39. A gólyabál

Blake

A folyosó csendes. A neonsárga fényszűrő vibrál a plafonon, és a cipőm sarka halkan koppan a linóleumon. Nem akartam idejönni. Nem akartam látni őt. De valami mindig visszaránt. Persze, hogy belé botlok…

Maddie haja most fel van tűzve, és oldalra billenti a fejét. Majd közelebb lép a faliújsághoz. Én pedig gyorsan a fal mögé húzódom. Úgy érzem magam, mint egy iskolás, aki lebukni készül. De nem mozdulok. Csak nézem. Őt. A fejét oldalra dönti, mintha épp fontolgatna valamit. Aztán kinyújtja a kezét, és letép egy papírt.

Elmosolyodik, és… a kezébe gyűri.

A mosolya nem nekem szól. Nem is tudja, hogy itt vagyok. De valami mégis megfeszül bennem. A gólyabál. Persze. Biztos meglátta a hirdetést. Csak most tudatosul bennem, milyen hamar elérkezett ez az esemény. Maddie most valószínűleg pasit keres magának.

Remek.

Olyan hirtelen szorul ökölbe a kezem, hogy belesajdul a tenyerem. Nem tudom, miért reagálok így. Hiszen vége van. Már régen. Ő nem az enyém.

De mégis… valami perzsel bennem.

Valami a testemben, amit nem tudtam kiszakítani. Egy emlék. Egy hang. Egy csók. Egy éjjeli nyögés, ami még mindig visszhangzik a fejemben, ha túl sokáig vagyok egyedül. Most ő ott van. Egy papírral a kezében. Egy mosollyal az arcán. Egy másik férfival a gondolataiban.

A gyomrom összerándul, és akkor rájövök.

Még mindig akarom Őt.

Elkezdem követni Maddie-t, úgy ahogy a legelején. Mint egy árnyék, mint egy megszállott gondolat, ami nem hagy békén. Tudom, hogy beteges. Tudom, hogy már régen vége kellett volna legyen. De egyszerűen nem tudok… nem akarok lemondani róla. Maddie könnyed léptekkel halad a folyosón. A haja most hullámosra van szárítva, a farmere magas derekú, és úgy simul a csípőjére, hogy akaratlanul is megnyalom a számat.  Olyan természetes mozdulatai vannak, mintha nem is tudná, milyen hatással van a férfiakra. Vagy talán pontosan tudja. 

Elbújok egy oszlop mögé, és onnan figyelem. Ismerem ezt a tempót. Ezt a testtartást. Tudom, mikor fog megállni. Tudom, mikor fog hátrafordulni. És mégis... mindig meglep. Mert valahogy mindig akkor fordul hátra, amikor én elbújok. Mintha érezné a jelenlétem, de nem lenne biztos benne. Mintha a szívem dobbanása még mindig összhangban lenne az övével, csak most már halkabban, háttérbe szorulva.

Mennyire nevetségesen idióta voltam. Hogy elengedtem. Hogy azt hittem, így lesz jobb. Azt hittem, ha elengedem, majd valami könnyebb jön. Hogy így majd kevésbé fog fájni. De nem. Minden sokkal nehezebb lett nélküle. Minden reggel, minden éjjel, minden rohadt pillanat, amikor nem hallom a hangját. Nem érzem a bőrét. Nem látom a tekintetét, ami akkor is látott bennem valamit, amikor én már rég elveszítettem magam.

Néha még most is beüt a kép. Ahogy az ölembe ül, ahogy rám hajol, és boldogan csókolgatja a nyakam. Vagy amikor azt mondta, hogy szeret, és soha nem akar elengedni.

És most csak távolról figyelem. Megint. Látom, ahogy beszél valakivel. Nevet. A mosolya már másnak szól és nem nekem. És mégis… ott vagyok. Minden rohadt helyen, ahol ő. Mert nem bírom máshogy. Mert hátha egy pillanatra rám néz. Hátha meglát. Hátha felismeri a tekintetemben azt a könyörgést, amit sosem mondtam ki. Hogy hibáztam. Hogy nem kellett volna elengednem. Hogy nélküle nem vagyok több, csak egy kísértet, aki a múltat járja, újra és újra ugyanazon a folyosón, ugyanazzal a fájdalommal.

