46. A meglepetés utazás

Maddie

A repülőtér zsongása körülölel, én pedig próbálom kitalálni a járatokból, hogy hová fogunk menni. A neonfények hidegen villognak, az emberek sietnek, bőröndök kattognak, hangosbemondók csattognak. Aztán Blake-re pillantok. Egyik kezében a kézipoggyász, a másikkal az enyémet fogja. És bármennyire is próbálom kitalálni, hogy hová megyünk, teljes sötétségben tapogatózom.

– Áruld el már, hová megyünk! – piszkálom, már ötödször legalább. – Londonba? Barcelonába? Ne mond, hogy valami unalmas üzleti út!

A szeme sarkából rám villant egy sokat sejtető mosolyt, aztán csak megrázza a fejét. A válasz… elmarad. Mint mindig.

– Blake! Komolyan, nem bírom tovább ezt a titkolózást!

Megáll, és elém lép. A beszállókapu már csak pár lépésre van. Megfogja a vállamat, finoman irányít, és a fülemhez hajol.

– Gyere inkább, ülj le a helyedre – mondja mély, suttogó hangon, amitől végigszalad rajtam egy ismerős bizsergés. – És tedd fel a fülest.

Mire reagálhatnék, már a kezembe nyomja a zajszűrős fejhallgatót, és amint felrakom, azonnal bekapcsolja a zenét. Épp csak annyira hangosan, hogy ne halljak mást. A világ elhalkul. A repülőtéri zaj megszűnik. Már csak egy érzéki, finom dallam marad, valami lusta gitárszólóval, ami mintha a szívem ritmusára játszana.

– Ez nem fair – mormogom az orrom alatt, de tudom, hogy őt nem érdekli.

Leültet az ablak mellé, a biztonsági övet is áthúzza rajtam, olyan mozdulattal, amitől egyszerre érzem magam védve… és teljesen kiszolgáltatva neki. Fogalmam sincs, melyik járaton vagyunk.

Még a kijelzőket sem láthattam. Blake mindent elintézett. Olyan biztos léptekkel, olyan rejtélyes mosollyal, hogy egyszerűen muszáj volt hagynom magam. De most, ahogy elindul a gép a kifutón, és én az ülésemhez szorulok a gyorsulás miatt, a mellkasomban valami különös kezd el dobogni.

Miért ilyen titkos ez az egész? Miért érzem, hogy ez az út… nem csak egy sima utazás?

A jobb kezemmel ösztönösen a táskámhoz nyúlok. Benne a kis neszesszer, egy könyv, egy rúzs… és a telefonom, amit Blake az indulás előtt gondosan „lemerített”. Véletlenül, persze.

Nevetek. Akaratlanul is. Ez a pasi… tényleg képes lenne arra, hogy elraboljon, és én még csak tiltakozni sem akarnék. Odafordulok hozzá, de ő csak előrehajol, és a szám elé teszi az ujját. A gép zúgása a fejhallgatón keresztül tompa lüktetéssé válik. Csak ő van, meg az a huncut fény a szemében, amitől minden porcikám reszketni kezd. 

Aztán tátogva, lassan, túl közel a számhoz, szinte érezve a szavak melegét, azt mondja:

– Csak maradj csendben. Én most elraboltalak. Tégy úgy, mint egy riadt őzgida, aki nem tudja, mit fognak vele tenni…

Elnevetném magam, de a hang megragad valahol a torkomban. A szívem eszeveszetten kalapálni kezd, az arcomon forróság fut végig. Játszik velem. Mégis... valahol mélyen... akarom, hogy folytassa.

– De hát én tényleg nem… – próbálkozom, de a szavaim elhalnak, mert a következő pillanatban az ajkai az enyémre tapadnak.

Megcsókol.

Nem óvatosan. Nem finoman. Hanem úgy, mintha soha többé nem akarna elengedni. Mintha a testemben akarna feloldódni. A zene dübörög a fülemben, a dobhártyámnak feszült basszus olyan, mintha egyenesen a bőröm alatt lüktetne. Nem hallok semmit. Nem érzékelek mást. Csak őt. A nyelve végigsiklik az ajkam vonalán, és én... én megnyílok neki. Engedem, hogy uraljon. Hogy felfaljon. Hogy belém hatoljon a csókjával úgy, mint még soha. 

