38. Az egyetem és a szeretők

Maddie

Kilépek az ajtón, és még mindig zaklatott vagyok. Az agyam zakatol, és próbálom feldolgozni, hogy Blake a tanárom lett. Mintha direkt jött volna ide. Mintha... engem követne. Nem hiszek neki. Nem tudok. Túl hirtelen, túl kényelmetlen az egész. Úgy érzem, mintha a sors gúnyt űzne belőlem. Leszaladok a lépcsőn, a testem automatikusan mozdul, de a gondolataim ezerfelé szakadnak. A parkoló felé igyekszem, egyre gyorsabban lépkedve, mintha valami vagy valaki a nyomomban lenne.

Aztán megpillantom Alfrédot. A kocsi épp megáll, és ő kiszáll. Amint észrevesz, elmosolyodik, és én gondolkodás nélkül rohanok hozzá. A karjaiba vetem magam, a világ minden fájdalma, minden bizonytalansága hirtelen leolvad rólam. Megcsókoljuk egymást. Hevesen, éhesen, mintha csak így tudnánk túlélni ezt a pillanatot.

Aztán hátrébb húzódok, és ránézek. 

– Szia! – köszöntöm vidáman, de a hangom kissé remeg még. Még mindig érzem Blake tekintetét a tarkómon, holott már nincs ott.

– Helló, bébi… Milyen volt az első nap? – kérdezi, miközben elenged, és automatikusan kinyitja nekem az ajtót.

A mozdulatai ismerősek, megnyugtatók.

– Mindjárt mesélek... – sóhajtok fel, miközben beülök a kocsiba, ő pedig becsukja mögöttem az ajtót. 

A tenyerem még mindig izzad. A szívem egy kicsit túl hangosan dobog. A lényeg, hogy most távol vagyok Blake-től. A motor halkan dorombol, mint egy türelmetlen ragadozó. Alfréd rám néz a visszapillantóból, tekintete kérdésekkel teli.

– Tényleg minden rendben, Maddie?

A nevem a szájából más ízt kap. Nem úgy mondja, mint mások. Ő nem ejti ki sietve, nem darálja le a mássalhangzókat. Ő érez. Mindig.

Sóhajtok.

– Nem tudom. Kicsit… zűrös volt. – Próbálok nevetni, de nem megy. A gyomromban mintha egy marék kavics lenne.

– Valaki bántott? – kérdezi, máris feszesebbé válik az állkapcsa, és a keze kicsit erősebben fogja meg a váltót.

– Nem. Csak... – Ránézek. – Blake lett az új tanárom. Mostantól itt fog tanítani…

Néma csend ereszkedik közénk, mint egy súlyos függöny.

– Aha – mondja végül. Csak ennyit. De ettől jobban fáj, mint egy kiabálás. – És ő tudta, hogy ott leszel?

– Persze, hogy tudta, hiszen elmondtam neki…

– Még mindig akar tőled valamit?

A hangja nem haragos, inkább kíváncsi.

– Már nem számít – rázom meg a fejem, és a kezem Alfréd vállára simul. – Most csak... most csak veled akarok lenni.

Gyorsan hátra pillant rám, majd elmosolyodik. Hirtelen megáll egy erdő szélén, majd kiszáll a kocsiból. Én pedig meglepődve figyelem mit csinál. A mellettem lévő ajtót kinyitja és beül mellém.

– Veled mindig más vagyok – suttogja. – És ezt te is tudod.

A combomra csúsztatja a tenyerét. Felnyögök, csak alig hallhatóan.

– Alfréd... – lehelem, a szám már majdnem az övéhez ér.

– Nem itt – morogja halkan. – Ne most. Ha most hozzád érek igazán… nem tudom megállni.

– És mi van, ha én nem akarom, hogy megállj? – kérdezem, és szándékosan közelebb hajolok. Az orrunk már majdnem összeér. Érzem a légzését, az illatát, a vibrálást a bőröm alatt.

Egy pillanat. Egyetlen pillanat, és már nem érdekel semmi más. A következő másodpercben ajkai az enyéimre tapadnak, én pedig hagyom. Az ülés recseg alattam, ahogy áthajolok hozzá. A keze a derekamra csúszik, közelebb húz magához. A csókunk szenvedélyes, éhes, tiltott. A combomra gyakorolt nyomása egyre határozottabb.

– Tudod, mi a baj veled, Maddie? – súgja két csók között.  – Hogy amikor azt hiszem, túlléptem rajtad… mindig visszahúzol. Egyetlen pillantással. Egyetlen sóhajjal.

– És te? – kérdezem rekedten. – Te mit csinálsz velem, Alfréd?

– Megőrjítelek – feleli egyszerűen. – És ezt élvezem.

A tekintete most már teljesen elsötétül. Olyan vágy lakozik benne, amit eddig talán elrejtett előlem. Most azonban kiszabadul, és én már nem akarom visszazárni. Elkezd vetkőztetni, majd félre dobja az egyenruhámat, és tovább csókolja a testemet.

