4. Az eltűnt mobil

Maddie

Már megint eltűnt a mobilom. Mindig ezt csinálom: folyton elhagyom. A gyomrom görcsben, a fejem lüktet, mintha lázban égnék. Reszkető kézzel hajolok le az ágy mellé, a matrac alját tapogatom végig, hátha valahogy becsúszott oda — de semmi. A fapadló hideg, a reggeli fény vakítóan verődik vissza róla. Egy szál csipkés bugyiban vagyok, meg egy elnyűtt, kicsit bő pólóban. Az anyag a combomhoz tapad, a testem forró, túlságosan is. Talán az idegességtől. Talán Blake gondolatától.

Aztán valaki bekopogtat.

Megmerevedek. Lassan fordulok az ajtó felé, és amikor meglátom Blake alakját a küszöbön, szinte kiszalad a vér az arcomból. A szemem úgy kigúvad, mintha rajta kapott volna valami huncutságon. 

– Jó reggelt! – köszön derűsen, mintha csak egy átlagos napon toppanna be, nem pedig akkor, amikor épp térden állva matatok a padlón, a fenekem meg az égnek mered, mint egy invitálás.

A szája szegletében az a bosszantó, kiolvasatlan mosoly jelenik meg, amit gyűlölök. Mert túlságosan is jól tudja, mit vált ki belőlem.

– Jó reggelt… – nyögöm kelletlenül, miközben feltápászkodom. Próbálom lehúzni a pólómat, de az csak még jobban a csípőmre feszül.

Blake beljebb lép. Minden mozdulata nyugodt, kimért, és magabiztos. Az illata előbb éri el az orromat, mint a jelenléte – valami fás, valami sötét, valami, amitől a térdem is megremeg.

– Találtam egy telefont a faház előtt. Talán ezt keresed? – kérdezi, és előhúzza a kezeiből a készülékemet. Az enyém. Az én drága, elveszett mobilom. Egy pillanatra az agyam mégis máshol jár. Vajon belenézett a telefonomba?

– Igen! Igen, ez az enyém! – mondom túl gyorsan, túl lelkesen. Majdnem kikapom a kezéből, mint egy hisztis kislány a csokoládét, de helyette inkább átveszem lassan. A kezünk összeér, csak egy pillanatra – de az elég ahhoz, hogy a pulzusom száguldani kezdjen.

A következő pillanatban már a nyakába borulok. Reflexből, és nem gondolkozom. Csak hálás vagyok, vagy ennél több… Vagy inkább azt akarom, hogy közel legyen hozzám. Az izmai feszesek, kemények, a pólója alatt érzem. Ő először megfeszül, nem viszonozza azonnal, aztán lassan a keze a derekamhoz ér. Csak egy érintés. Egy leheletnyi simítás. De a testemet elborítja a forróság.

A fülemhez hajol és halkan megszólal:

– Kár lenne érte, ha legközelebb más találná meg... – suttogja rekedten, mintha nem is a mobilról beszélne.

Lenyelem a nyögést, ami ami kikívánkozna. Elengedem. Hátralépek. Nem nézek a szemébe.

– Igen... igazad van... Köszönöm szépen... – szinte suttogom, a hangom rekedtes, mintha minden szót le kéne nyelnem. Megköszörülöm a torkomat, de az sem segít. A levegő száraz, a nyakamon izzadságcsepp gördül le, egészen a kulcscsontomig.

Az ablakra szegezem a tekintetem. Kívül minden békés: a fák lomjai alig mozdulnak, madarak csicseregnek, a tábor lassan éled. Odabent viszont tombol valami. A másik kezemmel idegesen húzkodom a pólómat – de az rövid, és ahogy lefelé rángatom, csak még jobban rásimul a testemre. A combom szinte kilátszik, a csípőm is kacéran villan ki.

A franc enné meg ezt a pólót…

Érzem, hogy figyel. 

Mégis megfordulok.

Ő pedig éppen akkor néz rám.

A tekintetünk összekapcsolódik, és hirtelen nincs múlt, nincs jövő – csak ez a pillanat. Mintha a szeme sötétebb lenne, mint máskor. Az állkapcsa megfeszül, és egy pillanatra lenéz – pont a combom irányába –, majd újra a szemembe néz.