A testem automatikusan reagál. A combom az övéhez simul, a kezem a tarkójára kúszik. A csók egyre mélyül, egyre lassabb és feszültebb lesz. Minden mozdulatunk alatt ott remeg a kimondatlan: Valami történni fog.

Hogy mit? Fogalmam sincs. De most... nem is akarom tudni. Csak csókoljon tovább. Még egy kicsit. Még egy örökkévalóságig.

A csók után Blake elhúzódik, majd lassan hátradől az ülésen. Az arca nyugodtnak tűnik, szinte már túl ártatlannak, de én pontosan tudom, mi rejlik mögötte. A szeme sarkából rám pillant, és huncutul rám mosolyog. A zene továbbra is dübörög a fejhallgatómban, de már nem tudok figyelni rá. A fülembe simuló dallamok háttérzajjá váltak. A gerincem mentén vibrál, minden érzékem élesebb, mint valaha.

A lábam véletlenül az övéhez ér. A combja kemény, meleg. Nem mozdítom el. A következő pillanatban Blake keze elindul. Először csak a saját combján nyugszik, mintha tényleg csak pihenne. Aztán centiről centire közelebb siklik. Nem siet. Tudja, hogy figyelem. Tudja, hogy minden milliméter mozdulatától meggyulladok belülről.

A kézfeje végül az enyémhez ér. A kisujja hozzásimul a tenyeremhez. Egy finom érintés. Épp csak annyi, hogy a puncim összeránduljon.

Mit csinálsz, Blake? – kérdezném, de nem tudnék megszólalni, akkor sem, ha nem lenne a fejemen a fejhallgató.

A következő mozdulat meglep. Az ujja lassan a combomra simul. A törölköző már rég a múlté, most egy kényelmes, vékony anyagú nadrágot viselek. De ő... éppen ezt használja ki. Az érintése puhán siklik a belső combom felé, és a szívem már nem csak dobog, hanem szabályosan kalapál.

Oldalra fordulok, a tekintetünk találkozik.

– Blake… – suttogom hangtalanul.

Ő csak megemeli a szemöldökét, mintha semmi különöset nem tenne. A száján az a veszélyesen nyugodt mosoly ül. A tekintete azt mondja: Ez csak simogatás. Ne izgulj bébi..

De a keze közben tovább kalandozik. A combom belső vonalán halad, egyre feljebb, egyre mélyebbre, egészen addig, amíg az anyagon keresztül már pontosan tudja, mennyire kívánom őt. A testem ívbe feszül, de kívülről mozdulatlan vagyok. A fejem előrebillen, mintha csak aludnék. A szám megremeg, és lehunyom a szemem. Nem mert zavarban lennék. Azért, mert így könnyebb elviselni ezt az őrjítő lassúságot.

Az ujjai pontosan tudják, mit csinálnak. Olyan, mint egy titkos nyelv. Egy rejtett vallomás. A finom körök, a néha meg-megálló mozdulat, majd a hirtelen elindulás újra — a testem már nem kérdez. Csak válaszol.

A légkondicionált kabin hűvös. Mégis, mintha lázam lenne. A keze végül ott marad. Nem mozog tovább. Csak tart. Mint egy csendes ígéret: Majd folytatjuk.

Megkönnyebbülten hátradőlök. A fejem az ülésnek támasztom, a szívem vad ritmust ver. A combom belső része még mindig bizsereg az érintésétől. Ő becsukja a szemét. Vagy legalábbis úgy tesz.

Még mindig tűzben égek attól, amit az előbb művelt velem. A puncim lüktet, a testem remeg, és az agyam egyetlen gondolata: „Mikor dug meg újra?”