Ő továbbment. Én meg itt maradtam. Bennragadtam abban a pillanatban, amikor még minden rendben volt. Vagy csak annak tűnt…

Az órák után a kocsiba ülök és a parkolóban várok. Néha ellenőrzöm a visszapillantót, mintha bármi változna mögöttem. De semmi. Túl békés a környék.

Aztán nyílik az ajtó.

Maddie nevetve lép ki rajta, és leszalad a lépcsőn. A limuzin ott áll nem messze tőle. Az a sötét, hosszúkás autó, amit az ember ritkán lát ilyen helyeken. A hátsó ajtaja kinyílik, és ő kilép. Egy fickó, akit már a múltkor is megutáltam. Most nem öltönyben van, hanem hétköznapi ruhában. Olyan természetességgel nyúl Maddie keze után, mintha mindig is az övé lett volna. Megfogja a kezét. A lány nem tétovázik, nem néz körbe. Csak nevet, mond valamit, majd együtt elindulnak a limuzin felé. A férfi még gyorsan körbenéz – valószínűleg azt figyeli, látja-e őket valaki.

Hát ja, mint én… Csak ő nem tudja.

Beülnek. Az ajtó becsukódik. A fekete szörnyeteg elnyeli őket. És én... megmarkolom a kormányt. A kezem ökölbe szorul rajta, az ízületeim megfeszülnek. A bőröm alatt lüktet az a bizonyos érzés – az, amit az ember akkor érez, amikor túl jól tudja, mi történik. Szinte idáig hallom persze gondolatban Maddie kéjes nyögéseit. Most annak a férfinak adja oda magát, akit most utálok. A mellkasom összeszorul a fájdalomtól, és azt kívánom bárcsak ne láttam volna. 

Egyszerűen nem bírok magammal.

Előbb cselekszem, mint gondolkozom. Kinyitom az ajtót, kiszállok, becsukom magam mögött. A motor járva marad. A zene halkan szól. Nem törődöm vele. Nekem most fontosabb dolgom van. Laza léptekkel indulok el a limuzin felé, közben ezerrel zakatol a szívem. Megállok a limuzin mellett, és bekopogtatok az ablakon.

Egy pillanatig semmi. Aztán lehúzódik az üveg. Egy kócos hajú férfi hajol ki, velem egyidős lehet, talán egy-két évvel idősebb. A szája sarka nyálas, a nyakán vörös foltok, a szeme olyan, mint egy felhevült bikáé. Tudom, hogy Maddie váltotta ki belőle, ahogy belőlem is anno..

– Helló. – szólal meg pihegve. A hangjában nincs bűntudat. Csak… pimasz kíváncsiság.

Én pedig keresem Maddie pillantását, majd egymásra nézünk. A tekintete először lefagy. Aztán hirtelen kapkodni kezd. A ruháját próbálja összehúzni magán, mintha az már bármit számítana. Mintha nem láttam volna őt így már százszor. Főleg a táborban.

– Blake? – leheli. A hangja remeg.

Mintha… bűntudata lenne. Mintha hirtelen minden kicsúszna a kezei közül. De én nem hagyok időt a bűntudatnak. Elmosolyodom. Gúnyosan. Pont annyira, amennyire kell.

– Helló. –köszönök vissza nyugodtan, mint egy tanár, aki rajtakapta a diákjait egy szabályszegésen.

– Csak szólni akartam, – folytatom, miközben a tekintetem Alfrédre siklik. – hogy ez itt egy nyilvános egyetemi parkoló.

Kicsit elhúzom a számat. – Nem a legdiszkrétebb hely egy… légyotthoz.

Alfréd csak mosolyog. Úgy, mint aki semmit sem szégyell. Mint akinek semmi veszítenivalója nincs, és ettől még jobban felmegy bennem a pumpa. Maddie viszont... nem szól. Csak néz rám. A tekintete zavaros. Ott van benne a döbbenet, a szégyen, az összezavarodott vágy, és valami, amit nagyon is jól ismerek: a múlt.

