41. Az aggódás

Blake

Napok óta alig látom Maddie-t. Az előadásokon alig jelenik meg, és ha mégis, akkor is hátul ül, kapucnival a fején, lehajtott arccal, mint aki már rég lemondott mindenről. Nem beszél senkivel. Még az osztálytársaival sem, és ami a legijesztőbb: velem sem. A bál óta egy szót sem váltottunk. Azóta az átkozott este óta, amikor elragadott a vágy, a pillanat, a tiltott gyönyör. Azóta nem beszéltünk. Egyetlen üzenetet sem váltottunk. Nem kerestem. Ő sem. Mert nem mertem.

A mai reggelen az irodám ablakából láttam, ahogy Alfréd érte jön. A pasas, mint valami elcseszett vőlegény, ott állt a parkolóban, nyitott ajtóval, szokásos sötét öltönyben. Maddie kilépett a főbejáraton, és mintha semmi sem történt volna, beszállt mellé. De nem csókolták meg egymást.

Nem ért hozzá. Még csak nem is mosolygott. Gyanús.

Másnap, szünetben végre meglátom őt. Egyedül sétál a folyosón, lassan, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet. A keze a hasán. Nem látványosan, de mintha… mintha ösztönből tenné. Valami megmozdul bennem. Valami rég eltemetett ösztön. Érzem, hogy valami nincs rendben vele.

Megindulok felé, és sietősre veszem a lépteimet.

– Maddie! – szólítom meg, amikor elhalad mellettem.

Lepillant rám, mintha csak most eszmélne rá, hogy én is létezem ezen a világon. Egy másodpercig azt hiszem, el fog sétálni mellettem. De nem, helyette megáll. A szeme vörös, és látom, hogy sír.  A szempillái remegnek, a válla megemelkedik, ahogy próbál levegőt venni. A szájához kap, de nem tudja visszatartani.

– Maddie? Mi történt? – kérdezem halkan, és egy lépést közelebb megyek.

Akkor még jobban elsírja magát. Ez a zokogás belülről tör fel, mintha hetek óta vissza tartotta volna. Mintha most szakadt volna fel minden, amit eltemetett.

– Hé, hé… – suttogom, és automatikusan elé lépek. Egy pillanatra megérintem a karját, de ő megrezzen, majd mégis ott marad. Nem taszít el.

– Mi történt? Mondd már… – kérlelem, de ő csak rázza a fejét.

– Nem tudom… nem tudom, hogy mondjam el… – szipogja, és a könnyei úgy potyognak, mintha sosem akarnának elállni.

– Maddie... – ismétlem a nevét, és próbálom megragadni a pillanatot. – Mi a fene folyik itt? Rosszul vagy? Beteg vagy? Velem van baj? Alfréddal? Valaki bántott?

– Nem! – csattan fel, de a hangja rekedt. Aztán összegörnyed, keze a hasán, úgy néz rám, mintha valami földrengés történt volna a lelkében.

Én pedig azonnal tudom, hogy súlyos terhet cipel, és ennek köze van Alfrédnak. Ahogy nézem őt hirtelen összeszorul a szívem. Nem csak fájdalmat látok benne. Félelmet is.

– Maddie, kérlek, mondd el... – suttogom.

De ő csak rázza a fejét. Aztán elhátrál, mint akit megégettek.

– Majd egyszer… De most nem megy… – és elszalad.

A tanáriban ülök, a neonfény éles villódzása alatt, és próbálom kijavítani a dolgozatokat. Már órák óta itt vagyok, de egyetlen mondatra sem tudok fókuszálni. A gondolataim újra és újra Maddie felé kanyarodnak. A bál óta kerül engem, és eléggé furcsán viselkedik mostanában. Az arca ma meggyötört volt, és egyre jobban távolodik tőlem. 

Ha megtudom, hogy Alfréd keze van a dologban… esküszöm, lapáttal verem agyon. De a gyanúm szerint nem csupán erről van szó. Ez mélyebb. Mint valami, amit félt elmondani. Mint egy titok, amit még magának sem mer bevallani. Éppen megnyitnám a következő dokumentumot, amikor halk kopogás töri meg a csendet. Adam dugja be a fejét az ajtón, kabátban, kulcscsomóval a kezében.

– Blake! Azt hiszem, én elindulok, jó? – A szeme végigsiklik rajtam, mintha olvasni próbálna az arcomról.

