4. A pokol jegyese (Zareth)

Itt fekszem Vivian mellett. Kimerülten szuszog, és közelebb húzódik hozzám. Meglepetten összerezzenek, majd óvatosan átkarolom. Nem tudom, ilyenkor mi számít normálisnak... Még sosem szeretkeztem emberi lénnyel. Csak démon nőim voltak eddig, de egyikük sem volt ennyire szenvedélyes és érzéki, mint ő.

Lassan indulnom kellene. Nem szabadna itt lennem. Ráadásul találkozóm van Malric-kal, úgyhogy ideje összeszednem magam. Óvatosan felkelek a kanapéról, és eloszlatom a ködöt. Ebben a pillanatban Vivian is magához tér. Ismét a női mosdóban vagyunk.

– Mi történt? – kérdezi álmos hangon.

Felkapom magamra a felsőt.

– Menned kell – közlöm vele szárazon.

Nem akarom, hogy többet kérdezzen. A lány közelebb lép.

– Mi a baj, Zareth?

Próbál megérinteni, de megragadom a csuklóját.

– Menj a dolgodra. Nekem is az van – nézek mélyen a szemébe.

Ő értetlenül mered rám. Tudom, hogy egy idióta vagyok. Fergeteges volt ez a délután. Talán túl jó is. De a valóság ennél kegyetlenebb. Főleg a Pokolban, ahol én vagyok a leendő uralkodó.

Felkapom a bőrkabátomat, és már indulok is a dolgomra.

– Hé, várj! – szól utánam Vivian.

Nem nézek hátra. Megállok, kezem a kilincsen.

– Mondd gyorsan... – sürgetem.

– Ami az előbb történt... Az a valóság volt? – kérdezi.

Egy pillanatra lefagyok. Nem tudom, mire gondol: arra, hogy elvittem egy másik helyre... vagy arra, ami köztünk történt.

– Vivian... Minden, ami történt... az álom volt – hazudom.

Azzal kilépek, és itt hagyom.

– A fenébe is, haver! – robban fel Malric, és a homlokát ráncolva járkál fel-alá. – Nekem papolsz arról, hogy a mi világunkba nem vihetünk senkit?!

A hangja éles, a tekintete elítélő. A válla remeg az idegtől, de mégsem tud igazán félelmet kelteni főleg nem nálam. Én csak csendben elszívom a maradék szivaromat.

A füst mély és keserű, pont olyan, mint az érzés, amit próbálok nem megnevezni. Vivian.

A füstöt lassan kifújom, és hagyom, hogy körbe lengjen. Közben egy másodpercig elgondolkozom, majd megszólalok.

– Egyszerűen csak… elkapott a hév – vallom be végül, alig hallható hangon, ami tőlem szokatlan. Ez az igazság. Vivian valahogy teljesen felforgatta az életemet. A szabályokat. A terveimet. A saját sötétségemet is.

– Egyébként meg... biztonságban akartam tudni őt. – teszem hozzá halkan.

Malric lelassít. A tekintete már nem csak dühös, hanem zavart. Tanakodva néz rám, majd leül velem szemben egy omladozó kőlépcsőre, mintha most próbálná összerakni, ki is vagyok valójában.

– Komolyan nem hiszem el… – morogja. – Akkor most mi lesz?

Felsóhajtok. A szivar végénél parázs izzik, ahogy elnyomom a kövön. A szememet forgatom, aztán a vállam fölött visszanézek rá.

– A pokol hercege vagyok. – mondom ki halkan, de nyomatékkal. – Tudod, hogy bármit megtehetek.

– De haver! Hát nem érted?! – robban ki Malricből, és most már nem csak dühös, hanem kétségbeesett is. – Felfeded a világunkat! Pontosan úgy viselkedsz, mint a szüleim! Lásd, mi történt velük! Te is így akarsz járni?!

A hangja visszhangzik a kőfalakról. Jogos az aggodalma. De engem már nem érdekel az észérv.

– Vivian fontos nekem. – A hangom rideg, és éles. – Te még nem voltál szerelmes, Malric. Nem tudod, milyen ez.