Amikor végre kiszállunk a repülőből, a forró levegő úgy csap arcon, mint egy ölelés. A nap olyan vakító, hogy hunyorognom kell, és a levegő sós, párás illata azonnal megtölti a tüdőmet. Minden érzékem felébred. A reptér kicsi, szinte hangulatos. És amikor kilépek, megpillantom a tájat: messzire nyúló pálmasor, vulkanikus kőzet, a távolban az óceán kékje szikrázik… és valami bennem egyszerűen elenged. Mintha egy addig feszülő húr most halkan elpattanna bennem.

– Blake… – fordulok felé elérzékenyülve, és alig találok szavakat. – Ez a Kanári-szigetek? Te megőrültél.

Ő csak vigyorog. Az a fajta önelégült, szemtelen, mégis szívdöglesztő mosoly ül az arcán, amitől egyszerre akarom letépni róla az inget… és pofon vágni, hogy miért nem szólt előre.

– Tudtam, hogy tetszeni fog – mondja lazán, miközben kiveszi a bőröndöt a kezemből.

Épp válaszolnék, amikor egy hang harsan meg a közelünkből:

– Señor Blake? Üdvözlöm önöket a szigeten!

Megfordulunk és egy csinos nő áll előttünk. Aki  valószínűleg egy szörfdeszkával és egy Martini-vel a kézben született. Fekete hajú, karcsú, magas, a ruhája pont annyira szűk, hogy ne legyen illetlen, de bőven elég ahhoz, hogy mindenki odanézzen. A fogai vakítóan fehérek, a hangja puha, lágy és spanyol akcentussal átitatott.

– Hola! María vagyok, az ön személyes idegenvezetője. Nagy öröm, hogy itt vannak! – mosolyog túl szélesen. Miközben Blake-n legelteti a tekintetét.

Ő persze mindig úriember. Blake, a lovag, a védelmező, a mindig pontosan időzítő. De az a kis, alig észrevehető mosoly... az árulkodó. Az a „igen, tudom, hogy gyönyörű vagy, és imádom nézni, ahogy mások is megnéznek” mosoly.

Ez valamiért jobban felhúz, mint beindít. Bár bevallom.. Mindkettő..

– Öhm, szia! – vágok közbe, és kihúzom magam. – Maddie vagyok. A barátnője

María mosolya nem rezzen. Talán még szélesebb lesz.

– Ó, de gyönyörű pár vagytok! – csilingel.– Blake mesélt rólad. De csak egy keveset… túl szerény volt.

Aha. Hogyne.

Blake rám pillant, de már késő. A féltékeny tűz meggyulladt bennem. És bár tudom, hogy ez gyerekes, tudom, hogy nincs miért gyanakodnom… mégis… a karom ösztönösen az övé köré fonódik.

– Imádom a szigeteket – szólalok meg túlontúl kedvesen. – Kíváncsi vagyok, milyen programokat terveztél nekünk, María…

– Ó, drágám! Rengeteg a látnivaló! – trillázza María, miközben Blake felé biccent, aztán rám kacsint, túl szélesen, túl sok jelentéssel. – Hidd el, lesznek majd pásztoróráitok. Nem fogok sokáig zavarni!

A hangja selymesen csúszik végig a levegőn, mint egy olcsó parfüm, amit valaki túl bőkezűen fújt magára. A kacsintás közben a pillái nyomasztóan hosszúnak tűnnek, és valahogy a „pásztoróra” szó is jobban megakasztja a torkomat, mint kellene.

A gyomrom egy pillanatra megfeszül. A kezem ökölbe szorul, de mosolygok. Mert természetesen… nem fogok kiborulni. Kivéve, ha Blake nem kéri meg őt arra, hogy ugorjon be harmadiknak az ágyba… Ez a gondolat olyan hirtelen csap arcon, hogy szinte zavarba jövök saját magamtól.

Oldalra pillantok Blake-re.

Biztos most is épp azon töri a fejét, milyen lenne Maríával. A kanári kis csábítóval. Vékony, barna bőrű, és nyilván tudja, hova kell harapni, ha el akar gyengíteni egy férfit… Közelebb hajolok hozzá, épp csak annyira, hogy az ajkaim súrolják a fülcimpáját. A hangom halk, forró és fenyegetően játékos:

– Ne merészelj gondolni rá…

Az izma megfeszül mellettem. A testén végigfut egy apró remegés. Tudja, hogy hallom a reakcióját. Aztán persze, mint egy szent:

– Micsoda? Tessék? Fogalmam sincs, miről beszélsz… – néz rám ártatlan tekintettel, a szeme sarkában ott játszik az a szemét kis mosoly, amitől mindig az őrületbe kerget.

