47. A lánykérés

Blake

A kezem a kormányon pihen, a csónak motorja halkan dorombol mögöttünk. A víz sima, mintha üvegre csúsznánk rá, a nap lassan lebukik a horizont peremére. A fény aranyszínű csókokat hint Maddie vállára, a bőre bronzosan izzik tőle. Ő az orrban ül, lábait maga alá húzta, a szél játszik a hajával. Néha visszanéz rám, és mosolyog. Az a fajta mosoly ez, amitől minden döntésem egyszerűvé válik.

Most vagy soha.

A csónak lassan partot ér. Egy apró, lakatlan szigetre érkeztünk – a recepciós szerint a legtöbben nem is tudnak róla. Pár pálmafa, néhány egzotikus virág, és a legfontosabb: senki más nincs rajtunk kívül. Kikötöm a hajót. Maddie mezítláb ugrik ki belőle, a ruhája finoman lebben körülötte. Felsétálunk a part mentén, ahol előző nap elrejtettem egy kis terítéket: egy pokróc, két pohár pezsgő, és a kagylók közé dugott gyűrűs doboz.

A szívem a torkomban dobog. Olyan érzés, mintha egy koncertre készülnék, amin az első hangot még nem mertem elpengetni.

– Ez gyönyörű – mondja Maddie ámulattal.

– Tudom. Ezért is hoztalak ide… – felelem, de közben nem a tájat nézem. Hanem őt.

Leülünk. A víz csillog, a szél magával hozza a virágok, és a tengeri só illatának keverékét. Ahogy Maddie ott ül a naplementében, hirtelen tudatosul bennem, hogy tényleg ő az igazi.

Felállok. A zsebembe csúsztatom a kezem.

A doboz ott van. Még sosem tűnt ilyen nehéznek.

– Maddie.

Felpillant. A szemei meglepetten rebbennek.

Én lassan letérdelek.

A lány ajka szétnyílik. A keze a mellkasához kap. A szempillái megremegnek, de még nem sír. Még nem.

– Tudom, hogy őrült vagy. Hogy ha valami feldühít, simán rám borítod az asztalt, de csak képletesen. Hogy szeretsz szenvedéllyel vitázni, ajtót csapkodni, szavakkal sebezni. Aztán… mindig az ágyban kötünk ki, ahol minden düh gyönyörbe fordul. És tudod mit? Imádom ezt is. Mert ez is te vagy. De attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak a táborban… én már tudtam. Tudtam, hogy végem van. Hogy te vagy az a nő, akivel le tudnám élni az életem. Most pedig, hogy a szíved alatt hordod a szerelmünk gyümölcsét… Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, hogy feleségül vegyelek.

Maddie már könnyes szemekkel néz rám, majd felnevet.

– És tudom, hogy nem akarok nélküled élni. Soha többé. Maddie Brondie. Hozzám jössz feleségül?

A lány a szájához kap, és rögtön elsírja magát.

– Igen – feleli halkan.

Aztán újra, mintha tényleg most kapcsolt volna.

– Igen. Igen, basszus. IGEN!

A nyakamba ugrik. A homok beteríti a lábunkat, a gyűrűt remegve csúsztatom az ujjára. A szíve a mellkasomnak verődik. A könnyei az arcomra hullnak, vagy talán az enyémek. Nem számít. Mert most már az a lényeg, hogy mi végre együtt vagyunk.

Az ajtó becsukódik mögöttünk. A kulcskártya halkan koppan az üvegasztalon, és Maddie rám ugrik. A falnak nyomom, és hevesen csókoljuk egymást. Csók közben a tekintete a gyűrűjére siklik, aztán ismét letámadja az ajkaimat. 

– Most már… a menyasszonyod vagyok – suttogja, és az a szó, menyasszony, úgy hagyja el a száját, mintha mindig is erre vágyott volna. Alig bírok válaszolni, mert most azonnal szeretkezni akarok vele.

