40. A békülés és egy édes meglepetés

Maddie

A puncs még a kezemben remeg, de a gyomrom már rég üres. A lábaim automatikusan mozognak, a tekintetem mereven előre szegeződik, mintha ettől könnyebb lenne elmenekülni. A mellkasom szorít, és levegőt is alig kapok. Nem sírhatok. Nem most. Nem előtte. Nem miatta. Majd rájövök, hogy nem is erre akartam jönni, és amikor megfordulok Blake-nek ütközöm. 

Ezt nem hiszem el. Gyorsan elfordulok, de ő megragadja a karomat.

– Maddie, várj.

A hangja nem követelőző, nem parancsoló, inkább kérlelő. De mégis legszívesebben elszaladnék. 

– Mit akarsz, Blake? – kérdezem ingerülten. 

A puncsot leteszem a legközelebbi asztalra, és a karjaimat magam köré fonom. – Most jössz utánam? Miért? Miért nem akkor jöttél, amikor igazán kellettél volna?

– Mert gyáva voltam. – feleli végül.

Felnézek rá. A szemei fáradtnak tűnnek, mégis látom bennük a fájdalmat.

– Akkor is szerettelek, és most is.

Keserűen felnevetek.

– Ne gyere ezzel, Blake. Túl sok idő telt el.

A férfi közelebb lép, én pedig hátrálni kezdek. Aztán falnak ütközöm. Ő pedig csapdába csal, ahogy mindig.

– De te még mindig remegsz, ha rám nézel.–duruzsolja.

Basszus állandóan lebukok. Hogyan csinálja?

– Ez nem igaz. – hazudom.

Elfordítom a fejem, nem bírok a közelében lenni…

– Akkor miért nem nézel rám?

Mert ha ránézek elgyengülök és a karjaiban fogok kikötni. De ezt nem mondhatom neki.

– Mert más van az életemben. – mondom halkan.

– De nem a szívedben. –fejezi be a mondatomat, amit nem ejtettem ki. Ez a pasi túl jól ismer.

El akarok tőle menekülni, de ő folyton az utamba áll. A keze nem ér hozzám, mégis érzem, hogy minden porcikám őt akarja. 

– Blake... – a nevét suttogva ejtem ki.

– Kérlek, ne menj vissza hozzá. – a hangja halk, rekedt. – Tudom, hogy hibáztam. De amit most érzek... az nem múlt el. Soha nem is fog.

A könnyeim a szemem sarkába gyűlnek, de még nem ejtem el őket.

–Ezzel elkéstél.–a hangom remeg.

Akkor Blake megfogja a kezem, és az ajkaihoz emeli. Gyengéden csókot lehel rá, miközben mélyen a szemembe fúrja magát.

– A szerelemnek nincs határideje, Maddie.

A testem megmozdul, mielőtt az agyam tiltakozhatna. A két kezemet az arcára simítom, és a következő pillanatban szájon csókolom őt. Blake azonnal visszacsókol. Mintha végig kitervelte volna, hogy ez lesz. Érzem, ahogy a kezét a derekam köré fonja, és magához szorít, én pedig azonnal a mellkasának préselem magam.

Olyan vadul, olyan szenvedélyesen csókoljuk egymást, hogy alig kapunk levegőt. Végül elvonulunk egy szertár szerűbe, és Blake becsukja utánunk az ajtót. 

– Ezt nem szabadott volna. – suttogom.

– De muszáj volt. – válaszolja ő.

– Ha lebukunk? – kérdezem, miközben a hangom remeg.

A válasza nem szavakból áll, hanem forró csókokból, amiket a nyakamra lehel. A testem bizsereg, az idegeim megfeszülnek.

– Nem érdekel. Az sem, ha Alfréd agyonver. – suttogja szenvedélyesen, és már érezem is, ahogy a testével nekem feszül.

A következő pillanatban finoman, de határozottan megfordít, így háttal állok neki. A kezei végigsimítanak az oldalamon, és egy sötét tónusú komódra fektet, amely a raktár szélén áll. A levegő kiszorul a tüdőmből, nem tudom, a váratlan mozdulattól vagy a bennem tomboló feszültségtől.

Alig kapok észhez.

Érzem, ahogy feltűri a szoknyámat, és a kezével ügyesen lehúzza rólam a bugyit.