A légzésem felgyorsul.

A szívem nem dobog, hanem ver. Ütemesen, hangosan, mintha azt akarná üvölteni, csinálj már valamit! Blake egy fél lépést tesz felém. Csak egy aprót. Alig észrevehetőt. Mégis ezzel az egész világomat megrángatta.

– Maddie... – mondja halkan. A nevem az ajkán valahogy máshogy hangzik.  Mélyebb. Bensőségesebb. És igen, veszélyesebb. A hangja megrezegteti a bensőmet. A nevem most nem csak megszólítás. Ez figyelmeztetés. És ígéret is egyben.

– Talán fel kellene öltöznöd... – folytatja, de közben a hangja elcsuklik. Mint aki maga sem hisz abban, amit mond.

– Talán... – ismétlem utána, és nem tudom, miért, de a szám sarka megmozdul. Valahol a csábítás és az önvédelem határán egyensúlyozom.

A feszült légkört szinte harapni lehet. A levegő megtelik a vággyal, az elfojtott gondolatokkal, a ki nem mondott „mi lenne ha”-kkal.

Aztán... a csendben valahol megszólal egy távoli tábori síp. Blake mozdul meg először. Kikerül engem, én pedig kifújom a levegőt. De mielőtt az ajtóhoz ér, még egyszer hátrapillant. Én pedig azonnal tudom, hogy ennek a játszmának korán sincs még vége.

A faliórára pillantok, a mutatók mintha szándékosan csigalassúsággal kúsznának előre. Még két óra. Két iszonyatosan hosszú, vontatott, kínzó óra. Mintha az idő is ellenem dolgozna, direkt visszatartaná a percet attól, hogy elérje a következőt.  Felsóhajtok, és visszaterelem a gondolataimat. A kezem alatt megindul a krumpli héja, ahogy a kést végighúzom rajta. De nem vagyok itt. A testem a tábor konyhájában ül egy zsíros deszka felett, ujjai közt egy ütött-kopott hámozóval… a lelkem viszont még mindig ott van annál az átkozott pillanatnál. A pillanatnál, amikor Blake ajka a nyakamhoz ért. Olyan volt, mint egy zuhanás. Egy mélybe taszító, perzselő zuhanás, amiből azóta sem tudok kimászni.

– Hé, Maddie! Nem álmodozunk főzés közben! – szól rám Marie, a tábor állandó szakácsnője, egy túlfűtött színtiszta realista, aki úgy hámoz meg öt kiló krumplit, hogy közben egy részt sem téveszt el a pletykákból.

Ő mellém sétál, és belenéz a tálba, amit már fél órája görnyedten bámulok. A krumplik félig pucolva, a héjak szanaszét.

– Nem sokat haladtál a krumpli pucolással, lányom!

– Elnézést, csak elbambultam... – nyögöm zavartan, és gyors mozdulatokkal kezdem kaparni az egyik burgonyát, mintha ettől helyreállna a világ rendje.

Marie valamit morog az orra alatt a „mai fiatalokról” és továbbáll. Én meg maradok egy tál krumpli, egy hámozó, és egy túlforró emlék társaságában.

– Csak egy hét, aztán ott folytatjuk a táborozást, ahol abbahagytuk... – szólal meg mellettem Jenna, halk vigasszal a hangjában. Olyan könnyedén mondja, mintha semmiség lenne. Aztán még kacsint is.

Én nem mosolygok vissza. Csak nyelek egyet. Mert ez mind Blake hibája. Ha nem nézett volna rám úgy… ha nem állt volna meg előttem az erdőben… ha nem hajolt volna közelebb... és nem érintette volna meg az arcomat úgy, mintha már ezer éve vágyott volna erre… Ha nem csókolta volna meg a nyakam.

És ha nem tette volna... akkor nem én lennék itt. Nem én ültem volna Jenna mellett krumplit pucolva, vöröslő arccal és lüktető gondolatokkal. Hanem Ő.

– Hé, álmodozó! – úgy csap Jenna hangja az arcomba, mint egy hurrikán. 

