43. A nő akit imádok

Blake

Nem.... Soha senki nem fogja elvenni tőlem Maddie-t. Ő most már végleg az enyém, főleg hogy a szíve alatt hordja a gyermekünket. Azt az idióta Alfrédot kifogom paterolni a képből, és soha többé nem fogjuk látni őt. Maddie most nincs velem, visszament ahhoz a pasihoz... Nekem pedig be kéne mennem, és tanítani kéne. 

Basszus ez a cigi se nyugtat meg. Gyorsan elpöckölöm, és kifújom a füstöt. Maddie nem tudom melyik órára szaladt be reggel, de úgy tett, mintha nem történt volna semmi az éjszaka... Viszont látom, hogy a reggeli rosszullétek elhatalmasodtak rajta. Legszívesebben a koliba küldeném pihenni, de ő makacsul állította hogy jól bírja. 

Hiszek neki, de mégis bennem van az aggódás…

Éppen az órámra sietek be, amikor belebotlom Maddie-be. Megtorpan, a keze remeg a táskáján, az arca sápadtabb, mint szokott. Azonnal érzem, hogy valami nincs rendben.

– Szia… Jobban vagy? – kérdezem halkan, de a hangom megtelik aggodalommal.

Nem válaszol azonnal, csak pislog egyet, majd gyorsan odébb húzódik, én pedig követem. Behúzódunk az egyik fém szekrény mögé, ahol kicsit elbújhatunk a diákok elől.

– Igen. Csak… hánytam – feleli gyorsan, de a földet nézi, nem engem. Mintha szégyellné. Mintha magát okolná a teste természetes reakcióiért.

Finoman megfogom az állát, és a szemébe nézek. A pillantása zavaros, a tekintete úszik a fáradtságtól – és mégis gyönyörű. Még így is.

– Kicsim – suttogom –, ha nagyon nem vagy jól, menj fel a koli szobádba. Majd igazolom a távollétedet.

Az arcán ott van a meglepődés.

– Tényleg megtennéd? – kérdezi halkan, reménykedve, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy valaki mellette áll.

– Naná – felelem mosolyogva. – Szeretném, ha a gyerekem anyja jobban lenne.

A szeme kicsit megtelik könnyel, de csak bólint.

– Akkor… megyek. – A hangja halk és hálás.

– Indulj. És pihenj egy nagyot – mondom gyengéden, és mielőtt elengedném… lehajolok, és megcsókolom.

Míg a többiek dolgozatot írnak, én a tanári asztal mögött ülök, és a mobilomat nyomkodom. A többiek feje lehajtva, tollak sercegnek — én pedig Maddie-vel chatelek. Folyton azzal ugrat, hogy meztelenül feküdt be az ágyba, és még csak takarót sem húzott magára. Persze azt írja, csak lazít, olvasgat egy kicsit…

De én ettől még folyamatos görcsben vagyok. A gyomrom, a nadrágom, az idegeim... minden össze van szorulva.

Hű, mit fog kapni ezért…

Gyorsan vissza küldök neki egy pajkos szmájlit, de muszáj letennem a mobilomat. Nem bírok többet olvasni. Kezd melegem lenni ezektől a pikáns üzenetektől. Pont ebben a pillanatban áll fel az egyik diákom Jane. 

Csendesen odalép az asztalhoz, és átnyújtja a dolgozatát.

– Köszönöm, Jane – bólintok, miközben elteszem a papírt a mappába.

Ő biccent, és szó nélkül kisétál a teremből.

Nálam ez a szabály: aki készen van, az kimehet. Nem kell itt ülnie, amíg a többiek körmölnek. Én pedig… visszanézek a kijelzőre. A buborékban ott egy új üzenet Maddie-től:

“Bárcsak itt lennél, és simogatnál engem, de most kénytelen vagyok magamat…”

Előrehajolok, hogy úgy tűnjön, valamit jegyzetelek a mappába. De közben csak próbálok normálisan lélegezni. Az arcom forró, a torkomban dobol a vér. A nadrágom szűkössé vált, és legszívesebben most, azonnal eltűnnék a teremből.