Megforgatom a szemem. Természetesen. Ki más lenne képes úgy nézni rám, mint egy bűntelen, ártatlan kisfiú, miközben a gondolatai valahol a kétszemélyes pezsgőfürdő és María bikinifelsője között lavíroznak?

– Ezt még megbánod… – dünnyögöm, de már lépek is tovább.

María előreindul, a csípője úgy ring, mintha ez egy Victoria’s Secret kifutó lenne, nem egy vulkanikus szigeti belső udvar. Blake egy árnyalattal lassabban indul meg, és én természetesen pont most nem tudok nem figyelni, merre néz.

A tekintetem végigmegy rajta. Az állán, a nyakán, a póló alatt feszülő mellkasán, a zsebében pihenő kezén. A kezén, amit jobban szeretek, ha rajtam tart. Közelebb lépek, a vállának simulok, és a tenyeremet a fenekére csúsztatom. Teljesen ártatlanul persze.

Ő halkan felnyög.

– Mi volt ez? – kérdezi meglepetten.

– Csak emlékeztetlek, kivel vagy – vigyorodom el édesen, de közben már húzom is magammal előre.

María túl széles mosollyal tárja ki a szoba ajtaját, mintha ő is ide tartozna, és nem csak átadni jött volna a kulcsokat.

– Ez itt a tengerre néző lakosztályuk – csilingeli, miközben Blake felé pillant, nem rám, és a hangja szinte túlcsordul az örömtől. – Remélem, elnyeri a tetszésüket. És még valami: ma este köszöntő estet tartanak az egyik étteremben. Élőzene, tánc, koktélok. A szálloda lakóinak ingyenes a belépés.

A hangja elhalkul, a tekintete még egyszer utoljára végigsiklik a pasimon, majd egy túl lassú fordulattal távozik a szobából. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, pár másodpercig nekidőlök háttal a fának. Blake közben a teraszra megy, és már most el van varázsolva a kilátástól – a nap lassan lebukik az Atlanti-óceán pereme mögött, az ég vörösre és narancsra vált, a fények játszanak a hullámokon.

Idillinek kéne lennie, de ez most háború.

María túl kedves, és túl szexi volt. Blake pedig előszeretettel legeltette rajta a szemeit. A „ha nem lenne itt a barátnőm” féle volt.

Előveszem a ruhámat.

Igen. Azt a ruhát. A fekete, pánt nélküli, mélyen kivágott, combig sliccelt darabot. Azt, ami annyira testhezálló, hogy ha szorosabban feszülne, nem engedne ki az utcára sem. A melltartó totál kizárt. A bugyiról… nos, arról Blake úgyis el fog feledkezni pár percen belül. Felkapom. Az anyag selymesen siklik végig a bőrömön, mintha maga is élvezné a helyzetet. A tükörben egy pillanatra elakad a lélegzetem. Pontosan azt a reakciót fogom kiváltani, amit akarok. Nem több, nem kevesebb. Egy pusztító, kontrollvesztett tekintetet.

A hajamat kiengedem, lágy hullámokba fésülöm. Egy kevés parfüm a nyakamra, egy bronzosító a kulcscsont fölé – csak hogy jobban kiemelje a vonásaimat. Tűzvörös szájfény. Fülbevaló, semmi más.

Kilépek a fürdőből.

Blake háttal áll, még mindig a kilátást bámulja. Fogalma sincs, mi készül. A lábaim megremegnek egy pillanatra a cipő sarkán, de aztán felszívom magam, és megindulok felé.

– Készen állsz, baby? – kérdezem ártatlanul, és a hangom valahogy mélyebb, simogatóbb lesz, mint szokott.

Blake megfordul, és döbbenten néz rám.