Összerezzenek. A krumpli kicsúszik a kezemből, legurul a deszkáról. Földet érve koppan, majd elgurul a sarokba, mintha csak velem együtt próbálna elbújni.

– Mondd csak, hova tetted a mobilodat? – folytatja Jenna, miközben lehajol a krumpliért, majd a pultra helyezi.– Egész este hívtalak. Volt egy kis iszogatás a tábortűz körül, te meg sehol…

A mobil. Persze. A szent tárgy, ami miatt az egész... megtörtént.

– A mobilom? Öööö... nálam van... – nyögöm ki, miközben az ajkamba harapok. De nem a szokásos módon, hanem úgy. Tudod. Ahogy az ember akkor csinálja, amikor valami mocskosul kínosat próbál letagadni.

– Blake megtalálta. Azt mondta, hogy elhagytam.

Mintha a „Blake” szó kimondása valami titkos varázsigét aktiválna, amitől a bőröm azonnal bizseregni kezd. Látom magam előtt újra azt az egyetlen, de végtelennek tűnő pillanatot, amikor a férfi keze a derekamhoz ért, lehajolt… és megcsókolta a nyakamat. A lábam akkor beleremegett, és azóta sem állt helyre.

– Jó kis ürügy... – szólal meg Jenna, és játékosan vállon bök a vállával. A szeme ragyog, és tökéletesen tudja, hogy betalált.

– Legalább jókat beszéltetek? – teszi hozzá csipkelődve.

Én kínosan felnevetek. Kényszeredetten, de próbálok laza maradni.

– Ürügy? Mire? – kérdezem, de már most tudom, hogy rossz kérdést tettem fel.

Mert hát tényleg… mire?

Miért pont Blake találta volna meg? Miért jött volna be a faházba? Miért hozta volna vissza személyesen? Miért maradt volna olyan sokáig? Miért suttogta a nevem úgy, mintha máris a szeretője lennék? A mobilom pin kóddal védett. Arcfelismerő is van rajta. Nem tudott volna belenézni, akkor sem, ha akart volna. Mégis tudom, hogy nem ezért jött át, hogy visszaadja a mobilomat.

Jenna félmosollyal figyel, mintha pontosan tudná, mire gondolok. Talán nem is akarom tudni, mennyit sejt abból, ami tegnap történt. Én meg tovább hámozom a krumplit, mintha az életem múlna rajta. Eljött az ebédidő. A krumplileves és a sült kolbász végre készen van. A konyhában gőz gomolyog, a levegő nehéz a fűszerektől és a hőségtől. Marie még egy utolsó mozdulattal megkeveri a levest, aztán elzárja a gázt.

– Jól van, lányok. Ügyesek voltatok. Meg vagyok veletek elégedve. – mondja, és a hangjában igazi melegség bujkál. Ritka pillanat ez tőle. A szemei fáradtak, de csillognak – egész délelőtt hajtott, és most végre ő is kiengedhet egy kicsit.

– Köszönjük. – bólintunk Jennával egyszerre, mintha összhangban mozognánk. Egy kis nevetés is kiszökik belőlünk, aztán már indulunk is az ebédlő felé, ahol a többiek épp készülnek asztalhoz ülni.

A helyszín megtelik beszélgetésekkel, a székek nyikorgásával, a kancsók koccintásával… minden a megszokott tábori rend szerint zajlik. Aztán látom, hogy Blake belép az ebédlőbe. Magas, napsütötte bőr, karcos tekintet. A haja kócos, ahogy mindig, a pólója enyhén tapad a mellkasára. A napfény megcsillan a karján, és mintha az egész testéből áradna valami földöntúli nyugalom. És mégis… tudom, hogy rossz hatással van rám.

Pont akkor pillantok fel, amikor átlépi a küszöböt. A tekintetünk találkozik. A gyomromban valami megmozdul – nem is, inkább szétrobban. Mintha ezer apró pillangó lenne bezárva odabent, és most mind szabadulni próbálna egyszerre. A bőröm bizsereg, a nyakamon még mindig ott érzem a tegnapi csókját, mint valami titkos pecsétet, amit csak ő tudott rám nyomni. A testemet elönti a forróság, és ez nem a konyha hőjétől van. Ez más. Ez tőle van.