– Oké… majd bezárok. – Bólintok, de a hangom tompa, fáradt.

– Elég szarul festesz. Minden oké? Remélem, nem vagy beteg. Amanda és Christine már kidőltek, szóval mostanában minden ránk hárul. – Beljebb lép, és a kezét zsebre dugja.

– Minden rendben. Csak… családi ügy. – Vágom rá túl gyorsan, talán túl határozottan is.

Adam nem kérdez többet, de egy pillanatig még ott marad. Csend van. Aztán bólint, és távozik. Az ajtó halkan csukódik mögötte. Én pedig ott maradok. Egy rakás dolgozattal, és egy kérdéssel, ami egyre hangosabban dobol bennem: mi történt Maddie-vel?

Amint becsukódik mögöttem az ajtó, ledobom magamról a pólót, és hanyagul a kanapéra hajítom. Már a kilincsre ragadt tenyerem is izzadt volt a feszültségtől. Azonnal a fürdőbe indulok, mintha a víz majd lemossa rólam azt a feszültséget, amit Maddie hagyott bennem. 

A tükörbe nézek, de csak a gyűrött homlokom köszön vissza. Hónapok óta nem volt ennyire zűrös a fejem. Maddie nem beszél velem. Nem válaszol az üzeneteimre, nem keres, még csak egy nyomorult emojit sem dobott vissza. Mintha ki akarna radírozni az életéből. Aztán megjelenik a fejemben az arca... A bálon. Az a ruha. Amikor a szertárban szeretkeztünk, olyan vadul, olyan hevesen, hogy azóta se bírok napirendre térni.

Felrázom a tusfürdőt, és belenyomom a tenyerembe. A hűvös gél végigcsorog az ujjaim közt, ahogy a bőrömre kenem, de semmit sem enyhít. A testem tisztul, de a gondolataim csak sűrűsödnek. Csak Maddie jár a fejemben. Maddie és az, amit elhallgat előlem. Amikor kilépek a zuhany alól, csak a törülköző van rajtam, és az éhség, ami már nemcsak a gyomromban kapar. A konyhában nyitom a hűtőt — csak egy üveg víz, meg egy félig penészes szendvics van benne. A francba.

Sóhajtva ledobom magam a kanapéra, és előveszem a telefonom. Pizzát rendelek. Sajátos gyógyír. A mindent kibíró legény menedéke. Míg várok, bambán nézem a plafont.  Aztán megint a gondolat: Mi van, ha valami baj történt? Ha Alfréd mégis... vagy ha Maddie csak fél nekem elmondani valamit? Az ujjaim újra a telefonra csúsznak. Egy újabb üzenet. Csak ennyi:

„Maddie… kérlek. Csak annyit írj vissza: jól vagy?”

A küldés gomb halványan felvillan. A válasz meg... sehol.

A csengetés pont akkor hasít bele a csendbe, amikor újra megnézném, látta-e már Maddie az utolsó üzenetemet. Felpattanok. Nem mintha a pizzafutár megoldaná a szívügyeket, de most legalább lesz valami a kezemben, amit megfoghatok. Valami, ami nem illan el, mint Maddie az osztályteremből.

Kinyitom az ajtót, a srác széles mosollyal nyújtja át nekem a pizzát. Átveszem, adok egy kis borravalót. „Kösz, jó étvágyat!” – veti oda, aztán eltűnik a lépcsőházban. A doboz meleg, a papír enyhén átázott az olvadó sajttól. Sajtos pepperonis a kedvencem. 

Az asztalhoz ülök, lecsúszik az első szelet. A másodiknál már érzem, hogy valami nem stimmel. Nem a pizzával. Velem. A szívem szabálytalanul ver, a torkomban pedig gombóc növekszik, amivel semmit nem tudok kezdeni. A következő harapás közben egyszer csak elszorul a mellkasom, és... elkezdek sírni.

Nem tudom, mikor történt utoljára. Tizenöt lehettem, amikor nagypapám sírjánál nem bírtam visszatartani. De az más volt. Az elmúlás. A véglegesség. Ez viszont valami sokkal mocskosabb érzés. Olyasmi, amit nem lehet lezárni egy fekete ruhás nap után. Mert Maddie él, valahol van, de nem ér el hozzám. Nem mond semmit. Csak csend van, és az a gyilkos bizonytalanság, amitől minden sejtünkben rettegés ver tanyát.

