44. Esküvő a hazugság árnyékában

Maddie

Miután megállok a villa előtt azonnal meglátom a felfordulást. Anya házában mindig más a légkör. Most is ahogy belépek azt látom, hogy a házvezetőnő épp a bejárati tükör előtt igazít el egy kristályvázas virágcsokrot, miközben két másik nő egy rakás fehér textilt cipel fel a lépcsőn. Nagy a sürgés-forgás. Én pedig leteszem a táskámat az előszobába. Meg sem kérdezem tőlük mi a fene történik, inkább tovább megyek. 

A nagy lépcső teljes hosszában fel van díszítve. Friss virágok – hófehér jázmin és rózsa keveréke. Az illatuk sűrű, édes és hirtelen visszaránt valami gyerekkori emlékbe. Ezeket a virágokat nem csak én imádom, hanem anyám. De természetesen ez a nap is róla szól… A tenyeremet végighúzom a korláton. A virágoknak finom tapintású szirmuk van. Közben azon gondolkodom, hogy Blake három napja mutatta meg nekem az esküvői meghívót. Gondterhelten ült az ágy szélén, amikor kiléptem a fürdőszobából. A hajamat éppen egy törölközőbe csavartam, amikor láttam, hogy valami nem stimmel.

–Mi a baj szívem?–kérdeztem aggódva, mert láttam, hogy nagyon eltöprengett.

– Bryce tényleg megnősül... – mondta halkan, szinte a semmibe.

Aztán rám nézett, és a kezemben landolt a díszes boríték.

– Az unokatestvérem még mindig a börtönben csücsül... Eléggé gyászos lesz... – sóhajtott fel keserűen.

Én közben kinyitottam a meghívót, és miután elolvastam, csak a fejemet ráztam.

– Anyám felhajtása... – mondtam. – Nagyon szeret szerepelni.

– Akárcsak a bácsikám... – morogja Blake, miközben végigsimít az állán. A hangja száraz, mint a por. – De tudod mit? – felpillant, a szeme megvillan. – Felveszem az álarcot, és úgy teszek, mintha kurvára örülnék neki.

A szíve össze van törve, de még tartja magát. A szavak mögött fájdalom bújik meg, amit már három napja hurcol. Odalépek. Leülök mellé az ágyra, a matrac besüpped alattam. 

– Drágám... – suttogom, és a tenyeremet finoman a hátára simítom.

Blake kifújja a levegőt, és a kezébe temeti az arcát.

– Túl fogjuk élni – mondom halkan, de határozottan. – Én is levegőnek fogom nézni anyámat. Fogadni mernék, hogy észre se fognak minket venni, annyira el lesznek merülve a boldogságtól.

A szarkazmus keserű ízű, de most ez tart össze minket. Blake felnevet. Rövid, cinikus kacagás. Aztán végre rám néz.

– A boldogságtól... vagy a saját hazugságuktól.

– Mindkettő. Tudod, milyen a mi családunk: mintha egy színpadon élnénk. – A szavaim után elcsendesedünk.

A kezem még mindig a hátán pihen. Finoman végigsimítok a lapockáján. Pont ott, ahol tegnap este a körmeim húztak nyomot a bőrén, aztán lassan fel a tarkójáig. Blake lehunyja a szemét. A csend közöttünk nem kellemetlen. Inkább valami menedék. Egy pillanatnyi biztonság.

Aztán megszólal.

– Mi lesz velünk, Maddie? – kérdezi halkan.

– Semmi. – szólalok meg. – Mi mindig együtt leszünk.

A kezem a hasamra csúszik. Azt hiszem, most először nem félelemmel, hanem egyfajta boldog, halk bizonyossággal simogatom meg a pocakomat. 

– Főleg a kicsivel… miután megszületik.– teszem hozzá. 

Blake rám néz, és olyan férfias, gyengéd a tekintete, hogy rögtön elolvadok. A szívem hevesen kezd verni, és azonnal jön a felismerés: nem vagyok egyedül. 

– Ja, és ma bejelentem, hogy anyám nagymama lesz. – mondom könnyedén, és nem bírom ki, elnevetem magam. – Kíváncsi vagyok az arcára.

