36. Hamis illúzió, hamis vágy

Maddie

– Nem akarok felkelni innen... – szólalok meg, miközben az ujjam lustán köröz Alfréd mellkasán. A bőre még meleg az előző percek tombolásától, és enyhén verejtékes, de pont így szeretem. Ez a mi világunk – a paplan alatt, a redőnyön átszűrődő fényben, a tiltottság ízében. Talán két hete, hogy összejöttünk. Talán két örökkévalóság.

De csak titokban.

Anyám és a vőlegénye azt hiszik, a „drága Alfréd” csak a sofőröm. Ha tudnák, hogy valójában ő juttat el a csúcsra alkalmanként. A társasági álca mögött mi ketten vagyunk a legsötétebb titok ebben a házban.

– Muszáj menned, ma van az esküvői ruhapróba. – emlékeztet a realitás hangján, és azonnal kihűl a gerincemen a vágy.

– Utálom ezeket a felfordulásokat... – forgatom a szemem, és inkább elfordulok tőle. A paplan alá bújok, mint egy gyerek, aki el akar rejtőzni a kötelező feladatoktól.

Alfréd végigsimít a hátamon. A mozdulata lassú, szinte nyugtató, de valójában csak még mélyebbre húz a bűnbe.

– Egész héten csak veled voltam. Pár órára csak el tudsz szakadni... – duruzsolja a nyakamba, aztán hozzáteszi a csattanót: – Egyébként is, hétfőn kezdődik az egyetem.

Na, pont ezt nem akartam hallani.

A tökéletesség eddig tartott. Ez a két hét olyan volt, mint egy burok. Egy szép hazugság. Egy édes, forró álom. És most… valóságra ébreszt.

– Ünneprontó. – horkanok fel sértetten, mintha az ő hibája lenne, hogy az idő múlik.

Aztán megmozdul mellettem. Felkel. A paplan hirtelen hűvösebb lesz, a testem üres, mintha egy részem is kiszállt volna az ágyból vele együtt.

Felnézek.

Ő meztelenül nyújtózik egyet, majd lassan lépked a saját bejáratú fürdőszoba felé. A napfény rásüt az izmos hátára, a tökéletes, feszes fenekére, amiért bármelyik nő megölne érte. Én pedig csak bámulom, mint egy szent látomást, amiért egyszer majd biztosan meg kell bűnhődnöm.

A fűző túl szoros. A csipke szúr. Anyám pedig össze-vissza beszél, és teszi a szépet. Legszívesebben ordítanék. De csak állok ott. A tükör előtt. Egy rózsaszín ruhában, amit valaki más választott nekem. Egy próbateremben, ahol egy rózsás illatú gyertya fojtogat. Két stylist forgólódik körülöttem, mintha legalábbis a királyi családba készülnék beházasodni. Nem pedig anyám esküvőjére készülnénk.

– Gyönyörű vagy, Maddie! Ez a ruha egyszerűen mesés! – sikongat egy hang mögülem. Talán a menyasszonyi tanácsadó. Talán valaki, aki fizetést kap azért, hogy hazudjon.

Én pedig mindjárt szétrobbanok. Mert miközben a ruhát igazítják rajtam, én csak arra gondolok, hogy reggel még meztelenül feküdtem egy férfi mellkasán, és az ujjammal lustán köröztem a bőrén. A soföröm, az én édes titkom. Mégis anyám esküvőjére készülünk, és ruhákat próbálok.

– Végy egy nagy levegőt, Maddie, be kell húzni a fűzőt – hallom a varrónőt, és szó szerint visszatartom a levegőt. Nem csak a fűző miatt. Hanem azért, nehogy kiejtsem Alfréd nevét.

– Ez a fazon kiemeli a derekadat. Egyszerűen mesés! Nem igaz?– kérdezi anyám a háttérből. Hangja elegáns, kissé feszített, mintha az egész világ a tökéletes esküvői díszletként lenne berendezve, ahol ő a hercegnő.

Én pedig csak mosolygok.

– Persze, anya. Bohém konty. Nagyon én vagyok. – felelem, és belül megfojt a cinizmusom.

Az öltözőasztalon megcsörren a telefonom. Egy üzenet.

„Hiányzol. – A”

A gyomrom összerándul. Alfréd.

