37. Első nap az új munkahelyen

Blake

Tiszta ideg vagyok, mert esküszöm, nem erre számítottam. Mirellonra vettek fel, mint segédtanárt. Először nem akartam hinni a fülemnek, aztán lassan kezdtem feldolgozni: egy helyen leszek Maddie-vel. Basszus... Három hétig a semmiben sodródtam, most pedig itt vagyok az exem iskolájában.

Belépek a tanáriba, és máris üdvözölnek.

– Szia, Blake! – köszönt vidáman Adam, az új kollégám.

– Sziasztok! – köszönök be, és közben görcsösen szorongatom a kávémat.

Feszült vagyok. Új helyzet, új arcok, új szabályok. Emlékszem, Maddie-t is először csak távolról figyeltem... amikor… Istenem, mikor felejtem már el? Adam az egyik üres asztalhoz vezet, és a kezembe nyom egy mappát.

– Itt van az új órarend. Ez pedig a helyed lesz, amikor dolgozatokat kell javítani, vagy hasonlók… – magyarázza, majd vigyorogva folytatja: – Nos, ha szeretnéd, körbevezethetlek az egyetemen. Gondolom, nem ide jártál fiatal korodban.

Végigmérem őt. Fiatal srác, frissen végzett, diplomás tanár. Túl lelkes. Pont Maddie-hez való.

Na jó, abbahagyom.

– Nem, én a Harvard egyetemre jártam. – felelem gyorsan, mire a srác megütközve bólint.

– Jaj, tényleg! El is felejtettem, beleírtad az önéletrajzodba! Na de a Mirellon igazi komfortzónán kívüli suli lesz, mert mi nagyon modern egyetem vagyunk, és…

Miközben ő lelkesen darál, én inkább próbálom feltérképezni a terepet. Felmérem, merre lehetnek a tantermek, hol vannak a kijáratok. A fejem tele van kérdésekkel, de a számban csak a kávé kesernyés íze marad meg. A túra végén megérkezünk ahhoz a teremhez, ahol tanítani fogok.

– Remek! Nos, remélem, sikerült mindent öt percbe sűrítenem – mondja Adam, kissé reménykedve.

– Tökéletes túravezetés volt – vigyorgok rá, és most először érzem, hogy egy hajszálnyit oldódik a gyomromban kavargó feszültség.

– A mai első órád matematika lesz – néz bele az órarendbe, aztán felpillant rám. – És ahogy látom… pont a gólyákat fogtad ki.

A vér is megfagy az ereimben, ez nem lehet. Kikapom a kezéből a papírt, és végigpörgetem a sorokat. Tényleg. Ott van. Elsőéves csoport. Matematika. Hétfő reggel. Ez… azt jelenti, hogy Maddie valószínűleg ebbe az osztályba jár.

Bakker.

– Sok szerencsét! – búcsúzik el tőlem Adam, és mire észbe kapnék, már el is tűnik a folyosó forgatagában.

A fenébe is. Most mi lesz? Nem bújhatok az asztal alá…  Nem égethetem le magam rögtön az első napon. Pláne nem Maddie előtt. Leülök az asztalhoz, és próbálok valami nyugalomfélét erőltetni magamra.

Lélegezz, Blake. Csak egy tanóra. Nem egy háború.

Aztán a diákok elkezdenek beszivárogni a terembe. Egyesek vihorásznak, mások kávét szorongatnak, páran fülhallgatóval a fülükben bólogatnak a ritmusra. A hajamba túrok, és automatikusan végigpásztázom az arcokat. Egyesével. De egyikük sem Maddie. Szépen lassan megtelik a terem, és az utolsó diák becsukja maga mögött az ajtót. Nem jött meg… Késni fog. Ez csak... némi haladék. Elkezdtem az órát, és máris egy erős feladattal nyitottam. A diákok még feszülten figyeltek, de szerencsére a gyors, laza bemutatkozásom egy kicsit oldotta a hangulatot. Pár poén is elsült – nem világmegváltók, de elég volt, hogy mosolyt csaljanak az arcokra.

Kedvesen nevetgéltek, és az egyik srác – egy magas, kócos hajú – már az első perctől lenyűgözött. Úgy vágta a megoldást, mintha nem is gondolkodott volna.

– Jól van, nagyon ügyesek vagytok. Úgy látom, a nyári szünet nem telt el teljesen matek nélkül – néztem végig rajtuk, és néhányan már előre vigyorogtak a következő poénra.

– Hát, a kereskedelemben csak a pénz forog, úgyhogy muszáj volt számolni! – kiabált be valaki a hátsó sorból.

– Ez igaz – bólintottam mosolyogva –, de nagyon jól megoldottátok, úgyhogy… mindenki kap egy ötöst. Máris az első napon.

