45. A titkokból még maradt, de a torta elfogyott

Blake

Másnap reggel arra ébredek, hogy Maddie lassan, egyenletesen szuszog mellettem. A hajtincsei az arcomhoz simulnak, a meztelen combja még mindig az enyémhez ér. Egy pillanatra csak fekszem, mozdulatlanul. Mindenem fáj. Az izmaim, a derekam, a vállam. Még a nyakam is. 

Nem is tudom… hányszor? Hányszor estünk egymásnak az éjjel? Legalább háromszor. Vagy négyszer. A pavilonban kezdtük. Aztán a kocsi hátsó ülésén, ahol a kézifék belemart a combomba, de nem érdekelt. Végül Maddie szobájában kötöttünk ki – hajnal négykor, majd kimerülve elaludtunk egymás mellett. Megdörzsölöm a szemem, a plafonra nézek, és csak annyit tudok gondolni: micsoda esküvő volt!

Hangos volt, zűrös, túl sok pezsgővel, túl kevés levegővel… de valahol mégis jó volt látni, hogy a nagybátyám végre révbe ért. Csak az fáj kicsit, hogy a fia nem lehetett ott. A hiánya mintha árnyékként úszna végig az egész estén, még most is. Andrew mintha nem is létezne, és Bryce egy szóval sem említette őt…

Felkelek az ágyból, és nesztelen léptekkel elindulok a fürdő felé. A fürdőszoba ajtaja nyikorog egyet, majd kinyílik előttem Maddie kis világa.

Rózsaszín flakonok sorakoznak katonás rendben a polcon, egy lila szivacs lóg a zuhany mellett, a mosdónál pedig csillámos hajgumik és egy illatos ajakbalzsam hever egymás mellett. A látványtól akaratlanul is elmosolyodom. Tisztára tükrözi Maddie stílusát: egy kicsit bohókás, egy kicsit túl színes, de mégis szerethető. Már az illat is ismerős: valami édes, virágos parfüm és sampon keveréke, ami lassan bekúszik az orromba, és valahol mélyen elraktározódik bennem. Behúzom magam mögött az ajtót, és belépek a zuhanykabinba. Mivel meztelen vagyok, nincs mit levennem – csak engedem, hogy a forró víz végiggördüljön a testemen.

A bőröm alatt még mindig ott lüktet az éjszaka utórezgése. A vágy, a kimerültség, a csókjai íze. Még mindig annyira imádom őt. Maddie egy istennő az ágyban.

Kézen fogva sétáltunk le Maddie-vel az ebédlőbe. A lépteink ritmusa összhangban volt, miközben halkan kuncogtunk egymásnak. Bryce és Jennifer már javában reggeliztek, halk csörömpölés és kávéillat lengte be a teret. Ahogy beléptünk, egyszerre kapták fel a fejüket. Jennifer szeme megvillant, de nem rosszallóan – inkább afféle anyai kíváncsisággal, amiben némi huncutság is lapult.

– Nahát! – szólalt meg végül, szalvétával letörölve a szája szélét. – Itt aludtatok?

Maddie megállt egy pillanatra, de a hangjában nem volt se szégyen, se védekezés – inkább egy szemtelen él.

– Miért? Talán baj, anya?

Jennifer elmosolyodott, és a fejét megrázta.

– Dehogy baj! Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy végül itt maradtatok egy kicsit. Gyertek, üljetek le. Mindjárt jön a reggelitek.

Ezzel kihúzott egy széket maga mellett, s kissé félrebillentette a fejét, mintha máris azt latolgatná, mikor hallhat tőlünk valami pletykára érdemeset.

Maddie rám pillantott, a tekintete kérdezett: „Leüljünk?” Én pedig csak megvontam a vállam, és halvány mosollyal feleltem:

 – Hát akkor… együnk.

A reggeli vége felé Maddie halkan felsóhajtott, mintha egy láthatatlan súlytól próbálná megszabadítani magát. Tekintete anyjára siklott, akinek az arcán máris megjelent az a tipikus, mindent tudó mosoly. Jennifer olyan volt ilyenkor, mint egy szelíden ragadozó macska: nem támadt, de pontosan érezte, mikor kell lecsapni a szavak mögött rejtőző igazságra.

– Jó volt a reggeli, gyermekem? – kérdezte nyájasan.