– Maddie drágám! – Anyám hangja betölti az öltözőt, míg én épp próbálok megszabadulni ettől a babarózsaszín csipkerémálomtól. – Lassan indulhatunk a következő helyszínre, a tortakóstolásra. Mit gondolsz, időben ide tud érni Alfréd? – kérdezi könnyedén.

Összerezzenek. A nevét hallani… más szájából… Azonnal megfeszül bennem valami. Alfréd az én pasim, a férfi akit szeretek. 

– Rá csörögjek? – kérdezem hátra nézve, igyekezve, hogy a hangom könnyed legyen, miközben a lányok lefejtik rólam a ruhát. Az arcomról próbálom letörölni az összerezzenést, a gyomromból meg a feszültséget.

– Még szép! – feleli anyám, miközben a tükröt figyelve a saját fátylát igazítja. – Én is levetetem magamról ezt a ruhát, aztán ha Alfi megjött, mehetünk.

Miért becézgeti így? A gondolat hirtelen, váratlanul karmol végig bennem. Mi van, ha nem csak én érzem különlegesnek Alfrédot? Mi van, ha anyám is…? Mi van, ha ő is látja benne azt, amit én? Vagy még rosszabb: ő vette észre először. Nem szólok semmit. Csak bólintok, és megvárom, míg elvonul a kis stábjával. A cipzár lecsusszan, a ruha a padlóra hull, de az én agyam már nincs itt.

Azon kattogok, hogy féltékeny vagyok a saját anyámra. A gondolat annyira abszurd, hogy nevethetnék. De nem tudok. Mert túl jól ismerem azt a hangszínt, azt a hangsúlyt, azt a pillantást, amikor egy nő akar valakit. És hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy anyám nem akarja ugyanazt a férfit, akit én.

Miután átöltözöm, kilépek a fülkéből, és szinte nekimegyek valakinek. Reflexből hátralépek, de aztán meglátom az arcát. A szívem kihagy egy ütemet. Alfréd az.

– Szia! – köszön vidáman, végre itt a megmentőm!

Az arcomon pír fut végig, ahogy eszembe jut a reggel.

– Végre itt vagy! – szinte suttogva szólalok meg, és megragadom a csuklóját, majd visszahúzom a fülkébe, mielőtt még bárki megláthatná.

Azonnal rávetem magam. Az ajkaim megtalálják az övét, csókolom, harapom, és úgy falom, mintha az életem múlna rajta. A testem nekifeszül az övének, és miközben az ingjét gombolom, az ujjai már a derekamon járnak. Aztán a falnak nyom. A hátam a hűvös felületnek csapódik, a bőröm bizsereg tőle. A kezeim fejem fölé szorítja.

– Mi ez a támadás? Mi történt? – kérdezi vigyorogva. A hangja mélyebb, és tudom, hogy imádja, amikor elveszítem a fejem.

De nem akarok beszélni. Én csak érezni akarom őt. Addig szeretkezni, amíg el nem ájulok.

A szemébe nézek, és végre kimondom:

– Nem bírom a feszkót. És te jól enyhíted.

Ő pedig kéjesen elvigyorodik.

–Á, értem… – húzza el hosszan, játékosan a szót, és közelebb hajol. Az ajkai már az arcom mellett, a csuklómat még mindig fogva tartja.

– Mit szólnál ahhoz, ha ide csókolok? – suttogja a fülembe, és gyengéden a nyakamhoz hajol. Az ajkai forrók, a csókja puha, mégis határozott. Épp ott érint, ahol a leggyengébb vagyok.

Felnyögök. Halkan. Talán túl hangosan ehhez a helyhez. De nem érdekel.

– És ide? – suttogja, miközben az állam alá csókol. – Vagy ide? – a vállamhoz érinti az ajkát, és én készen állok szétesni.

Az ujjai közben lassan engednek a szorításon, de már nem mozdulok. Ott akarok maradni, a keze alatt, a karjai között, a csókjai alatt.

– Mi lenne, ha nem mennél tortát kóstolni? – kérdezi halkan. – Mi lenne, ha inkább… engem falnál fel?

A limuzin hátsó ülésére huppanunk, majd Alfi bezárja az ajtókat, én pedig az ölébe mászom. 

– Tudod, miért húztalak be a fülkébe? – kérdezem, miközben lassan, játszva végigsimítok a karján.