– Még mindig remegsz – jegyzi meg halkan Alfréd, tekintete lesiklik az arcomról a lábamra. – Mit csinált veled az a faszi, hmm?

– Ne róla beszélj – szólok csendesen, majd kicsit közelebb csúszom hozzá az ülésen. – Most csak rád akarok figyelni.

Alfréd nem szól semmit, de a száján megjelenik az a félmosoly. Az a veszélyes. Az a szemtelen. Ami után mindig elfelejtem, mit akartam mondani.

– Ez az a rész, amikor úgy teszünk, mintha csak beszélgetnénk, ugye? – kérdezem játékosan, a fejemet oldalra döntve.

– Nem. Ez az a rész, amikor már nem tudok uralkodni magamon – feleli rekedten. – Csak próbálok nem rád mászni, mint egy tinédzser.

– De hát... én szeretem a tinédzsereket. – Megpaskolom a mellkasát, és vigyorogva hozzáteszem: – Mármint... benned. Az impulzív részedet. Azt, aki nem kérdez, csak cselekszik.

– Te kis... – morogja, de nevet is közben. Felmászik rám. Aztán hirtelen a tarkóm mögé nyúl, és magához húz. A csókja először lassú, feltérképező. A nyelve finoman simítja végig az enyémet, a kezeim ösztönösen a mellkasára simulnak.

A testem felforrósodik. Ahogy csók közben a blúzom alá nyúl, az ujjai a mellemet súrolják. Rám mosolyog, lehúzza rólam a blúzt, és kajánul mosolyog rám.

– Te tényleg nem hordasz melltartót… – állapítja meg vigyorogva, miközben a hüvelykujjával körözni kezd a mellbimbóm körül.

– Zavar? – kérdezem halkan, miközben a testem finoman ívbe feszül az érintésre.

– Halálosan… – súgja a fülembe, majd gyengéden beleharap a fülcimpámba. – Mert most nem tudok másra gondolni, csak arra, kiknek a fantáziáját indítottad  be…

A térdem közé csúsztatja a kezét, és finoman felfelé halad. A szoknyám alatt már lüktetek.

– Meg fogok őrülni tőled, Maddie.

Az egyik kezem a combjára csúszik. Lassan húzom végig az ujjamat a farmerjén, érzem, hogy a farka már kemény. Felnyög, és a homlokát a vállamnak nyomja.

– Ne csináld… – leheli.

– Miért ne? – kuncogok, miközben kigombolom az övét. – Nem szabad?

– Ha elkezded, nem fogom tudni abbahagyni.

– Hát akkor… ne hagyd abba.

A következő pillanatokban minden egyre gyorsabb és szenvedélyesebb lesz. A ruhám felcsúszik, ő lehúzza a bugyimat, amennyire tudja, a szűk ülésen. A testem már szinte lángol, amikor az ujjai a vágatomhoz ér, hangosan felnyögök. 

– Istenem… mindig ilyen nedves vagy, mikor meglátsz? – kérdezi, miközben lassan, érzékien simogatni kezdi a puncimat.

– Nem… – nyögöm. – Csak ha hozzám érsz.

A mozdulatai egyre mélyebbek, követelőzőbbek, miközben én is az övét próbálom lehúzni. Ő nem segít – direkt nem. Élvezi a kiszolgáltatottságot, az izgatottságot, ahogy küzdök érte.

– Túl sok ruha van rajtad – dünnyögöm, és megharapom a nyakát.

– Akkor segíts.

Segítek. A nadrágját lehúzom annyira, hogy a kezem beférjen, és megérintem őt. Hatalmas farka lüktet, és készen áll rám. Az ajkaimmal újra az övére tapadok, miközben egyre jobban belesimulunk egymásba. Már nincs hely. Már nem számít, hogy szűk a tér, hogy a térdem fel van húzva, hogy az ablak párás.

Ő gyengéden belém hatol, és olyan mélyre csúszik, hogy hangosan felszisszentek. De nem a fájdalomtól, hanem a feszültségtől. A gyönyörű, kínzó telítettségtől, amit csak ő tud kiváltani belőlem. Az ujjaim az ülés szélébe kapaszkodnak, a körmeim belefúródnak a kárpitba, miközben ő hevesen elkezd döngetni engem. Mindegyik lökés egyre mélyebbre taszít a kéj sűrűjébe.

– Alfréd… – lehelem a nevét, rekedten, elcsukló hangon. De nem tudok többet mondani. A nyelvem száraz, a tüdőm zihál, mintha futottam volna, de mégis... mégis akarom. Jobban, mint valaha.

A puncim megfeszül körülötte, mintha vissza akarnám tartani, mégis még mélyebbre hívom magamba. A testem önálló életre kel, és minden idegszálam csak őt érzi.

– Imádom, mikor így összeszorulsz körülöttem… – morogja a fülembe, ahogy fölém hajol. A hangja rekedtté vált, telt vággyal és ördögi élvezettel. – Mintha azt akarnád, hogy ne engedjelek el soha.