Mi történhetett vele? Miért nem beszél velem? Miért érzem azt, hogy baj van… és hogy nélkülem próbálja megoldani? A könnyeim a pizzás dobozra csorognak. Feloldják az olajos papírt. Megszégyenítően emberinek érzem magam. Minden porcikámmal. Mert nem tudok mást tenni. Csak ülök, mint valami összetört játékfigura, akit már senki sem akar összerakni.

És hiába vagyok tanár, hiába vagyok férfi, aki általában megold dolgokat… most csak egy megtört pasi vagyok a kanapén, aki arra vágyik, hogy a szeretett nő egy árva szóval tudassa: még számítok neki.

Másnap reggel a kávéautomata hangosabban duruzsol, mint máskor. Valaki megint oda állt, és nem tudom hányadik itallal nyúzzák a gépet. A tanáriban ülök, a laptop nyitva, de nem csinálok semmit. Az egérkurzor lomhán villog az üres dokumentum felett. Egy újabb tanterv, amit nem tudok elkezdeni. Mert a gondolataim… nem itt vannak. Maddie arca újra és újra bevillan, és a gyomrom azonnal összeugrik az idegességtől. Az ajtó csapódik, és Adam lép be. Két papír pohárral egyensúlyoz, a hónalja alatt egy doboz van. Azonnal megérzem az édes illatot.

– Hord ide magad haver. Ma biztosan nem fogunk éhen halni– dörmögi, miközben leteszi a dobozt az asztalomra. – Klasszikus vigasz fánk. Sima, csokis, vaníliás... meg egy narancsos, aminek undorító a színe, de állítólag isteni.

Kezembe nyomja a kávét, és lehuppan a szemközti székre. Figyel. Nem mondok semmit, csak bólintok, és kortyolok egyet a kávéból. Ez legalább finom, nem úgy mint a gondolataim.

– Szóval – kezdi végül, és az asztalon dobol az ujjaival. – Mi a franc van veled, Blake? Napok óta úgy nézel ki, mint akit megcsócsáltak és kiköptek.

Oldalra fordulok, de nem bírom kikerülni a tekintetét. Tudom, hogy nem fog leszállni rólam.

– Családi ügy, már mondtam – motyogom.

– Aha. Családi ügy. Ez már a második hét, hogy ezt nyomod. Csak hogy tudd, Amanda szerint vagy titkos gyereked van, vagy beleszerettél valakibe, akibe nem kéne – mondja, és közben kibont egy csokis fánkot.

Felsóhajtok. A kezem ökölbe szorul a papír pohár körül.

– A második.

Adam megdermed. A fánkot a szája elé tartja, de nem harap bele.

– Hogy mi?

Felé nézek, most először igazán. A tekintetem elárul mindent.

– Maddie. A lány a zeneszakról. A nyári táborban történt. Akkor még nem volt a diákunk. Azután lett beiratkozva. Előtte meg… rengeteget kavartunk. Aztán hol szakítottunk, hol kibékültünk…. Most legutóbb lefeküdtem vele…

Adam pislog. A fánkot leteszi.

– Basszus, Blake…

– Tudom.

– És ő… tudja, hogy mit érzel? – kérdezi halkan.

– Fogalma sincs. Vagy ha volt is… már rég elásta. Napok óta nem beszélünk. Olyan, mintha kitörölte volna magát az életemből. Mintha soha nem léteztem volna a számára. Borzasztó érzés.

Adam együttérzően felsóhajt.

– Azt hittem, leléptél, mert féltél, hogy lebuktok – mondja végül.

– Le is léptem – bólintok. – Megijedtem. Magamtól. Tőle. Attól, hogy mit jelent ő nekem. Aztán, amikor újra megláttam a gólyabálon… minden visszajött.

Adam felhorkant.

– Te idióta vagy. Pont az vagy, akinek nem kéne ilyen helyzetbe kerülnie, mégis belelépsz. Aztán meg ahelyett, hogy a sarkadra állnál, csak nézed, ahogy elmegy?

A tekintetemet a kávémban rejtem el. De belül érzem, hogy igaza van.