– Blake… – lehelem halkan, miközben az ujjaim a komód szélébe markolnak.– Van nálad...? – kérdezem, miközben a tekintetünk összekapcsolódik.

A férfi nem válaszol, lenyúl a két lábam közé, és elkezd ujjazni. A puncim már forrón készen állt rá, így gyorsan elfelejtem az aggodalmaimat. Az ajkai a nyakamhoz érnek, és én hátravetem a fejem, hogy közelebb engedjem. Az ujjaim beletúrnak a hajába, és elkezdek hangosan nyögni. Blake ujjai egyre gyorsabban mozognak bennem, én pedig lassan a határon táncolok.

– Még mindig azt hiszed, hogy ez véletlen volt? – suttogja a fülembe, miközben a testemet a komód hűvös lapjához nyomja.

Alig találom a szavakat – ez a pillanat olyan intenzív, olyan mindent elsöprő, hogy teljesen magával ragad. Helyette csak őt érzem, minden porcikámmal. A vágyat, a tiltást, a közös múltat. Azt, hogy túl sokáig tartottuk vissza ezt az egészet, és most kiszakad belőlünk, akár egy feszülő zsinór.

A szoknyám lassan csúszik le a combomon, Blake ujjai szinte remegnek, ahogy bennem mozog. Olyan, mintha nem bírna betelni a pillanattal. Én meg csak előre dőlök a komódra, és önként adom meg magam. A tenyerem a sima felületre feszül, a homlokom halkan koppan, ahogy előrehajolok. A hajam előre omlik, de nem törődöm vele. Csak azt érzem, ahogy ő közelebb húzódik, a mellkasát a hátamnak nyomja.

– Élvezz el. Ha jól csinálod, megkapod a jutalmad... – súgja forrón a fülembe. Én pedig érzem, ahogy a forróság lüktetve gyűlik az alhasamban.

A testem ösztönösen megmozdul, a puncim pedig görcsösen összerándul az ujjaira. Zihálva veszem a levegőt, és úgy érzem mindjárt robbanni fogok.

– Istenem, Maddie… Élvezz el nekem, mert már nem bírom!– a hangja rekedt, megtört, tele van vággyal.

Válaszul csak hátranyúlok, megérintem a farkát, aztán újra előre dőlök, mert minden porcikámban ott bizsereg a kéj, amit kivált belőlem. Az eufória végigsöpör rajtam, testemet forróság járja át, az orgazmus pedig kegyetlen gyönyörrel rántja magával a józanságom utolsó foszlányait is. Blake ujjai közben megállíthatatlanul mozognak bennem –mintha tudná: most már úgyis elvesztem.

A lélegzetem szaggatott. Nem tudom, mitől remegek jobban – a vágytól, vagy attól, hogy bármelyik pillanatban lebukhatunk.

– Ne szólj semmit… – suttogom, miközben a homlokom a hideg bútorlapnak döntöm. – Csak… dugj meg kérlek…

Érzem, hogy közelebb simul, és a bejáratomhoz nyomja a férfiasságát. Miközben belém hatol, ő a tenyerével végig  simit a hátamon, a derekamon, majd szépen lassan elkezd mozogni bennem. A szertár körüli zajok teljesen megszűnnek, csak a zihálásom marad, a csendet megtörő elfojtott nyögés, és az a lüktetés, ami végigkúszik a gerincemen. Az ágyéka ritmusosan ütközik a fenekemhez, a kezei továbbra is a hátamon kalandoznak, majd megragadja a derekamat, és felgyorsít.

Erősen kapaszkodom a komód szélébe, miközben ő újra és újra belém csapódik, vad, könyörtelen ritmusban. A testem ívbe feszül, a hangom sikollyá torzul, és képtelen vagyok nyitva tartani a szemem – annyira elborít a gyönyör. 

Blake felém hajol, ajkai végigcsúsznak a nyakamon. 

– Soha… nem engedlek el újra – morogja a fülembe, rekedten, férfiasan, vággyal megtelve.

Az orgazmus, mint valami vad, mélyről jövő energia, hullámokban tör fel belőlem. A testem ívbe feszül, majd remegni kezd, miközben érzem, ahogy a puncim görcsösen szorít rá Blake kemény farkára. Egy utolsó, ziháló sóhaj, aztán csak a csend… és a felismerés: teljesen elvesztem. A lábaim feladják, és összeroskadok a komódra, mintha kiürült volna belőlem minden gondolat és erő.