Felpillantok rá, és mélyen a szemébe nézek. Malric tekintete előbb megvillan, majd egyszer csak legyint.

– Ugyanmár, haver! Ébredj fel! – csattan fel. – Az a ribanc csak játszik veled!

És akkor felmegy bennem a pumpa. Senki sem nevezheti a csajomat ribancnak! Egyetlen mozdulattal felpattanok, és megragadom Malric gallérját. A következő másodpercben már a falhoz nyomom, úgy, hogy a por lepereg mögötte. 

– Még egyszer… merd kimondani azt a szót – sziszegem a képébe, – és nem érdekel, hogy félig ember vagy…

– Ez nem szerelem, Zareth.

A hangja alig hallható, mégis éles, mint egy penge.

– Ez megszállottság.

A testem feszül, az állkapcsom megmerevedik. Meg kellene ütnöm. Akarom is, de valami mégis visszatart. Mert lehet igaza van. Elengedem. A mozdulat hirtelen, de nem durva. Malric a falnak dől, köhögve szívja be a levegőt, de nem néz el. Továbbra is engem néz.

– Látom rajtad. – szól újra, halk, de metszően tiszta hangon. – Nem a lányt akarod… hanem azt az érzést, amit mellette átélsz. Azt hiszed, általa megérintheted, milyen embernek lenni. Mert valójában fogalmad sincs róla, mi az… és most, hogy egy kicsit megízlelted, beleszerettél az illúzióba. De ez nem szerelem. Ez csak kétségbeesett kapaszkodás valamibe, ami sosem lehet igazán a tiéd. Nem ő kell… hanem az, amivé mellette válni remélsz.

Nem akartam ezt. Esküszöm az összes alvilági pecsétre, nem ez volt a terv. Soha, egyetlen pillanatra sem vágytam arra, hogy ember legyek. Nem vonzott az ő világuk. Az a törékeny, ingatag valóság, amit ők életnek neveznek. Nem akartam részese lenni a lüktető szívdobbanásoknak, az erkölcseiknek, melyek olyan gyorsan törnek, mint a kristály, ha elejtik. Nem értettem a vágyaikat, a könnyeiket, a kétségeiket. Egyszerűen… nem vágytam rájuk.

Hiszen én démon vagyok.

A pokol egyik hercege, kinek neve a sötét sziklák között visszhangzik, mint régi dal egy véráztatta csatatéren. Ahol én járok, ott megremeg a tér, és hátrál a fény. Az árnyak hajbókolnak, a parázsló lelkek térden csúsznak elém. A világomban rend van – olyan rend, amit én hozok létre. Káoszban született törvények, amiket egyedül én érthetek.

Szeretem ezt. Az uralkodásomat. A hatalmamat. A szabadságot, amit csak az éjszaka adhat. Képes vagyok két világ között létezni. Halandó és halhatatlan határokon átlépni, mintha csak egy selyemfüggönyt rebegtetnék meg. Elrejthetem magam, ha akarom. Vagy megmutathatom, miféle borzalom lakik mögöttem. Változtathatok alakot, arcot, testet, tekintetet – egy szempillantás alatt. Isteni szabadság ez, amit még az ég angyalai is irigyelnének, ha maradt volna bennük bármennyi irigység.

És mégis…

Vivian miatt… akár a trónról is lemondanék. Mert amikor vele vagyok… nem érdekel, ki vagyok. Nem számít a rang, a cím, a vérvonal, sem az, hogy hányak hajolnak meg előttem.

Csak ő számít.

Az a makacs, tűz lelkű lány, aki úgy néz rám, mintha látná, mi van a hamu mögött. Aki nem menekül, mégis reszket. Aki lázasan ellenáll, miközben a teste már tudja, hogy az enyém. Hogy mindig is az volt.