– Nem is akarom, hogy elengedj… – válaszolom zihálva. – Soha.

A csípőjét gyorsabban mozgatja, már nincs benne fékezés. Már nem óvatos. Már nem visszafogott. És én sem vagyok az. A melleim minden mozdulatára megremegnek, a testem hozzásimul, a puncimból áradó nedvesség szinte már csillapíthatatlan.

A testem felett elvesztem az uralmat. Egyre csak közeledem a széléhez… ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút.

Ő pedig pontosan tudja.

– Nézz rám – kéri halkan. 

Ahogy ránézek abban a pillanatban végigsöpör rajtam a forróság, és egyre jobban lüktet a puncim a farka körül.

– Alfréd… én… – már nem tudom kimondani. Csak remegni és elveszni tudok. 

A testem ívbe feszül, ahogy elélvezek. Hangosan, kontrollálatlanul, görcsösen. Minden egyes izom megrándul, a testem mintha elolvadna körülötte. Ő még mozdul párat, aztán mélyre hatolva belém, hangosan felmordul.

– A francba… – nyög fel, ahogy eléri ő is a csúcsot.

Percekig nem szólunk, csak pihegve nézzük egymást. A testem még mindig zsibong az előző percek gyönyörétől, miközben a szívem lassan megnyugszik. Alfréd fölém hajol, csókkal leheli a homlokomra a gyengédséget, amit annyiszor rejteget, és rekedten súgja:

– Egyszer még meg fogsz ölni ezzel a menettel.

Felpillantok rá, félig lehunyt szemmel, és egy pimasz vigyor kúszik az arcomra.

– Mondod te... – felelem lihegve, majd amikor feláll rólam, lustán megpaskolom a fenekét, mire felmordul, de inkább úgy, mint aki jól szórakozik.

Közben rutinos mozdulattal lehúzza magáról az óvszert, és gondosan elcsomagolja egy apró nejlonba, amit előzőleg a kesztyűtartóból húzott elő. Nem siet. Nála még a „tisztogatás” is méltóságteljes.

– Komolyan – mondja, ahogy visszahúzza a farmerját, és odapillant rám –, olyan vagy, mint egy kéjes kis vadmacska. 

Mindig kifacsarsz, aztán még te vigyorogsz rám, mintha semmi sem történt volna.

– Csak egy kis kardió volt – kacsintok rá, miközben megigazítom a blúzomat, és próbálom rendbe szedni a hajamat. Nem túl sikeresen. – Az iskola is azt mondja, hogy mozogjunk többet, nem?

– Aha. Na, majd én beírom a naplódba, hogy „intenzív mozgásóra Alfréddal, gyakorlati jegy: ötös” – feleli, és most már kajánul vigyorog.

A hangulatom máris könnyebb, mintha a vágy nemcsak a testem, hanem a fejem sötét gondolatait is kiégette volna. Blake már csak egy fakuló árnyék valahol a háttérben. Alfréd viszont nagyon is valós. Alfréd felöltözik, majd egy gyors csókkal megpecsételi a gyors menetet, és kiszáll a hátsó ülésről.

Előre ül, és máris beindítja a kocsit.

– Nos, mi a délutáni program, hercegnő?

– Még nincs sok leckém – válaszolom ártatlan képpel, majd ráharapok az ajkamra. – Így ráérek… tőled tanulni.

A kormányon dobolni kezd az ujjaival, és hallom, ahogy visszatartja a nevetést.

– Komolyan, te egyszer még elvonsz engem valami mocskos fantáziafilmedbe, és ott fogok tanítani neked... csak nem matekot.

– Az lenne a legunalmasabb óra – dünnyögöm, és a kezem óvatosan a dekoltázsomra csúszik. – Inkább taníts meg... kitartásra.

– Hát abban jó vagy – dörmögi. – Bár ahogy te mozdulsz, néha inkább önuralomra kéne tanítani téged.

– Figyelj csak... – szólalok meg hirtelen, az ablak felé fordulva.– Mi lenne, ha most nem vinnél haza? Elmehetnénk valahova máshova. Bárhová.

– Aha, mondjuk egy könyvtárba, hogy tanuljunk. – Rám villantja azt a szemtelen tekintetet a visszapillantó tükörből. – Vagy egy motelbe, hogy gyakoroljunk.

– Meglep, hogy nem hoztál még javaslatot egy hátsó üléses előadásra – szólok vissza, és játékosan kinyújtom rá a nyelvem.

– Az a második óra anyaga, hercegnő. Az extra kredit.

Alfréd most meglepett. Egy fényesen kivilágított, retró stílusú gyorsétterem parkolójában fékezünk le. Az épület külsején vastag neoncsövek villognak, a logó pedig dőlt betűkkel hirdeti: Smash & Bite – az új őrület a városban. Az ablakokon belátni: a pultnál sor kígyózik, odabent hangos zene szól, valami funky-s lüktetés, ami meglepően jól passzol a hangulathoz.