A szertár ajtaja halkan zárul mögöttünk, mintha maga is cinkos lenne ebben a titkos őrületben. A folyosón sötét van, csak a plafonról csüngő neonfények pislákolnak, épp annyira, hogy lássuk egymást, de elrejtőzhessünk bárki elől. Blake megfogja a kezemet, és visszatart.

– Várj… – suttogja, és az egyik oszlop árnyékába húz. A következő pillanatban már a falhoz simulok, ő pedig előttem tornyosul. A karja a fejem mellett, másik keze a nyakam körül pihen, ujjai finoman játszanak a bőrömön, mintha újra birtokolni akarna.

A szeme sötét, éhes és veszélyesen őszinte.

– Tudod… – szinte csak leheli, miközben egyre közelebb hajol – erre vártam egész végig… pokolian hiányoztál.

A hangja mély, rekedt, olyan, amilyen csak akkor jön elő, ha már nincs több védekezés. És én… én szeretném elhinni, hogy mindent újrakezdhetünk. De valami bennem megrezzen. Épp nyitnám a szám, hogy kimondjam… hogy végre megmondjam neki, amit muszáj tudnia.

– Blake… – próbálkozom, de ő nem vár. Nem most. A szavakat elrabolja a csókja. Forrón, sietősen, birtoklóan csókol, mintha ezzel begyógyíthatná az elmúlt hónapok összes sebét.

A kezem a mellkasára teszem, de nem taszítom el – csak próbálom megállítani. De ő nem érti. Még nem tudja. Elfordítom a fejem, és most már szinte könyörgöm. 

– Blake, kérlek… fontos.

Megáll. A tekintete egyszerre értetlen és aggodalmas. Végre meghallott.

– Mi az? – kérdezi halkan, miközben a homlokát az enyémnek dönti.

Lenyelem a gombócot a torkomban, és próbálom higgadtan kimondani, de a hangom megremeg. 

– A tábor óta… nem szedem a gyógyszert. És most… most nem védekeztünk.

Egy pillanatnyi csend. 

– Maddie… – a nevemet most nem vággyal ejti ki, hanem valami egészen más érzéssel. Félelemmel. Azzal az ijesztő lehetőséggel, hogy a testünk játéka most következményekkel járhat.

Nyelek egy nagyot, a szám pedig kiszárad.

– Nem lesz semmi baj, bébi... – mondja halkan, és közben megérzem az ujjait az arcomon. – Szerintem ez az egy visszatérő alkalom... nem jelent semmit. Nem lesz baba.

A hangja mély és megnyugtatónak szánt, de bennem valami mégis megremeg. Én pedig... bólintok. Mert nincs hozzá erőm, hogy vitába szálljak vele. Nem akarom látni az arcán a kétséget. Nem akarom még jobban megijeszteni – de legfőképp nem akarom most elveszíteni. Szóval csak nézem őt, és amikor magához ölel, belesimulok. Az állát a fejemre hajtja, én pedig hallgatom a szívverését. Olyan, mintha minden rendben lenne.

Már akkor éreztem. Amikor a testem egy pillanatra megfeszült, ahogy az a meleg, eufórikus bizsergés végigszaladt a gerincemen. Éreztem. Tudtam. Valami mélyen, ösztönösen súgta bennem: ez most más volt. Nem csak a gyönyör lüktetett bennem, hanem az élet. Abban a pillanatban tudtam – teherbe estem.

Pár héttel később feje tetejére állt minden.

Először csak azt hittem, túl sokat ettem előző este. A reggeli kávé illata, amit általában imádok, most olyan volt, mint egy ázott kutyáé. Az orromat megcsapta a keserű aroma, és hirtelen hányinger tört rám. A fürdőszobába rohantam, épp hogy odaértem a kagylóhoz, azonnal hányni kezdtem. 

Aztán jött a második reggel. A harmadik. Az ötödik. Aztán… az a kínos felismerés, hogy elmaradt a mensturációm. Elkezdtem számolni. Egy nap, majd kettő. Aztán egy hét. Én pedig egyre görcsösebben kapaszkodtam a gondolatba, hogy ez csak valami hormonális játék. Stressz. Vizsgaidőszak. Kevés alvás. Illetve hétvégente túl sokat alszok. Az órákra alig tudok bejárni. A jegyzeteim ott hevernek az ágy szélén, olvasatlanul. A tanár, aki eddig mindig türelmesen mosolygott rám – most csak a nevemet olvassa fel, majd bekarikáz valamit a jelenléti íven. Én pedig csak bámulok ki a fejemből, fásultan, mintha valami vékony fátyol mögül nézném az életet.