A kettőnk közös múltja.

Én még mindig őt nézem, és amikor újra megszólalok, a hangom már halkabb.

– Régen ezt a mosolyt nekem adtad. Most meg… neki.

Maddie szóra nyitja a száját. A tekintete bizonytalan, a pupillái kitágulva. Talán valami magyarázatot akar adni. Talán bocsánatot kérne. Vagy... talán ő sem tudja, mit mondjon. A pillanatban ott remeg valami kimondatlan. Egy kapu, ami még nyitva van kettőnk között.

De jut el odáig, mert a pasija közbeszól.

– Mégis mit képzelsz magadról? – mordul rám. A hangja nyers, gúnyos, és annyira szánalmasan önelégült, hogy azonnal ökölbe szorul a kezem.

– Ki vagy te? Az igazgató?

A tekintetünk összekapcsolódik. Én pedig… majdnem elveszítem a fejem. Egyetlen mozdulat, és orrba vághatnám. Esküszöm még el is képzelem azt a pillanatot. Szinte hallom, ahogy az orra reccsen egyet, ő pedig felordít a fájdalomtól. Látom, ahogy az a flegma mosoly eltűnik az arcáról. De nem mozdulok.

Mert nem vagyok erőszakos, és főleg nem az egyetem területén.

Lassan kifújom a levegőt, és halkan, kimért hangon válaszolok:

– Egy tanár vagyok. – A hangom nyugodt, de érezni benne a szigort. – Aki adott esetben feljelentheti a parkolóban szexelő párokat. Főleg az egyetem területén, mint már mondtam.

Az utolsó mondatnál Maddie arcán valami megmozdul. Egy régi reflex. Valami felismerés, ami talán azt súgja neki, hogy túl messzire mentek. De a fickó? Ő csak röhög, mintha valami viccet hallott volna.

– Tényleg ennyire gyökér vagy? – veti oda, mintha ő lenne itt a sértett fél.

– Még mindig nem tudsz továbblépni? Sajnálatos. De mi szórakozunk, jó? Fogd fel végre. – Azzal Maddie combjára csúsztatja a kezét, majd feljebb csúsztatja. 

– Azonnal vedd le a kezed róla... – sziszegem. A hangom halk, de olyan mélyről jön, hogy még én is megijedek tőle. A vérem forr, az arcom ég, és nem bírom nézni, ahogy simogatja az exemet.

De a férfi nem mozdul. Továbbra is ott tartja a kezét Maddie combján, szinte látom magam előtt, hogy bekúszik a bugyija alá… Alattomos kígyó… Maddie viszont nem szól rá, nem rántja el a lábát. Csak ül, és elkezd pihegni, én pedig meghasadok.

– Ő már az enyém. – szólal meg Alfréd, és a hangja olajos, arrogáns, undorítóan magabiztos. – Te vesztetted el... Ha időben cselekedtél volna... – A szavai lassan marnak. Kegyetlenül céloz. Pontosan tudja, hová üssön.

Majd megnyom egy gombot. Az ablak emelkedni kezd.

– Ne merészeld! Hallod?! Azonnal gyere vissza! – kiabálom, ahogy rávetem magam az üvegre, de az már szinte teljesen felhúzódott. Már csak Maddie szeme látszik. Egyetlen pillanatra.

Aztán az is eltűnik, majd a motor felmorajlik. Az a köcsög előremászott, és beült a sofőrülésbe. A fényszórók kigyúlnak. A kocsi morogva indul el.

– Maddie! – csapkodom a hátsó ablakot. – Kérlek… térj észhez!

Olyan gyorsan kisiklottak a parkolóból, mintha sosem lettek volna itt. Mintha mindaz, ami az imént történt, csak a képzeletem műve lett volna. Egy mocskos álom, amit az ember magára ránt egy sötét éjszakán, hogy aztán verejtékben ússzon fel belőle.