Az asztal alatt megkerestem a kezét, és gyengéden megszorítottam. Mintha azt mondtam volna: „Veled vagyok. Ne hagyd, hogy kizökkentsen.” Maddie pillantása csak egy másodpercre ingott meg, aztán kisimult a mosolya, és magabiztosan válaszolt:

– Persze. Isteni volt.

Visszaszorította az ujjaimat, olyan határozottan, hogy szinte éreztem minden rezdülését. Miközben valamit tervezett, csak  még nem tudtam mit.

– Ha van kedvetek – szólalt meg ekkor Bryce jókedvűen, miközben letette a kávéscsészéjét – kikísérhettek minket a reptérre. Pár óra múlva indul a gépünk Barbadosra.

Ó, naná… Barbados. Persze. Az örök nyár, a koktélos pálmalevél-éden, ahol a problémák csak olyan díszletként léteznek, mint a szállodai dekorációk. Az egész hely épp olyan volt, mint Jennifer világa: ragyogó, csillogó, illatos, de a felszín alatt valahogy… üres.

– Hát, ami azt illeti… – kezdtem volna bele, kerülve a szemkontaktust, de Maddie váratlanul közbevágott.

– Megyünk! – jelentette ki, mintha egy világos döntést hozott volna, és mellé még egy titkos tervet is csomagolt volna gondolatban. Aztán rám mosolygott, olyan ártatlan bájjal, mintha csak azt mondaná: bízz bennem… most jön a lényeg.

Én pedig csak néztem őt. A szemei ragyogtak, és egyértelműen valami forrt a kis zseni fejében. De hogy mit, arról fogalmam sem volt. Egy dolog azonban biztos volt: ha Maddie elhatároz valamit, akkor abból lesz valami, és nem akármi.

– Ja, és még valami – szólalt meg hirtelen Jennifer, miközben felitatta a kávéját a csészéje aljáról. – Szeretnénk, ha itt maradnátok a villában, amíg elutazunk. Úgy sokkal nyugodtabbak lennénk.

Egyszerre fordult felém minden tekintet, de én Maddie-re néztem. Ő pedig, mintha máris készült volna erre a fordulatra, azonnal bólogatni kezdett.

– Hát persze, Anya! Ha Blake sem ellenkezik… – tette hozzá, miközben a hangjában játékos zsarolás bujkált, a szemében pedig az a tipikus „na csak próbáld meg nemet mondani” csillogás villant meg. A szavakat kísérő pillantása rám szegeződött, és már tudtam, itt nincs menekvés.

Hú… ez most tényleg nehéz döntés. Egy másik ember villájára vigyázni? Még ha egy kicsit „rokonilag” más is a felállás... A ház hatalmas, a kert még annál is nagyobb, és biztos vagyok benne, hogy minden sarkon akad legalább egy mozgásérzékelő kamera és egy tapasztalt biztonsági. De mégis. Ez nem az én otthonom. Még akkor sem, ha Maddie itt nőtt fel. Vagy talán pont ezért…

– Jó… benne vagyok – mondtam végül, szinte gondolkodás nélkül, de Maddie mosolya alapján pontosan tudta, hogy így lesz. Ő mindig tudja.

– Remek! – csapta össze a tenyerét Bryce, és felpattant a helyéről. – Akkor mi megyünk, és befejezzük a csomagolást. Délután háromkor lent találkozunk, jó?

Jennifer is felállt, és végigsimított Maddie vállán, majd felém pillantott, és halkan csak ennyit mondott:

– Köszönjük, Blake. Tényleg.

Ahogy a házaspár távozott az ebédlőből, rövid csend telepedett ránk. A villa lassan visszanyerte a saját neszeit: a kerti locsoló sziszegése, a távoli madárcsicsergés, és a felső szintről leszűrődő léptek halk koppanásai mind azt sugallták: ez most a miénk.

Maddie rám nézett, száját játékos mosolyra húzva.

– Tudod, hogy imádlak ezért, ugye? – suttogta halkan. – De most jön az izgalmas rész…

– Várj… milyen izgalmas rész?

Maddie csak nevetett, és puszit nyomott az arcomra, majd elindult az emelet felé, mintha egyetlen szóval sem akarna többet elárulni. És én még azt hittem, a reggel volt zűrös. Úgy tűnik, a java csak most jön…

A sarkon állva kivárok. A ház nesztelen, mintha még a falak is visszatartanák a lélegzetüket. Maddie eltűnt az anyja hálószobájának irányába, de én pontosan tudom, mire készül. Trükközik. Mindig is ezt csinálta. Kihív, kacérkodik, majd elbújik, hátha én majd nem találom meg… De túl jól ismerem már.