Csak egy kérdés zakatol a fejemben: lehet, hogy…?

A testem halk, de egyre határozottabb válaszokat suttog. Émelygek, ha üres a gyomrom – és akkor is, ha teli. A kedvenc kajámat meg sem tudom megenni. Még a telefon háttérképe is zavar, mert Blake mosolyog rajta, és én csak arra gondolok… hogy mi lenne, ha tudná?

Mi lenne, ha… tényleg?

A drogéria előtt állok. Még mindig nem merek bemenni. Egy fiatal hölgy kijön, kis csomaggal a kezében. Felnéz rám, mintha sejtené, hogy ugyanazért vagyok itt. A kezem ökölbe szorul, amikor megérzem, hogy rezeg a mobilom. Valószínűleg Blake az. Mély levegőt veszek, és belépek a drogériába.

A világítás túl éles. A járólap túl fehér. Mintha a tisztaság maga akarna rám üvölteni: becsapod magadat! Ahogy belépek, azonnal úgy érzem, mindenki engem néz. A vevők, a kamerák, még a polcok is. A pult mögött álló lány csak egy másodpercig pillant rám, aztán elfordul. Talán nem is olyan szokatlan látvány egy fiatal lány, aki riadt tekintettel, remegő kézzel siet be a drogériába, a polcok közt kutatva egy terhességi teszt után.

Reszkető kézzel nyúlok a polchoz. Az egyik legdiszkrétebb csomag után nyúlok... aztán még egyért. Aztán kettőért. Mire észbe kapok, öt különböző terhességi tesztet markolok. Mintha a számok megnyugtathatnának. Mintha a statisztika majd azt súgná: nem lesz semmi baj. A pénztárhoz sietek, a szívem úgy dobog, mintha lebuktam volna valami sokkal súlyosabbal. A nő végigmér, nem szól, csak rezzenéstelen arccal lehúzza a dobozokat. A kütyüje csipog– szinte belehasít a koponyámba. Úgy érzem, minden hang túl éles, minden mozdulat túl hangos.

Gyorsan kifizetem. Még a visszajárót sem számolom meg, csak megragadok egy rikító, színes szatyrot, és gyakorlatilag beledobálom a teszteket. Mintha így hamarabb szabadulhatnék a gondolattól is.

Amikor kilépek az üzletből, megcsap a kinti levegő, de nem könnyebbülök meg. Egyáltalán nem. Még csak most jön a neheze.

A kollégium ajtaja becsapódik mögöttem. Felszaladok a lépcsőkön, mintha üldöznének. Amint beérek a szobámba, kulcs fordul a zárban, és csak akkor engedem ki a bennem rekedt levegőt. Végre. Egyetlen egy estére menekültem meg a világ elől. Az órarendem most kivételesen megváltás: heti háromszor itt alszom a campuson. A délutáni és esti szemináriumok most először érződnek ajándéknak.

Nem kell plázák női mosdójában kiborulnom. Nem kell idegen szemek elől bujkálnom. Itt, ebben a szobában legalább összeomolhatok – ha kell. A szatyrot hanyagul az ágyra hajítom. A színes műanyag recseg, ahogy leér, a dobozok egymáshoz koppannak. Olyan hangosan, mintha ki akarnának ugrani a helyükről és kiabálni: "Vigyázz, anyuka!"

A csaphoz rohanok. A szám kiszáradt, és olyan forrón lüktet a fejem, mintha lázas lennék. Vizet engedek. A tenyerembe merítem, iszom, majd a nyakamhoz érintem. Próbálom lehűteni magam, de az agyam nem csendesedik. Össze-vissza kavarognak bennem a gondolatok.

A tükörből visszanéz rám egy lány, aki még tegnap azt hitte, hogy minden a helyén van. Holnap reggel megcsinálom a tesztet. Ma este nem bírok szembenézni vele. Még nem. Most csak hagyom, hogy a sötét elnyeljen. Egy éjszakára elég, ha a félelem a plafonon táncol, én meg az ágy szélén ülök, hangtalanul.