Visszaírok.

„Ezt most direkt csinálod? Komolyan, Maddie… azt akarod, hogy fél perc múlva bezárjam a termet, és utánad induljak?”

Maddie (2 másodperc múlva):

„Csak hiányzol és a puncim is hiányol…”

Szóval így állunk… A pad alatt folytatom:

„Ha még egy ilyen üzenetet küldesz, nem vállalok felelősséget a tetteimért.”

Maddie:

„A bugyimat már levettem. Csak a te érintésed hiányzik, meg az ügyes kis nyelved…”

Basszus.

A következő diákom most adja le a dolgozatát. A nevét sem hallom. Automatikusan bólintok, beteszem a papírt a mappába. Gyorsan folytatom az üzenetváltást Maddie-vel. Miközben ott lebeg a szemem előtt, ahogy a combjai szét vannak tárva, én pedig közé csúszok és éppen nyalogatom őt.

„Te tényleg meg akarsz őrjíteni. Tudod, hogy most nem mehetek sehova, ugye?”

Maddie:

„Nem is kell. Elég, ha elképzeled, ahogy a combom közé bújsz, mint tegnap este…”

Basszus egyre gondolunk. Nagyot nyelek és végignézek a termen. Muszáj járnom egyet. Közben hevesen visszaírok:

„Te egy kis boszorkány vagy. És ha ott leszek, könyörögni fogsz, hogy kegyelmezzek.”

Maddie:

„Nem fogok. Azt akarom, hogy ne kegyelmezz. Hogy ne állj meg.”

Az ujjam fénysebességgel kopogtatják a képernyőt.

„Tartsd melegen magad… Mert ha lemegy a nap, akkor jövök.”

Maddie:

„Nem is takarózom… A combjaim között már így is kezdek elfolyni… Csak érted van… Ne aggódj melegen tartom magam…”

Nem hagyom magam:

„Tudod jól, ha így folytatod, nem állok meg egyetlen csóknál. Bezárlak. És addig döngetlek, míg minden porcikád nem könyörög azért, hogy végre elengedjelek.”

Maddie két percig nem válaszol. Aztán hirtelen egy kép üzenettel bombáz. Az ágyon fekszik, a takarója félre van dobva, a lábai közé esik a fény, de pont nem mutatja a lényeget… Mégis mindent látok. A bugyija ott hever az éjjeliszekrényen. Direkt oda dobta.

Maddie:

„Nem tudom mit látsz ebből a képből, de nagyon magányos vagyok…. Talán tudnál vele valamit kezdeni...”

Én: „Ma este ne kérj tőlem gyengédséget, Maddie. Mert nem leszek az.”

Maddie: „Pont ez a tervem.”

A nyakkendőmet már harmadszor igazítom meg a lift tükrében, de valójában nem a szorítással van baj. Hanem azzal, hogy már levegőt is alig kapok. Végre van lyukasórám. Végre egy kibaszott harminc perc, amikor nem kell tanárnak lennem. Csak férfinak.

Ennek a csajnak — ennek a pokolian gyönyörű, pimaszul veszélyes nőnek — muszáj elszámolnia azzal, amit üzenetben művelt az elmúlt órában. Felrohanok a koli lépcsőjén. A diákok beszélgetnek, nevetgélnek, valaki rádiót hallgat valahol. Én csak Maddie szobája fel igyekszem, teljesen felhevülve. 

Kopogok.

Egy kis szünet után meghallom a hangját:

– Bejöhetsz…

Lenyomom a kilincset. Belépek, és úgy látom, ahogy a képen küldte: takaró a bokájáig csúszva. A combjai meztelenül, lazán széttárva. A bőre sápadtan ragyog a beszűrődő napfényben, a mellei finoman ringanak a légzéstől, és a tekintet…az a tekintet tudja, hogy mit művel velem.

A nyálam és a farkam is elcseppen. Egyszerre. 

– Tudod… – kezdek bele, de a hangom rekedt. – Neked borzasztó sok mindent kellene most megmagyaráznod.

Maddie ajka mosolyra húzódik.