– Váó! – nézek fel a logóra, miközben kiszállok a limuzinból. A szél arcomba kapja a hajamat, és pár másodpercre elfelejtem a mai nap eseményeit.– Ezzel már jó ideje szemezek.

Alfréd a másik oldalon kerül meg, és odalép hozzám. Szó nélkül megfogja a kezem, majd játékosan a szájához emeli, és egy csókot nyom a kézfejemre. 

– Gyere. Én már nagyon éhes vagyok! – kacsint rám, és ezzel a kis pimasz félmosollyal már megint levett a lábamról.

Belépünk.

Az ajtó fölött csilingel a kis harang, és egy pillanatra megáll bennem a levegő. Nem számítottam ekkora tömegre. A padokon tizenévesek nevetgélnek milkshake-kel a kezükben, egy srác fél térdre ereszkedve kér valamit – talán egy burger menüt, vagy egy első randit –, és a háttérben egy gyerek sír, mert kettőt rendelt, de csak egyet kapott.

– Sokan vannak, de legalább halad a sor – jegyzi meg Alfréd, miközben a derekamra csúsztatja a kezét.

A sorban állva lassan haladunk előre. Előttünk egy pár vitatkozik azon, hogy „double cheese vagy triple cheese”, mögöttünk egy kisiskolásokból álló társaság gyakorolja a TikTok táncot. Én csak felnevetek.

– Mi lenne, ha táncra perdülnél velem? – kérdezem halkan, és oldalra billentem a fejem.

– Itt? – Alfréd elhúzza a szemöldökét, majd az ajkait beharapva végignéz rajtam. – Csak ha utána te viszed a burgert, és én harapok beléd.

Nevetek, és oldalba bököm.

– Te tényleg nem tudsz kibújni a bőrödből, mi?

– Én csak... őszinte vagyok – feleli vigyorogva. – Az étvágyam ma is jó. Több szempontból.

Mire a pulthoz érünk, már kiválasztottam: baconös smashburger, extra sajttal. Alfréd pedig kér két menüt, és közli a pultossal, hogy a shake „eper legyen, de tejszínhab nélkül, mert a hercegnőm úgy szereti”.

Ő már túl jó ismer engem.

Leülünk az egyik bőrrel bevont boxba az ablak mellett. Minden ragad egy picit, de nem érdekel. A lábamat az övéhez érintem, a tálcát az asztalra teszi, és egy szalvétát gyengéden az ölembe terít.

– Tálalva, hercegnő – mondja halkan, és a szemeiben megint ott bujkál valami több. Valami... gondoskodás.

– Mi lesz, ha elhízik a hercegnő a sok sajt meg bacon miatt? – kérdezem csábosan, miközben beleharapok a burgerbe.

– Akkor majd naponta kétszer lefogyasztom az ágyban – feleli olyan higgadtsággal, mintha egy teljesen átlagos edzésprogramról lenne szó.

Majd összenézünk, és egyszerre nevetünk fel.

Ez más volt most. Nem a szenvedélyről szólt, nem a kémiai robbanásról. Hanem valami hétköznapi intimitásról. Egy szelet gyorséttermi életből, ahol a szerelem nem a falhoz csapódik, hanem két szalvéta közé szorul. És mégis... pont így tökéletes.

Az utolsó falatot is lenyelem. A papírpohár már üresen hever előttem, az asztal lapján a szalvéta egy szív alakban gyűrődött össze – véletlenül vagy tudat alatt, nem tudom. Az emberek már szállingóznak kifelé, lassan leszáll az este. A neon fények finoman pislákolnak a kanál körül.

Alfréd szemben ül velem, egyik kezével a poharát forgatja, a másikkal a mobilját babrálja, de nem néz bele. Csak néha felpillant, rám. Én meg… csak bámulom a kezét, majd a tekintetem felsiklik az alkarjára: egy régi sebhely. A gyűrűsujján is van egy vékony, alig látszó kis vágás. Minden apró részletét ismerem. És mégis... egy részét mindig távol tartotta tőlem.

Sóhajtok.

– Alfréd? – szólalok meg halkan.

– Hmm? – felnéz, azonnal elteszi a telefont. Csak rám figyel.

– Szeretném, ha tudnád… én nem vagyok tökéletes. Sőt. Néha... néha még azt sem tudom, mit akarok igazán.

A szavaim levegőbe hullanak, de súlyuk van. Nem szoktam ilyet mondani. Ő közelebb hajol. A box ülőfelületén féloldalasan rám fordul, a könyökét a háttámlára támasztja.

– Maddie… – mondja a nevemet úgy, mint aki ízlelgeti.

– Blake... Blake miatt... – nyelek egyet. – Néha még most is megkérdezem magamtól, hogy... vajon miért bukkant fel újra. Hogy tényleg véletlen volt-e. Vagy direkt. Hogy valamiért még mindig hatással van rám, és... ettől undorodom magamtól.