Másnap reggel hunyorogva fordulok a másik oldalamra, de tudom, hogy elkerülhetetlen. Ma reggel nem lehet halogatni. Ma el kell kezdenem számolni a másodperceket. Lassan ülök fel. Minden mozdulatom nehéz, mintha valami belül tartana vissza. A szívem a torkomban dobog, olyan erővel, hogy szinte hallom.

A szatyor még mindig ott van az ágyon. Színes, harsány. Most már nem is értem, miért nem kértem egy natúr papírtáskát. Öt különböző terhességi teszt doboza mered rám. Mintha azt kérdeznék: "Készen állsz?"

Kiválasztom a legegyszerűbbet. Azt, amelyik nem világít, nem zenél, nem ad SMS-ben eredményt. Csak két csík, és ennyi. Vagy egy, és akkor megkönnyebbülök. Kimegyek a fürdőbe, és becsukom az ajtót. A padló hideg, a csempe túl fényes, a tükör meg... hazug. Nem akarok belenézni.

Megcsinálom a tesztet, a kezem remeg, amikor otthagyom a tesztet a mosdó szélén. Most várunk. Három perc. Az egyik leghosszabb három perc az életemben. Nem ülök le. Csak állok, és a kezemmel fogom a hasamat. Mintha már most tudnám. Érezném, hogy egy pici élet alakul bennem. Lassan, nagyon lassan hajolok oda. A szívem minden dobbanása egy-egy kiáltás: nem tudom, mit akarok… csak tudni akarom végre.

Aztán meglátom a két csíkot. Kisbabám lesz, és akkor elkezdek sírni. Nem a félelemtől. Nem a kétségtől. Hanem az örömtől.

A levegő forró, én mégis fázom. Az egyetem udvarának egyik eldugottabb sarka mindig is menedék volt a számomra – most viszont inkább egy csapdának érzem. A kezem szorítja a táskám oldalát, aztán mély levegőt veszek és kimondom:

– Terhes vagyok.

Alfréd arca megfeszül. A szemöldöke megrebben, a tekintete az enyémbe fúródik.

– Hogy mi van? – kérdezi halkan, de a hangjában ott feszül valami fenyegető.

A táskából előhúzom a tesztet, és felé nyújtom.

– Itt van. Megnézheted.

Egy pillanatig nem nyúl utána. Csak bámulja. Aztán elveszi, és a másodperc tört része alatt elolvassa az egyértelmű eredményt.

– Tőlem vársz gyereket? – kérdezi, és a hangja már nem nyugodt. Egyre gyorsabban kapkodja a levegőt.

– Igen. – felelem, miközben a szívem majd széthasítja a mellkasomat.

– De hát... mindig gumit használtunk! – csattan fel, és elkapja a tekintetét rólam. – Ez nem lehet!

A torkomban gombóc keletkezik. Eszembe jut a bál éjszakája, amikor Blake-kel legutóbb szeretkeztünk. De nem mondhatom el még neki az igazságot. Még Blake-nek sem.

– Én is azt hittem, hogy biztonságban vagyunk. – suttogom, és lehajtom a fejem.

Alfréd hosszú másodpercekig hallgat, majd újra rám néz. A szemében valami... megreped. A kontroll, amit mindig olyan magabiztosan viselt, most megbillen.

– Ez most már a valóság. Érted? Egy gyerek! – mondja, és végül a fejét a tenyerébe temeti. – Basszus, Maddie…

– Én is felfogtam… tudom... – csúszik ki a számon, talán túl hevesen is. A hangom elcsuklik a mondat végén, de próbálom leplezni egy szemforgatással.

Alfréd felnéz. Az arca komorabb, mint valaha, és most valahogy nem ő tűnik az erősebbnek kettőnk közül.

– Mit mondasz majd anyádnak? Hogy gyereket vársz tőlem? – kérdezi rekedten. – Maddie... én jóval idősebb vagyok nálad. Ez... ez nem fog jól elsülni.

– Nem tudom... – suttogom. – Nem tudom, Alfréd... hidd el, ebbe még nem gondoltam bele.

Belekapaszkodom a hajamba, mintha az ujjaim választ adnának. De csak a káoszt érzem. Ő a fejem fölé néz, mintha ott, a lombkorona rései között lenne valamiféle válasz.

– Nézd, én... szeretlek. De ez most... ez más. Ez a valóság. Egy gyerek nem olyan dolog, amit csak úgy elintézünk.