A talpam alatt ropogott a kavics. A világ hirtelen túl éles lett, túl zajos, túl kegyetlen. Az ujjaim ökölbe szorultak, aztán újra szétnyíltak. A levegő forró volt, de a testem mégis vacogott. Ez már nem az a játék volt, amit megszoktam.

Ez háború volt. Egy nőért, aki talán már rég nem is engem akar.

Pár nap telt el az incidens óta. A folyosók csendesebbek voltak a szokásosnál, de a tanáriban mégis érezni lehetett valami vibráló izgalmat. Ma van a gólyabál. Egy szó, ami annyi mindent jelenthetett egyeseknek. Ünneplést. Ismerkedést. Egy új fejezet kezdetét.

Nekem? Egy visszatekintést arra, amit már nem birtoklok.

A tükör előtt álltam. A nyakkendő szorosan simult a nyakam köré. Mély lila volt – csak egy árnyalattal sötétebb, mint Maddie szeme. Tudom, hogy véletlen. De az agyam nem tudja nem hozzá kötni.

Mindent hozzá köt.

Fekete ing. Sötétkék nadrág. Letisztult, mégis elegáns. Az az ember akartam lenni, aki biztosnak tűnik kívülről, miközben belül valami még mindig retteg attól, hogy újra látja őt. Aztán hirtelen valaki belépett a tanáriba, hátra pillantok és meglátom Adam-et.

– Hűha! Haver, nagyon kicsípted magad! – mondta vigyorogva.

– Köszi. – Sóhaj tört elő belőlem. A hangom kissé fáradt volt, nem tudtam leplezni. Elfordultam a tükörtől, mintha már untam volna a saját arcom látványát.

– Ez az első gólyabálod tanárként? – kérdezte, barátságos, könnyed hangon.

– Jaja. – biccentettem. – Nyáron is voltak bulik a táborban, de... – Egy pillanatra elhallgattam. Az emlék beúszott, mintha sűrű ködből bukkant volna elő Maddie arca.A nevetése, a csókjai. Amikor egy fehér ruhában táncolt a tábortűz mellett. – ...de nem volt ehhez hasonló. – fejeztem be végül, kicsit halkabban.

Adam bólintott, nem kérdezett tovább. Talán érzett valamit a hangomban. Vagy csak tapintatos volt. Az órára pillantott, majd megpaskolta a vállam:

– Na, akkor mutasd meg, hogy egy tanár is tud stílusosan bulizni.

Felnevetek.

– Az attól függ, mi számít bulinak. 

Ahogy elindultunk a díszterem felé, a folyosókra már áradni kezdett a zene. Az ajtókon át kiszűrődött a nevetés, a beszélgetés zaja, és hallani lehetett, hogy nagyon jó a kedvük. Én minden lépéssel közelebb kerültem ahhoz, amit a legjobban vártam – és amitől a legjobban féltem.

– Hú, ez a puncs nagyon jó! – kiabálja túl a zenét Adam.

A színes fények cikáznak a plafonon, a diszkógömb fénypettyekkel hinti tele a padlót és az arcokat. A tömeg már táncol, és egyre többen vagyunk a teremben. Én csak bólintok, és a pohárhoz emelem a szám. Az ital édes, enyhén gyümölcsös, és kissé túl hideg. Nem vagyok biztos benne, hogy érzem az ízét. 

Negyedórája vagyunk itt.

A szemeim újra és újra végigszkennelik a termet. A táncparkett szélét, az italpultot, a ruhatárral szembeni részt, a lépcsőt… De ő még mindig nincs sehol. Mikor jön már?

– Mikor lesz a szépségkirálynő választás? – fordulok Adam felé, megemelve a hangom.

– A bál vége felé, még félóráig lehet szavazni! – kiabálja vissza, majd újra a puncsához hajol.

Bólintok. A válasz kielégítő, de valami mégis szorítja a mellkasom. Maddie mindig imádta az ilyen eseményeket. Miért késik? Vagy talán… nem is jön? Megindulok. A szavazóasztalok felé. A cipőm tompán kopog a padlón, de azt elnyeli a zene. Egy pillanatra minden lépésem a dobszólóval egyszerre lüktet. Amikor megérkezem, három egyetemista lány ül ott. Nevetnek, egymás fülébe súgnak valamit, majd amikor észrevesznek, az arcuk egyszerre derül fel.