Alfréd nem válaszol azonnal. Nem szól közbe, csak figyel.

– Néha úgy érzem, mintha a múltban ragadtam volna.– suttogom. – Abban a pillanatban, amikor megbántott. Amikor azt hittem, szeret. És most... most itt vagy te, és... túl jó vagy hozzám.

Könnyek gyűlnek a szemembe. Nem sírok. Csak... egyensúlyozok a határon.

– És még nem is tudod... – kezdek bele, a hangom kicsit halkabb a szokásosnál. – De... jártam egy lánnyal is.

Alfréd szeme felcsillan. Szinte szó szerint. Mintha épp egy meglepetés születésnapi ajándékot bontana ki, és nem az én gyomorgörcsös vallomásomat hallaná.

– Váó! – mondja őszinte kíváncsisággal. – Milyen volt?

– Öhm... – meglepődöm. Nem erre a reakcióra számítottam. Legalábbis nem ilyen felvillanyozottra. – Szerinted ez jó dolog?

Alfréd hátradől, a karját a box háttámlájára veti, és oldalra fordítja a fejét, hogy jobban lásson. A szája sarka felkunkorodik.

– Két csaj egy ágyban... – mondja álmodozva, és máris tudom, hogy mi jár a fejében. – Na de szeretted? – kérdezi most már komolyabban. Nem ítélkezve, csak... érdeklődve.

Sóhajtok. Ezt a részt mindig nehéz megmagyarázni azoknak, akik rögtön fantáziálni kezdenek.

– Nem... – rázom meg a fejem finoman. – Inkább csak... kísérletező jelleggel voltunk együtt. Tudni akartam, milyen. Milyen, amikor egy nő ér hozzám, másképp, gyengédebben... vagy talán érzelmesebben. De nem... nem voltam szerelmes.

Alfréd bólint, mintha egy komoly beismerést hallott volna, nem pedig egy múltbéli kalandot.

– Azta... – mondja, és most már megint a kaján vigyor. – Nagyon vagány.

– Vagány? – vonom fel a szemöldököm. – Ez azt jelenti, hogy most máshogy nézel rám?

– Aha – feleli huncutul, és a keze lassan az asztal alatt az enyémre siklik. – Most már hivatalosan is te vagy a legizgalmasabb nő, akit valaha megismertem.

– Ja, mert a múltam pikáns, vagy mert bevallom az ilyesmit? – csipkelődöm, de nem húzom el a kezem.

– Mindkettő. De főleg mert őszinte vagy. És ez nálam... – kis szünetet tart, aztán közelebb hajol – ...baromira szexi.

– És ha azt mondanám, hogy volt csók is, meg minden? – kérdezem, félig provokatívan, félig csak a reakcióját lesve.

– Akkor azt mondanám... – közelebb hajol, egészen közel, a szája már majdnem az enyémet súrolja – hogy mesélj még. 

Elnevetem magam, de érzem, ahogy a bőröm alatt valami lassan felizzik újra. Nem a múlt miatt. Hanem mert végre kimondhattam, és ő nem hátrált meg. Nem nézett rám máshogy. Sőt. Bejött neki ez az egész.

– Egyszer, ha kedved van, elmesélem... – suttogom, miközben a tenyerét megszorítom az asztal alatt. – De nem egy gyorsétteremben.

– Elmondhatod itt is... – hajol közelebb Alfréd, az ajkai alig egy arasznyira az enyémtől. A hangja lágy, mégis vibrál benne valami kíváncsiság, valami férfias éhség. – Na, de mi volt?

A hangjában nem vád van. Nem féltékenység. Csak nyers érdeklődés. Egyre izgatottabb, és pontosan tudja, hogy én is érzem. 

Elmosolyodom.

A tálcára pillantok, majd vissza rá, és megemelem a szemöldököm.

– Tényleg itt akarod hallani? A Smashburger mellett? – incselkedem. – Nem túl... romantikus helyszín egy ilyen sztorihoz.

– Romantika ide vagy oda – feleli, és a hangja mélyebb lesz, rekedtebb – ez most nagyon is érdekel. És különben is... – közelebb hajol, szinte már a fülemhez, és érezni a leheletét – nem az étel az, amit most meg akarok ízlelni.

A puncim hirtelen összerándul a szavaitól. A gyomromban valami lassú, kígyózó forróság indul el.

De nem adom meg neki olyan könnyen.

– Rendben – mondom, és a hangom most már halkabb. – Csak ne nevess. És ne kezdj azonnal fantáziálni, oké?

– Már késő – válaszolja. – A fantáziám rég önálló életet él.

– Tipikus –felnevetek.– Szóval...  nem olyan rég történt a nyáron. Pont a táborban voltam. A lányt Jenna-nak hívták. Először csak barátnők voltunk. De volt köztünk valami fura feszültség. Tudod, olyan típusú, amitől nem tudod levenni a szemed a másikról, még akkor sem, ha nem érted, miért.

