42. A lebukás

Maddie

– Jenna… – A nevét suttogom, és ő éppen felém hajol. A tincsei az arcomba lógnak, miközben a kezével simogatja az arcomat. 

Ajkai az enyémre találnak, a csókja most nem kérdés, hanem kijelentés. Ahogy hozzám simul, érzem a melleit az enyémhez préselődni, és a combjait a csípőm két oldalán. A testem ösztönösen mozdul alatta, puha ívben emelkedik meg, kínálva magam neki. A hálóingem már félig lelóg rólam, és ő ügyesen, lassan lehúzza rólam az anyagot, mintha minden egyes centit ízlelni akarna, mielőtt szabaddá tesz. A mellbimbóim megkeményednek a levegőtől és az izgalomtól, Jenna pedig nem késlekedik – ujjbegyeivel finoman megérinti őket, aztán az ajkai veszik birtokba érzéki csókokkal. Felnyögök. Halkan, szinte könyörgően. Egyik kezem a derekára siklik, a másik a tarkójára, belefonom az ujjaimat a hajába.

A combom közé csúsztatja a kezét, és mire észbe kapok, már simogatja is a puncimat – a simogatása finom, érzékeny, figyelmes. A tenyerét végighúzza a vágatomon, aztán még lejjebb halad. A levegő bennem reked, amikor végre belém hatol az ujjaival. A lábaim önkéntelenül szétnyílnak alatta, engedem őt, hívom, vágyom rá. Az ujjai egyre biztosabban járják be az érzékeny részeimet. A mozdulatai eleinte lassúak, körözőek, figyelmesek. A csiklómat érintve olyan érzés jár át, mintha apró villanások gyúlnának bennem. A hátam ívbe feszül, ahogy a gyönyör kibomlik a gyomrom mélyéről, és én csak nyögni tudok. Halkan, rekedten, a nevét suttogva újra meg újra.

Ezután lemászik a lábam közé, és a nyelve birtokba veszi a csiklómat. A nyögésem egyre mélyebb, és kontrollálhatatlanabb. A csiklómat kényezteti, először gyengéden, majd egyre erősebben, ritmusosan, mintha ismerné minden egyes rezdülésem. A nyelve egy pillanatra sem áll meg, s közben az ujjai is visszatalálnak belém.  A testem reszket, remeg, hajtja előre az érzés, amitől egy pillanatra elvesztem az időérzékem, a kontrollt, önmagamat.

Amikor végül elélvezek, olyan erővel tör rám, hogy a hátam homorítva emelkedik el a matractól, a lábam megfeszül, és hangosan a nevét kiáltom. Ő pedig ott van velem, figyel rám, gyöngéden hajtja fejét a combomra, mint aki büszke arra, amit adott nekem. Egy mosoly bujkál a száján, és ahogy feljebb kúszik újra, a testemhez simul, még mindig remegve fogadom őt vissza.

– Látod? – suttogja a fülembe. – Még mindig tudom, hogyan szeresselek.

Az ébresztő óra élénken hasít bele a reggeli csendbe. Azonnal felébredek. A testem verejtékben úszik. A hálóingem a hátamra tapad, a combjaim között nedves a lepedő. A bőrömön nyirkos nyomként csorog le az álom emléke, amit már nem látok tisztán, de még érzem. A maradékát. A súlyát. A rettegést. Oldalra fordítom a fejem, és Alfréd fekszik mellettem. Félmeztelenül, békés arccal, enyhén horkolva. Az arca kisimult, a mellkasa egyenletesen mozog. Az egyik karja lazán körém fonódott álmában, birtokló mozdulattal, mintha tudat alatt is tudná, hogy itt vagyok.

Csak épp az előbb nem ő volt velem az álmomban, hanem Jenna, és ez megrémiszt. Pislogok, próbálom kizárni az álom képeit, de túl elevenek. A testem még mindig emlékszik az érintésére. A nyelvére. Az ujjaira. A nevem a szájában, a combjaim között… Annyira valóságos volt, hogy egy pillanatig elhiszem, talán tényleg megtörtént. Hogy Jenna tényleg ott volt. 

Aztán visszazuhanok a jelenbe, és a bűntudat mellkason vág.

Mi a franc volt ez?

Lassan lecsúsztatom magamról Alfréd karját, és az ágy szélére ülök. A tenyerem a combomra simul, és próbálok egyenletesen lélegezni. A testem még mindig forró, szinte perzsel. A bőrömön mintha Jenna ujjai nyomot hagytak volna.