– Mert nem bírsz ellenállni nekem?–a szeme csillog a kíváncsiságtól.

– Az is egy ok lehet – kuncogok –, de inkább azért, mert emlékeztetni akartalak arra, ki irányít valójában.

A kezem közben egyre feljebb csúszik, és érzem, ahogy megfeszül.

– Maddie… Nemsokára végeznek és… – kezd bele, de nem hagyom befejezni.

Az ajkaira nyomom a mutatóujjamat.

– Pssszt. Most én vezetek. Te most… csak utas vagy.

Egy csókkal némítom el őt. A csípőmet lassan mozdítom, finoman ringatózva rajta, mintha csak a zene ritmusára táncolnék, ami halkan kiszűrődik a kocsi hangszóróiból. Miközben érzem a feszülő férfiasságát. 

– De ma dolgom van, és tudod, hogy munkaidőben nem lehet…– most már rekedt a hangja.

– Tudom, hogy tetszik. – a füle mögé hajolok. – Tetszik, hogy nem tudod, mikor állok meg. Hogy nem tudod, meddig megyek el.

A száját elnyitja, de mire megszólalna, egyik ujjam már az ajkaira simul.

– Csönd. – suttogom. – Ez most a mi pillanatunk.

A szeme villan, aztán hátradől, és szabad utat enged a csábításnak. A kezei a combomon pihennek, de nem mozdul. Pont úgy, ahogy kértem. A kezem a mellkasára siklik, ujjbegyeim megérintik az ingje gombjait. Egyet kicsatolok. Aztán még egyet. A nyakára hajolok, csókot hintve rá, majd elhúzódok tőle.

– Ma este csak egy kérdés van, Alfréd. – nézek mélyen a szemébe. – Te kibírod, hogy ne érj hozzám, amíg én nem engedem?

A tekintetem az övébe fúrom, és látom, ahogy küzd az önuralmával. Tetszik, hogy ennyire vágyik rám, és mégis enged nekem. Engedelmes. Egyelőre. Lassan elkezdek mozogni az ölében, apró körkörös mozdulatokkal, épp csak annyira, hogy érezze a testemet, de ne kapjon meg. A számat újra az övére tapasztom, de amikor visszacsókolna, megharapom az ajkát egy kicsit.

– Hmm… Finom vagy…– súgom, majd elhajolok, mintha csak meg akarnám nézni magamnak, mit váltok ki belőle.

És amit látok… attól én is beleremegnék, ha nem játszanék épp a hatalommal.

– Tetszik, hogy visszafogod magad. – simítok végig a nyakán, le a kulcscsontjáig, aztán a mellkasára fektetem a tenyerem. – De tudod, mi izgat még jobban?

Alfréd lélegzete felgyorsul. A válaszát várom, de csak néz.

– Az, hogy tudom: még pár perc és elveszíted az irányítást. – kacsintok rá, és megcsókolom az állát. – És már alig várom.

Épp elhúzódnék, mikor…Alfréd hirtelen elkap, és maga alá temet. Az ágyéka az enyémnek feszül, én pedig zihálok az izgalomtól. 

– Elég volt, Maddie. – mondja halkan, de olyan hangon, amitől kiszárad a szám.

– Azt hittem, én irányítok. – suttogom, de közben élvezem a helyzetet.

– Épp ez volt a baj. – mordul, és a kezei a combomra csúsznak, felemel, a lábaim az oldalát ölelik. – Azt hitted, hogy hagyom.

A szemeim elkerekednek, a levegő elfogy. 

– De nem fogom – feleli halkan, olyan hangon, amitől libabőr borítja el a testemet.

Az ujjaival végigsimít a combomon, majd feltűri a ruhámat, és egy határozott mozdulattal letépi a bugyimat.

– Most te maradsz csöndben – suttogja a számra, miközben egyik keze a csuklóm köré fonódik.

A másikkal megragadja a nyakkendőjét, és lassan, érzékien tekeri a csuklóm köré, a karjaimat a fejem fölé emelve. A testem megfeszül alatta.

– Te kis huncut… – pihegem, és érzem, hogy ezzel még közel sincs vége.

– Mondod te… aki provokál – suttogja Alfréd, majd érzem, hogy a farkát a hüvelyem bejáratához nyomja, miközben mélyen a szemembe néz.