Még szorosabban fogom őt, és az ágyhoz indulunk. Aztán lefektetem, és a lábai azonnal a derekam köré fonódnak, a keze a tarkómra csúszik. A szája már az enyémen, a nyelve éhesen kutat utánam. Ez nem az a lassú, „elérzékenyült” fajta szex lesz. Nem. Ez diadal. Minden egyes textil réteget türelmetlen gyengédséggel hámozok le róla, miközben ajkaimmal végigjárom a belső combját – centiről centire, újra és újra –, egészen addig, míg fel nem nyög a gyönyörűségtől. A ruha hangtalanul csúszik le róla. Nincs alatta semmi, és ettől még jobban beindulok. Meztelenül fekszik előttem, az ujján a gyűrűvel, ami azt hirdeti: hozzám tartozik. És attól a látványtól… elszakad bennem valami. Mert nincs több kétely. 

A nyakához hajolok, és megszívom az érzékeny bőrt. Az ujjammal végigsimítok a gyűrűn, majd lejjebb csúsztatom a kezem – a mellkasán, a bordáin, az oldalán… végül a lába közé nyúlok, és a csiklójához érek. Maddie már totál begerjedt, ezért lassan körözök rajta, mert tudom, hogy ezzel a simogatással őrület határára sodrom őt. 

– Finom, bébi? – kérdezem rekedten, miközben ujjaimmal szakértőn simítok végig a nőiességén.

– I-igen... – nyögi Maddie, és érzem, ahogy az a kis érzékeny pont egyre keményebbé válik az ujjam alatt.

A légzése elárulja. Kapkodva, szaggatottan szívja be a levegőt, a mellei reszketve emelkednek és süllyednek az ujjaim játéka alatt. Ismerem ezt a ritmust. Ez az, amikor már nem gondolkodik. Csak érez. És én pontosan tudom, hogyan vigyem el a széléig… majd onnan zuhanni hagyjam.

Meg fogom a farkamat, és gyengéden a puncijába vezetem. Érzem, ahogy forrón, és szorosan rám feszül. Én pedig egy pillanatig visszatartom magam, nehogy idő előtt elélvezzek tőle. 

– Basszus, Maddie… – nyögöm a nyakába, és megállok benne. –Akárhányszor benned vagyok, nem bírok uralkodni magamon!

A csípőjénél fogva húzom rá magam újra, aztán megint. A ritmusom egyre jobban begyorsul, és tudom, hogy ebben a pillanatban elfog szabadulni bennem a vad. Az altestem csattan az övéhez, a nyögéseit hallva még keményebben lököm. Őrülten vonaglik alattam, remeg, könyörög értem.

– Ezt akartad, ugye? – morranok, és durván megtolom. – A faszomat. Mélyen magadban. Úgy, hogy mindenki tudja, kinek vagy a kis ribanca. Hogy hallják a szomszédok mennyire kész vagy.

A szavai elakadnak. Csak a hangja marad. Egyetlen, elveszett, eszelős sikoly. Érzem, ahogy ráng a combja. Ahogy a puncija lüktet körülöttem. Már közel van, ahogy én is. De nem állok meg.

– Lucskos vagy… olyan mocskos, édes… szinte mindjárt szétrobbanok.– sziszegem, miközben a hajába markolok. –Minden egyes lökésnél mélyebben vagyok benned. Érzed, igaz? Érzed, hogy szétbaszlak?

Ő nem válaszol, hanem helyette felsikit, és tudom, hogy a csúnya beszéd még jobban felingerli őt. Aztán érzem, hogy jön az a bizonyos remegés. A húzó, görcsös rándulás, és abban a pillanatban hatalmasat élvez. Végig a farkamon, szinte kiszorítja belőlem a magomat. Én pedig nem bírom tovább.

– Most… beléd élvezlek… – lehelem a fülébe, durván belémarkolva a csípőjébe. – És benne is hagyom, Maddie.