Blake megáll. Nem mozdul. Csak néz. A szája sarka megrezdül – nem egészen mosoly, inkább csak egy alig észrevehető kis jel, hogy tudja, mit művel velem.

Én meg próbálom nem lesütni a szemem. Próbálok nem elpirulni. Próbálok… nem úgy lélegezni, mintha épp most szednék ki a mellkasomból a szívemet.

– Na gyere, szívem, segíts kiosztani az ebédet, mielőtt elolvadsz ott állva. – böki meg Jenna a vállamat, visszarántva a valóságba.

– Igen… igen, persze. – motyogom, de a hangom remeg, mint a kocsonya.

Előveszem a merőkanalat. Előttem hosszú sor várakozik. De tudom, hogy valahol a sor végén ő áll. És amikor majd elém lép… és én a leveseskanalat tartom a kezemben… vajon mi robban fel újra köztünk?

A merőkanalat a leves fölé tartom. A gőz megcsapja az arcomat, ennek ellenére mégis meglátom, hogy Blake megáll mellettem. Egész testemben megfeszülök. A levegő sokkal forróbb lesz, mint a leves gőze. A bőröm szinte előre érzi az érintését, pedig még nem is ért hozzám.

Egyszerre nyúlunk a kenyérhez. Az ujjaink találkoznak. Én viszont reflexből visszarántom a kezem, de ő nem. Ő ott marad, a kézfeje enyhén hozzáér az enyémhez, mintha nem tudna elszakadni. A mozdulat olyan természetesnek tűnik, de a testem minden pontja reagál rá. A gerincem mentén hideg fut végig, majd hirtelen forróság árad szét bennem. Jenna eltűnt. Sehol sincs a közelben. Valami poharakat keresett, vagy valakivel beszélget. Nem tudom. Nem is érdekel. Csak őt érzem.

Blake rám néz, majd huncutul megjegyzi:

– Vigyázz... megégeted magad. – suttogja halkan, de a hangja rekedtes, és semmi köze nincs a forró leveshez.

A kenyér remeg a kezemben. Nyelek egyet, próbálok koncentrálni, de aztán… elcsúsztatja a kezét a csuklóm mentén. Lassú, érzéki mozdulat. Nem tapogatózó, nem erőszakos – inkább felfedező. Ujjai alig súrolják a bőrömet, de mintha lángolni kezdene az a pont, ahol hozzáér.

– Maddie... – mondja újra. A nevem most sötétebben cseng. Lágyan, de kimondott vággyal.

Én még mindig próbálom megtartani a tányért, és a kenyeret a kezemben.

– Aznap este... – kezd bele, és a hangja lehalkul, mintha csak nekem szánná a szavakat. – … amikor a nyakadhoz hajoltam… és megéreztem az illatod... – egy lélegzetvételnyi szünet. – … majdnem elvesztettem a józan eszemet.

A kezem még jobban megremeg, mindjárt elejtem a dolgaimat.

– Blake... – suttogom, de nem folytatom. Nincs szükség rá.

Ő féloldalasan elmosolyodik, és végre átveszi a tálcáját. De közben még mindig néz. A szemei mélybarnák, mintha azt kérdeznék: mi lenne, ha nem álldogálnánk itt?

Aztán elfordul. Elindul az asztalok felé. De tudom, hogy várja, mikor követem a tekintetemmel. És én… persze hogy követem.

A hátam mögött becsukódik az ajtó, halk kattanással zárva ki a külvilágot. A faház félhomályba burkolózik, de Blake sziluettje tisztán kirajzolódik előttem. Magas, árnyékos, és olyan közel áll, hogy a bőröm szinte ösztönösen reszketni kezd. A keze lassan a pólóm szegélyéhez nyúl. Aztán felhúzza a pólót, és lehúzza rólam. Lassan, érzéssel, úgy, mintha minden centiméterét meg akarná jegyezni. A bőröm libabőrös lesz a hűvös levegőtől — vagy talán az érintésétől. Talán tőle. A póló végül a padlóra hull.

Ő egy lépést hátrál, hogy végigmérjen.

A szemei sötétek, és úgy néz, mintha már most meztelennek látna. Vagy még annál is sebezhetőbbnek.