Ő az én végzetem. Nem valamiféle múló fellángolás. Nem játékszer egy örökké élő számára. Nem szeszély, amit el lehet űzni néhány véráldozattal. Nem. Ő több ennél. A megtestesült ellentmondás, és ha eljön a nap, hogy döntenem kell közte és a birodalmam között…Nos, akkor legyen. Leomlaszthatom a világomat. Ráomlaszthatom a pokol összes tornyát, a trónomat, az örökségemet. Eloldozom magam a sötétségtől, ami felnevelt, és megyek utána. Mert nincs hatalom, ami többet érne, mint az, ahogy rám néz.

– Egy kis egyedüllétre van szükségem – mordultam oda Malricnak, hangomban több feszültséggel, mint szerettem volna. Nem vártam meg a válaszát. Megfordultam, és hosszú léptekkel elindultam felfelé a királyi lakosztályomba.

Ahogy becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, a kinti zajok azonnal eltompultak, mintha valaki letekerte volna a világ hangerejét. A kövek között kúszó árnyak úgy nyúltak felém, mint régi barátok, és én szó nélkül dobtam le magam az ágyra. A mennyezetre bámultam, melyet mágikusan kavargó sötét felhők borítottak. Lomhán gomolyogtak, mintha az elmém zavarodottságát festették volna fel a kőre.

Ez… ez annyira én vagyok.

Az örvénylő feketeség, a megmagyarázhatatlan, szűnni nem akaró üresség. De most nem elég. Valami másra vágyom: Vivian-re. Gondolkodás nélkül, ösztönösen nyúltam ki felé. Nem a kezemmel – azzal már rég nem tudnám elérni. A tudatomat küldtem. Mint egy suttogó szellőt, ami betör a résnyire nyitott ablakon. A lelkem árnyéka volt ez, lopakodó és láthatatlan. Élveztem, ahogy átszivárog a világok szövetein, és lazán beférkőzik Vivian elméjébe.

A látvány, ami fogadott, szinte megrészegített.

A tükör előtt állt. Egyetlen mozdulattal levette a felsőjét, a haja aranyló zuhatagként omlott végig a hátán. Lassan húzta végig az ujjait a bőrén, mintha saját magát is alig bírná elviselni. A vállán ott csillant az a pici anyajegy, amit legutóbb a csókommal érintettem. Éreztem, hogy remeg a keze. Tudta, hogy ott vagyok.

– Mit csinálsz, édes? – kérdeztem mély, búgó hangon, amit csak ő hallhatott. A gondolatom selyemként simult végig a tarkóján, és láttam, ahogy az egész teste összerándul.

– A fenébe is, Zareth! – csattant fel dühösen. – Éppen öltözöm! Mit akarsz?!

A hangja pengeéles volt, csípős és heves. De engem nem sebeztek a szavai – sőt, épp ellenkezőleg: imádtam ezt benne. A szenvedélyét, a tüzet, ahogy velem szembeszáll, miközben a teste más igazságot vall.

– Téged... – suttogtam mosolyogva, és még nem jelentem meg előtte.

Még nem. De már ott voltam. Mindenhol.

Láttam, ahogy megérinti a derekát, hogy letolja magáról a nadrágot, de a mozdulata megtorpan. A tükörbe néz, és mintha keresne engem a sötét szemek mélyén.

Érzed, igaz? – kérdezem hangtalanul.Ő nem válaszol, csak becsukja a szemét. A válla megemelkedik, mintha magába akarná szívni a jelenlétemet. Közelebb léptem hozzá. A lábam nem érintette a padlót, mégis minden mozdulatom súlytalanul lüktetett körülötte. Ő nem látott. Nem teljesen. Csak érezte, hogy valami – valaki – ott van a közelében

Lassan odahajoltam. Az arcom néhány ujjnyira lebegett a bőre felett, és amikor a nyakához értem, mélyet szívtam az illatából. Őszinte volt. Emberi. Az a fajta illat, amit még a pokol tüzén sem lehet kiégetni az emlékezetből.

A nyakába fúrtam az arcomat, és nagyot szippantottam az illatából. Isteni virág illata van. Vivian teste azonnal összerezzent. A lélegzete felgyorsult, a bőre alatt mintha cikázni kezdtek volna az érzések, amiket még ő sem értett teljesen.

– Itt vagy... – suttogta remegő hangon.– Miért nem látlak most?