– Blake – mondja, és a hangja most sokkal komolyabb. – Ha tényleg így érzel, akkor ne hagyd elúszni. Menj, és szerezd vissza a lányt. Ne a szabályok, ne az etikett, ne a saját félelmeid vezessenek. Csak az, amit igazán érzel.

Felnézek. Adam most nem viccel. A szemében nincs semmi szarkazmus. Csak az a fura, baráti lojalitás, amit ritkán látni férfiak között.

Bólintok.

– Oké. Megpróbálom.

– Nem – rázza meg a fejét. – Nem próbálod meg. Megteszed. Mert ha nem, akkor életed végéig bánni fogod.

A dobozban a narancssárga fánk dőlni kezd, és oldalra borul. Valahogy úgy érzem, az életem is pontosan ott tart most. Egyetlen lökésre attól, hogy elguruljon minden. De most először… készen állok megállítani.

Az óráknak vége. A tantermek elcsendesedtek, a padok konganak az ürességtől. Az iskolaudvaron lassan apad a diákok moraja, és én úgy settenkedem a parkoló felé, mint egy kamasz, aki a tilosban jár. Nem vagyok büszke rá, de nem érdekel. Látni akarom Maddie-t.

Napok óta nem szól hozzám. Azóta sem, hogy… az a bizonyos este megtörtént. Már a parkoló szélén vagyok, mikor meghallom a hangját. Éles, remegő, szenvedéllyel teli:

– De nem érted? Nekem akkor is kell! Nem fogok lemondani róla!

Megtorpanok. A bokrok takarásából figyelem őket. Alfréd áll vele szemben, és úgy feszül meg a karja, hogy látni a bicepszét.

– Nem akarom, hogy a közelében legyél. Én fogok gondoskodni róla! – sziszegi, és megragadja Maddie karját. Rángatni kezdi a lányt a fekete limuzin felé. A gyomrom görcsbe rándul.

Maddie ellenáll. – Nem, Alfréd. Hiszen te az övé vagy. Ő meg az enyém. Ő a miénk.

Mi van?

Az agyam keresi a fonalat, de a szavak összefolynak. Miféle titok ez? Kicsoda az az „ő”? Egy harmadik személy? Egy… gyerek? A szívverésem felgyorsul, és hirtelen minden sejtem érzékeny receptorokká válik. Vagy rólam van itt szó? Nem vágom.

Maddie hangja elhalkul. Már csak a gesztusokból tudok olvasni. Alfréd megáll előtte, szembefordul vele, aztán… megöleli. És nem olyan gyors, önző mozdulattal, ahogy a féltékeny férfiak szoktak. Hanem lassan. Fájdalmasan. Akaratlan gyengédséggel. Mintha bocsánatot kérne.

Aztán a feje búbjára nyom egy csókot.

Az öklöm ökölbe szorul. A fogaimat összeszorítom, és szinte érzem, ahogy az állkapcsomban remegés indul. Megakarom verni azt a férfit. A falhoz kenném, és addig püfölném, amíg minden foga ki nem esik.

De nem mozdulok.

Mert tudom, hogy nem kérdezhetem meg. Mert Maddie nem az enyém. Még ha minden sejtje az éjszaka után azt is súgta, hogy hozzám tartozik – jogom nincs hozzá. Csak emlékem. Figyelem, ahogy beszállnak a kocsiba. Maddie nem néz hátra. Nem keres a tekintetével. Nem küld egy pillantást, nem rebben meg a szempillája, amikor az autó ajtaja becsapódik. 

A nap ugyanúgy indul, mint mindig. Legalábbis kívülről. Belül viszont... egyre zaklatottabb vagyok. Úgy érzem magam, mint egy gőzölgő kazán, amit valaki túl sokáig nem engedett le. És Maddie az a szelep, ami sehol sincs. Napok óta nem válaszol. Úgy elkerül, mint a pestist. Meg kéne értenem. Elfogadni. Professzionálisnak lenni. De basszus, nem vagyok érzéketlen.

A tanári melletti folyosón sétálok, látszólag céltalanul. A kezem a zsebemben, a tekintetem ide-oda cikázik. Aztán megpillantom Maddie-t. Egyedül van. Épp kilép a női mosdóból, a haja rendezetlen, a szeme vörös. Nem sírt, mégis úgy tűnik valami bántja őt. Az első gondolatom, hogy megöleljem. A második, hogy szétverjem azt a köcsög Alfrédot. A harmadik: tudni akarom az igazat.

