Eltört a karom. És agyrázkódásom is van. – sorolja, miközben a hangja remeg egy kicsit. 

– Melyik kórházban vagy? – kérdezem azonnal.

– A belvárosiban.

Csend. Egy pillanatnyi szünet. Aztán:

– Nem kell jönnöd, csak… nem tudom… valakinek akartam szólni.

– Emily. Már úton vagyok.

Leteszem. Nem adok neki lehetőséget visszautasítani.

Felállok. A törölközőt ledobom. Már nem érdekel, hol van a telefonom töltője, vagy hogy nedves-e a padló. Csak egy farmer, egy póló, egy kabát. Kulcs. Cipő. Indulás. Mert talán még van bennem valami jó. Mert talán még van mit megmenteni ebből az emberből, aki valaha voltam. És mert ha Maddie már nem is az enyém… legalább Emily-nek nem hagyom, hogy azt érezze, egyedül van.

– Gondoltad volna, hogy ez lesz a tábor után? – kérdezi Emily keserű mosollyal, miközben óvatosan próbál elhelyezkedni a kórházi ágyon. A bal karja be van gipszelve, a homlokán sebtapasz, és még így is próbál poénkodni.

Odamegyek, lehajolok mellé, és gyengéden megigazítom a párnáját, hogy ne feszítse túl a nyakát. A takarót is feljebb húzom rajta.

– Így jó? – kérdezem halkan.

Hálásan bólint, és máris a pohárért nyúl, amit az ágy melletti kis asztalon hagytak. Jeges tea. Halkan csörög benne a jég, ahogy megemeli.

– Rohadt szomjas vagyok – motyogja, miközben nagyokat kortyol. A szája kiszáradt, a szemei karikásak, de a hangjában ott van az a régi Emily-féle él: nem hagyja, hogy bárki gyengének lássa.

De én tudom, hogy az.

– Ki ütött el? – kérdezem, és a hangom már keményebb. Nem körítek. Nem finomkodok. A gyomrom összerándul a gondolattól, hogy ő, aki mindig annyira kontrollált és önálló, most itt fekszik sebesülten, összetörve.

– Egy részeg idióta – feleli, és elfordítja a tekintetét. – De ne aggódj, a rendőrök azonnal lekapcsolták.

Megnyugtatóan hangzik. De én még mindig dühös vagyok. A kezem lassan ökölbe szorul az oldalamnál. Elképzelem azt a motorost. Ahogy dülöngélve száll fel, talán még röhög is, egy kézzel kormányozva, mintha olyan menő dolog lenne ezt csinálni. 

– Szemét állat… – mormolom halkan, de érzem, hogy a hangom feszül. Nem Emily-nek szól. Inkább magamnak is, mert tegnap este én is… valaki másnak adtam oda magam…

Emily rám néz. Egyik szemöldöke picit megemelkedik.

– Blake. Megúsztam. Jó kezekben vagyok.

Bólintok. De nem tudok mosolyogni. A fejem lehajtva, a tekintetem a gipszre vándorol. A mellkasa fölött egy kis horzsolás. A kulcscsontja kékeslila foltokkal pettyezett.

– Nem kellett volna egyedül lenned… – mondom halkan.

– Tudod, hogy nem bírom, ha sajnálgatnak. – Emily hangja határozott, de most gyengédség is van benne. – Te viszont most velem vagy, és ez pont elég.

– Persze… De lehetett volna rosszabb is… – morgom. Nem neki mondom. Magamnak. Olyan halkan, mintha attól félnék, hogy ha hangosabban ejtem ki, a valóság még keményebben vág pofon.

Emily nem válaszol. Csak iszik még egy kortyot a jeges teából. A szeme sarkából látom, hogy figyel, de nem kérdez. Talán sejti. Talán már rég tudja. Én viszont csak ülök ott, mereven, a széken az ágy mellett, és érzem, hogy a hátam izzad. Nem a hőségtől. A szégyentől. Mert tegnap este valóban pokol volt. A testiség, az alkohol, a drog, a nevetés nélküli nevetés.

De ami most jön… Az az igazi pokol.

Mert most már el kell viselnem a következményeket. Nem csak azt, hogy Maddie talán soha nem bocsát meg. Nem csak azt, hogy valami meghalt bennem. Hanem azt is, hogy én voltam, aki ezt az egészet előidézte. Emily közben itt fekszik az ágyban. A karja gipszben. A szeme csillog, de nem a fájdalomtól. Hanem mert túlélte. És most itt van, emberként, nem roncs darabokban, mint én. 

Azt hiszem, először szégyellem magam igazán. Mert ő is lehetett volna halott. És én épp akkor nem voltam sehol. 

Felállok. A tenyerem még mindig remeg, de zsebre vágom. Emily rám néz, lassan. Kérdés nélkül. És én akkor tudom megfogalmazni azt, amit eddig nem tudtam:

– Tudod, Em… lehet, hogy most jön az életem legnehezebb része. Nem a tegnap este volt a pokol. Hanem az, ami most kezdődik.

– A bocsánatkérés? – kérdezi halkan.

– A megbocsátás… magamnak. – felelem, és alig hallhatóan hozzáteszem: – És az, hogy mit mondok majd Maddie-nek.