– Ez a nadrág túl rövid... – morogja, és mélyen a szemembe néz. A hangja rekedtes, tele visszafogott vággyal. – Veszélyes így járkálnod az erdőben…

A szám sarka mosolyra húzódik, próbálom oldani a feszültséget – vagy talán csak nem bírom, ha csak ő uralja a pillanatot.

– Miért? Talán a farkasok megtámadnának? Vagy inkább attól kéne tartanom, hogy esetleg te lehetsz a farkas? – kérdezem incselkedve.

– Nem... – suttogja. – Hanem engem hoz folyton lázba.

Közelebb lép, most már annyira közel van, hogy a testünk szinte súrolja egymást.

– Túl falatnyi... túl csábító... – folytatja, és a hangja lassú, nyers. – Akárhányszor rád nézek, a vérem felforr tőled...

A keze a derekamra simul, aztán hirtelen magához húz. A testem az övének simul, és érzem, hogy mennyire feszült. Mennyire akar. A szívem hevesen kalapál, de nem hátrálok.

– Annyira... kívánlak. – leheli.

Az ébresztőm könyörtelenül zenélni kezd. A hangja harsogva veri fel a hajnal csendjét. Felpattan a szemem, és zihálni kezdek. A szívem őrülten dobog, és még nem tudom eldönteni, hogy az álom vagy a valóság miatt. A testem izzadt, a bőröm nyirkos, és amikor megmozdulok, érzem, hogy a bugyim… nedves.

A lábaimat ösztönösen összezárom, mintha ezzel bármit is elrejthetnék a saját testem elől. Már megint Blake-kel álmodtam. Még mindig ott van a fejemben, ahogy kimondta mennyire kíván engem. Felkapom a mobilomat. Reggel hat. Eléggé korán van, de nem tudok visszaaludni. Nem is akarok. A testemben még mindig ott vibrál az álom kéjes utórezgése, és csak egyetlen dolog van, ami ezt valamennyire el tudja nyomni: a futás.

Nyolckor lesz reggeli. Addig bőven van időm kiheverni az álmokat. Talán a lábaim, ha eléggé elfáradnak, leülepedik bennem ez az érzés. Felkelek, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal felkapom a futó cuccaimat. Sportmelltartó, szűk rövidnadrág, ujjatlan felső. Leülök az ágy szélére, a zoknimat megigazítom, a cipőfűzőt megkötöm. 

Jenna még mindig alszik. A fal felé fordulva, békésen szuszog. Szerencsére mélyalvó, sosem ébred fel a mobilomra. És nem látja, milyen vagyok ilyenkor. Felhevülve. Zavarodottan. Mintha bűnt követtem volna el, csak mert a saját vágyaim utolértek álmomban.

Kiosonok az ajtón. Nem csapok zajt. A küszöbnél kilépek a faházból, és mélyet szippantok a friss hajnali levegőből. A természet még ébredezik. A fű harmatos, a levegőben ott van a nedves föld illata, amit csak hajnalban lehet érezni. A fenyőfák alatt árnyék húzódik, és valahol a közelben egy madár csiripel. Még senki nincs ébren. Minden az enyém. Ez az idő, ez a csend, ez a szabadság. Előtte jól bemelegítek, aztán elindulok. Először csak lassan, aztán gyorsítok.

A lábam könnyen adja meg magát, a talpam ritmusosan érinti a földet. A hajam a nyakamba csapódik minden lépésnél, a bőrömön még ott érzem az izzadság, az álom, és… Blake emlékét. Bekapcsolom a zenét a mobilomon, és ahogy bedugom a fülhallgatót, az első akkordok máris végigfutnak a gerincemen. A kedvenc számom. Ismerős ritmus, ismerős dallam – az első refrénnél már mosolyogok is. Mintha a hangjegyek szétoszlatnák az éjszaka maradék árnyait bennem.

Most kezdek igazán felébredni.