– Maddie! – szólítom meg kedvesen, és felé igyekszem.

A lány megdermed. Lassan fordul felém. A tekintetében ott ül a fáradtság. A bűntudat. A… félelem?

– Blake – szólal meg végül. A hangja halkabb, mint egy suttogás, mégis élesebben hasít belém, mint egy kés.

– Beszélhetnénk? Csak pár perc. Kérlek. – Nem akarok ráparancsolni. Tudom, hogy most nem bírná el.

A szemeiben megrebben valami, aztán bólint. Követem, ahogy elindul a kis belső udvar felé. Ott mindig csend van. Senki sem zavarhat meg minket. Amikor megáll, nem néz rám. A kezét a pad szélére csúsztatja, szinte görcsösen kapaszkodik bele.

– Mi történt veled, Maddie? – kérdezem, és megkerülöm, hogy lássam az arcát. – Ne mondd, hogy minden rendben, mert nem hiszem el. Látom rajtad, hogy valami baj van. És… látom, hogy nem vagy boldog Alfréd mellett.

Egy pillanatra becsukja a szemét. Olyan, mintha a lelkét is bezárná előttem.

– Nem tudom, miről beszélsz… – súgja, de nem néz a szemembe.

– Akkor mondd el– közelebb hajolok. – Maddie, kérlek… Megőrülök, ha nem mondod el, mi van veled.

Egy halk, remegő sóhaj kíséretében felemeli a fejét, és a könnyei kiülnek a szemébe.

– Nem mondhatom el... – szólal meg végül, majd elkapja a tekintetét.

– Alfréd bántott? – kérdezem, és már érzem, hogy az öklöm ökölbe szorul.

– Nem… – megrázza a fejét. – Nem úgy.

– Akkor mi? – már nem bírom tovább. – Maddie… mi az, amit nem mondasz el nekem?

De nem válaszol. Feláll, és mielőtt bármit is mondhatnék, hátat fordít.

–Kérlek ne keress többé…

Éppen a tanáriban ücsörgök, amikor hallom, hogy beszélgetnek. Kinézek és meglátom az iskolaorvost, és az asszisztensét. 

– Volt itt egy lány… szőke, magas, alig lehet húsz… kért tőlem egy felmentést a terhessége miatt. Olyan zavarban volt, hogy alig tudott megszólalni.

Megdermedek.

Szőke, magas, alig lehet húsz. A szívem nagyot dobban, és olyan mintha ököllel vágtak volna gyomorszájon. Egyetlen név kúszik előre, kitakarva mindent: Maddie. Azonnal elkapom a fejem. Túl élesek a gondolatok, túl gyorsan száguldanak. Nem. Nem lehet. Vagy… de. Pontosan ez történik. És én… én csak egyetlen dolgot nem tudok: hogy az a gyerek... az enyém-e.

A megérzés olyan, mint egy árnyék, ami a lelked mögött jár: nem látod, mégis tudod, hogy ott van. Csak nem tudom honnan ered ez az egész. Napok óta motoszkál bennem, és tudom, hogy valami nem stimmel. Nem csak Maddie-vel, hanem Alfred-del sem. Ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy ha a gyomrom görcsbe rándul valakitől… az a valaki ritkán ártatlan.

Késő estig ülök a gép előtt. De ezúttal nem dolgozatokat javítok. Nem jegyeket viszek fel. Egy másik oldalt nyitok meg. Egy nyilvános adatbázist. Aztán egy közösségi oldalt. Egy céges profilt. Egy név után kutatok: Alfréd. Keresés közben egy másik név is felbukkan: Oliver…. A szívem hevesen dobog az új felfedezés izgalmától, ezért átfutom a LinkedIn profilokat. Céges fotók. Közös események. Mindkettőjük neve felbukkan ugyanannál a PR-ügynökségnél évekkel ezelőttről. Majd megtalálom a döntő képet: Alfréd és Oliver egy nyári céges vacsorán — vállvetve, mintha barátok lennének.

Akaratlanul is ökölbe szorul a kezem az egér fölött. De visszafogom magam. Túl sok a kérdés. Még nem elég az információ. Ezért tovább keresgélek. Aztán rábukkanok egy bulifotóra. Alfréd nem Maddie-vel pózol, hanem Eden-nel, Oliver húgával. A következő képen más csókolóznak. Lejjebb görgetek és meglátom a dátumot: múlt hét szombat. 