A tekintetétől beleremeg mindenem, a puncim pedig csorogni kezd. Lassan mozdul, mintha pontosan tudná, mit vált ki belőlem. A teste az enyémhez simul, minden érintésében van valami elsöprő. Egy lökés.

– Tudod, mennyire imádom, amikor irányítasz… – hajol a nyakamhoz. – De nem ma.

Lehunyom a szemem, érzem, hogy elveszítem a talajt – de biztonságban vagyok. Majd még egyet lök.

– Tudom, hogy a feszültség hajt… ezért csinálod ezt – suttogja.

– De én nem... – suttogom remegve, a testem minden pontján érzem, hogy közel a határ.

Ő csak közelebb húz, mozdulatai gyorsulnak, én pedig tovább számolok. Három.

– Bébi… – hallom a nevemet a leheletével együtt, és ekkor minden átbillen.

Négy, és a hüvelyem megfeszül, és máris elélvezek.

– Azt hittem, már sosem végzünk! – puffan be anyám a kocsiba, miközben a sminkjét igazgatja.

– Jó sokáig tartott – sóhajtom kissé túljátszottan, de belül még mindig Alfréd érintésének utórezgésében élek.

A visszapillantó tükörben elkapom a tekintetét – a szája sarkában ott bujkál a vigyor, amit csak én ismerek.

– Ezek a lányok túl alaposak – magyarázza anyám –, de nem baj. Végre megtaláltuk a tökéletes álomruhát.

Alfréd finoman elindítja a kocsit, én pedig végigsimítok a blúzomon. A bőröm alatt még mindig ott lüktet a titkunk. Mintha mi sem történt volna.

A kert tele volt kacagással, gyöngyöző pezsgőspoharakkal és finom illatokkal. A hosszú, hófehér asztalon ünnepi falatok sorakoztak, a fákon apró lámpafüzérek remegtek a koraesti szellőben. Minden nagyon szép volt. A ruhám eléggé mélyen dekoltált volt, és éreztem, hogy a pasik alaposan végigmértek engem. A kezem reszketve tartotta a pezsgőspoharat. Nem az idegességtől. Hanem tőle.

Alfréd mellettem állt. A sötétkék zakója alól kikandikált a tetovált csuklója, ujjai lazán fonódtak a pohár szára köré. Az illata ismerős volt. A bűnbe hívott.

– Te leszel a végzetem – mormolta halkan, a fülemhez hajolva.

– Már az vagyok – súgtam vissza, úgy, hogy közben mosolyogva biccentettem az egyik nagynéninek.

Alfréd ujja óvatosan az enyémhez ért. Csak egy pillanatra. Egy semmiségnél is kisebb érintés, mégis mintha szikra csapott volna végig a gerincemen. Reflexből közelebb húzódtam.

– Ha így folytatod, nem bírom ki a desszertig – morogta a foga között, miközben továbbra is udvarias mosolyt játszott az arcára.

– Melyik desszertre gondolsz? A sajttortára… vagy rám? – kérdeztem pimaszul, és elnyomtam egy korty pezsgőt, hogy elrejtsem a mosolyom.

Ő válaszul csak megfeszítette az állkapcsát. Tudtam, hogy a határán táncol. És pontosan ez volt a célom. Valaki nevetett mellettünk, poharak koccantak, anyám a kerti fotelben ült és csacsogott Bryce-szal. Fogalmuk sem volt róla, hogy az egyik díszlet között épp egy titkos játszma zajlik. Lopott tekintetek, rejtett sóhajok, és egy olyan feszültség, amit egyetlen rossz mozdulat is robbanásba rántana.

Alfréd közelebb hajolt, mintha csak meg akarna mutatni valamit a telefonján. De nem szólt, csak a fülcimpámat súrolta az ajkával.

– Éjfélkor. A medenceháznál. Ne késs – lehelte.

A szívem őrülten kalapált. Csak bólintottam. Aztán újra belekortyoltam a pezsgőbe.

A kert már kiürült. A poharak még az asztalon álltak, az utolsó gyertya pislogva próbálta tartani magát a szélben. A parti hivatalosan véget ért, de a bőröm alatt még mindig lüktetett valami. A vágy, hogy Alfréd karjai között lehessek. A füves ösvényen mezítláb sétáltam a medence irányába. A magas sövény eltakart mindent a kíváncsi tekintetek elől. A víztükör mozdulatlan volt, a kékes fények halk fényt vetettek a terasz kövére. A kis medenceház ajtaja résnyire nyitva állt. Tudtam, hogy bent van.

