48. Az elengedés útján

Maddie

Sosem hittem volna, hogy egyszer elmegyek egy régi barátom temetésére. Még kevésbé hittem volna, hogy azért megyek oda, mert én magam voltam az, aki megölte. Igen… Én lőttem le. Önvédelemből. Mert bántott. Bezárt, miközben elvette tőlem a szabadságot, és a hangomat. Most pedig itt állok – lehajtott fejjel – a koporsó előtt, miközben lassan eresztik le a föld mélyére. Mintha minden egyes centi, amellyel süllyed, egy-egy darabot vinne el belőlem is… csak nem a fájdalmat. Azt már rég elvette. Most valami más maradt utána.

Egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcomon. Blake mellettem áll, és erősen szorítja a kezem. Talán azt hiszi, hogy mindjárt elsírom magam, hogy összetörök, hogy megtör bennem valami. De nem, nem sírok. Ráadásul nem érzek fájdalmat, helyette inkább a megkönnyebbülés veszi át a helyét. Most végre eltemethetem nemcsak őt, hanem azt az énemet is, akit ő tett tönkre

A pap monoton, szinte zümmögő hangon mondja a szokásos búcsúszöveget. Az emberek némán leguggolnak, és egyenként markolnak bele a hideg, száraz földbe. Nincs sírás. Csak a csönd roppan meg néha egy-egy elfojtott sóhajban vagy szipogásban. Én is leguggolok. Érzem, ahogy a térdem megremeg a mozdulattól, mintha a testem nem lenne biztos benne, tényleg ezt akarom-e. Kezem belefúródik a földbe. Hideg és nyirkos. Kissé morzsalékos, mint valami félbehagyott emlék.

Aztán a kabátom zsebéhez nyúlok. Egyetlen tárgy lapul benne, régóta ott felejtve. Egy apró, kopott karkötő, amit ő adott nekem. Azelőtt, hogy... azelőtt, hogy minden megváltozott. Hogy ő is megváltozott. Ujjaim szorosan markolják, mintha még egyszer utoljára bele akarnék kapaszkodni abba a múltba, abba a naiv illúzióba, amikor Oliver nem volt még szörnyeteg, csak egy fiú, akit ismertem… akiben bíztam.

De most itt az idő….

Kinyitom a tenyeremet, és lassan bedobom a karkötőt a sírba. Nem nézek utána, csak hallom a koppanását a koporsó tetején. Utána szó nélkül a földet is beejtem. A porszemek végiggurulnak a kopott fa tetején, aztán eltűnnek a mélyben. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek. Azt hiszem most kezdődik a megkönnyebbülés szakasz.

– Isten veled, Oliver – suttogom. – Remélem, megtalálod a helyed… valahol, ahol már nem tudsz bántani senkit. Sem engem. Sem magadat.

A halotti tor… nos, nem egészen az, amire számítottam.

Amikor beléptünk Blake-kel Oliver családjának házába, valósággal arcul csapott minket az illatok és hangok kavalkádja. Az előszoba tágas, túlzottan is világos, az étkezőből kiszűrődő zsivaj pedig inkább emlékeztetett egy ballagási ebédre, mintsem gyászszertartás utáni összejövetelre.

A nappaliban hatalmas, roskadozó asztal állt – sültek, saláták, desszertek, mintha egy egész várost akarnának megetetni. A háttérben egy zenekar játszott – élőben. A dobok halkan dübörögtek, a gitárhúr pengeként szelte át a levegőt. Felismertem a dalt. Oliver kedvence volt… de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd a temetésén hallom újra.

Blake-re pillantok, és ő is kérdőn néz rám. A szeme sarkában ott van az a bizonytalan ránc – Ez normális? kérdi néma tekintettel. Vállat vonok. Talán valakinek így könnyebb. Vagy ez az egyetlen módja, hogy túlélje a gyászt. 

Érzem, hogy valaki gyengéden megérinti a vállamat.