– Ne mondd, hogy nem akarod... – rebegem, és a torkom összeszorul. – Ne mond azt, hogy nem leszel ott.

Alfréd közelebb hajol. Egy pillanatig azt hiszem, megölel. Vagy legalább megfogja a kezem. De csak a homlokát dörzsöli meg, mintha neki fájna a legjobban.

– Nem ezt mondtam. Csak... idő kell. Érted? Idő.

– Akkor most szakítasz velem? Itt hagysz? – kérdezem halkan, és a legrosszabb az egészben, hogy... reménykedem. Talán tényleg ennyi volt. Talán jobb, ha most kiszáll ebből.

Alfréd megremeg. A tekintete a cipőm orrán pihen meg, majd a hangja rekedten tör fel:

– Nem, Maddie... csak... hagyj egy kis időt. Át kell gondolnom. Harminc... harminc hét éves vagyok. – Zavartan elmosolyodik, de nem nevet. Csak próbálja oldani a feszültséget, ami egyre fojtogatóbb köztünk. – Oké, készen kéne állnom egy családra. Egy gyerekre. De én azt hittem, hogy ami köztünk van... az csak... csak egy...

– Egy mi? – csattanok fel. – Egy kaland? Egy futó kis viszony?

Kitépem a kezemet az övéből. Úgy nézek rá, mint egy idegenre. Talán az is.

– Nem úgy értettem... – rebegi. A hangja puhább, mint a szél az őszi faleveleken. És mégis...megsebzi a szívemet.

– Persze. Soha nem úgy érted, ugye? – keserűen elmosolyodom. – De tudod mit? Hagyj magamra. Kell egy kis idő. Mert most csak azt érzem, hogy... én nem akarok egyedül dönteni, de mégsem akarok melletted lenni úgy, hogy neked kétségeid vannak.

Elfordulok. Nem várok választ. Nem keresem a pillantását. Csak hallom a lépteimet, ahogy eltávolodnak tőle. Minden egyes kopogás a padlón egy kimondatlan szó, egy elfojtott érzelem, egy elsüllyedő jövőkép.

Az ujjaim remegnek, ahogy az ajtó kilincsére csúsztatom őket. A folyosó olyan steril, hogy szinte fojtogat. A rendelő ajtaja kinyílik.

– Madeline Brondie?– szól egy női hang, és én automatikusan felállok. A lábam furcsán nehéz. Mintha most tanulnék járni.

Követem a nővért a vizsgálóba. Az ágyra fekve felszabadítom a hasamat, ahogy kérik. A hideg zselé végigfolyik a bőrömön, és összerezzenek. A monitor még üres, de a gép már sípol. A szívem túl gyorsan ver.

– Első terhesség? – kérdezi az orvos, kedves, semleges hangon.

Bólintok.

– Hány hetes?

– Négy körül lehet… talán öt vagy hat. – A hangom alig hallható. Mintha egy másik ember beszélne belőlem. Egy olyan lány, aki épp most döbben rá, hogy nem csak a teste, hanem az egész világa meg fog változni.

A képernyőn először csak szürke pacákat látok, mint valami elmosódott tájat. Aztán ott van. Egy apró kis alak. Kicsi karocskákkal. Mocorog. Alig bírok szóhoz jutni. A torkom elszorul, a kezem megmerevedik. A monitoron pedig egy apró, pulzáló pont vibrál: a szíve. A babám szíve.

– Itt van. Látja? –mutat a monitorra a doki.

Én pedig biccentek, és a szemem csordultig telik könnyel. Abban a pillanatban zokogni kezdek a boldogságtól. Hogy ez valóság. Hogy bennem egy élet dobog. Hogy nem vagyok egyedül.

– Minden rendben – suttogja a doktornő. – Nagyon szép baba. Jó a szívhangja. Aktív.

– Aktív... – ismétlem, és elnevetem magam a könnyeimen át. – Hát persze, hogy aktív. Az anyja sem bír nyugton maradni.

Egy apró mosoly fut át az arcomon. Az első igazi mosoly hetek óta, és ott, abban a pillanatban tudom, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember. Nem Maddie vagyok a táborból. Nem Maddie a család fekete báránya. Nem Maddie, aki két férfi között vergődött. Az a Maddie vagyok, aki hamarosan édesanya lesz, valaki anyukája.