Rám mosolyognak.

Mindenikük szép. Az a friss, fiatal szépség, amit a húsz év alattiak ösztönösen viselnek, mint egy áttetsző koronát. De egyikük sem Maddie. Az én szemeim máshoz szoktak.

– Szia! Szavazol? – kérdezi az egyikük, hosszú, vörös haját oldalra dobva.

– Igen. – felelem röviden. A hangom kicsit rekedt. Nem vagyok beszédes kedvemben.

Egyikük a kezembe nyom egy kis, fehér papírlapot és egy tollat. Az asztalon a nevek sorakoznak, mind gyöngybetűkkel. Szívecskék, kis rajzocskák. Egy-egy név mellett ott voltak a rublikák. 

– Mióta dolgozol itt? Tanár vagy? – kérdezi az egyik lány, barna haja lágyan hullik a vállára, a szemei érdeklődve tapadnak rám.

Felpillantok a papírról, egy pillanatra megáll a toll a kezemben.

– Hát... nem túl régóta. – felelem, hangomban egy leheletnyi bizonytalansággal. – Még új vagyok itt. Matekot tanítok.

A válasz automatikus. De most valamiért más. Most érzem, hogy figyelnek minden egyes szavamra. Majd újra a papírra nézek és meglátom Maddie nevét. A szívem kihagy egy ütemet, majd gondolkodás nélkül írok egy x-et a neve mellé.

– Kár, hogy elsőéveseket tanítasz... – sóhajt fel bánatosan a szőke lány, hangja túlságosan is flörtölős. Az ajkába harap, a tekintete olyan, amit már jól ismerek.

Tudom, hogy fel akarnak szedni.

– Tartok korrepetálást is. – vetem oda. Reflexből, talán túl gyorsan.

Amint kimondom, megbánom.

Basszus.

Tökéletes voltam... egészen eddig a mondatig. Tartok korrepetálást is. Ez az a mondat, amit soha nem ejtettem volna ki a számon, ha nem bűvöltek volna el ezek a lányok. A három lány szeme egyszerre csillan fel, mintha valaki egy gombot nyomott volna meg bennük. Tudom, hogy már most be fognak jelentkezni.

– Akkor majd figyelünk! – kacsint a barna, miközben visszanyomom a papírt az asztalra.

– Jó szórakozást. – felelem, és elfordulok tőlük.

A tömegbe visszasétálva érzem, hogy ég a tarkóm, mintha figyelnének. Az arcomra fagyott egy semleges félmosoly, de legbelül csak egy gondolat kering: merre bujkálsz Maddie?

Benyomulok a tömegbe, és próbálom megkeresni őt. Valaki mellettem elkiáltja magát, hogy "szelfiiiii!" – és egy villanó vaku elvakít pár másodpercre. Egy pillanatra elveszítem a látásomat, de hamar visszatér. Én csak megyek előre, áthaladok a tömegen, és nem érdekel senki, csak ő. A pultot keresem, talán csak iszom még egy puncsot, hátha elmúlik az ezernyi kis villanás a mellkasomban.

Aztán hirtelen a reflektorfény elsiklik felettem, egyenesen a bejárat felé. Maddie ebben a pillanatban lépett be. A hangosbemondó szétkürtöli, hogy Maddie is királynőjelölt. A ruha, amit visel… istenem, az a ruha. Sötétarany csillogás, mély kivágás, vékony pánt, amely alig fedi el a vállát. Az anyag hozzásimul, mintha egyenesen a testére öntötték volna.

A sminkje szolid és elegáns, a szemei csábítóak, az ajka pedig egy vörös kihívás. Pont ebben a pillanatban néz rám, nem sokáig, de az a tekintet mindent elmondott. Aztán gyorsan elfordítja a fejét, és tovább halad. A torkomban égő szó nem akar kijönni. A kezem mégis ösztönösen utat tör a tömegen keresztül. Meglököm az embereket, bocsánatkérés nélkül. Csak látni akarom még egyszer. Elé állni. Valamit mondani. Bármit. “Szeretlek” “Hiányzol” vagy “Bocsáss meg!”