A terem felrobbant az örömtől. Valaki tapsolt, más ujjongott, egy lány hangosan azt mondta: „Ez a tanár már most kedvenc!” – és épp ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó.

A zaj elhalt és Maddie lépett be. A pillantásunk találkozott, ő pedig lefagyott, akárcsak én. Az arca egy pillanat alatt elfehéredett, mintha elszállt volna belőle minden vér.

– Neeem… ez nem lehet igaz… – dünnyögte maga elé, alig hallhatóan, aztán sarkon fordult és kirohant a teremből.

Reflexből utána kaptam a tekintetem, majd a lábam is megmozdult.

– Maddie! – kiáltottam, miközben kivágtam magam a teremből a folyosóra.

Utolértem. A folyosón állt, remegő vállal, hátat fordítva. Aztán megpördült, és szembenézett velem. A tekintete villámokat szórt, az arca lángolt – a dühtől, a meglepetéstől, talán attól is, hogy újra látnia kell.

– Mégis mit keresel itt?! Már kémkedsz utánam? – csattant fel, lihegve.

– Nem! Nem! – emeltem fel a kezem védekezően. – Állást ajánlottak egy másik egyetemen, de az betelt... aztán ide irányítottak. Mirellon volt a következő lehetőség.

Próbáltam elmagyarázni, de a szavaim csak úgy potyogtak ki a számból, mint egy rossz kifogás.

– Abba nem gondoltál bele?! – pörög fel, és most már nem is próbálja visszatartani a hangját. – Hogy miután szakítottunk, milyen lesz újra látni egymást?

A hangja remeg, a szeme sarkában könnyek gyűlnek. Azt hiszi, nem veszem észre – de túl jól ismerem.

– Maddie... komolyan mondom, nem akartam, hogy így legyen… – bukik ki belőlem.

Nem akartam, hogy így legyen? Mi van velem? Ő csak a fejét rázza, mintha már nem bírná hallgatni. 

– Te bolond vagy… – sziszegi a fogai között, mielőtt sarkon fordulna, én elkapom. 

A kezem a csuklójára fonódik, és még mielőtt bármit is mondhatna, oldalra nézek, majd kinyitok egy ajtót, és behúzom őt a legközelebbi raktárhelyiségbe. Bezárom mögöttünk az ajtót, és felkapcsolom a villanyt. A hideg neonfény megvilágítja a félig teli polcokat, a takarítószereket, és kettőnket, ahogy egymással szemben állunk.

– Nézd… – kezdek bele. A hangom halkan, de határozottan szól. – Esküszöm, nem volt szándékomban idejönni. Adam hívott, hogy van üresedés. Először másik egyetemhez jelentkeztem, de az betelt. És most… itt vagyok.

Megvonom a vállam. A kezem még mindig a csuklóján pihen.

– Ha nem lenne szükségem új munkára… nem fogadtam volna el. Ez az igazság, Maddie. 

A pillantása kemény. Mintha azon mérlegelne. Megbocsát-e... vagy végleg kizár az életéből.

– Blake… – kezdi Maddie, a hangja épp csak remeg. – Már túl vagyok rajtad. Csak egyetemre akarok járni, teljesen új életet kezdtem… nélküled. Lezártam a nyári tábort, és…

Nem engedem, hogy befejezze. A mutatóujjam óvatosan az ajkaira simul.

– Csitt. Mindenki túl van mindenen, nem igaz? Járhatsz az egyetemre. Élheted az életed. Ígérem, többé nem érek hozzád. Itt.

Ahogy kimondom, a kezem már végig is siklik a vállán. Aztán a csuklójához érek. Finoman fogom meg a kezét, és irányítani kezdem. Először a nyakához emelem.

Lassan. Érzékien.

Majd felfelé csúszunk, az állához. Aztán az ajkait érintjük meg – de még mindig az ő kezével. Nem én csókolom meg. Ő saját magát érinti, én csak... emlékeztetem. 

– Itt már soha többé nem foglak megcsókolni. Nem fogod érezni a tüzet. Mert te már… túl vagy rajtam.

Maddie lehunyja a szemeit, mintha meg akarná állítani az időt. Ajkai résnyire nyílnak. Valami ott reked a torkában. Egy vallomás? Egy tiltás?

– Blake… én… – suttogja.

De mielőtt befejezhetné, óvatosan a tenyeremet az ajkára simítom.

– Mondtam, hogy csitt... – nézek a szemébe, és a mutatóujjamat a saját számra helyezem.