– Sziasztok – szól halkan. Eden, én pedig felé fordulok.

A haja leomlik a vállára, a szeme karikás, és mintha a mosolya csak félig lenne valódi. 

– Szia – köszönünk szinte egyszerre.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondja, miközben lesüti a szemét. Az ujja végigsiklik az orra alatt, majd megtörli a szemét.

Egy másodpercig csend ereszkedik közénk, csak a háttérből hallatszik a zenekar refrénje, mi pedig csak nézünk egymásra.

– Nagyon különös ez az egész szertartás… Nem egy megszokott dolog, ami most van…– szólalok meg végül.

– Mi is így gondoltuk – bólint Eden, és halványan elmosolyodik. – De anya azt mondta: Oliver sosem akarta volna, hogy gyászoljuk őt. Ő inkább azt akarta, hogy ünnepeljük az életét.

A szó megrázott: az életét. Annak a fiúét, aki bezárt engem, aki pornófilmet forgatott rólam, aki bántalmazott. A fiúét, aki megszállott volt, és akit végül én tettem el láb alól. Összeszorul a torkom, de nem szólalok meg. Csak bólintok, és Blake karját érzem a derekam körül, finoman, de határozottan húz közelebb magához. Talán érzi, hogy mindjárt kifut alólam a talaj.

Eden még egy pillanatig néz rám, aztán elfordul, és eltűnik a vendégek között. Én pedig ott maradok, a zenekar torz hangjai, a sült húsok illata és a múlt árnya között.

És csak egy dolog jár a fejemben: miért érzem magam úgy, mintha valami nagyon fontos dolog épp most kezdődne… nem pedig véget érne?

Felérek az emeletre. Blake szorosan mögöttem halad.

Eden az előbb csak ennyit mondott:

– Nézz be. A bátyám ágyán van egy doboz… neked szánta.

A hangja elcsuklott, mégis valami meglepő tisztaság volt benne. Mintha most először tudta volna kimondani.

– Oké… – suttogtam, és most itt állok az ajtó előtt.

A kilincs hideg a tenyerem alatt. Fémes és idegen. A kezem remeg. Talán a feszültségtől, talán attól a megmagyarázhatatlan érzéstől, hogy a múlt még mindig él itt. Aztán lenyomom a kilincset.

A szoba... pontosan olyan, mint évekkel ezelőtt. Mintha az idő is megállt volna. A falon poszterek lógnak – néhány már kicsit lepergett a sarkánál. A polcokon képregények, katonai modellek, régi hangszórók, egy gitár a sarokban. Az ágy felett egy térkép, amit mindig is szeretett, kis zászlócskákkal, amiket együtt tűztünk fel egykor.

Egy pillanatra megállok. A gyomrom összeugrik, mintha valami láthatatlan erő visszatartana. De aztán Blake keze a hátamra simul.

Lassan beljebb lépek.

A padló recseg a talpam alatt, és ez a hang olyan, mintha maga Oliver suttogna vissza a múltból. Ismered ezt a helyet. Ismersz engem. De már nem vagy ugyanaz a lány.

Az ágyon ott van a doboz. Egy egyszerű, feketére festett fadoboz. Semmi különös… mégis, mintha belőle áradna valami sűrű, nyomasztó jelenlét. Leülök mellé, és a fedelére simítom a tenyerem. A szívem hevesen dobog, az ujjaim hidegek.

– Biztos vagy benne, hogy... – kezdené Blake, de csak megrázom a fejem.

– Meg kell tennem.

Lassan felemelem a fedelet.

A doboz belseje tele van emlékekkel. Egy kézzel írt levél, egy elhasznált bőrszalag, amit valaha a csuklóján hordott, egy közös fotónk, amit már majdnem elfelejtettem. Egy cetli, amin egy rövid mondat áll: „Ne higgy el mindent, amit rólam mondanak.”

Megborzongok. A mellkasomra nehezedik valami. Nem tudom eldönteni, harag, fájdalom vagy szánalom-e.