– Biztosan a hormonok… – suttogom. – A terhesség miatt van. Furcsa álmok, zavaros érzelmek, szexuális vágy… Ez teljesen normális, nem?

Visszafekszem, de nem húzódom vissza Alfréd karjai közé. Felhúzom a takarót, de mégis reszketek. Félek, hogy Alfréd tényleg felkeresi Jenna-t, és újra az életem része lesz, és ezt nem akarom.

A suliba menet még érzem az édeskés ízt a számban – az utolsó korty kakaó emlékét –, miközben a dobozt automatikus mozdulattal hajítom a kuka felé. Az üres karton tompán puffan a műanyagzsákban. A kapu tárva-nyitva áll előttetm, én pedig belépek az iskolaudvarra. A diákok zsongása körülvesz, nevetésfoszlányok, cipősurranások, táskacsapódások, de én csak megyek előre, mint aki nem is létezne. Elindulok a lépcsőn felfelé, szorosan ölelem magamhoz a könyveket, nehogy elejtsem őket. A lábaim ütemesen lépnek felfelé, de a gondolataim… azok máshol járnak. A hálószobában. Az álomban. Jenna testének emléke a bőrömön. Alfréd szuszogása a vállamon.

– Maddie!

Megtorpanok. Mintha egy láthatatlan kéz rántaná vissza a testemet. A nevem, ahogy kimondja, megfagyasztja a vért az ereimben. Ismerem azt a hangot: Blake itt van. Egy darabig háttal állok neki. A gerincemen végigszalad valami jeges, a tarkómon feláll a piheszőr. A könyveket még szorosabban szorítom magamhoz, a körmeim már az alsó keményborítóra vájnak. A torkom kiszárad.

Mit keres itt? Miért pont most? Miért pont ma? Miért... pont ő? Lassan megfordulok. Nem mintha lenne más választásom. Előttem áll. Ugyanaz a fekete dzseki, ugyanaz az arc – de valami más a szemében. Valami kemény és rideg. Érzem magamon a tekintetét, és tudom, hogy most éppen megfigyel.

– Lenne egy kérdésem… Oliver-ről – mondja.

A szívem egy pillanatra megáll. A gyomrom összeugrik, a tüdőmbe nem jut levegőt. Talán gyanít valamit? Hirtelen megjelenik előttem az a jelenet, amikor fejbe vágtam Oliver-t a kamerával, és holtan esett össze a földre… 

Erős vagyok: nem kezdek el sírni, nem remegek, és nem ájulok el. De legbelül érzem: darabokra esek. 

– Igen? – kérdezem vissza higgadtan, mintha ez csak egy matekpélda lenne, amire válaszolnom kéne.

Blake összehúzza a szemét. Tanulmányoz. Próbál olvasni bennem.

– Figyelj, minden rendben? Mostanában eléggé… fura vagy. – A hangja nem vádló, inkább aggódó. A hanghordozása nyugodt, de benne van valami, amitől kiráz a hideg. Figyel. Minden egyes rezdülésemre.

 A testem védekező tartást vesz fel, és próbálok nem félrenézni. 

– Hogyne lenne minden oké? Minden… oké – hebegem, és érzem, ahogy egy csepp verejték végiggördül a tarkómon. Na, tutira lebuktam... Vagy legalábbis gyanakszik. De Blake nem az a típus, aki nyíltan támad.

Ő szép lassan húzza ki az információt az emberből, mint egy sebészkés: pontosan, vérfagyasztó türelemmel.

– Azt látom… – mondja, miközben összehúzza a szemöldökét. Az arca egy másodpercre megfeszül, mintha próbálná összeilleszteni a darabokat. A szívem egy pillanatra megáll, aztán újra beindul – de már nem szabályosan. Most már kapkod.

Basszus, Maddie… csak ne most. Kérlek, ne most roppanj meg…

– Blake… – szólalok meg, és próbálom uralni a hangom. – Hamarosan vizsgaidőszak lesz. Ne csodálkozz, ha feszült vagyok a kelletténél. – A hangsúlyom szándékosan nyers, enyhén sértett, mintha a gyanúsítgatása valami méltatlan dolog lenne. Talán ettől végre elengedi a témát, és engem.

De nem mozdul.

Nem csak nem mozdul – megfeszül. A szeme résnyire szűkül, az állkapcsa megmerevedik, és a következő mondata olyan erővel csap le rám, mintha valaki lekevert volna egy pofont:

– Alfréd és Oliver ismerték egymást.