A nevetésem felszabadult. Egy kis bosszú, egy kis színjáték, egy kis pimaszság…Pont az a keverék, amiből anyám is van, csak nála minden fájdalmasabb. De én már nem vagyok az ő bábja. Mostantól édesanya vagyok, és a saját életemet élem továbbra is. Blake keze az enyémre csúszik, és ketten fogjuk a hasamat.

– Teljesen biztos vagy benne? Tényleg el akarod mondani neki? – kérdezi halkan, rekedten.

Bólintok. A mosolyom ezúttal csendes. Belülről jön. Nem a külvilágnak szól. Ez most tényleg csak kettőnkről szól. Vagyis… háromunkról. Aztán közelebb hajol, és amikor megérzem az ajkait az arcomon, nem a szenvedély miatt szorul össze a torkom. Hanem a gyengédség miatt.

– Akármennyire is elcseszett ez a világ… te vagy az egyetlen biztos pont benne.

Meg akarom állítani az időt. Rögzíteni ezt a pillanatot, lezárni az egészet, mielőtt túl nagyra nő. De nem tehetem. Csak becsukom a szemem, és élvezem a pillanatot. 

– Maddie! – Anyám hangja úgy csap le rám, mint egy csengettyű, ami türelmetlenül veri az idegrendszerem.

A tükör előtt állok. A koszorúslányruha simul rám, finom, halvány púderrózsaszín, a fény épp úgy csillan rajta, mintha én is szerepelni akarnék. De nem akarok. Ma nem rólam szól minden. És ez... valahogy megnyugtató. Az ujjaim óvatosan végigsiklanak a hasamon. A ruha alatt ott dobog életem szerelme, a kis élet, akit már most imádok.

– Máris megyek! – szólok ki a szobámból, miközben még egyszer megigazítom a ruhám pántját, és mély levegőt veszek.

Anya nem bírja ki, máris kopogtat az ajtómon.

– Maddie, kislányom! – szinte remeg a hangja. – Hányszor szóljak még?

Tipikus. Menyasszony módjára feszül, mintha az ő nagy napja nem lenne már így is elég látványos.

– Anya, ne aggódj, itt vagyok… – sóhajtok fel, és hátat fordítok a tükörnek.

Ő végigmér. A pillantása gyors, éles, mint egy sebész szike.

– Híztál, kislányom? – kérdezi. A hangjában semmi rosszindulat. De épp ez benne a legrosszabb.

Elnevetem magam. Nem tudom megállni.

– Dehogyis, Anya! – mondom könnyedén, de belül… végtelenül boldog vagyok.

Még nem árulom el neki, hogy várandós vagyok. Azt szeretném, ha Bryce is jelen lenne.  Én pedig… ott fogok állni almalével a kezemben, és azt fogom mondani:

– Gratulálok a boldogsághoz. Ja és… anya? Leszel olyan kedves, és elfogadod, hogy nagymama lettél?

Tuti, hogy el fog képedni… és nagyon remélem, hogy örülni fog a hírnek. Bár valószínűleg az első gondolata az lesz: ‘Egy harminckét éves férfitól vársz gyereket?!’ Mert anyám fejében mindig is Oliver volt az, akit mellém képzelt. Az a rohadt idióta, aki majdnem tönkretette az életemet… Sőt, részben már meg is tette – azzal a nyomorult szexvideóval, amit rólam készített. És amit aztán ő védelmezett… őt mentegette, mintha áldozat lett volna, nem én. Anyám végig az ő oldalán állt.

De ha most megismeri Blake-et… ha a szemébe néz… akkor talán végre megérti, miért döntöttem így. Talán akkor látni fogja, hogy nem egy futó kalandról van szó. Hanem arról a férfiról, aki mellett végre biztonságban érzem magam. És aki mellett nem kell többé szerepet játszanom.

– Akkor jó, szívem. – Bólint, majd végignéz magán a tükörben. – Nos… mindjárt mehetünk. Azt hiszem… készen állok a második házasságra. – Hangja remeg egy árnyalatnyit, aztán próbál mosolyogni. – Csak remélni tudom, hogy ezúttal minden jól alakul. Hogy semmi sem romlik el…

Egy mély sóhaj szakad fel belőle, és tudom, mire gondol. Apámra és a börtönéveire. A temetésre, ahol alig néhányan voltunk. Persze, mondhatnám azt, hogy nem ezt érdemelte. Hogy senki sem halhat meg így… De az igazság az, hogy a karma előbb-utóbb mindenkit utolér. Ahogy őt is. 