Lábujjhegyen lépek az előszobába, a lépteim hangtalanok.  Az ajtó résnyire nyitva, és ahogy finoman benyomom, a zsanér alig hallható nyikorgással enged be.  Egyetlen pillanatra megállok. A zsebemből előhúzom a kis elemlámpát, és végig pásztázom vele a szobát. A fésülködőasztal előtt nincsen. A gardrób ajtaja zárva. A függönyök mögött? Üres.

De a szoba nem teljesen néma. Valahol a légkör vibrál. Mint egy halk lélegzet, egy rejtett szívdobbanás.

– Maddie… – szólítom halkan, mély hangon, s épp csak egy kicsit hajolok előre, mint aki a sötétbe suttog. A nevét ízlelgetem, mintha egy varázsszó lenne, amely kiemeli rejtekéből.

Aztán lehajolok, és benézek az ágy alá, és meglátom. A hófehér, vékony anyag simul a testére, ahogy összegömbölyödve fekszik, mint egy engedetlen kis angyal, aki épp most szökött el a mennyből. Az arcán félmosoly, de amikor megpillant, csalódottságba vált.

– Naa neee! – sóhajt fel panaszosan. – Ilyen gyorsan nem találhattál volna meg!

Felnevetek. A hangom halk, de mélyen rezgő. Vadász vagyok, aki máris zsákmányra lelt.

– Ez volt a leggyorsabb második körös bújócska, amit valaha játszottunk… – jegyzem meg, és lassan elmosolyodom. A szemeim végigpásztázzák az alakját. Ő pedig érzékeli a változást a hangomban.

– Tudod, hogy mi jön most… – suttogom, ahogy leguggolok az ágy mellé, és ujjaimmal megemelem az ágytakaró szélét.

Maddie nem mozdul, de a pupillája kitágul.

– Büntetés? – kérdezi incselkedve, a hangja halk, de kihívó. A fülcimpája mögé simít egy tincset, miközben a teste ösztönösen megfeszül a földön.

– Inkább… jutalom – felelem, és már nyúlok is a keze után. Finoman húzom ki az ágy alól, mint egy makacs kincset, amit végre felfedhetek. Magamhoz rántom őt, és átölelem a derekát. A villany továbbra sem ég, csak a zseblámpa szór szűrt fényt a padlóra – pont annyit, hogy minden árnyék játékos, minden mozdulat kiszámíthatatlan legyen.

Ő a nyakamba kapaszkodik, én pedig hozzá simulok. A testéből árad a forróság, az illata ismerős, édesen provokatív.

– Szóval… ez most a te kis bosszúd, amiért tegnap este nyertem a társasban? – kérdezi rekedten, miközben ajkai az enyémhez közelítenek.

– Ez… sokkal személyesebb. Húzd fel a ruhádat!– parancsolom, miközben letérdelek elé. 

Az ujjaimmal végigsimítok a combján. A ruhája alatt forrón lüktetett a bőre, mintha hívogatna. Az illata, az a finom, nőies pézsma, körbevett, megrészegített. Alig bírtam magammal. A pillantásom megakad a bugyiján. A selyem finoman tapad a nedves puncijára – máris elárulta, mire vágyik. A fülemben pulzál a vér, a testem minden idegszála egyszerre feszült meg tőle.

– Basszus, ez a bugyi csatakos… csak nekem áztál így át, ugye? – kérdezem, miközben lerántom róla. – Kinyallak, míg remegve könyörögsz, hogy hagyjam abba… vagy soha ne álljak le.

Maddie úgy hevült fel, mintha az egész teste lángolna – és én tudtam, hogy a félelem és a vágy egyszerre dolgozik benne. Imádom ezt a kettősséget. Imádom, ahogy reagál rám. Ez a kis macska-egér játék... nos, azt hiszem, rákaptam az ízére.