Pislogok, de közben érzem, hogy megszédülök.

– Tessék? – kérdezem, és továbbra is próbálok semlegesen pislogni, mintha nem érteném. Mintha ez egy érdektelen információ lenne. Mintha a gyomrom nem épp most ugrott volna a torkomba.

– Alfréd és Oliver – ismétli nyugodtan, de már nincs a hangjában semmi kétség. Csak tények. – Egy ideig ugyanabba ai klubba jártak bulizni. Nem sokáig. De... összeakadtak.

A kezem megszorítja a könyveket, olyan erősen, hogy az ujjaim elfehérednek.

– Nem tudtam róla – mondom, és a hangom túl gyors, túl kész, túl… megkomponált.

Blake bólint. De nem azért, mert elhitte. Csak rögzítette. Mintha kipipált volna egy kérdést, amit már jó ideje készült feltenni.

– Furcsa – mondja halkan, elgondolkodva. – Mert Oliver mobilján volt egy kép. Egy közös kép. Alfréddal.

Ne mutasd, hogy számít. Ne mutasd, hogy félsz.

– Lehet, hogy véletlen – vonom meg a vállam, miközben belül már mindenem üvölt. – Egyszer találkoztak egy buliban, és lefotózták. Ennyi.

Blake bólint. 

– Lehet. – Aztán elmosolyodik, de ez nem az a kedves mosolya. Ez más. Inkább számító és ellenséges.– Csak érdekes, nem? Hogy két ember, akinek semmi köze egymáshoz… hirtelen nagyon is sok köze lesz egymáshoz.

– Figyelj… órára kell mennem – szólalok meg gyorsan, kétségbeesetten, miközben hátrálni próbálok. De Blake nem mozdul az útból.

– Nem mész sehova, hercegnő – vágja rá olyan határozottsággal, amitől azonnal megfeszül a gyomrom.

Abban a pillanatban megragadja a karomat.

– Hé! Mit csinálsz? Hova viszel?! – kérdezem sipítózva, ahogy próbálok kiszabadulni, de a szorítása erős.

A folyosón néhány fej felénk fordul, de Blake magabiztosan húz maga után. Nem szól senkihez, nem magyaráz. Csak megy. Én pedig, mint egy rongybaba, sodródom vele. Aztán megpillantom a tornaszertár ajtaját. 

Ne… Kérlek, ne ide…

A szívem egy pillanatra kihagy.

Túl sok emlék. A falnak döntött csókok. Heves szeretkezések, és szüntelen nyögések. Nem akarok ide jönni, de Blake már belök az ajtón. Aztán bejön utánam, és kulcsra zárja. A zár kattanása úgy visszhangzik bennem, mintha lakatot tett volna a számra is. A poros, sötét levegőben a múlt ott gomolyog közöttünk. A bordásfal árnyékot vet a padlóra, a régi labdák sarkaiból lassan szivárog az idő. Minden elfelejtett mozdulat, minden halk nyögés, minden "nem lehetne, de mégis megtörtént" itt lebeg a térben. És most ez a férfia, aki egykor a mindenem volt – újra engem figyel.

– Ide figyelj – szólal meg végül, és a hangja nem remeg. – Alfréd veszélyes, akárcsak Oliver. Valami nem stimmel vele, és te tudod. Látom a szemedben.

Nem tudom, mitől roppan meg bennem a gát. A kezem hirtelen mozdul, és a tenyerem a szájára simul, mielőtt még kimondhatná még egyszer azt a nevet.

– Ne emlegessd annyit Olivert! – suttogom, de a hangom remeg. Túl éles. Túl őszinte. – Hiszen már halott!

Blake szeme kitágul, és szinte sokkot kap.

Lassan lefejti a kezem a szájáról, de nem mozdul hátrébb. Csak néz rám. Az a pillantás… nem dühös. Nem értetlen. Hanem… megsebzett.

– Ezt… – nyögi halkan – …ezt hogy érted?

A szívem zakatol, mintha menekülni akarna belőlem.

– Maddie… – suttogja – Mi történt?

– Amikor elrabolt… – kezdem, és érzem, ahogy a szavak súlya a mellkasomat nyomja. – A húga, Eden… ott volt. Kaját hozott nekem.

Blake nem szól. Csak egy apró izom rándul meg az állkapcsán.