A gyerekkorom nem volt éppen hétköznapi. Apa mindig sötét dolgokban mesterkedett. Mosolygott, kezet rázott, de a háttérben embereket vert át. Úgy csinált, mintha autókat árult volna – csillogó szemekkel mesélt amerikai importokról, vadiúj kocsikról, luxusról, gyorsaságról. A vevők pedig előre kifizették a milliókat. 

Aztán ő eltűnt, és az autók sosem érkeztek meg.

Mi mégis jólétben éltünk. Volt pénzünk. Mindenünk megvolt. Csak… tisztességünk nem. Anyám sosem kérdezett, én meg túl kicsi voltam, hogy felfogjam. Aztán eljött az éjszaka, amikor minden darabjaira hullott. Egy kommandós egység rontott be az otthonunkba – fekete maszkok, hangtompított parancsszavak, és a villanófények hideg vibrálása. Apámért jöttek. Helyiségről helyiségre űzték, mint egy vadat, míg végül a pincében sarokba szorították. Elfogták és börtönbe vitték. 

Apa odabent találkozott valakivel. Egy régi ellenséggel, akinek túl nagy adósságot, és válságot okozott. Azt beszélik, az a férfi nem bízott a véletlenre semmit. Valahogyan – máig rejtély, hogyan – bejuttattak egy fegyvert a rácsok mögé. És egyszer csak… lelőtték apámat…

Aztán… jött a bujkálás. 

Tíz éves lehettem, amikor anyám végül feladta az egészet. Egyszer csak… elfáradt. Belefáradt az állandó menekülésbe, a rettegésbe, abba, hogy mindig hátra kell nézni. Azt mondta, „elég volt”, és új életet akart kezdeni. Tisztességes munkát keresett. Olyat, amit nem kellett eltitkolni senki elől. Engem pedig – addigi élete legnehezebb döntésével – beíratott egy iskolába.

Előtte otthon tanítottak. Már hét évesen magántanárok jártak hozzánk, de a börtön és a szökés mindent elsöpört. Nyolc éves koromtól nem jártam iskolába. Csak az anyám volt és az akarata. Ő tanított meg írni és olvasni. Neki köszönhetem, hogy tudok számolni, hogy nem maradtam le. Esténként lecke helyett mesélt – a világ működéséről, a jóságról, a gyanúról, és arról, hogyan legyek erős akkor is, ha senki nem segít. Amikor végre bekerültem a második osztályba, már senki nem mondta meg rajtam, hogy éveket vesztettem. A többiek szintjén voltam. A hála, amit ezért az anyám iránt érzek… nem fér szavakba.

– Maddie! Mehetünk? – szól anya hangja, mire újra feleszmélek. Elkalandoztam... megint.

A tükörbe nézve még mindig látom a saját tekintetemben apát. Az árnyait és a hiányát.

– Persze. – bólintok halkan. – Csak… apára gondoltam.

Anyám megáll az ajtóban. Egy pillanatra sem siettet. Csak visszalép, és a keze gyengéden végig simit az arcomon.

– Engedd el a múltat, Maddie… – suttogja. – Apád többé már nem árthat nekünk.

A szemében ott vannak a múlt árnyai, de a fájdalmat már rég eltemette.

– Bryce… ő más. Ő egy új kezdet. Egy szebb jövő. Soha nem bántana engem. Hidd el…

A mosolya nem olyan, mint régen. Már nincs benne görcsös remény – inkább csendes hit. Furcsa, de hiszek neki. Talán azért, mert látom benne azt a nőt, aki évekig minden porcikájával engem védett. Aki megérdemli végre… hogy ne csak meneküljön, hanem hazataláljon valakihez.

– Tudom, anya. – súgom. – És remélem, igazad lesz.