De mire elérek az előtérhez, ő eltűnik a tömegben, és vele együtt megint minden kicsúszik a kezemből. Nem hagyom magam. Utána megyek, és nem érdekel a tömeg, mindenkit meglökök, aki csak az utamat állja. Maddie épp egy puncsos tál fölé hajol, vékony csuklója a merőkanál nyelén. A ruha, amit visel, veszedelmesen feszül rajta, mintha bűn lenne minden centi, amit megmutat. És most mégis az egész teremnek mutatja.

Megállok mögötte, majd elé lépek. Maddie összerezzen, a puncs majdnem kiborul a pohárból, amikor észrevesz. 

– Blake! – szól rám mérgesen, de a hangja túl gyors, túl vékony – és én már tudom, hogy ez nem harag. Ez idegesség, keverve a zavarral. Amit mindig én váltok ki belőle.

Végigmér. Ahogy én őt. Ez a pillanat lassan halad, mint egy lassított felvétel. 

– Maddie. – szólítom meg halkan, a nevét úgy ejtem ki, mint egy szerelmi vallomást.

A karomat összefonom a mellkasomon, és próbálok lazának tűnni, de belül forrongok. Egy pillanatig csak állunk egymással szemben. 

Aztán ő töri meg a csendet:

– Mit keresel itt? – kérdezi, de a hangja megremeg.

Pont annyira, amiből tudom, hogy nincs túl rajtam. Elmosolyodom. Nem arrogánsan, csak úgy… tudatosan.

– Tanár vagyok. Ha már elfelejtetted. – felelem, mélyen a szemébe nézve.

Ő még mindig állja a pillantásom, de aztán elpirul, és ettől összeszorul a szívem.

– Ja, tényleg... hogyne. – motyogja végül, lesüti a szemét. A vállai alig láthatóan megremegnek, mintha visszatartaná, amit igazán mondani akar.

Most kéne közelebb lépnem. Most kéne megérintenem. Most kéne… De ekkor mögötte megjelenik Alfréd. A kis köcsög, akit utálok.

– Maddie! Mit keresel itt? Úgy volt, hogy táncolunk!

A lány hirtelen megakad, én pedig egyenesen a pasi szemébe nézek. Úgy, ahogy csak egy olyan férfi nézhet, aki már mindent látott abból a nőből, akit a másik épp meg akar szerezni. És úgy érzem... mindjárt szétrobbanok. A kezeim ökölbe szorulnak. A gyomromban düh kavargó örvénye egyre jobban tombolni kezd. Látom, hogy Maddie zavarban van. Az ajkai szólásra nyílnak, de nem jön ki hang. Két férfi között áll – a múlt és a jelen, a biztonság és a vad tűz között.

– Azt hittem, te már tudod, hogy Maddie nem holmi játékszer, amit eldobhatsz.– szólalok meg végül, nyugodt hangon, de minden egyes szó mögött pengék csattannak.

Alfréd szeme összeszűkül. Látom, hogy feszült. Ő nem szokott hozzá, hogy valaki visszabeszél neki. Pláne nem egy tanár. Pláne nem én.

– Nem tudtam, hogy matektanárként belepofázhatsz más kapcsolatába. – mondja gúnyosan, és megérinti Maddie derekát.

Egész testemben megfeszülök. 

– Maddie nem tárgy, haver. – köpöm oda halkan. – És ha egy kicsit is figyeltél volna, tudnád, hogy amit nem birtokolhatsz szívből, azt nem birtokolhatod sehogy.

Maddie hirtelen elrántja magát. A pohár a kezében megremeg.

– Elég! – szólal meg végre. – Mindketten viselkedjetek!

Aztán rám néz.

– Most elmegyek. Egyedül. – sziszegi, és elindul a terem túlsó vége felé.

Én pedig tudom mit jelent ez..