– Ó? Tényleg? 

Odalépek. Lehúzom a nyakkendőmet. Lassan, fenyegető mozdulattal ejtem a padlóra. A kabátom követi. A testem lángol. Ő pedig még mindig nem mozdul. Lassan közelebb lépek. A cipőm koppan a padlón. Felmászok az ágy szélére. A matrac besüpped. A kezem végigsiklik a combján. A bőre forró, és enyhén remeg.

– Tudod, mit tettél ma velem? – kérdezem halkan, és az ujjam egyre feljebb siklik a belső combján.

Nem válaszol.

– Kérdeztem valamit – közelebb hajolok, és megfogom az állát. – Tudod, mit tettél ma?

– Csak úgy… írtam – suttogja, de már most megbánta.

– Hazudsz.

 A tenyerem a hasára csúszik, aztán a mellkasára. Feljebb. A nyaka alá. A testét egyetlen mozdulattal fordítom a hátára, a csuklóit a feje fölé tolom, és a térdemmel leszorítom a combját. Maddie hangosan felnyög az enyhe fájdalomtól. Mostantól nem menekülhet.

– Minden egyes üzeneteddel provokáltál. Tudtad, hogy nem mozdulhatok. Tudtad, hogy tanítok. Tudtad, hogy ott ülnek előttem a diákjaim… és te akkor döntesz úgy, hogy a pokolba invitálod magad…

Látom, hogy lélegzetvisszafojtva figyel. A pupillái kitágultak. A teste lángol.

– Azt akarod, hogy ne legyek gyengéd? – hajolok le a füléhez. – Kívánságod parancs, szívem…

Az ajkam alig érinti a bőrét, de a tenyerem már nem finomkodik. Végigsimítok a testén. Követelőzőn. Türelmetlenül. A testem ránehezedik, a lélegzete szaggatottá válik.

– Ma nem fogsz kérni semmit. Ma azt kapod, amit érdemelsz – mondom, miközben egy csókot nyomok a mellére. – És aztán könyörögni fogsz, hogy ne álljak le…

Gyengéden megharapom a mellbimbóját, amitől ő felnyög. A bőre már forró. A teste ívben feszül alattam.

– Azt akarom, hogy minden porcikád érezze, kihez tartozol.

A csuklóit elengedem, de nem menekül. A keze a hajamba túr, és húzni kezd magához – de most én szabom a ritmust. Eltolom magamtól a kezét, majd hátra fogom őket. Miközben az egyik kezemmel kihúzom a farkamat a nadrágomból. Olyan feszesen, és erősen áll, hogy még Maddie lélegzete is elakad egy pillanatra. A combjait szétnyitom, és gyengéden belenyomom a farkam. Maddie félhangosan felnyög.

Mire lehunyja a szemeit.

– Nézz rám, amikor velem vagy!

Maddie szeme tágra nyílik, ajkai hangtalanul formáznak egy hatalmas „ó”-t, miközben én egyre mélyebben, egyre erőteljesebben lököm belé magam – minden egyes mozdulat úgy csattan, mint egy kimondatlan vallomás.

– Mondd csak, édes… most is olyan nagy a szád, mint amikor visszabeszéltél? Vagy inkább csak nyögni tudsz a büntetésed alatt?

Nem kellett válasz. Az alázata hangosabb volt bármilyen szónál. Csak tűrte, ahogy újra és újra magamévá teszem, és közben a farkam olyan erővel feszült benne, mintha a testében akarna robbanni. A puncija úgy ölelt körül, mintha nem akarna elengedni. A nedvessége lassan csordult végig a combján. 

– Maddie… ne mondd, hogy nem erre vártál egész nap. Ne mondd, hogy nem ettől lettél ilyen lucskos.

– De….igen..… Blake… – nyög fel, és ennyi elég. Minden izmom megfeszül. A hátam ívbe húzódik, a testem önkéntelenül is megadja magát a kéjnek. A gerincemen végigfut valami izzó, elektromos hullám, és mire észbe kapnék, már benne pulzálok. Belé élvezek, mélyen, sűrűn, a puncija fogságában. Ő meg csak remeg alattam, mint aki tudja: most már tényleg az enyém.