Megállunk az ajtónál, aztán felcsendül a nászinduló. Mély, ünnepélyes, mégis meglepően bensőséges. Mintha a dallam is azt üzenné, hogy itt van az újrakezdés ideje. Lassan elindulok. Anya utánam egy lépéssel, kecsesen, méltóságteljesen, mint egy igazi díva. Én a kosárkámhoz nyúlok, és szirmokat szórok a fűre. Előttem két kislány tipeg a zenére: ők az unokanővérem ikrei, rózsaszínű ruhában, fodros zokniban, rózsaszín masnival a hajukban. 

A vendégek sorfalat állnak. A násznép feláll, amikor anya kilép – és egy pillanatra minden lélegzet bennreked. Anyám gyönyörű. Olyan, mint aki túlélte az élet minden csapását, és most mégis virágba borult. A ruhája sejtelmesen lebben a szélben, a tekintete csillogó, és szerelmes. Mosolyogva nézek körbe, de aztán megakad a tekintetem Blake-n. Ott áll az oltárnál, tanúként, de úgy néz rám, mintha egyedül én léteznék ezen a földön. A tekintete nem tolakodó, nem szenvedélyes… mégis minden benne van: csodálat, melegség, és valami kimondatlan vágy.

Szinte a szemével simogat.

Bryce közben kihúzza magát. Büszkén, férfiasan. Blake odalép, és barátilag megveregeti a vállát. Aztán Blake is kihúzza magát, le sem véve rólam a szemeit. A szirmok lassan peregnek ki a kezemből, én pedig nem tudom nem észrevenni, hogy bár ma anya megy férjhez… valahol mélyen, titokban… én is kaptam egy új esélyt a boldogságra.

A szertartás után lassan besötétedik. A kertben lampionok lengenek az  őszi szellőben, a fák lombja között színes fényfüzérek hintáznak. A színpad előtt állunk.

Blake és én. Kéz a kézben. A háttérben az előzenekar már lejátszotta a saját kis szettjét – most mi következünk. A gyomrom remeg. A kezem izzad, és bár mosolygok, belül egy kicsit szédülök. Ez a pillanat... túl fontos.

Blake egy apró mozdulattal közelebb hajol, és alig hallhatóan a fülembe súgja:

– Készen állunk?

– Igen... Azt hiszem… – suttogom vissza, és próbálom elhinni a saját szavaimat.

 A nevünket bemondják. A mikrofon recseg egyet, mire összerezzenek. Blake megszorítja a kezem. Felsétálunk a színpadra.

Mindenki ránk figyel.

A lámpák fénye egy pillanatra elvakít, de aztán meglátom a násznép mosolygó arcát, anyám csillogó szemét… és a férfit mellettem, aki biztos kézzel emeli fel a mikrofont.

– Sziasztok! – kezd bele könnyedén Blake. – Először is, szeretnénk gratulálni az ifjú párnak!

Mindenki tapsol. Éljeneznek. Egy pár pohár már koccan, valaki nevet. Mellette állva pedig egyre gyorsabban ver a szívem. Most jön a nagy bejelentés. Baromira izgulok. Blake rám néz. A szeme nyugodt, támogató. Egy halvány bólintással jelzem, hogy mondom.

– Van még valami, amit szeretnénk megosztani veletek ma este…

Végigpillantok a tömegen. Lassan, óvatosan, mintha a tekintetemmel is végig vizsgálnám a jelenlévőket. A mosolygó arcokat, a meghatódott rokonokat, a barátokat, a nevető kisgyerekeket. Aztán megáll a szemem anyámon. Ott ül a második sorban, könnyes szemmel, és vár. Talán sejti. Talán még nem. De már érzi. Mint ahogy az anyák mindig megérzik az ilyesmit.

Megszorítom Blake kezét. Egy lépést előre lépek. A mikrofont a számhoz emelem, és veszek egy mély lélegzetet. A szívem majd’ kiugrik. A hangom remeg, de tiszta:

– Blake-nek és nekem... kisbabánk lesz. Szülők leszünk.

Egy pillanatnyi csend. Aztán kitör a vihar. Valaki felpattan és hatalmas ujjongásba kezd, és vele együtt a többiek is csatlakoznak. Anyám arcán könnyek csillannak meg. Az a nő, aki annyit sírt már bánatában, most végre örömében zokog. A kezeit a szája elé kapja, majd felnéz az égre, mint aki köszönetet mond. Mellette Bryce szinte el sem hiszi, amit hall. A szeme sarkában könny ül, és csendben bólint.