A csípőm mélyre döf, az egész testem beleremeg, megrándulok, és telepumpálom őt. A gyönyör olyan mélyről jön, olyan hosszú, hogy elhomályosít mindent. Ott fekszik alattam. Lélegzet nélkül. Könnyes szemmel.

– Ha a feleségem leszel… – szólalok meg mélyen, rekedten, miközben az ujjammal a gyűrűje fölé simítok. – ...ugyanilyen odaadónak kell lenned. Minden nap. Minden éjjel. Minden gyönyörben és minden pillanatban. Ugye… benne vagy?

A szemébe nézek, és ott van benne minden válasz. A múltunk, a jövőnk, az összes vad perc, amit egymással osztottunk meg a félév alatt.

– Igen, Blake… örökké… – pihegi két csók között, és már húz is magához. A karjai a nyakam köré fonódnak, mintha meg akarná jelölni a helyét rajtam.

Még mindig lüktetek, miközben kihúzódok belőle. A puncijából lassan, forrón csorog ki a spermám, és én csak bámulom. A látvány kibaszottul perverz, és mégis… lenyűgözően gyönyörű. 

A combja remeg, a teste elernyedt alattam – de a szeme ragyog. Aztán meglátom a mosolyt. Azt a huncut, mocskos kis mosolyt. Tudom, mire készül, és már most újra keményedem tőle. Maddie odakúszik, lassan, kecsesen, mint egy macska, aki pontosan tudja, hogyan kell játszani a prédájával. A farkam még mindig fénylik a nedveitől – és ő egyenesen odahajol.

–Hmmm… Fincsi…– leheli, de nem is hagy időt válaszolni. A nyelve végigsiklik rajtam.

Én pedig mélyről jövően felnyögök. A látvány… basszus. Ahogy ott térdel előttem, a hajával kócosan, a szájával a farkamon… Térdre borulna az isten is. Az ujjaim elmerülnek a selymes hajában, de most nem azért, hogy cirógassam. Erősen bele markolok, és érzékien hátrahúzom a fejét, hogy a szemeibe nézhessek.

– Nézz rám, miközben csinálod. – morranok, és ő engedelmesen rám pillant, a tekintetében egyszerre ott a vágy, az odaadás… és az a kurva élet, hogy élvezi.

Aztán újra bekapja, miközben a nyelvével köröz, ő lenyúl a puncijához, és elkezdi magát simogatni. 

– Basszus, Maddie… – mordulok. –Esküszöm ezzel a sírba viszel! Komolyan… ahh… mondom…ahhh…

A haját még mindig fogom. Irányítom. Lassan, aztán egy kicsit mélyebben nyomom rá a fejem. Ő pedig szorgalmasan szopja a kemény farkamat. De tudom, hogy ez már rég nem tisztogatás: ez imádat. Megint érzem, hogy készen állok rá, hogy a szájába élvezzek.

– Ezt sosem unod meg, ugye? – kérdezem rekedten, miközben a hüvelykujjam végigsimít az arcán, amit épp most szentségtelenít meg a szája. – Mocskos kis angyalom vagy… Mint mindig…

Aztán eszembe jut, hogy mit tennék még vele. Hátulról is akarom őt.

– Térdelj csak szépen, kislány… – morgom, és mögé helyezkedem. A látvány egyszerűen szétrobbant. – Most tényleg megkapod azt, amit annyira kérsz.

A kezem a hajába túr. Megragadom. Nem finoman. Határozottan. Meghúzom hátra a fejét, hogy halljam a nyögését.

– Most pedig csak lazulj el, bébi... mert jön a finálé – súgom a nyakába, miközben a tenyerem rátapad a csípőjére.

– Menj a pokolba, Blake... – nyögi remegve. – Tudod, hogy itt... nem szabad...

De már nem számít. Mert már benne vagyok. A farkam finoman csúszkál a fenekében, ő pedig minden egyes csapásnál előre dől. Aztán egyre gyorsabbra veszem a tempót, és tudom, hogy olyan vagyok, mint egy vadállat. Az egyik kezemmel derekát markolom. A másikkal a haját húzom. A csípőm brutálisan csattog a fenekéhez. A farkam pulzál, és érzem, hogy mindjárt a csúcson leszek. Ez a popsi sokkal szűkebb, mint a puncija. 