– Mit találtál? – kérdezi halkan Blake, de még nem tudok válaszolni. Csak nézem az ismerős tárgyakat, miközben a szemem sarkában lassan megjelenik az első könnycsepp. Az első, amit a temetés óta engedek magamnak.

– Oliver… mindig csak hazudott nekem – suttogom, miközben ujjaim remegve szorítják meg a levelet. A papír vékony, kissé megsárgult, mintha ő maga már akkor is tudta volna, hogy ez az üzenet egyszer régi lesz. Haszontalan. És mégis veszélyes.

– Ez az üzenet is... pont olyan, mint ő volt. Kétértelmű. Burkolt. Gyanút keltő. – folytatom.– Nem kér bocsánatot. Nem ismer el semmit. Csak megint… megint elülteti a kétséget bennem.

Blake közelebb lép, és leguggol mellém, hogy egy szinten legyen velem. A tekintete komoly, de nem ítélkező.

– Mintha még a síron túlról is irányítani akarna – mondja halkan.

Bólintok. A torkomban gombóc ül.

– Mert ezt tette mindig. Hazudott, torzított, úgy tekerte a valóságot, hogy én érezzem magam hibásnak. Hogy… hogy sajnáljam őt.

És most is... ezzel az egy mondattal azt akarja elérni, hogy elbizonytalanodjak. Hogy újra ne tudjam, mi az igazság. Némán meredek a dobozra. 

Blake a vállamra teszi a kezét.

– De te már nem az vagy, aki akkor voltál – mondja. – Most már tudod, mi történt. Tudod, mit tett. És ez a mondat semmit nem változtat azon, amit átéltél.

Ránézek. 

Olyan őszinte a hangja, hogy hirtelen elszorul a szívem. Évek óta először érzem azt, hogy talán... talán nem kell többé mentegetnem Olivert.

– Le kell zárnom – mondom. – Örökre.

A dobozba visszateszem a levelet. A fényképet is. Lezárom a fedelet. A kattanás kicsi, alig hallható. De bennem… valami hatalmasat zuhan vele együtt.

– Vigyük le? – kérdezi Blake.

– Nem. Még egy dolgot szeretnék.

A lábam szinte magától visz az íróasztalhoz. Az asztal lapján por ül, mintha hónapok óta senki sem nyúlt volna hozzá. Pedig tudom, hogy Oliver mindig makulátlanul tartotta a dolgait. A fiókhoz nyúlok, és minden mozdulat olyan, mintha egy régi zenét hallanék, amit egykor fejből tudtam, de mára csak foszlányok maradtak belőle. Kinyitom a középső fiókot. Ott van. Egy krémszínű, gyűrött boríték. Az én nevem áll rajta – az ő szép, hajszálvékony betűivel. Ujjaim remegnek, amikor felemelem. Mögötte, a sarokban, mintha csak mellé tett volna egy fegyvert, ott lapul az egyik öngyújtója.Fekete színű és márkás. Oliver mindig szerette a drámát.

Előhúzom mindkettőt. Blake felé sem nézek, érzem, hogy mozdul, de némán figyel.

A borítékot felbontom. A papír ismerős. Az illata is. Van benne valami megdöbbentően gyengéd. Az első közös szerelmes levelünk... Emlékszem, milyen őszinte volt. Akkor még hittem neki. Akkor még azt hittem, van jövőnk.

Most már tudom: ez a papír egy emlékmű. Egy hazugságnak emelt szentély.

Kattan az öngyújtó. A tűz megrebben, majd megmarja a lap sarkát.

– Mit csinálsz? – kérdezi Blake. A hangja halk, de van benne egy árnyalatnyi aggodalom.

Nem fordulok felé. Csak a lángot nézem, ahogy falni kezdi a levelet.

– Elégetem a bizonyítékot – suttogom. – Mert már nincs mit bizonyítani. Nincs mit mentegetni. 