Blake-re nézek. A szemei tágra nyíltak. Nem a hír miatt – azt már tudja. Hanem azért, mert nem számított ekkora örömre. Nem hitte volna, hogy a nagybátyja, akit mindig merevnek és távolságtartónak ismert, most elérzékenyül. És ahogy figyeli, a szeme hirtelen elsötétül valami mély, gyengéd szeretettel.

–Ezt megcsináltuk! Nagyon büszke vagyok magunkra!–súgja a fülembe Blake, és én is érzem, hogy kövér könnycseppek gurulnak le az arcomon.

Felnézek rá.

– Azt hittem, megijednek majd. Hogy anya nem fog örülni. Vagy hogy... nevetség tárgyává válunk.

Blake lassan a tenyerébe veszi az arcom. Hüvelykujja végigsiklik a járomcsontomon. Meleg és megnyugtató.

– Mi vagyunk a legjobbak, és sosem leszünk röhejesek. Hidd el..

Lassan lehajol, és megcsókol. Nem hevesen, nem követelőzőn. Inkább úgy, mint aki hálás. Minden pillanatért. Minden kimondott szóért. Mindenért, amit megéltünk, és ami még előttünk van.

– Köszönöm – súgom, amikor elhúzódik.

– Ne köszönd. – suttogja a számra. – Te mentettél meg engem. Már akkor is, amikor még fogalmad sem volt róla.

A távolban újra felcsendül a zene. Talán a lassú számok egyike. Ő felém nyújtja a kezét, és elmosolyodik.

– Táncoljunk?

– Naná, ki nem hagynám! –felelem.

Blake elmosolyodik, majd ujjaink összefonódnak, és kilépünk a félhomályból. A tánctér felé tartunk, ahol már újra szól a zene – egy lassú, lüktető dallam, amiben van valami selymes nosztalgia. A lampionfények körénk rajzolják az este határait.

A tömegben elvegyülve csatlakozunk a többiekhez. Anya és Bryce épp egymáshoz simulva táncolnak, miközben sugárzik róluk az elégedettség. A vendégek nevetnek, egy nagynéni próbálja megtanítani a násznépet egy régi koreográfiára, de senki sem tudja már pontosan, hogyan is volt az. Valahol pezsgő pukkan. Egy kisfiú felborít egy széket, miközben egy kislány kergeti őt. Zajlik a buli.

Blake átkarol. A testem automatikusan követi a mozdulatait. A keze a derekamon pihen, az ujjai épp csak súrolják a bőrömet a ruhán át. A tekintete mély, szelíd – és csak rám figyel.

– Fogalmam sincs, hogyan keveredtem ide. De veled valahogy semmi nem logikus, mégis minden igazibb, mint eddig bármi volt.

– Ó, ne kezdj el nyálas lenni, tanár úr – súgom mosolyogva, közben mélyen a szemébe nézek. 

Ő felnevet, aztán közelebb húz.

– Akkor inkább megmutatom, mennyire komolyan gondolom.

Ahogy közelebb hajol, a testem megadja magát. A térdeim elgyengülnek, a szívem zakatol. Az ajkai forrón tapadnak az enyémre, és mire a nyelve megérinti a számat, már elvesztem. Képtelen vagyok gondolkodni – csak csókolni tudom. Úgy, mintha a világ vége jönne, és ez lenne az utolsó lehetőségem.

A boldogság apró hullámokban járja át a testem, de már nem ez az érzés az uralkodó. Amint az ajkaink elválnak, valami más veszi át az irányítást. Valami mélyebb. Vadabb. Blake hüvelykujja lassan végigsiklik az alsó ajkamon, mintha ízlelni akarná újra, és közben rám néz. Az a nézés… az a rohadt, mindent megsemmisítő pillantás.

Aztán finoman lehúzza az ajkamat, mintha játszana velem. Mintha már csak a mozdulataival is azt mondaná: az övé vagyok.

– Annyi mindent tennék ezzel a szájjal… – súgja, alig hallhatóan, mégis a testem minden porcikája reagál rá. A tekintete elmélyül, elsötétül – mintha az iménti csók csak előjátéka lett volna valaminek, ami jóval veszélyesebb.