Alfréd csak bólint. A szeme figyel. Kicsit tágabb a pupillája, de nem pislog.

– Egy este... Magam alatt voltam, és bebújtam mellé az ágyban. Aztán elkezdtünk csókolózni. Én pedig kíváncsi voltam, és hagytam…

– És aztán? – kérdezi rekedten, a szeme a számat figyeli.

– Aztán... folytattuk. – vállat vonok. – Illetve szeretkeztünk egyet…

Alfréd halkan felmordul. Nem szavakkal. Egy halk, férfias, fékezhetetlen morgással, ami belőlem is kiszakít egy zihálást.

– Te szent szar… – súgja. – Maddie… te mindig meglepsz.

– Szóval nem zavar? – kérdezem halkan, játékosan, de a hangom mögött ott bujkál az igazi kérdés is: el tudod ezt fogadni? Velem együtt?

Alfréd hosszan néz rám, a tekintetében most valami megváltozik. Már nem csak vágy van benne. Valami mélyebb. Valami érettebb.

A keze az enyémre simul.

– Zavar? Maddie... – elmosolyodik, de most másképp. Nem kajánul, hanem szelíden. – Ez is te vagy. És én nem csak a testedbe vagyok szerelmes. A történeteidbe is. A hibáidba. A múltadba. Mindenedbe.

A mellkasom összeszorul. De nem a félelemtől. Hanem attól a gyönyörű bizonyosságtól, hogy ő tényleg elfogad olyannak, amilyen vagyok.

– És ha újra látnám? – kérdezem halkan. Csak hogy lássam, megremeg-e benne valami.

– A lányt? – bólint. – Akkor... először nekem mesélnél róla. Aztán... – közelebb hajol, az ajkát az enyémhez érinti – talán azt is megbeszélnénk, hogyan legyen a folytatás..

– Csak viccelsz. – nevetek fel, halkan, kicsit bizonytalanul, mintha ezzel oldani tudnám a hirtelen támadt feszültséget. A hangom könnyed, de belül már mocorog bennem valami. Valami, amit eddig nem ismertem.

De amikor Alfrédra nézek, a mosoly lehervad az arcomról. Tényleg nem viccel. A tekintete egyenes, nyugodt. Nem gúnyolódik rajtam.

– Nem. – feleli csendesen. – Ha hiányzik… csak hívd át. Ennyi.

A hangja nem rideg, de olyan higgadt, hogy szinte megijeszt. Aztán… elengedi a kezem. Én pedig alig fogom fel, amiket mondott. Blake többször szóvá tette, hogy fáj neki, amit csinálok. Erre Alfréd szabadon enged. 

– Szóval nem zavarna? – kérdezem halkan. – Ha… hozzá is vonzódnék?

– Miért zavarna? – vonja meg a vállát, és most már újra a szemembe néz. – Nem azért vagyunk együtt, mert nem nézel másra. Hanem mert visszanézel rám. Mindig.

– De akkor mi van azzal, hogy Blake? – kérdezem bizonytalanul.

Alfréd tenyere az asztalra csapódik, az üres pohár megremeg, a villa leesik a tányérról. A testem összerezzen, és a levegő bennem reked.

– Róla szó sem lehet. – vágja oda, olyan indulattal, amit még sosem láttam tőle.

A hangja nem kiabálás. Inkább… vészjósló csenddé formált düh. A szeme nem kifejezéstelen, de valami elsötétült benne. Mintha hirtelen egy másik ember nézne rám. Egy árnyék.

Lassú, ösztönös mozdulattal húzom el a kezem. Épp csak pár centire. Úgy érzem nem vagyok biztonságban. A szívem hangosan dobog, a kezem remegni kezd.

– Tudod mit? – folytatja, az állkapcsa megfeszül, a hangja pengeéles, és mégis halk. – Tegyél úgy, mintha nem beszéltünk erről.

Lassan feláll. A széke csikorog, a padló alatta megnyikordul.

– Most pedig induljunk.

Abban a pillanatban megváltozik a légkör. A meleg, érzéki játék, a kacér szabadság – eltűnt.  Helyette valami hideg maradt. Valami, amit még nem ismerek tőle. De Blake… valamit megmozdított benne. Valami régit. Valami veszélyeset. Én pedig… aligha ismerek rá.

A gyomrom összeszorul. Már nem a vágy feszít. Hanem a félelem.

Felpillantok rá, és halkan kérdezem:

– Mi történt veled? Ez nem te vagy, Alfréd…

A férfi mozdul. A teste feszes, mint egy vadászó ragadozóé, de ahogy felém fordul… valami megtörik benne. Lassan, komótosan hajol az arcomhoz, és most nem düh van a szemében. Hanem kérés.

– Most pedig szépen felállsz… és velem jössz. Világos? – mondja halkan, és közben az arcomon érzem a forró, dühös leheletét.