A tekintete végigvándorol rajtam. Lassan. Először az arcom. Aztán a nyakam. A mellkasom. A combjaim. A szeme egy pillanatra megáll ott, ahol a ruha belső íve sejtet valamit, amit nem lenne szabad sejtetnie. A nyelvét végig húzza az ajkán. A keze ökölbe szorul. Pislog egyet, majd újra. Mintha friss levegőre lenne szüksége.

– Te… ezt nem gondolhatod komolyan – szólal meg végül.

– Dehogynem. Ez csak egy kis köszöntő vacsora – válaszolom, miközben elindulok felé. – Egy kis figyelem, egy kis játék, egy kis nyaralás. Semmi extra.

A tekintete megvillan. A karom után kap, magához húz.

– Te kifogsz készíteni.

– Remélem is – suttogom a fülébe, majd finoman elhúzódom. – Addig is, ugye nem baj, ha María is látja, hogy kivel jöttél?

A férfi nyög egyet. Pontosan tudom, hogy a válasza nem szavakban fog érkezni. De előbb jöjjön a finom köszöntő vacsora.

Az étterem terasza mesés: a gyertyafények táncot járnak az esti fényben. A háttérben halk zene szól, valami latin lassú, forró, fülledt. A tenger illata keveredik a rozmaringos bárányéval, a hangulat túl tökéletes. Olyan, ami aláhúzza a legkisebb feszültséget is.

Mint például… a nő, aki velünk vacsorázik: María. Természetesen ide húzott magának egy széket, közvetlen Blake mellé ült. És természetesen a melle majdnem belesimul a férfi karjába, amikor a menüt véletlenül átnyújtja neki. Én csak mosolygok. Az arcomon mézes-mázos a kifejezés, de belül már izzik a levegő.

Nem baj. Mert tudom, hogy én nyerek.

A lábam alatt a selyem ruha megmozdul, ahogy kicsit közelebb húzódom Blake-hez. A tenyerem puhán a combjára siklik az asztal alatt, és érzem, ahogy az izma megfeszül. Az ujjaim lassan, cirógatva indulnak el felfelé a belső combján. Közel, nagyon közel. A borosüveg takarásában előrehajolok, a szám a füléhez ér, a hangom alig hallható:

– Tudod, mi van rajtam?

– Hm? – kérdezi, de már rekedten, mint aki előre sejti a választ.

– Semmi.

Blake hirtelen elnémul. A keze megremeg, ahogy a borospoharat emeli. Az arca látszólag nyugodt, de a szeme… az már lángol.

– Csak ez a ruha. Ennyi. Nincs melltartó. Nincs bugyi. Mindenem alatta van… szabadon. – súgom, miközben az ujjam lassan körözni kezd az ágyéka körül.

Ő rám néz. Olyan tekintettel, amitől kiráz a hideg.

– Maddie… – morogja csak. Figyelmeztető. Vágytól telített.

De én csak kuncogok, belekortyolok a boromba, és rá se nézek Maríára, aki épp arról csacsog, hogy melyik szigeti kirándulás a legizgalmasabb. Már nem érdekel. Már csak az érdekel, hogy Blake meddig bírja még.

A szoba ajtaja becsukódik mögöttünk. Halk kattanás, és Blake szinte azonnal nekem feszül.

– Te mocskos, kis… – kezdi, de már nem fejezi be.

A következő pillanatban a hátam a hűvös falhoz simul, a lábaimat felkapja, és a derekára húz. Az ajkai a nyakamra tapadnak, harapnak, csókolnak, végignyaldossa a bőröm úgy, mintha bosszút állna minden egyes kiejtett mondatomért a vacsorán.

– Meg akarsz őrjíteni? Ezt akartad? – morogja, miközben letépi rólam a ruhát. A pánt recsegve szakad, és az anyag úgy siklik le rólam, mintha magától is menekülne.

– Aha… – zihálom. – És úgy tűnik, sikerült is.

A száját rám tapassza, miközben erősen a kezébe veszi az arcomat. A teste nekem feszül, érzem a farkának keménységét, a remegését, azt, ahogy már nincs benne önkontroll. Egyik kezével alám nyúl, megtámaszt, a másikkal végigsimít a mellkasomon, a mellemre markol. A falhoz szorítva csókol, miközben a nyelvünk harcol, a combom már reszket.