Az izgalom eláraszt. Olyan gyorsan, hogy szinte beleszédülök. Blake közelebb hajol. Az ujjai a combomra siklanak, éppen csak egy leheletnyit. Mintha tesztelne. Mintha kérdezné: készen állsz? Én pedig nem tudok válaszolni. A torkom kiszáradt, a gondolataim ködösek. Csak a testem beszél helyettem. A csípőm megmozdul, alig észrevehetően. Egy apró jel, egy ösztönös hívás.

Blake pedig kajánul elmosolyodik.

– Ennyi engedelmesség? – morogja a nyakamhoz hajolva. – És még meg sem kértelek rá.

A testem megremeg. A combjaim ösztönösen záródnának össze, de ő közéjük csúsztatja a térdét, és szétfeszít. Finoman, mégis eltökélten.

– Maradj így… – mondja halkan, miközben az ujjai végigsiklanak a combomon, egészen a belső oldalig. Olyan lassan halad, hogy megőrülök tőle.– Szeretném látni, mit tesz veled a várakozás, Maddie…

A tekintete nem ereszt. A szeme sötét, forró, és veszettül izgató. Egy pillanattal később már a kezemnél fogva húz maga után – a fák között, hangtalanul, miközben az adrenalintól még mindig remegek. A pavilonba visz, ahol most egy árva lélek sincs. Amint belépünk, behúzza a cipzárt, miközben én egy asztalnak ütközöm. Blake megfogja a derekamat, és felültet rá. Aztán olyan követelőzően kezd el csókolni, mintha az élete múlna rajta. 

– Tudod, mi fog történni, igaz? – morogja a számra.

Csak bólintani tudok. A hangom elveszett. A testem viszont beszél helyettem. A ruhámat egy mozdulattal húzza le rólam. A melltartóm követi. A hideg levegő végigsimít a bimbóimon, de aztán már ott is van a szája, a nyelve, a foga. Megnyal, majd szívni kezd, és én belekapaszkodom a hajába, hátravetett fejjel nyögve. A kezei lejjebb siklanak. 

A bugyim már nedves, amikor letolja rólam. A combom közé nyúl, és az ujja egyetlen mozdulattal megtalálja azt a pontot, amitől megroggyan a térdem.

 –Még el sem kezdtem, bébi… – morogja, ajkai alig súrolják a nyakamat. – És már remegsz tőlem?

– Úgy érzem, szétszakadok… – lihegem. – Tépd le rólam ezt a ruhát… kérlek. Tegyél magadévá!

Nem hagy sokáig könyörögni. Letolja a nadrágját, aztán az alsóját, és az állam alá nyúl, hogy a szemembe nézzen.

– Ezt akartad? – kérdezi, miközben a makkjával végigsiklik a bejáratomnál. – Vagy csak játszottál velem?

– Ezt… – zihálom.

Abban a pillanatban egy mély mozdulattal belém is hatol. A hátam ívbe feszül, a szám kinyílik, de hang nem jön ki. A combjaim remegnek, a körmeim a hátába mélyednek. Elkezd mozogni. Először lassan, mintha ki akarna húzni minden pillanatot, minden hangot belőlem. Aztán egyre gyorsabban kezd el mozogni bennem. 

– Jó kislány… – morogja. – Mindig tudtam, hogy csak nekem vagy ilyen engedelmes.

– Ó igen… – nyögöm. – Ne állj meg… kérlek… kérlek…

Blake közelebb hajol.

– Azt akarod, hogy megdugjalak, mi? Hogy kitöltselek, és ne hagyjam abba, míg a nevemet nem sikítod?

Megrándul a csípőm, a válaszom egy halk nyögés volt, amit alig tudtam visszafogni. A puncim megfeszül, a mellbimbóim megkeményednek a hangjától. El sem tudom hinni, hogy ilyen szavakra ennyire fel tudok izgulni.