– Kérlek… csak hallgass rám. – teszi hozzá, olyan szelíden, hogy a bőrömön végigfut a borzongás.

Lélegzetvisszafojtva nézem. Egy pillanatra megremeg bennem valami. A félelem emléke még ott vibrál a testemben, de a tekintete most… más. Ez a tekintet már nem az, amit az előbb láttam.

Bólintok. Nem mondok semmit. Csak mozdulok. Fölállok, ahogy kérte. Felém nyújtja a kezét, én pedig megfogom. Az ujjaim belesimulnak az övéibe. A tenyerem reszket. De nem a félelemtől. Hanem attól a hatalmas érzelmi áramlattól, ami most szétárad bennem. Nem tudom, hová megyünk. Nem tudom, mi következik. De megyek vele. Nem azért, mert megparancsolta. Hanem mert vágyom arra, hogy ez az erős, néha megtörő, néha zabolázhatatlan férfi most ott legyen velem.

A sötétség selyemként borul ránk, a járda üres, csak a város fényei villódznak a távolban. A limuzin ott áll, méltóságteljesen, mint egy fekete kígyó, ami már tudja, mit rejtenek az éjszakai utak. Alfréd megáll mellettem, és mielőtt kinyitná az ajtót ilyet szól:

– Csak utánad... – szólal meg, a hangja sokkal érzékibb, és sötétebb.– Van veled egy kis elintéznivalóm…

A gerincem mentén végigfut a vágy. Az a hang… az a hang, amit akkor használ, amikor kettesben vagyunk. 

– Csak nyugodtan, bébi... – pihegem, és a szívem hevesen dobol. A combjaim között már lüktet minden, amit elfojtottam az elmúlt percekben.

Beugrom a hátsó ülésre. A bőr hideg a combom alatt, de a testem perzsel. Alfréd beszáll utánam. A tekintete felfal, ahogy rám néz. A limuzin ablakai sötétek, ő pedig benyomja a gombokat távvezérléssel: többé már nincs menekülés.

– Tudod, mit gyűlölök a legjobban, Maddie? – kérdezi, miközben térdre ereszkedik az ülés előttem lévő részén.

– Mit? – kérdezem rekedten, miközben az ujjai végigsiklanak a térdemen.

– Amikor valaki azt hiszi elvehet tőlem. Főleg egy férfi…

A hangja már nem suttogás, hanem hatalom. A keze becsúszik a szoknyám alá. Az ujjaival végigsimít a combom belső felén, és én automatikusan széjjelebb húzom a lábaimat.

– És most... visszaveszem, ami az enyém – morogja.

A testem remeg, mikor végre megérint. Először csak az ujjai, aztán a szája is. A nyelve forrón csúszik végig a combom ívén, egészen a csipkés fehérneműm széléig. Aztán elhúzza az anyagot, és bele nyal a puncimba. Én pedig megfeszülök.

– Még mindig lucskos vagy... – súgja a börömbe.– Már akkor nedves voltál, amikor a sztoridat mesélted… Vagy attól, hogy kiborultam…

– És most még inkább... – zihálom, és a fejem hátrabillen.

Ő felmordul, és a nyelvével feltérképezi a lüktető nőiességemet. A nyögésem betölti a kocsi belsejét, ujjaim beletúrnak a hajába, és szinte vezetem őt. A nyelve úgy mozog, mintha pontosan ismerné minden idegszálamat. És valóban… ismeri. Tudja, hol érintsen, mikor álljon meg, mikor fokozza. Már nem gondolkodom. Csak hagyom. A testem már az első hullámnál megfeszül. A gerincem ívbe görbül, és hangosan, zihálva élvezek el. De ő nem áll meg. 

Alfréd mindig tudja, mikor mennyi az elég, és mikor nem.

Felnéz rám, mikor végre fölém tornyosul. Az arcán önelégült félmosoly. A szeme csillog. De már nyúl is a nadrágja övéhez.

– Most én jövök, hercegnő. Térdelj.

Én pedig engedelmeskedem. A csat egy halk csilingeléssel oldódik ki, aztán a cipzár lassan lecsúszik – és a feszes, hatalmas farka már szinte kicsattan belőle. A két combomra helyezem a kezem, és összefut a nyál a számban. Először a nyelvemmel ingerlem őt, még nem veszem be. Fokozatosan az őrületbe akarom kergetni.

– Ó, bébi… – mordul halkan, már csak a hangjától lüktetni kezd bennem újra a vágy.

Aztán a számba veszem őt, majd lassan elkezdem őt szopni. A nyelvem körbefonja, a torkom egyre mélyebbre engedi. A kezem még simogatja, a másikkal megtámasztom magam, és ritmusba kezdek. Olyanba, amiről tudom, hogy megőrjíti. Mert ismerem. Tudom, mikor kell szívnom. Mikor kell csak épp a hegyét kényeztetni.

– Basszus... – szakad ki belőle egy mély, torokból jövő morgás. Az ujjai a hajamba markolnak.