– Én pedig kaptam az alkalmon – nyelek nagyot –, és lecsaptam Oliver-t… azzal a kamerával, amit felém tartott. Mert igen, Blake… fel akarta venni, hogy lefekszik velem. Kellett neki egy „második rész”... mint egy mocskos folytatás az első rémálomhoz. Aztán azt mondta, ha nem működök együtt, bántani fog. Azt mondta, senki sem fog segíteni. Még te sem…

A hangom elcsuklik. Egy pillanatra le kell hunynom a szemem, mert ha most meglátnám Blake arcán azt, amitől félek… talán összeroppannék. Végleg.

– Nem is részletezem, a lényeg, hogy… totál elborult tervei voltak velem – suttogom. – Utána… utána azt mondta, el fogja küldeni neked a felvételt. Hogy tönkretesz vele. Hogy bebizonyítja, milyen vagyok valójában.

Lassan újra ráemelem a tekintetem. És akkor látom meg: Blake már nem csak értetlen. Nem csak dühös.

Meg van törve.

– Miért nem mondtad el?! – kérdezi halkan, de a hangja már nem Blake-é. Az a férfi, akit ismertem, mindig tudta, mit mondjon. Most… megrendült. – Miért hagytad, hogy azt higgyem… hogy te csak… eltűntél? Hogy kidobtál?

– Mert nem volt választásom! – csattanok fel. – Ott voltam egy vadidegen helyen, ketten voltak ellenem… Eden segített, igen. De akkor, abban a pillanatban… csak a kamera volt a kezemben. És az mentett meg.

Blake hátralép, mintha leforrázták volna. A keze a tarkójához kap, hátrasimítja a haját, és a plafon felé fordítja a fejét, mintha a kérdéseire keresné a gyors válaszokat.

– Basszus, Maddie… én ezt nem tudtam! – Blake hangja megtörik, ahogy szorosan ráfonja a kezét a vállamra.

– Mivel nem voltál a közelben… – nézek rá, és próbálok higgadt maradni, de a hangom megremeg. – És időközben összejöttem Alfréddal… nem igazán tudhattad. Sőt, még az egyetem előtt el akartam mondani neked. Akkor még lett volna idő. Akkor még lett volna értelme…

Elhallgatok. Mert mindketten tudjuk, mi történt azután.

– De aztán… szakítottunk – emlékeztetem. A hangom halk, de pengeéles. Nem vádló, inkább szomorú ténymegállapítás. Az egyik sebem, amit már csak kívülről varrt be az idő – belül még mindig sajog.

Blake lehajtja a fejét. 

– Basszus… – suttogja újra. – Bárcsak ne szakítottunk volna.

Nekem is megremeg a szívem. És úgy érzem, mintha valaki a bordáim közé nyomott volna légzsákot. Mert hányszor mondtam már ezt én is magamban? Hányszor játszottam végig újra és újra azt az estét, amikor minden elromlott? Amikor még lehetett volna másképp?

– Most már késő… – mondom ki végül. A szó úgy gördül ki a számból, mint egy elítélés. És közben… mégsem vagyok biztos benne.

Blake felemeli a fejét. Mélyen a szemembe néz. És abban a tekintetben ott van minden, amit nem mondott ki. Minden éjszaka, amit nélkülem töltött. Minden pillanat, amikor hiányoztam neki, de túl büszke volt, vagy túl összetört, hogy visszaforduljon.

– Maddie… – szólal meg újra, és a hangjában most ott a megrepedt remény. – Tényleg késő?

Lassan pislogok. A mellkasom szorít. A torkomban ott ég a könnyek íze, de nem engedem ki.

– Fogalmam sincs – felelem őszintén. – Minden annyira zavaros. Alfréd még mindig a pasim… 

Blake közelebb lép. Már annyira közel van, hogy érzem a leheletét az arcomon. Egyetlen mozdulat választ el tőle. Egyetlen centiméter, amit ha átlép… már nincs visszaút.

– Maddie… – suttogja újra, és most már a keze az arcomhoz emelkedik. Egy ujját végighúzza az állkapcsomon, a mozdulat gyengéd és ismerős. Szinte fáj, mennyire ismerős.

– Ha megcsókollak most… az baj?

A szívem már majdnem utat engedett neki. A testem előre hajlott volna, az ajkam már alig várta, hogy újra érezze az övét — de nem engedhettem. Nem így. Nem úgy, hogy nem tudja az igazságot.

Felemelem az ujjam.

– De mielőtt megcsókolsz… – mondom, és érzem, ahogy megremeg bennem minden. A hangom nem gyenge, csak túl valós. – Egy valamit tudnod kell.