Kielégülve lépek ki a folyosóra. Megigazítom a nyakkendőmet, és becsukom magam után az ajtót. Maddie még mindig az ágyon fekszik, széttárt lábakkal, kócosan, kipirulva.  Valójában csak én dugtam szét az agyát. Lassan, de határozott léptekkel haladok az irodám felé. A nyakkendőm immár tökéletesen áll, a zakómat megigazítom, miközben mély levegőt veszek, hátha ezzel sikerül lecsillapítanom a testemben kavargó emlékeket. A folyosó csendes, a kollégiumban csak néhány diák kószál ilyenkor, így nem keltek gyanút. Páran odaköszönnek, udvariasan biccentek vissza, és próbálom magamra ölteni azt a jól megszokott, fegyelmezett tanári álarcot, amit most, az elmúlt húsz perc után szinte nehéz visszavenni. De senki sem sejti, mi történt odabent, a második emelet egyik szobájában, a vékony ajtó mögött.

Senki sem sejti, hogy még mindig a számban érzem, mennyire édes volt. Hogy az íze ott van a nyelvemen, és újra akarom. Látom magam előtt, ahogy remegett a szája, mikor a teste elengedte magát, és hatalmasat élvezett előttem. Akaratlanul is megfeszülnek az állkapcsom izmai, ahogy visszaidézem azt a pillanatot, amikor a tekintete elveszett bennem, és az egész világa összefonódott az enyémmel.

Bizsereg a vérem. A gondolataim képtelenek elengedni őt, és ahogy a kilincsre teszem a kezem, az irodám ajtajánál, már azt tervezem, mikor látom őt legközelebb. Mikor ültetem le az első sorba. Mikor találkozik újra a tekintetünk a tanterem neonfénye alatt.

Mert Maddie ismét ott lesz. Ott fog ülni, játszani a tollaival, pajkosan mosolyogni, úgy tenni, mintha minden a régi lenne. De én tudni fogom az igazságot, és ő is tudni fogja. Már semmi sem a régi.

A délután hátralevő óráit már jóval nyugodtabban tudtam végigvinni, mint a délelőttöt. A gondolataim persze időről időre visszatértek Maddie-hez. A lány, akit órák óta nem láttam, de még mindig érzem az illatát az ingemen, a tenyeremen az érintését, a bőrömön a testének forróságát. Időnként írtam neki néhány sort, egy-egy kérdést, egy mondatot, de nem jött válasz. Talán még mindig kimerülten fekszik az ágyában. Pontosan ott, ahol hagytam. A gondolat, hogy a párnát a combjai közé szorítva aludt el, valami különös mámort szabadított fel bennem. Mintha a teste még álmában is engem keresett volna… és ez az elképzelés szinte megrészegített.

Amint letelt az utolsó órám, nem is vesztegettem az időt. A tanári szobából egyenesen a kollégium felé vettem az irányt, olyan léptekkel, mint aki valami tiltott, mégis ellenállhatatlan dologra készül. A folyosó csendes volt, a délutáni nap ferdén vetült be az ablakokon. Egyetlen árnyék mozdult meg előttem — az enyém. Fellopakodtam Maddie szobájához. A zárban megfordítottam volna a kilincset, de az ajtó már résnyire nyitva volt. Megtorpantam.

Bent valaki más tartózkodott.

Egy másik lány. A hangját először nem ismertem fel, de aztán a szavai egyértelművé tették, hogy csupán egy diáktárs lehetett.

– Jól van, akkor majd szólj, ha szükséged van valamire. A házi feladatokat egyébként leadtam – mondta, mintha már nem először járna itt, és valamilyen sajátos, női cinkosság fűzné őket össze.

Aztán megfordult, egy pillanatra elidőzött a küszöbnél, mintha megérezte volna, hogy figyelem. De nem nézett fel. Csak kilépett az ajtón, és eltűnt a folyosó bal oldala felé. Egyetlen halk koppanás volt minden, amit maga után hagyott. Az ajtó lassan becsukódott mögötte.