A könnyem kicsordul, de nem bánom. A vágyam nő minden remegésétől, minden feszülésétől. Már hallom a zihálását. A csípője mozdul, én ráhangolódom. A tempó gyorsul. A nyelvem ritmusosan mozdul. Az ajkaim cuppannak körülötte. A torkomban érzem az utolsó rezdülést. Az utolsó feszülést. És amikor elélvez, még erősebben nyomja a fejemet az ágyékára. A keze még mindig a hajamban, a teste rándul, én pedig mohón nyelek, mert ez a dolgom. A nyelvem még játszik rajta egy picit, csak hogy nyújtsam az utolsó pillanatot.

Ő elém hajol. Megfogja az arcom. És egy gyengéd, hosszú csókot ad a homlokomra.

–Ezt csak nekem csinálhatod. Világos?

Ezt a kérdést már Blake is feltette, még a táborban. Most pedig egy másik férfi mondja ugyanezeket a szavakat. A keze még az arcomon, a szám még lüktet, az íze még a nyelvemen. A teste kemény. A szándékai még keményebbek.

Bennem újra megszólal az a kérdés. De most nem ő kérdezi. Én kérdezem magamtól:

„Tényleg vele kéne csinálnom?”

A válasz lassan kúszik fel a bőröm alól. A combom remegéséből. A torkomban maradt nyögésekből. Aztán szétárad. Nem kéne, de akarom. Blake most nincs velem. Blake csak egy múlt, amit sosem tudtam teljesen letenni. Egy kísértés, ami nem érint. Csak súg valamit a fülbe – de nem nyúl hozzám. Már nem. Most már Alfréd van, és az ő mocskos, szentségtelen, gyönyörű vágyai.

A keze a nyakamra simul, és épp csak annyira szorít, hogy tudjam: most ő az, aki ural. A tekintete kemény, de ott van benne az a fájó gyengédség, amit csak én látok.

– Ne hasonlíts hozzá. – mondja halkan, miközben közelebb hajol. A száját a fülemhez érinti. – Ő el akart venni. Én csak élvezni akarlak. És elég, ha te is akarod.

Bólintok. Már nem szavakkal beszélek. Csak azzal, ahogy újra széttárom a lábaimat. Ahogy az ölébe mászok. A mozdulataim lassúak, ringatóak, mégis céltudatosak. Úgy csúszok rá, mint aki pontosan tudja, mit akar: minden egyes millimétert érezni belőle. A farkát magamba vezetem, majd óvatosan rácsúszom, és lassan elkezdek mozogni rajta. 

Alfréd szorosan markolja a derekamat. Az ujjai mélyen belevésődnek a bőrömbe, mintha ezzel akarná azt mondani: „te az enyém vagy.” A fejem hátrabillen, a hajam a hátamra tapad, az ajkaimon halk nyögések törnek fel, és amikor gyorsítok, ő is felmordul.

– Istenem, Maddie… – zihálja, de nem hagyja abba a mozdulatot. Egyik keze már a mellemet markolja, a másik tart, vezet, irányít. Én meg pattogni kezdek.

A mozgásom gyorsul. A csípőm előre-hátra, le-föl, egyre vadabbul, egyre merészebben. A combjaim cuppannak a bőréhez, a kocsi belsejét már betölti a testünk csattanása. A kéj lassan kúszik fel bennem, aztán hirtelen eláraszt. Már nem tudom visszatartani. Már nem akarom. A testem remegni kezd, a nyögésem sikollyá válik. A csípőm még egyszer, még kétszer meglódul, majd... felrobbanok. Alfréd ekkor mélyre nyom, szorosan tart, és velem együtt ő is elélvez. Egy halk, rekedt káromkodással, aminek a végén a nevemet leheli.

A testem az övére zuhan, a mellkasom a vállára simul, a szívünk egymást kergeti, míg lassan csillapodik minden. A levegő sűrű. Az ujjaim a tarkójába kapaszkodnak. Az arcom az arcához simul. A testem lassan lecsillapodik. A szívem még dobol, de már nem a kéjtől – hanem a beteljesülés utáni csendes megnyugvástól. A fejemet a mellkasára hajtom, hallgatom a légzését, ami fokozatosan kiegyenlítődik. A sötét limuzinban csak a légkondi zümmög halkan. 

Felnézek rá, a hajam a szemembe hullik, de nem törődöm vele. A tekintetem a szemébe kapaszkodik, és csak ennyit mondok, alig hallhatóan, mégis meggyőzően:

– Tudod… ezt soha nem fogom megunni.

Ő bólint. A tekintete most nem perzsel, hanem ringat.

– Nem is fogjuk… – válaszolja halkan, aztán megemeli a kezét, és két ujja közé fogja az államat. Majd megcsókol. 

A kezem a mellkasára simul, a szívverése már ritmikus. De a csókja… az időn kívül van. És én akkor, abban a csókban, tudom, hogy nem Blake volt a végzetem.  Hanem ő.