Blake szeme kérdőn szűkül össze, de még nem ért semmit. Még csak azt hiszi, egy kifogás jön. Vagy valami múltba ragadt fájdalom, amit ki kell sírni előtte. Fogalma sincs, hogy ez a mondat mindent át fog írni.

– Terhes vagyok – folytatom.

És látom, ahogy egy pillanatra lefagy. A vonásai megmerevednek, mintha az agya nem engedné be a szavakat. 

De én nem hagyom félreérteni. Nem hagyom, hogy kétségek maradjanak.

– És a baba… – nyerek erőt, aztán kimondom – a tiéd.

A csend annyira mélybe vágó, hogy szinte érzem, hogyan hasít bele a dobhártyámba. Blake hátralép egy lépést. Nem sokat, csak annyit, hogy levegőhöz jusson. A keze megmozdul, de nem találja, hol kapaszkodjon meg. Végül csak a bordásfal szélére támaszkodik, mintha a testét kellene megtartania.

– Az enyém? – kérdezi halkan, de nem úgy, mintha nem hinne nekem. Inkább… mintha még nem tudná elhinni.

Bólintok.

– Az első együttlétünk után történt… illetve nem annyira az elsőn.. De a gólyabál éjszakáján fogant meg.. – A hangom megremeg. – Egy ideje nem szedem a fogamzásgátlót, ezért is estem teherbe.

Látom, ahogy Blake tekintete lassan megtelik valami egészen másféle érzelemmel. Nem düh. Nem vád. Hanem valami, amitől újra elszorul a torkom.

– Miért nem mondtad el? – kérdezi végül. A hangja most fájdalmasan halk, mintha attól félne, hogy a válasz még jobban összetöri.

– Mert nem tudtam, hogyan – suttogom. – Mert amikor végre rájöttem, már Alfréddal voltam. Minden… zavaros volt. És akkor te eltűntél. Azt hittem, haragszol. Hogy megvetnél.

Blake elfordítja a fejét. A nyaka megfeszül, mintha benne tartana egy kiáltást.

Aztán visszanéz rám.

– Maddie… ez a gyerek az enyém… Jogom van hozzá..

A hangjában ott a remény, ott a félelem, és ott valami más is. Valami, amit még ő sem ért.

– Igen – lehelem.–Még jó, hogy jogod van hozzá…

Blake még mindig ott áll a falnál. A keze ökölbe szorul, majd elernyed. A tekintete a semmibe réved, a gondolatai messze járnak – talán a jövőben, talán egy lehetséges élet képeiben, ahol minden másképp van. Én meg ott állok előtte, és csak nézem őt. 

Aztán ösztönösen a hasamhoz csúsztatom a kezem.

Először félve.

Aztán megsimogatom. Finoman. Mintha ott lenne már. Mintha érezné. Mintha tudná. Most tudatosul bennem, hogy tényleg nem vagyok egyedül. A szívem szaporán ver, de nem a félelemtől. Hanem valami csendes, meleg bizsergéstől, ami végigsuhan rajtam. És hirtelen úgy érzem, mintha egy új világ nyílna ki előttem. Egy olyan, amire nem készültem. De amit… mégis akarok.

Az ajkamon lassan, szinte észrevétlenül kibontakozik egy mosoly. Nem kényszeredett. Nem félmosoly. Igazi. Boldog. Őszinte. És ez meglep. Mert eddig mindig csak a kétségeket éreztem. A titkot. A bűntudatot. A halogatást.

De most… először csak mi vagyunk. Én. A baba. És ez a pillanat.

Felnézek Blake-re. Még mindig mozdulatlan. Mint egy kőszobor, aminek lelkét épp most mossa át az igazság.

– El sem hiszem – suttogom halkan. – Szülők leszünk.

A hangom megremeg, de nem a gyengeségtől. Hanem attól az elsöprő, túlcsorduló érzéstől, amit talán nem is lehet nevén nevezni. Valami az életből. Valami, ami túlmutat rajtunk.

Blake lassan rám néz. A szeme csillog – nem könnyezik, nem omlik össze, csak… él benne valami. Valami új. A döbbenet és a félelem mögött ott bujkál egy másik férfi is. Az, aki egyszer azt suttogta a nyakamba, hogy „örökké veled akarok lenni”.

És most halkan, hitetlenkedve kérdezi:

– Ez most… tényleg megtörténik?

Bólintok. A kezem még mindig a hasamon pihen. A mosolyom nem halványul.

– Igen – mondom ki. – Tényleg megtörténik.