És abban a kérdésben több volt, mint kíváncsiság. Volt benne félelem. Sóvárgás. Vágyakozás. Talán remény is.

„Azért, szívem, mert most játszom veled.”

Milyen igaz lett volna. De nem mondtam semmit. Csak közelebb hajoltam, és puhán, mégis tulajdonjogot sugallva, csókot nyomtam a nyakára. Pont oda, ahol a pulzusa leginkább kitapintható volt. Ott, ahol a halandók törékenysége leginkább feltárul – és ahol a démon legkönnyebben beléjük költözhet.

Éreztem, ahogy megremeg. Az egész teste egyetlen lüktető reakcióvá változott az érintésem alatt. Mégis állva maradt. Nem futott el. Nem könyörgött. Csak lehunyta a szemét, és elviselte. Mert tudta, hogy én vagyok az. Az árny, akitől fél. A kísértés, amit nem tud legyőzni. A végzet, amit titkon mindig is hívott magához.

– Maradj csendben... – súgtam a füléhez hajolva, miközben ujjaim végigsimítottak a karján. – Most csak élvezd, amit veled teszek…

A hangom nem volt több egy leheletnél. De ahogy elérte, az egész teste mintha megremegett volna tőle. Ott álltunk a tükör előtt, egymás tükörképébe olvadva. A szoba sötétjét csupán néhány gyertya pislákoló fénye törte meg, amiknek táncoló lángja úgy vibrált, mintha maguk is tudnák, mi készül. Vivian teste feszült, de nem hátrált. A vállai enyhén remegtek, és a lélegzete szaggatottá vált, mintha valami ismeretlen, de bódító hatás alá került volna. Pontosan ezt akartam elérni.

Előrehajoltam, és ajkaimat a nyakához érintettem – épp oda, ahol az erei a legvékonyabb hártya alatt lüktettek. Egyetlen, hosszú, forró csókot leheltem a bőrére. Olyan gyengédséggel, olyan lassú birtokló vággyal,  amitől az ember elveszti az időérzékét.

Abban a pillanatban... elkezdtem szívni az energiáját. Nem vért, nem lelket – életerőt. A tiszta, emberi rezgést, amitől Vivian él, és ahogy az az erő átáramlott belém, egy pillanatra éreztem a belső világát. A gyengeségeit. A vágyait. A félelmét.

Ő pedig elsápadt.

Az arca olyan lett, mint a porcelán, de a szemei lángoltak. A pupillái kitágultak, és a tekintete egyszerre volt zavaros és kéjes. A szája résnyire nyílt, mintha nem találna szavakat – vagy épp túl sokat akarna mondani. A lába megremegett, és ha nem tartom a derekát, talán össze is eshetett volna.

– Zareth... – rebegte alig hallhatóan, de a hangja megtört, mint egy virágszálnak.

Egyik kezemmel az állát érintettem, finoman hátrafordítottam a fejét, hogy a szemei az enyémbe fúródjanak. Ott volt minden: az értetlenség, a gyönyör, a rettegés… és valami, ami sokkal veszélyesebb mindennél: a vágy.

A vágy, hogy újra érezze. Azt az égető, euforikus állapotot, amit csak én adhattam meg neki.

– Látod? – suttogtam. – Ez vagyok én. És most már benned is ott vagyok. Minden egyes sejted emlékezni fog rám.

Az ajkai megremegtek. Nem felelt. Nem is kellett. Már tudtam, hogy meg fog törni. Nem ma. Talán nem is holnap. De hamarosan.

– Zareth... állj le... – lehelte elhaló hangon Vivian.

A hangja, bár alig hallható volt, mégis megtört bennem valamit. Egy hajszálnyival, egy lélegzetvételnyi résen át behatolt a tudatomba, de... nem engedelmeskedtem. A számat újra a nyakához nyomtam, és tovább lakmároztam belőle. Az életereje sűrű, aranyló mézként áramlott belém. Mámorító volt. Tisztán éreztem, ahogy az energia átitatja minden sejtem, felhevít, feltölt – mintha újra meg újra újjá születnék.