A láng egyre feljebb kúszik. A betűk összeolvadnak, elszürkülnek, a papír megremeg, mint egy haldokló emlék. Aztán mielőtt elérne az ujjaimhoz, felemelem, és a kukába dobom. A tűz felfénylik egy utolsót, majd elnyeli a sötét.

Blake lassan mellém lép.

– Ez fájt?

Sóhajtok. Nem is tudom, mit érzek. Mintha valami kiürült volna bennem.

– Nem... – mondom végül. – De valahol mélyen… még szabaddá váltam, mint valaha…

Blake becsapja maga mellett az ajtót. Bekötöm a biztonsági övet, ő pedig elfordítja a kulcsot a gyújtásban. A motor dorombolni kezd, és pár másodpercen belül már kigurulunk az útra. Előrenyúlok, megnyomom a rádió gombját. Halk dallam szólal meg, valami nosztalgikus popsláger, amit évekkel ezelőtt rongyosra hallgattunk a sulibuszon. Egy darabig csak kifelé bámulok az ablakon. A táj elsuhan mellettünk – fák, kerítések, táblák. Mintha mi is elszáguldanánk a múlttól.

Egyszer csak Blake félrehúzódik, és beáll egy útszéli étterem parkolójába. A neonreklámok tompán vibrálnak a kék órában, és valami egészen bizarr meghittség lengi körül a helyet.

– Nem vagy éhes? – kérdezi, miközben leállítja a motort.

– Dehogynem. Farkaséhes vagyok! – felelem, és már nyitom is az ajtót, mint egy türelmetlen kisgyerek, aki nem bír magával.

Ő elneveti magát, majd kiszáll és azonnal megfogja a kezem. Együtt indulunk el az étterem felé. Kéz a kézben. Az övé meleg, erős, az enyém kicsit hideg még – mintha csak most kezdene felolvadni. És bár elég furcsán nézhetünk ki: mindketten tetőtől talpig feketébe öltözve, mégis van bennünk valami… sikkes.

Ahogy belépünk a hely egy klasszikus amerikai diner hangulatát idézi, piros bőrrel borított boxülésekkel, kockás padlóval és neonfényes menütáblával a pult felett. A levegőben sült krumpli, grillezett hús és valami régi parfüm illata keveredik – valószínűleg az egyik pincérnőé, aki a hetvenes évei ellenére is rúzst visel és merészen kacsint a vendégekre.

Blake felém hajol:

– Kétlem, hogy ez a hely Michelin-csillagot kapott volna, de... legalább nem mérgező – mondja halkan, a szája sarka felhúzódik.

– Hé, ne becsüld alá a műanyag tányéron tálalt boldogságot – vágom rá, miközben leülünk az egyik boxba.

A pincérnő rágózik, jegyzetfüzetet húz elő, és meg sem kérdezi, mit kérünk – csak ránk néz:

– Látom, a fekete a mai dress code. Temetés vagy rockkoncert?

Blake rám néz, én pedig elfojtok egy nevetést.

– Kicsit mindkettő – feleli végül.

Miután leadjuk a rendelést – sajtburger, sültkrumpli, dupla shake, természetesen – Blake hátradől, karját a háttámlára ejti, az ujjai épp megérintik a vállam. 

– Egész csinosak vagyunk így feketében – jegyzi meg.

– A gyászoló menyasszony és a titokzatos vőlegény? – kérdezem félig játékosan.

– Inkább két bűnöző, akik most jöttek ki a tárgyalásról – mosolyog.

– Akkor már csak a fedőnevek hiányoznak. Én leszek a Fekete Özvegy.

– És én? – kérdi, közelebb hajolva.

– Hm... Blake a pusztító? – pislogok ártatlanul. – Vagy inkább... Mr. Doktor?

Blake felnevet, és megrázza a fejét.

– Ezt fel kéne írni valahová. De figyelmeztetlek: ha tényleg így hívsz legközelebb, előbb elpirulsz, mint én.