– Igen… – nyögöm. – Akarom… hogy bassz meg, Blake… addig, míg nem bírok már gondolkodni sem…

– A nyelved éppen olyan mocskos, mint az elméd… – suttogja Blake, miközben a tempó egy pillanatra sem lankad. – És én imádom mindkettőt. Addig duglak, míg már csak nyögni tudsz, és nem tudsz beszélni…

A testem remeg, és érzem, hogy egyre közelebb kerülök a határhoz. Blake pedig tovább szövegel:

– Ma este nem vagy más, csak az én kis játékszerem. Addig duglak, míg nem tudsz lábra állni. És amikor már sírsz a gyönyörtől… újrakezdem. Mert te ezt akarod. Hogy tönkretegyem benned az összes másik emléket. És meg is fogom tenni.

Egyszer csak fogja magát, és kihúzódik belőlem. Én pedig csalódottan felnyögök. Most miért csinálja ezt?

– Ne nyafogj, bébi – morogja, miközben végigsimít a combomon. – Azt akarom, hogy könyörögj érte. Hallani akarom, mennyire kívánod, hogy újra benned legyek.

Elkezdi cirógatni a szeméremajkaimat.

– Nyisd szét a lábad… – parancsolja halkan, de könyörtelenül. A hangjától kis híján elélvezek.

– Csurom nedves vagy…– morogja. – És még csak most kezdjük. Honnan ez a kis mocskos engedelmesség, hmm?

– Tőled… – nyögöm. – Csak te tudsz így hatni rám, Blake…

Nem válaszol. A következő pillanatban a nyelve végigcirógatja az ajkaimat odalent. Felsikítok. Szó szerint. A kezem a hajába túr, a csípőm ösztönösen tolja magát felé.

– Ne mozogj. – mordul rám. – Ma este én vagyok az, aki irányít. Te pedig csak élvezel. Világos?

A válaszom csak egy zihálás.A nyelve őrjítő tempóban mozog a csiklómon, míg az ujja hirtelen belém csúszik. Körkörösen játszik velem, kegyetlenül lassan. Néha hirtelen rácuppan a szeméremajkaimra, amitől görcsösen feszül meg a hasizmom.

– Elélveznél csak ettől, ugye? – kérdezi sötéten, és meg sem várja a választ, újra belém nyal. Ezúttal erősebben. Ez a pasi kegyetlen, de imádom.

– Blake… basszus… még egy mozdulat… és… –

– Még. Nem. – szakít félbe. – Akkor élvezel el, amikor én mondom. Amikor én úgy döntök. Hidd el, az nem most lesz…

Felemelkedik, és rám nehezedik. A szemei vadak, a teste izzik. Érzem a farkát a puncimhoz feszülni – kemény, lüktető, készen áll.

– Most azt akarom, hogy figyeld, mit teszek veled… – suttogja, és lassan belém nyomul.

Felkiáltok. A testem önkéntelenül feszül meg, miközben végigcsúszik bennem. Remegő pillákkal hunyom le a szemem, miközben kegyetlen lassan elkezd mozogni. Nem bírom, hogy ilyen, mégis jólesik.

– Milyen szűk vagy… – nyög fel. – Mint aki egész nap erre várt. Erre a mocskos, fájdalmas gyönyörre.

– Igen… – lihegem. – Akarlak…Azt a fájdalmas gyönyört, amit okozni akarsz nekem…

Ez volt az utolsó csepp.

A lökései egyre gyorsabbá válnak, miközben felkapja a lábaimat, a vállára teszi, és mélyebben hatol belém, mint valaha. A fejem hátrahanyatlik, a nyögéseim összeolvadnak a lihegésünkkel.

A testem remeg. Az egyik kezem a hajamba mar, és az utolsó lökésnél hangosan felsikoltok a gyönyörtől. Az orgazmus úgy robban át rajtam, mint egy földrengés. A hátam ívbe feszül, a testem görcsösen összerándul. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok. Ő pedig erőteljesen belemart az egyik mellembe.

– Imádom ezeket – morogta rekedten, mielőtt lehajolt volna hozzám. A forró ajkai előbb az egyik bimbómat kapták be, a nyelve játékosan végigsimított rajta, majd kissé megszívta. Aztán lassan átvándorolt a másikra, mintha nem tudna betelni velem. – Egyformán megérdemlik a figyelmet – suttogta közben, miközben a forróság ismét felgyulladt az alhasamban.