Mielőtt bármit mondhatna, lejjebb hajolok. A nyelvem végigsiklik a szeméremajkain, lassan, érzékien, mintha ízlelgetném, mennyire kíván. A combjai remegnek a tenyerem alatt, a keze a hajamba túr, és úgy húz magához, mintha attól félne, hogy elveszíti a kontaktust. Én pedig nem kegyelmezek neki. A nyelvem a csiklóját keresi újra és újra. Körözök rajta, majd elidőzöm, amíg meg nem feszül a teste. A csípője emelkedik, a szája nyögésre nyílik, majd hangosan elkezd kiabálni a gyönyörtől.

– Így jó? – kérdezem, de nem várok választ. A nyelvem még mélyebbre siklik, belekóstolok minden egyes cseppbe, amit a teste nekem ad. Az ajkait széthúzom, az arcomat  a csiklójához feszítem, mintha soha többé nem akarnám elengedni.

Aztán hirtelen megremeg.

Az orgazmus nem robban, inkább elönti. Mint egy lassú tűz, ami bejárja az egész testét. Az ujjaim a csípőjét markolják, miközben a lábai a vállamat szorítják, és ő remegve, hosszasan elélvez. 

Felnézek rá. Látom, hogy az arca ki van pirulva, a tekintete fátyolos. Az ajkai meggy pirossá váltak. Annyira dögös így… Felnyúlok, és letörlöm az ajkaimat, de közben a tekintetünk összefonódik.

– A bújócska nyertesei mi vagyunk…–szólalok meg végül.

Aztán hirtelen váltás történik. Maddie megfeszül, és leránt a földre. Most ő van felül.  Meglep. A szemei vadak, a keze a mellkasomra simul, és lenyom a földre.

– Most én jövök bébi– leheli a fülembe, majd lassan, alig észrevehetően megmozdul a csípőjével, úgy, hogy még mindig rajtam ül – de nem enged be.

– Nos, és mikor szeretnél meglovagolni? – kérdezem, miközben az ujjaimat a csípőjére fonom, ujjbegyeimmel végigsimítva a meztelen bőr ívét. Olyan forró, hogy szinte éget.

Maddie hátraveti a fejét, nevetése könnyed és gúnyosan kacér. Mint aki pontosan tudja, hogy az ő kezében van minden szál, és csak azért nem húzza meg azonnal, mert élvezi a játékot.

– De édes vagy! – dorombolja, miközben előrehajol, és az ajkát a fülemhez közelíti. – Tényleg azt hiszed, hogy mindent megkaphatsz, csak mert olyan szépen kéred?

A szemei rám villannak. Vad, szemtelen tekintet. Olyan, amitől egy pillanat alatt elveszítem a kontrollt. Mégis, ő az aki most felettem uralkodik. A combjai a csípőm köré fonódnak, és ahogy megmozdul rajtam, érzem, hogy mennyire nedves. Kész vagyok. Már percekkel ezelőtt készen álltam rá, de ő nem siet. A farkam pedig lüktetve feszül alatta. Annyira várom, hogy belé hatolhassak.

– Maddie… – morgok fel halkan, de ő csak a mutatóujját az ajkamra teszi.

– Csitt, professzor úr. – A hangja édes és kegyetlen egyszerre. – Nem tanították meg magának, hogy a türelem erény?

És azzal megmozdul. Egyetlen, lassú csípőmozdulattal ráereszkedik a férfiasságomra, olyan mélyen, hogy mindketten egyszerre nyögünk fel. A fejem hátracsapódik, a kezeim görcsösen markolják a combjait.

– Basszus… – zihálom.

De ő nem áll meg. Lassan, érzékien kezd mozogni rajtam, a szemébe nézve, mint aki minden reakciómat be akarja gyűjteni. Minden arcrezdülésem, minden remegésem, minden halk morgás a torkomból – mind az ő győzelme.

A teste hullámzik felettem, és minden egyes lökésnél egyre mélyebbre temetkezik belém.

– Túl… jól csinálod – nyögöm. – Szét fogok robbanni…

– Még nem – suttogja, miközben lehajol, és megharapja a nyakam. – Még egy kicsit… bírd ki nekem, Blake. Annyira élvezem ezt…

Ez a hang… ez a kérés…

Totál megbolondít.

Egyetlen mozdulattal fordítom meg. Feljebb csúszok rajta, és most én vagyok fölül. A meglepett, ziháló arckifejezése mindent megér.

– Azt mondtad, türelem… – morgom, miközben mélyen beléhatolok. – De én már nem vagyok türelmes.