– Istenem, Blake… – sikoltja.

– Mondd ki.

– Ez rohadt jó! Imádom… Ha ezt csinálod!–Abban a pillanatban egyszerre élvezünk el, majd ledőlünk az ágyra.

Itt vagyunk a reptéren, az emberek jönnek-mennek, kofferek kattannak, gyerekek nyafognak, valahol kávét habosítanak, minden túl zajos és nem esik jól most. Maddie eltűnt pár percre a büfében. Azt mondta, "keresek valami ehetőt, ami nem szétfőtt szendvics vagy gumis croissant", és egy csókot nyomott a számra, mielőtt elindult volna. Én pedig itt ülök, a váróban, egy kicsit elnyűtten, de próbálok összeszedettnek tűnni. Az ölemben a laptop, az ujjaim reflexből gépelnek.

Éppen a sulis email-jeimet böngészem. Elmosolyodom. A diákjaim – főleg a lányok –totálisan bezsongtak. Sokan írtak ezekkel a szövegekkel: „Tanár úr, mikor jön vissza?!” „Hiányzik az órája!” „Ugye jól van?!”

A legtöbbjük kedves. Némelyik már túlságosan is. De aztán megnyitok egyet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. A tárgyban csak ennyi: „GYÁSZJELENTÉS – Oliver” A gyomrom azonnal összeszorul, és rákattintok. 

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett testvérünk, barátunk és osztálytársunk, Oliver tragikus hirtelenséggel elhunyt. A temetés időpontja...”

Nem is olvasom tovább, a laptop fedelét azonnal lecsapom, és mély levegőt veszek. Vajon hogyan mondjam el Maddie-nek, hogy az exének temetése lesz? Biztos Oliver húga talált rá, sőt szinte gyanítom, hogy így is volt. Miközben ezen agyalok, hirtelen összerezzenek Maddie hangjától.

– Találtam valami vállalhatót, ha eltekintek attól, hogy három napos... – kezdi, de aztán meglátja az arcomat. – Mi történt?

Nem tudok megszólalni azonnal, ehelyett inkább felnyitom a laptop fedelét, és Maddie felé fordítom. Ő pedig lassan elolvassa, miközben remeg a pohár a kezében. 

– Ez… ez nem lehet… Hogy mégis… Megtalálták…– suttogja.

– A húga találta meg. A temetésről írnak. A csoportos e-mailben. – mondom halkan. A hangom idegenül cseng.

– Nem is tudom… – szólal meg halkan. A hangja vékony, megtört. – Valahol úgy érzem, el kéne mennem. A másik oldalam meg azt mondja: ne tegyem, mert csak rosszabb lesz…

Ahogy kimondja, mintha a vállai összeomlanának. A testtartása megrogy, a tekintete üres térbe bámul, a kávé és a szendvics már csak súlytalan kellék a kezében. Én pedig nem hagyhatom, hogy ebben maradjon. Szó nélkül kiveszem a kezéből a poharat, a becsomagolt ételt, és magam mellé teszem őket a fém szék karfájára.

Aztán két kezem közé fogom az arcát.

– Nézz rám. – kérem halkan, és a hüvelykujjammal végigsimítok a pír nélküli arcán. A szemei megremegnek, de végül rám emeli a tekintetét.

– Ne aggódj, Maddie. – mondom. – Senki nem tud semmit. Az igazság csak köztünk van, és nem kell mással megosztanunk.

Előredőlök. A homlokunk összeér. Érzem ahogy kapkodja a levegőt. Zihál, de próbálja kontrollálni. Próbálja visszatartani a könnyeit. A kezem lecsúszik az arcáról, és gyengéden a hasára teszem.