Egy pillanatig ott álltam a küszöbnél, mozdulatlanul. A szívem gyorsabban vert a kelleténél. Nem tudom, miért. Talán csak a tetten érhetőség izgalma, vagy a gondolat, hogy Maddie... nem egyedül volt. Vagy talán a féltékenység lopódzott belém. Olyan alattomosan, mint egy fojtogató füst, amit először meg sem érzel, csak mikor már kaparni kezd a torkodban.

Aztán kinyílik az ajtó és egy lány lép ki a szobából.

–Jó estét tanár úr!–köszönt vidáman, majd elhaladt mellettem. 

Én pedig azonnal berontok Maddie-hez. A légkör izzik. A szemünk összekapcsolódik, és olyan energiák szikráznak köztünk, amiket nem lehet szavakkal csillapítani.

– Szóval…korrepetálnak? A tudtom nélkül?– kérdezem, közelebb hajolva. Az orrunk szinte összeér. – Akkor engedd, hogy elkapjalak.

A következő pillanatban megcsókolom. Durván. Kétségbeesetten. Olyan erővel, mintha csak így tudnám megmutatni, hogy még mindig akarom. Maddie nem tiltakozik. Sőt – visszacsókol. Vadul és hevesen. A kezei a nyakamba kapaszkodnak, az ujjaival belém mar. A kezeim a fenekére csúsznak. Felemelem. Ő automatikusan körém fonja a lábait. A testünk összeér, és nincs több beszéd.

Ledobom az ágyra.

A pólóját szinte letépem róla. A melltartó alól kibukkanó bőr látványa dühítően gyönyörű. A nyakát csókolom, harapom és szívom – megjelölöm. Hogy tudja, én vagyok az, aki igazán ismeri. Lehúzom a bugyiját, félre dobom az anyagot, és egy mozdulattal végig simítok a csiklóján. A nyelvemmel játszom vele, lassan, kegyetlenül, míg nem könyörög. A keze a hajamba fonódik, a teste ívbe feszül, aztán...

– Blake… kérlek… most…

Felnézek rá. Az arca vörös, a szemei üvegesek.

– Csak akkor, ha a nevemet sikítod.

Mire válaszolna, én már benne is vagyok, olyan keményen és határozottan dugom őt, hogy az ágy nyikorog alattunk. Maddie a nyakamba harap, a körme végigszánt a hátamon. Vad vagyok, kegyetlen és féltékeny. És pont ezért vagyok most olyan jó. Mert megakarom neki mutatni, hogy soha többé ne felejtse el, hogy én mit tudok vele tenni.

Másnap reggel erős napsütésre ébredek. Nem húztam el a függönyt, hunyorogva oldalra fordulok.  A takaró csúszva omlik le rólam, a párnám még Maddie illatát őrzi. A testem sajog – az éjszaka nyomai. A nyakamon harapás. A hátamon karcolás. A szívemen… valami súly nehezedik. 

A reggel nem indul különösebben. Csak... valahogy más. Még nem keltem fel teljesen, csak ülök az ágy szélén, amikor az asztalon megpillantom a vastag, díszes borítékot. Egy meghívó. Valaki becsúsztatta az ajtó alá, amíg aludtunk. Az arany dombornyomott betűk azonnal kirajzolódnak:

"Nagy szeretettel meghívjuk kedves családunkat, és barátainkat eme nagy napra..."

Felvonom a szemöldököm. Lustán bontom ki a borítékot, de amint elolvasom a neveket, a testem ledermed.

“Bryce és Jennifer örömmel jelentik be, hogy házasságot kötnek…”

A papír megremeg az ujjaim között. A meghívó kihullik a kezemből. A földre zuhan, mintha súlya lenne. Éppen tegnap este tettem magamévá azt a lányt, akit nem sokára családtagnak hívhatok. Még most is hallom az édes könyörgéseit, a kéjes sikolyait a fülemben. Maddie a gyermekemmel várandós. Felállok. Meztelenül. A mellkasom zihál. A gondolataim vadul cikáznak. Vajon hogyan tovább?