– Sosem pirulok el – vágom rá, talán egy kicsit túl gyorsan.

A válaszára csak szelíd mosoly a válasz – tudja, hogy nem mondok igazat. Az arcom már most épp csak nem izzik.

– Szóval... Fekete Özvegy – suttogja, miközben szemembe néz. – Ez veszélyes név. Olyasvalakié, akitől félni kellene?

Oldalra döntöm a fejem, az ajkam játékosan lebiggyesztem.

– Nem. Inkább olyasvalakié, akinek az ember önként adja át magát.

Blake ajka megrándul, ahogy elnyom egy mosolyt.

– Tudod… kezdek gyanakodni, hogy csak ártatlannak tetteted magad. 

– Hm. Te meg kezdesz egyre közelebb ülni. – Félrebillentem a fejem, a pillantásom a szeméből az ajkára siklik, majd vissza.

Blake most már teljesen felém fordul, és a karja hátrasiklik a vállam mögé, ahogy egészen közel hajol. A testünk még nem ér össze, de csak centik választanak el attól, hogy megtörténjen.

– Lehet, hogy nem bírok ellenállni a Fekete Özvegy csábításának – suttogja.

– Lehet, hogy nem is kellene – felelem.

Az ujja megmozdul a vállamon. Végigsimít a csupasz bőrömön.

– Megkérdezhetem... – kezd halkan – hogy mindig ennyire szexin nézel ki, amikor gyászolni mész?

Felnevetek. Halk, épp csak egy kacaj – de pont ettől lesz igazán veszélyes.

– Nem szoktam gyakran temetni, de ha már megteszem… legalább nézzenek rám úgy, mintha az ördög szeretője lennék.

– Túl késő. Én már rég úgy nézlek.

Blake közelebb hajol, és mielőtt megcsókolnánk egymást, hirtelen félbeszakítanak minket. 

– A sajtburi! – szólal meg mögöttünk a pincérnő, és olyan hirtelen teszi le az ételt, hogy szinte felugrunk.

– Még jó, hogy nem csókoltál meg – súgom neki halkan, miközben elnevetem magam.

Blake hátradől, és a szalvétáért nyúl.

– Még. – kacsint rám. 

Az étterem fényei már rég a hátunk mögött maradtak. Az ég sötét, csillagok alig látszanak, de a hold pont olyan, mintha direkt ránk akarna leskelődni. Blake leparkol az egyik félreeső útszéli helyen, ahonnan csak a fákat látni. Kihúzza a kulcsot a gyújtásból, és felém fordul.

–Nem unatkozol ott hátul?– kérdezi sejtelmes félmosollyal.

– Csak ha nem a biztonsági övről akarsz előadást tartani – válaszolom, miközben már kicsatolom magam, és átmászom a hátsó ülésre.

Blake utánam mászik, majd mellém huppan, és elmosolyodik. Aztán a szája az enyémre tapad. A csók először lassú. Finom. Kóstolgató. Aztán hirtelen elszabadul valami. Mint ha a levegő oxigén helyett parázsló feszültséggel lenne tele. A testem hozzásimul az övéhez, a kezeim a nyakába kapaszkodnak, ő pedig a derekamra csúsztatja az ujjait. Az inge már félig kigombolva. A bőrét érzem, forró és feszes, a mellkasa nekem feszül.

A nyelve végigsimít az alsó ajkamon.

– Mmm… édes vagy – morogja, mikor elhúzódik egy röpke pillanatra. – Mi ez, epres szájfény?

– Nem. Ez én vagyok. Eredetiben.

– Akkor gyártatnom kellene belőled egyet. 

– Hmm… ez most bók volt?

– Inkább figyelmeztetés – suttogja, majd újra megcsókol. Ezúttal mélyebben. Szenvedélyesebben. A nyelve hívogatón köröz az enyém körül, és én boldogan válaszolok rá. A csípőnk ritmusban mozdul, a testem íve hozzásimul az övéhez.