Ő az én tiltott szerem. Az én bukásom édessége. De Vivian…

Az arca áttetsző volt, akár egy halványuló emlék, amit már csak a vágy tart életben. A szeme alatt finom árnyék jelent meg, a szempillái megremegtek. A lábai megadták magukat, és alig tudott megállni. A pulzusa viszont veszélyesen alacsony volt. Megfogtam a csuklóját. A bőre hűvös volt, és szinte átlátszó. Az ujjaim alatt alig lüktetett az élet. A démon bennem még tovább akarta szívni – egy utolsó korty, csak egyetlen pillanatig... de az emberi énem – a leggyűlöltebb, leghalkabb, legzavaróbb részem – közbeszólt.

El kellett engednem.

Óvatosan, szinte fájdalmas mozdulattal váltam le róla. A szám még utoljára a nyakához simult – egy lepecsételő csók volt ez, búcsú a kéjtől. Vagy épp egy új függőség kezdete. Vivian teste megrogyott, de még mielőtt a padlóra ájult volna, azonnal a karjaimba kaptam.  Könnyű volt, mint a hópihe, mégis éreztem benne valami súlytalan szentséget. Letérdeltem vele, és óvatosan az ölembe fektettem.

A kezem az arcára siklott. Végigsimítottam a homlokát, az ujjbegyeimmel az arccsontját követtem. A szeme félig nyitva volt, pillantása ködös, de még mindig rám fókuszált. A gyönyör és a zavar csillogott benne egyszerre – akár egy törött tükör, amely még mindig visszaveri a fényt.

– Annyira... isteni finom vagy... – duruzsoltam neki halkan, de már nem a démoni éhség beszélt belőlem. Valami más. Valami... veszélyesebb. Ezt hívják érzelemnek. Mielőtt bármit mondhatott volna, megcsókoltam.

Ez a csók nem erőt vett tőle. Ez... valamit visszaadott. Ő pedig – bár remegett és gyenge volt – viszonozta. Ajkai engedelmesen tapadtak az enyémhez, mintha már nem is kérdőjelezné meg, ki vagyok. Mintha elfogadná a poklot, ha az én karjaimban járja meg.

– Vivian... – suttogtam, miközben finoman megérintettem az arcát. A bőre még mindig hideg volt az előbbi pillanat után, mintha az energia, amit elszívtam belőle, nemcsak a testét, hanem az elméjét is megviselte volna.

Közelebb hajoltam, a szám alig néhány milliméterre az ajkától lebegett.

– Szeretném... ha... te lennél a jegyesem... – ejtettem ki lassan a szavakat. – Egy napon…

A hangom alig hallatszott, suttogás volt csak, eltemetve az éjszaka selymes csendjében. Tudtam, hogy nem érti. Hogy valójában nem hallja meg. Az ajkai remegtek, de nem szólt. Csak feküdt a karomban, mint valami törékeny égi ajándék, amit a pokol istenei sem mertek volna elpusztítani. A szőke haját elsimítottam a homlokából, s ujjaim végigszántották a selymes tincseket.

Óvatosan a karjaimba vettem.

A szobája tompa félhomályban úszott. A falakon halvány árnyak táncoltak, mintha tudnák, mi történik itt – mintha ők is tanúi akarnának lenni valaminek, ami egyszerre gyönyörű és veszélyes. Az ágyához léptem vele, és olyan finoman fektettem le, mintha attól tartanék, felébred. Betakargattam, megigazítottam a párnáját, és csak néztem. A nőt, akit nem akartam szeretni.

De valahogy... mégis azzá vált, akiért hajlandó lennék elhagyni mindent.Még a trónomat is.Még a nevemet is.Még önmagam is.

Lehajoltam hozzá, és egyetlen csókot leheltem az arcára. A bőre alig érezhetően melegedni kezdett, mintha a gyengédség feloldotta volna a fagyott állapotát.

– Hamarosan újra találkozunk, szerelmem... – suttogtam búcsúzóul, és egy utolsó pillantás erejéig még figyeltem a szempillái alá rejtett álmot.

Aztán visszavonultam az árnyak közé.