A kezem lassan lecsúszik. A combjára. Emlékeztetem arra, ami köztünk volt, és ami még mindig ott lüktet a bőre alatt. Ő megfeszül. Aztán… pihegni kezd. Érzem a forró leheletét a tenyeremen. Az egész teste belerezzen az érintésembe. Nem mozdul, de nem is tol el. A tekintetünk összekapcsolódik. Az övé tele van tűzzel, daccal, és valami mással… félelemmel attól, hogy újra elhiszi, amit már egyszer eltemetett magában.

Maddie hirtelen elkapja a kezemet, és hátralép.

– Ne tedd ezt velem újra, Blake… – szinte kérlelő a hangja, de közben falat emel közöttünk. Láthatatlan, de áttörhetetlen.

– Miért ne? – lehelem halkan, miközben a mellkasom úgy emelkedik és süllyed, mintha minden levegővétel harc lenne.

– Hiszen vágysz rám. Érzem rajtad...

A szemembe néz. Először csak egy villanásnyi düh, aztán… fájdalom? Aztán valami megváltozik. 

– Már van új pasim. Három hete... – mondja, és a hangja megtörik, de mégis kimondja a végét:

– Szeretem őt.

Ez a bejelentés felért egy kurva nagy pofonnal. Az ujjaim a hajamba túrnak, próbálok kapaszkodni valamibe, ami nem omlik szét. Basszus, mekkora idióta vagyok! Mégis… mit hittem? Hogy minden úgy van, mint régen? Hogy elég egy érintés, egy pillantás, és visszaforgathatjuk az időt?

Naná, hogy túl van rajtam.

A következő mozdulat hirtelen jön, ösztönből.

– Akkor menj. – kinyitom az ajtót, és félreállok.

Kifelé mutatok, és nem várom meg míg megszólal. Maddie megtorpan. Egy pillanatig nem mozdul. Csak néz. Mintha keresne bennem valamit, amit már nem talál. Aztán sarkon fordul, és kifut a raktárból. Én pedig ott maradok a neonfény alatt, megsemmisülve, egyetlen gondolattal: Maddie-nek pasija van, és már túl van rajtam…

A raktár ajtaja lassan csukódik mögöttem, és én visszalépek a valóságba. Újra felveszem a tanári szerepemet. A cipőm tompán koppan a padlón, ahogy elindulok vissza a tanterem felé. Mintha minden lépés hangosabb lenne, mint kéne. Mintha minden diák meghallaná a szívem ritmusát: hazugság. csalódás. Veszteség.

Amikor belépek az ajtón, a terem már csendes. A diákok fészkelődnek, páran telefonoznak, mások várják, hogy folytassam. Néhány pillanatra megállok a küszöbön. Olyan, mintha mindenki tudná, hogy mi van köztem és Maddie között. Azt is, hogy épp most tört össze a szívem. Ezért álarcot kell felhúznom magamra.

– Bocsánat a megszakításért – mondom halkan, nyugodtan. Túl nyugodtan. A hangom olyan, mint az üres porceláncsésze: szép, de üres. – Ott tartottunk, hogy... a pénz forog.

Néhányan felnevetnek a korábbi poénra visszautalva. Én is mosolygok. Gépiesen. Leülök az asztal mögé, és elkezdem magyarázni a következő feladatot. A kezem biztosan mozog. A hangom nem remeg. A jegyzeteim rendezettek.De belül… a gondolatok szilánkokban. Maddie arca, a lélekbe vágó szavai, és ahogy megérintettem őt.

„Már van új pasim.”

„Szeretem őt.”

Az a két mondat, úgy hasított belém, mint a penge. A diákok közben jegyzetelnek. Dolgoznak. Néhányan rám se néznek. Szerencsére. Mert ha most valaki igazán rám nézne… Talán meglátná az igazat. Hogy ez a tanár itt elöl épp darabokra hullik.

Az iskolaépület árnyéka hosszúra nyúlik, ahogy a nap lebukik a fák mögé. Az aszfalt még mindig meleg a késő délutáni napsütéstől, de bennem túl nagy a csend. A parkoló majdnem üres, csak néhány autó áll még szerteszét, és az egyik fa alatt üldögélek egy rozoga padon. A Mirellon kampusza ilyenkor hirtelen túl nagynak tűnik.

A zakóm a pad mellett hever, az ingem ujját könyékig feltűrtem, mintha ez bármit is számítana. Egy cigarettát szorongatok a számban. A láng felvillan az öngyújtóban, ahogy meggyújtom. Mélyet szívok, és közben felnézek az égre. Aztán egy halk motorhang szűrődik ki a távolból. 

Oldalra pillantok.

Egy fekete limuzin gördül be az udvarra. Nem illik ide, mégis ismerős a rendszáma, mintha már láttam volna valahol… A szemem sarkából meglátom, ahogy az egyik ajtó kinyílik az épület felől. Maddie rohan ki, és egyenesen az autó felé igyekszik. 