– Nem fogom kibírni, Maddie. Itt és most megduglak a falnál.

Lehúzza magáról a nadrágját, és a feszülő farkát a hüvelyemhez nyomja. Egyetlen mozdulattal belém hatol,  én pedig felsikoltok.

– Hangos vagy – lihegi a fülembe. – Túl hangos.

– Azért mert túl vad vagy! De kérlek, ne merészeld abbahagyni!

–Nem szándékozom…–hörgi, miközben újra meglök, a testem a falhoz csapódik minden egyes mozdulatnál. Az ujjai a hajamba túrnak, a csípője őrült tempót diktál, és én elveszek benne. 

Blake keze a tarkómnál. Úgy szorítja a fejemet, hogy érzem a koponyámon a nyomait. Uralkodik rajtam, de mégis... biztonságban vagyok. A homlokunk összefeszül, a tekintetében ott vibrál a vágy – nyers, kíméletlen, mégis végtelenül gyengéd. A csípője erőteljesen mozog, belém hatol újra és újra, az egész testem a ritmusához igazodik.

Érzem, ahogy a forróság egyre csak gyűlik a lábam között, ahogy a lüktetés könyörtelen ritmusra gyorsul, és már nem tudom visszatartani. Nem is akarom. Az ujjaim a hátába kapaszkodnak, a körmeim nyoma ott marad, ahogy artikulátlanul kiabálok valamit – talán a nevét, minden fal leomlik körülöttem, és csak a gyönyör hulláma hasít át a tudatomon, és a testemen. A testem ívbe feszül, a fejem hátrabicsaklik, a lábam remeg, a hasam megrándul – és én szétszakadok az édes extázisban. A lüktetés mélyről tör elő, mintha a legbelsőbb részem sírna fel a kéjtől, és én elveszem benne. Nincs irány. Nincs idő. Nincs szó. Csak Blake, a mozdulatai, a hangja a fülemben, és az a végtelen, mindent feloldó gyönyör.

Ő is velem együtt élvez el, érzem ahogy a farka megfeszül, majd belém pulzál. A csípője utoljára nekem feszül, a mellkasán kirobban egy hörgés, a keze még erősebben szorít. Aztán csak zihálni tudunk. A hátam még mindig a falnak simul, az egész testem lüktet. 

Egymás szemébe nézünk.

Ott van benne minden. A vágy, ami még nem csillapodott. A döbbenet, hogy ennyire el tudott veszni bennem. A cinkos büszkeség, ami azt súgja: ez most más volt.

A homlokán gyöngyözik az izzadság, az ajkán halvány, rekedtes mosoly játszik. Előrelép egy centit, és az arcomhoz hajol. Egy hajtincsem belecsúszott a számba — ő pedig egyetlen gyengéd mozdulattal kihúzza onnan.

A mozdulata ellentmond mindannak, ami az előbb történt. Most pedig szelíd, mint a bárány. 

– Ez mocskosul vad volt, bébi… – pihegi, a hangja rekedt, dörmögő, és iszonyúan szexi. Aztán lassan kihúzza magát belőlem, elhúzódik, mint aki már nem bírja tovább a közelséget, mert ha még egy percig ott marad, újra rám vetné magát.

– Tudom – lehelem elégedetten, a fejemet a falnak döntve. – Ez volt a cél.

Nem felel. Csak rám villant egy pillantást. Az a „tudom, hogy játszol velem, de nem tudok ellenállni neked” fajta.

Aztán megfordul, és meztelenül elindul a fürdő irányába. A hátizmai megfeszülnek minden lépésnél, a dereka, a feneke – szinte könyörögnek azért, hogy újra megszorítsam. A zuhanyzó ajtaja kattan, vízcsobogás hallatszik.

Én pedig még mindig ott állok. Hátamat a falnak támasztva.Pucéron. A légzésem egyenetlen. A combom remeg. A puncimból folyik a nedvesség. A hüvelyemben még lüktet az orgazmus utórezgése.

És én tudom, hogy ez még messze nem a vége.