Majd vadul mozogni kezdek benne, az ujjaimat a csípőjébe mélyesztem. Ő visítva nyög, a körme végigszántja a mellkasomat. 

– Blake! – sikítja.

– Tarts ki – lihegem. – Még nem engedlek el.

A csípőnk összeolvad, a testünk egyre gyorsabb ritmusban csattan, és már nem marad más, csak a nyers ösztön. A szex, a vágy, a bosszú, a mámor. Egymásba kapaszkodunk, a bőrünkön végigcsorog az izzadság, az ajkaink egymásra tapadnak, miközben a csúcsra közelítünk. Amikor végre elélvez, a hüvelye megszorítja a farkamat, a teste remeg, az arca megrándul, a nevemet nyögi újra és újra, mintha ez az egy szó lenne a kapaszkodója ebben a vad örvényben. Én pedig hevesen belé élvezek. A spermám forrón önti el a szűk kis punciját, és közben végighallgatom, ahogy nyögve befogadja minden egyes cseppemet.

Mert Ő az enyém. Mindenestül.

Maddie szobájában vagyunk. Az ágy puha, a levegő nehéz az illatától, a bőréről, az orgazmus ízéről, amit még mindig a nyelvemen érzek. Egymás mellett fekszünk, a lepedő alig takarja be a meztelen testünket. A testem még mindig forró, a szívem dobol, de már nem a vadságtól. A plafont bámulom, de nem látom. A tekintetem időnként Maddie-re siklik. A haja szétterül a párnán, a teste lassan szuszog, a combján még mindig ott van a gyönyöröm nyoma. 

– Elcsendesedtél… – suttogja, miközben lassan felém fordítja a fejét. A hangja mélyen reszelős, elárulva, hogy percekkel ezelőtt még sikoltva adta át magát a gyönyörnek.

– Csak… próbálom feldolgozni, hogy az imént lettem kis híján a játékszered – felelem, félig mosolyogva, félig komolyan. – Bár nem panaszkodom.

Elneveti magát, és a hangja újra betölti a szobát. Imádom ezt a nevetést. Kicsit huncut, kicsit törékeny, de leginkább emberi.

– Te sosem vagy játékszer – suttogja, és az ujjával végigsimít a mellkasomon. – De néha… jó lenne, ha csak azt tennéd, amit mondok.

– Na persze – morgom halkan, és oldalra fordulok, hogy rá nézhessek. – És mikor történt olyan, hogy ne tettem volna meg?

– Hm… – elgondolkodik, és a tekintete lecsúszik az arcomról a hasamra, majd még lejjebb. A farkamban gyönyörködik. – Talán most. Amikor megfordítottál. Azt hittem, még bírod.

– Nem tehetek róla, ha túl jó vagy – felelem, és a hangom mélyebbé válik. – Te vagy az egyetlen, aki ennyire kikészít.

Maddie a fejemhez bújik, és a karom alá simul, mint egy macska, aki elnyúlik egy nehéz nap után. – Ez furcsa – mormolja halkan. – Hogy így vagyunk. 

– Miért lenne furcsa?

– Mert… annyi ideig kerülgettük egymást, aztán egyszer csak… – a szívemre bök – itt kötöttünk ki. A szobámban.

– Ez a hely jobb volt, mint a tábori ágy…– vigyorgok, de ő csak megcsóválja a fejét, és a nyakamba fúrja az arcát.

– Hülye vagy – suttogja.

– És a tied vagyok – válaszolom komolyan, majd megfogom az állát, és finoman megcsókolom őt.

A napok túl jól teltek. Már-már gyanúsan jól. Maddie éppen kint van. A medencében úszik, a nap fénye táncot jár a víztükrön, mint aranyporos ujjlenyomat. Időnként felnevet, ha a hideg víz végigcsap a vállán, és a haja úgy tapad a hátához, mintha a hullámok részévé vált volna. Néha csak nézem őt. Nem szólok. Nem hívom be. Csak hagyom, hogy élvezze a pillanatot. A nappaliban ülök, a kanapén, a laptopom ölemben pihen. A sulis dolgok rám tornyosulnak, beadandók, határidők, javítások – de csak félig vagyok készen velük. Mégis a gondolataim elkalandoztak. 