Lassan benyomtam az ajtót.

A félhomályban Alfréd állt. Zakó nélkül, az ingje ujját feltűrte, az első két gomb kioldva. A nyakkendő az egyik széken pihent, hanyagul, pont úgy, ahogy délután letekerte rólam...

– Azt hittem, nem jössz – mondta halkan.

– Én meg azt, hogy várni fogsz – feleltem, és becsuktam az ajtót.

– Látod, itt vagyok.– vigyorog.

Egyetlen lépés, és már előtte álltam. A csend szinte vibrált köztünk. A víz halk csobogása, a beszűrődő holdfény árnyai. Tökéletes volt. A tekintete végigpásztázott. A ruhám most egyszerű volt, selymes anyag, testszínű pántok. Mégis… benne csak egy gondolat motoszkált: mikor érhet végre hozzám.

– Milyen gyönyörű vagy – súgta, és a keze lassan a derekamra simult.

– Tedd, amit tenned kell…– leheltem, és a mellkasának dőltem.

Nem csókolt meg azonnal. Előbb az ujjbegyeivel végigsimított a karomon. Aztán a nyakamon. A vállamon. Mintha térképet rajzolna belőlem.

Végül odahajolt és megcsókolt.

Nem úgy, mint a limuzinban. Nem úgy, mint amikor kapkodva kerestük egymást. Ez lassú volt. Feszült és mély. Aztán én léptem egyet hátra. Felültem az egyik kerti kanapéra. Lábaimat keresztbe tettem, aztán lassan, szándékosan széttártam őket.Nem volt rajtam bugyi. A szeme megrebbent. Tudtam, hogy nem fog ellenállni.

Odajött, és letérdelt elém. A kezei a bokámat simították, majd felfelé indultak… a vádlitól a combig, majd még tovább. A ruhám gyűrődött a mozdulatai alatt. A tekintetünk nem szakad el.

– Ha valaki meglát minket… – motyogtam, de nem volt benne igazi tiltakozás.

– Akkor lássa, mennyire vágyom rád – súgta rekedten.

Azzal lehajolt, és csókokkal halmozta el a combomat, majd lassan elkezdte nyalni a puncimat. 

– Ó, igen... – sóhajtom, miközben a forróság végigkúszik rajtam, egészen a fejem búbjáig. Ő pedig – mintha csak ismerné minden idegszálam titkát – olyan ritmust diktál, amitől elvesztem az irányítást, és megállíthatatlanul sodródom a gyönyör felé.

De aztán... hirtelen eszembe jut Blake. Mint egy emlék, ami nem kér bebocsátást, csak berobban a tudatomba. Istenem, milyen régen gondoltam rá… Ő volt a mestere ennek az őrjítő játéknak. A mozdulatainak ritmusa, a tekintete, az érintése – olyan mélyre vésődött belém, hogy még most is, amikor más ér hozzám… mintha ő lenne itt. 

A gondolat perzselőn markol belém.

Erősebben kapaszkodom Alfréd hajába, mintha ettől a zavaros emléktől szabadulhatnék meg. A testem reagál, de a lelkemben valami egészen más kavarog. Egy kéjes sóhaj szakad fel belőlem – nem csupán a gyönyörtől, hanem attól az ismerős hiánytól is, ami Blake nevéhez tapad.

Miután az utolsó hullám is megremegteti a testem, és minden idegszálam fellélegzik, egyetlen sóhajban összegezve a gyönyört, Alfréd felnéz rám. A tekintete önelégült, mégis meglepett.

– Húha... még sosem voltál ennyire... odadó – duruzsolja, miközben végigsimít a lüktető csiklómon.

Elmosolyodom, de nem szólok

Mert még mindig ott lüktet bennem Blake. A mozdulatai emléke, a hangja a fülemben. Az a különös, bizsergető hiány, amit senki más nem tud betölteni, bármilyen ügyes is. Alfréd újra közeledik, de én már nem vagyok teljesen jelen. A fejemet hátravetem, hagyom, hogy az ár sodorjon tovább, mint aki tudja, hogy a gyönyör néha nem több egy menekülési útvonalnál.