A futócipőm ritmikusan csapódik az erdei ösvényhez, az izmok a combomban kellemesen húzódnak, a tüdőm egyre mélyebben szívja be a hűvös, de már lassan melegedő levegőt. A fák lombjai között aranyló sugarak szűrődnek át. Képtelen vagyok nem felnézni. A látvány mesebeli – mintha aranypor hullana a levegőbe. Az ágak mozdulatlanok, csak a levelek rezdülnek néha, ahogy a madarak tovarebbennek. A vállamra égetőn simul a fény. Még nem kentem be magam naptejjel. Hiba volt. A bőröm érzékeny, és már most érzem, ahogy az UV-sugarak apró csípéseket hagynak maguk után. De nem állok meg. Most már mindegy.

A zene dübörög a fülemben, a szívem üteme szinte ráhangolódik. A testem felhevül, a levegő hűvös marad, ez a kettősség furcsa mámort idéz elő.

Szabad vagyok.

Nem számít a tábor. Nem számít Blake. Nem számít az a csók – az a vágy, ami még most is ott bizsereg a bőröm alatt. Most csak én vagyok. Én és az ösvény. A fák. A fény. Az izzadságcsepp, ami a lapockámon legördül. A dallam, ami kísér.

És mégis…

Valami hiányzik.

A testem tudja, mi. Tudja, ki. És ahogy befordulok a következő kanyarba az ösvényen, valami különös érzés suhan át rajtam. Visszatérek a kiindulópontra, lassan, kimerülten, de boldogan zihálva. A fülemben még ott lüktet a zene utolsó hangja. Kiveszem a fülest, és gondosan beillesztem a kis tartójába. Minden mozdulat precíz, mint egy rituálé. Talán nem akarom, hogy véget érjen ez az állapot.

Aztán… felpillantok.

Blake faházának ajtaja épp akkor kinyílik. Nem ő lép ki, hanem egy nő. Egy idegen nő, aki úgy tartja a kezében a magassarkú cipőjét, hogy röhög közben. A ruhája gyűrött, a sminkje kissé elkenődött. Az arca ismeretlen. Az alakja szinte szétfeszíti a reggel intimitását.

Mi a fene történik?

A gyomrom összerándul. A térdem megroggyan. Gyorsan behúzódom a legközelebbi bokor takarásába. Mint egy bűnöző. Vagy mint egy gyerek, aki megleste a szülei veszekedését. Ez nem tartozik rám. Nem is akartam látni.

És mégis... képtelen vagyok elszakadni a látványtól.

Blake megjelenik az ajtóban. Félmeztelen. Csak egy szürke alsónadrág van rajta. A mellkasa még mindig kissé izzadt, a haját kócosra borzolta az éjszaka. Az egyik karját az ajtófélfának támasztja, és úgy néz a nő után, mintha újból felakarná falni.

Nem engem. Őt.

A torkomban gombóc keletkezik, amit nem tudok lenyelni. A nő odalép hozzá. Látszik, hogy indulni készül. Lábujjhegyre áll, és egyetlen csókot nyom Blake arcára. Az a fajta csók, amit már ezerszer adott. Aztán elsétál. Könnyed léptekkel. Mintha nem is történt volna semmi.

Blake odalép az ablakpárkányhoz. Elővesz egy cigisdobozt. Egy mozdulattal kihúz belőle egy szálat, a másik kezével meggyújtja. A mozdulat laza. Olyan… ismerős. Mint amit már annyiszor láttam tőle.

De most valami egészen más.

Valami bennem megroppan.

A tüdőm mintha összeszorulna. A reggeli oxigéndús levegő hirtelen kevés. A térdig érő fű akadály, a madárcsicsergés zaj, a napfény pedig gúnyosan süt rám, mintha csak azt mondaná: „Mit gondoltál, Maddie? Tényleg azt hitted, különleges vagy?” Nem tudom, mit érzek először: szégyent? Haragot? Vagy csak azt a nyomorult ürességet, amit az okoz, hogy valami, amit fontosnak hittél, nem is létezett.

A lábaim maguktól mozdulnak.

Elfutok.

Nem nézek hátra. Nem érdekel, lát-e. Nem számít, hallja-e a lábaim suhanását a fűben. Csak menekülök. A bokrok között. A fák alatt. Messze a faháztól. Messze tőle. Messze attól a pillanattól, amikor még azt hittem… hogy csak engem néz így.