A sofőr kiszáll. Fiatal és elegáns férfi, a haja rendezett, az órája méregdrága, a mosolya pedig szívdöglesztő. Köszönnek egymásnak, majd Maddie a karjai közé esik, és megcsókolják egymást. Az ujjaim megfeszülnek a cigarettán. A füst megül a tüdőmben, de nem fojtogat úgy, mint ez a látvány. Ez az a pillanat, amikor a remény utolsó darabja is kihullik belőlem.

Három hét. Ennyi idő kellett neki. Én meg... én három hétig csak kerestem önmagam. És ő már valaki másban találta meg azt, amit bennem nem tudott. Lehunyom a szemem. A cigarettavég vörösen izzik, aztán utolsó szívásnál lassan eldobom. Nézem, ahogy Maddie beszáll a kocsiba, és a férfi becsukja mögötte az ajtót. Mosolyogva megigazítja a nyakkendőjét, és beül a vezetőülésre. A limuzin hangtalanul gördül ki az udvarról, ahogy jött. Én pedig nem tombolok, nem sírok, csak előveszem a következő cigimet, és lazán rágyújtok.

Az ajtó hangosan csapódik mögöttem, a táska valahol a nappali közepén landol. Meg se nézem, hova. Csak le kell rólam vetni ezt a napot, mint egy elhasznált inget. Meglazítom a nyakkendőmet, az ujjaim már rutinosan bontják a csomót, miközben a hűtő felé veszem az irányt. A konyhában félhomály van, de nem érdekel. Kinyitom az ajtót, és kiveszek egy üveg sört. A fémkupak hangosan kattan, miközben lehúzom magamról a nyakkendőt, és elhajítom. 

– Ez nagyon rám fér – mormogom.

Az első korty sör lecsúszik, és végigégeti a torkomat. Jólesőn. Mint egy kis gyenge próbálkozás a felejtésre. A nappaliba sétálok, és lerogyok a kanapéra, ami fájdalmasan nyikorog alattam. Ez a nap… egyszerre volt csodálatos és borzasztó.

Láttam őt. Hallottam a hangját. Megérintettem a vállát. És aztán… láttam, ahogy másé lesz. Adam mintha ráérzett volna, hová kell dobnia engem. Pont Maddie mellé.

Kösz, haver.

Hosszabban kortyolok az italból, miközben a zsebemből előhalászom a mobilom. A kijelző fénye kicsit bántja a szemem, de megszokja a sötétséget.

Belépek a közösségi oldalra.

Maddie-re rákeresek, és látom, hogy a profilja változatlan. Átpörgetem a legutóbbi posztjait. Fotók, sztorik, ismerős arcok… de a pasi sehol. Egyedülálló, még mindig. A gyomrom görcsbe rándul.

Miért nem szerepel vele?

Nem posztol róla. Nem jelöli be. Nincs közös kép. És én… egyszerre érzem magam hülyének és reménykedőnek. A legrosszabb kombináció.

Vajon tényleg van valakije?  Vagy csak… el akart lökni?

A sör elfogyott. A mobil a mellkasomra hullik. A plafont bámulom. A gondolatok kavarognak. A válaszok elkerülnek. És én még mindig őt keresem... egy kijelző mögött.

A szoba félhomályban úszik, a redőny résein keresztül opálosan szűrődik be a hajnali fény. Nem tudom, mikor aludtam el. Talán nem is számít. A telefon kijelzője halványan pislákol: hajnali négy óra van.

Basszus.

A fejem tompán lüktet, a torkom száraz, és a gyomromban valami furcsa üresség mocorog. Túl sok sört ittam. De nem ez az igazi baj. Felülök a kanapén, ami hangosan nyöszörög alattam, mintha megelégelte volna a súlyomat. Körbenézek a lakáson: a nappali hatalmas, modern és ízléses, de valahogy üres.

A dohányzóasztalon félig kiürült poharak, egy gyűrött magazin, rég bekapcsolt, hangtalan tévé, és egy lecsúszott kép a falon. A sarkokban porszemek gyűlnek, és a padlón valahol egy összegyűrt zokni fekszik. A könyvespolc egyik polcán ferdén állnak a kötetek. Nem volt erőm visszarendezni őket. Nem volt semmihez erőm.

Ez a lakás… Gyönyörű. Tágas, világos, minden bútora gondosan válogatott. És mégis…  El van hanyagolva, mint én.

Jövő héten felhívom a takarítónőt. – jegyzem meg magamban. De tudom, hogy ez csak halogatás. Nem a por a gond. Hanem az, hogy belesüppedtem a bánatba. Annyira, hogy még takarítani is elfelejtettem. Nemcsak a lakásban… önmagamban is.