– Te csak éld tovább az életedet, Maddie... – suttogom. – A mi jövőnk… már itt van.

Ő lehunyja a szemét. Egy halk, törékeny sóhaj szakad ki belőle. A szempillái megremegnek. Aztán kinyitja a szemét, és egyetlen bólintással válaszol.

–Igazad van…–bólogat.–Teljesen igazad van.

Maddie kezét szorosan fogom a karfán. Mintha csak ezzel az apró gesztussal próbálnám benne tartani a lelket. A másik keze az ölében pihen, az ujjai feszült kuszaságban markolnak egy zsebkendőt. Egy szót sem szólt azóta, hogy feljöttünk ide. Az ablak mellett ül, a feje az üvegnek döntve. Kifelé bámul, még akkor is, amikor a gép megmozdul, és a hajtómű morajlása végigfut a padlón.

Párszor rám nézett. Csak egy-egy villanás. Egy kétségbeesett pillantás, amiben ott bujkált a kérdés: "Tényleg sikerül majd megúsznom? Ugye nem kerülök börtönbe?”

Én pedig párszor megcsókoltam. Mintha ezzel a gesztussal fejeztem volna ki, hogy igen biztonságban vagy. De ő tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű. És én is tudom. Mert bármennyire is próbáljuk szépíteni… meghalt egy ember. Akit önvédelemből megölt. Hiszen Oliver egy beteg, veszélyes pszichopata volt, aki elrabolta Maddie-t, bezárta egy pincébe, és ki tudja, mit akart vele tenni. Talán jobb nem belegondolni… 

Az emberek nem mindig azt látják, ami a valóság.

Néha csak a címsort nézik: „Lány megölte volt barátját” Nem azt: „Lány túlélte a saját elrablását.”

Felé hajolok, az ajkammal a füléhez érve súgom:

– Nem tudják. Senki sem tudja. És nem is fogják. Megígérem.

Ő pedig könnyes szemmel bólogat, és erősen megszorítja a kezemet. Most már tudom, hogy nem menekül többé. Hiszen velem van, és én soha többé nem fogom őt elengedni.

A kulcs hangosan kattan a zárban. A sötét, ismerős lakást újra elárassza a fény, ahogy felkapcsolom a villanyokat. Hosszú napok után először lépünk be ide újra. Egy másik időzónából, egy másik valóságból érkeztünk haza… de az ajtón belépve minden ugyanott van, csak mi változtunk meg közben. Maddie szó nélkül beljebb sétál. A cipőjét sem rúgja le rendesen, csak átbukik a nappalin, és a kanapéra omlik, mint akit kikapcsoltak. Egyik karját a szeme elé dobja, mintha ezzel el akarná takarni az éles fényeket. Teljesen ki van merülve, mind mentálisan, mint testileg-lelkileg. Én pedig nem hibáztatom érte. 

Csendben a fürdőbe megyek. Ledobom a ruháimat, mintha csak valami idegen dolog lenne, ami nem illik már rám. A víz halkan kopog a zuhanykabin üvegén, a gőz lassan betölti a teret. Ahogy a forró víz végigcsorog a hátamon, a gondolataim Maddie körül forognak. Persze a temetés és Oliver körül. Még nem beszélt róla. Még nem hozta fel újra.

De tudom, hogy fel fogja, és azt is tudom, hogy egy része el akar majd menni.

Látni akarja. Még utoljára.

Én pedig nem fogom megállítani. Mert bármennyire is fáj az egész, bármennyire szeretném elzárni a világ elől, amibe belegyalogolt… Ez az ő története is. Az ő lezárása. Ha el akar menni, vele megyek. Nem engedem, hogy egyedül álljon ott, és senkire se tud támaszkodni. Ha Oliver húga is ott lesz, akkor még nagyobb támogatásra lesz szüksége. 

A kezem a zuhany falára támasztom, a víz a tarkómon csorog le. Le kell mosnom magamról a félelmet. De a döntést nem mosom le. Már tudom, mit fogok mondani neki.