Időnként átsiklik a tekintetem egy másik ablakra. A képernyő szélén megnyitott lap: „Legromantikusabb helyek eljegyzéshez Európában.” Kastélyudvarok, eldugott toszkán szőlőbirtokok, skót tengerparti sziklák, erdőben megbúvó faházikók. A szívem minden egyes képnél egy kicsit megdobban. Elképzelem Maddie-t, ahogy ott áll, háttérben a naplemente, én pedig előtte térdelek, és megkérem a kezét. A válasza pedig egy halk, reszkető igen.

Pár nap múlva őszi szünet lesz. Én pedig el akarom őt vinni a világ másik végébe. Ahol letérdelhetek elé, és végre megkérhetem a kezét. A gyűrű még nincs meg. De már érzem, holnap meglesz. Tudni fogom, amikor meglátom. Mert ahogy őt is azonnal felismertem, amikor először rám nézett azokkal a borostyánszínű szemeivel, úgy fogom tudni azt is: ez az. Az a gyűrű, aminek az ujján kell ragyognia.

A tekintetem újra Maddie felé siklik. Most épp feláll a medencéből, a víz végigcsorog a testén, a bikinije tapad a bőréhez, és úgy nevet valamin, hogy majd szétpukkad. Aztán látom, hogy az egyik kertész vicceket mesél neki. Egy pillanatra sem veszi észre, hogy figyelem. És én nem is akarom megzavarni ezt a varázslatot. Nem tudom, hogyan mondjam majd el neki. Nem tudom, mit fogok érezni, amikor ott állunk a kiválasztott helyszínen, a gyűrűvel a zsebemben, a szívem a torkomban. De azt tudom: ha rám néz, el fog tűnni minden kétségem. És ha azt mondja, igen, onnantól kezdve minden nap úgy fog telni, mint most.

Félórája ülök a kanapén, a laptopot lecseréltem Netflixre, agyzsibbasztóan könnyed sorozatra. A háttérben halk a zene, a nappalit puha délutáni fény tölti be, és valahogy az egész ház olyan… túlontúl nyugodt.

Egészen addig, míg Maddie be nem lép. A bejárati ajtó irányából hirtelen a papucsa végigveri a padlót. A hajából még csöpög a víz, a testét egyetlen törölköző fedi, amit a mellénél fogva tart össze. Éppen akkor jelenik meg a képernyőn egy... hát, mondjuk úgy: nem túl diszkrét szexjelenet. A nő a pultnak nyomva, a férfi lihegve markolja meg hátulról. A mozdulatok gyorsak, a hangok túl kéjesek.

Basszus. Ez most tényleg a lehető legrosszabb (vagy legjobb?) pillanat volt arra, hogy Maddie bejöjjön.

– Hűha! Ez eléggé… – mondja mosolyogva, a szemöldökét felvonva, ahogy oldalra biccenti a fejét. – Ez annyira tipikus. Mintha rád nyitnának közben.

Felnevetek, de kissé zavartan, mintha lebuktam volna egy pornófilmmel, pedig ez nem az.

– Hé! Véletlenül kapcsoltam ide. Kattintottam, és... elragadtak az események – próbálom menteni a helyzetet, de közben magam is elvigyorodom.

– Persze – feleli huncutul, és leül mellém. A törölközője megmozdul, amikor keresztbe teszi a lábát, és én önkéntelenül is odapillantok. Az a comb... a vizes bőre csillog, az illata friss, édes, és olyan csábító, hogy egy percet sem bírnék ki nélküle.

– Hű, ezek a szereplők tudják, mitől döglik a légy – suttogja, miközben lassan megnyalja az alsó ajkát. Lassan, kihívóan. Pontosan tudja, mit csinál.

A szám kiszárad. A tekintetem a nyakára téved, ahová a hajából néhány vizes tincs tapadt, a bőre ott enyhén kipirult a forró zuhanytól. Nem tudom megállni. Elhúzom a haját a nyakából, és egyetlen mozdulattal lehajolok, hogy belecsókoljak a nedves bőrbe.

– Ühüm... – dorombolom, az orrommal végigsimítva a vállát, majd újra csókolom, most már hosszabban.

– Blake… – sóhajtja, és a hangjában már nincs nevetés. Csak vágy.

A képernyőn még mindig folyik a jelenet, de már rég nem érdekel. A kezem a combjára siklik, az ujjbegyeim finoman megérintik a törölköző szélét, de nem tépem le. Csak épp annyira húzom meg, hogy ő eldöntse, hagyja-e tovább.

És ő hagyja.