Agyam egy pillanatra leblokkol. Aztán a kirakós darabjai lassan a helyükre hullanak. Maddie sírásai. A zaklatottság. A hirtelen kiborulás. Az, hogy Alfréd túl készséges. Ez mindent elárul. Vajon ez az egész egy játszma? Felállok az asztaltól, meg ropogtatom az ujjaimat. Nem fogom elmondani Maddie-nek. Még nem. Előbb biztosra kell mennem. De tudni akarom, mi folyik itt. Ha kiderül, hogy Maddie-t ismét csapdába csalták… ha ez az egész csak egy újabb manipuláció… akkor isten irgalmazzon Alfrédnak és Olivernek.

Mert tőlem nem fognak.

Azt mondják, nincs véletlen. Hogy az élet egy kártyapakli, ahol minden húzás sorsot formál, és minden találkozás egy előre kevert lap. Én mégis csak kávét akartam. Legalábbis ezt hazudom magamnak, miközben belépek az apró, kissé túlárazott kávézóba a campus közelében. Kicsit túl designos, kicsit túl instagram-kompatibilis, de most nem érdekel. A tekintetem egyből a sarokban ülő lányra vándorol: Eden-re.

Ott ül, világosbarna ballonkabátban, haját feltűzte, de egy kósza tincs mégis kiszökött a kontyból, mint valami kis titok. Kecsesen emeli a poharat, vöröses rúzs nyoma marad a peremen. A tekintete pont akkor emelkedik fel, mikor én is odanézek. És a pillantása… egy árnyalatnyival tovább időzik rajtam a szükségesnél. Felismert engem, aztán elpirult. Na ne... Ez nem lehet...  Ahogy közelebb lépek, észreveszem a pupillái apró rezdülését. A megmerevedő tartást. A levegőbe fagyott mozdulatot. Nekem pedig minden emlék beugrik.

Két évvel ezelőtt. A táborban. Én túl sok bort ittam. Ő nevetett. A verandán álltunk. Nyár volt és fülledt volt az idő, és valahogy… megcsókoltuk egymást. Aztán egyre többet ittunk, majd lefeküdtünk egymással, másnap reggel Eden eltűnt. Azóta se láttuk egymást, egészen mostanáig. 

Rámosolygok. Lassú, tudatos, szinte bosszantóan nyugodt mosollyal.

– Eden, ugye? – kérdezem ártatlanul, mintha csak most találkoznánk először. – Te vagy Oliver húga igaz?

– Igen... hát...Ja.. Rád pedig emlékszem.. A táborból..  – pislog, és a hangja megbicsaklik. –Bocsi, hogy eltűntem.

 – Meglepő, hogy még emlékszel rám.

– Hogy is felejthetnélek el – mondja halkan, és a pohár peremével babrál. Nem mert a szemembe nézni. 

Leülök vele szemben. Nem kérdezem meg, szabad-e.

– Rég láttalak. Két év? Talán három?

– Kettő – vágja rá azonnal. Aztán megharapja az ajkát, mintha elárult volna valamit.

Aha. Szóval emlékszik. Mindenre. Eden végre rám néz.

– Akkoriban... nem gondoltam volna, hogy újra összefutunk. Főleg nem egy egyetem közelében – jegyzem meg, miközben a tekintetem nem ereszti az övét.

– Sose lehet tudni, hova sodor az élet – feleli halkan. A poharat a szájához emeli, de alig iszik belőle.

– Hallottam, hogy Alfréddal… – kezdem.

– Igen. Egy ideje... találkozgatunk – von vállat.

– És a bátyád? Oliver?

Eden megdermed. – Ő... jól van. Külföldön van most. Miért kérded?

– Csak érdekel, hogy hogy vagytok... így családilag – mondom halkan, majd kortyolok a kávémból, amit a pincér pont most hozott ki. – Tudod, egy közös múlt mindig furcsa... főleg ha a darabkák újra összeállnak. 

A lány felsóhajt, én pedig tudom, hogy nem ártatlan, ahogy a bátyja és Alfréd sem. Nekem viszont egy fontos küldetésem van: megmenteni Maddie-t Alfréd és a múlt árnyai alól.