A kezem a mellkasára vándorol. A bőre meleg, a szíve gyorsan ver. Az ujjai most már az oldalamon siklanak felfelé, finoman cirógatva a mellemet ott, ahol a felsőm felcsúszott.

– Tudod, mit szeretek benned a legjobban? – súgja a nyakamba, miközben finoman megszívja a bőröm egy ponton, amitől beleremeg a lábam.

– Na mit?

– Hogy egyszerre vagy engedelmes kisangyal... és vérbeli kisördög.

– Ó, szóval kettő az egyben?

– Pontosan. És egyik sem kérdezi meg, mikor állok le.

Felnevetek, csóktól részegen.

– Szerintem most valaki nagyon szeretné, hogy ne állj le.

– Ó, valaki? – kuncog. – Csak egyvalaki? Az én listámon most legalább három testtájad könyörög értem.

– És a lista tetején?

– A szád. Mert imádom, ahogy beszélsz… de most egy ideig csak érezni akarom.

Megint megcsókol. Ezúttal sokkal szenvedélyesebben és vadabbul. A nyelve a számba siklik, forró és mohó, a kezeim közben a hajába túrnak. A blúzomat már lehúzta a vállamról, az inge teljesen nyitva, és a testünk olyan közel, hogy szinte hallani, ahogy a bőrünk súrlódik egymáshoz.

Az autó ablakai lassan bepárásodnak, a levegő sűrűvé válik. Nem kell több szó. Csak a csókok, a sóhajok, az apró nevetések közti vágy. Én pedig félhangosan felnyögök.

Blake az ajkaim közé suttog:

– És most az enyém vagy, bébi… minden kis nyögéseddel együtt.

A nyelve végigsiklik a nyakamon, majd az állam alá kap, és hirtelen a fülembe súgja:

– Tudod, mit fogok most tenni veled?

Lassan harap bele a fülcimpámba.

– Először végigcsókolom azt a gyönyörű nyakad… aztán lejjebb megyek… egészen a melleidig... és addig szívom őket, míg el nem kiabálod a nevem.

Mire befejezi a mondatot, már félig levetkőzve ülök az ölében, a felsőm valahol a hátsó ülésre csúszott. Blake tenyere a hátamon siklik végig, míg a másik kézbe veszi a mellem, finoman markolja, hüvelykujja köröz a bimbómon.

– Istenem, Maddie… annyira tökéletes és gyönyörű vagy– morogja, majd belecsókol a dekoltázsomba. – Minden egyes porcikádért odavagyok.

Az övemet kigombolja, lehúzza a nadrágom cipzárját, és lassan letolja rólam, míg már csak a csipkés bugyim marad. A tekintete végigsiklik rajtam, és megremeg a levegő köztünk.

– Ez a kis fekete csoda… – nyög fel. – Tiszta kínzás.

– Akkor… vetkőztess le– lehelem a fülébe.

– Ó, ne aggódj, édes – súgja a számra, miközben finoman beleharap. –Ennek mestere vagyok, hiszen tudod…

A keze becsúszik a combjaim közé, és a hüvelykujjával lassan, érzékien kezd simogatni a bugyin keresztül.

– Már most érzem, mennyire be vagy indulva – morogja. – Nedves vagy, mint egy álom, Maddie… és ez csak az eleje.

A csípőm megmozdul, önkéntelenül is keresem az érintését. Az ujja befurakszik a bugyim alá, és megérinti a pulzáló csiklómat. Felnyögök, az ajkamba harapok.

– A hangod… istenem, az a kis nyögés… ne tartsd vissza – lihegi. – Azt akarom, hogy halljam, mennyire élvezed. 

Az ujjai úgy játszanak a nőiességemen, mint egy gitár húron. Érzem, hogy egyre közelebb jutok a beteljesüléshez. 

– Blake… – nyöszörgök kétségbeesetten.

– Csak ne most, bébi – súgja a számra. – Még nem engedem el. Még nem. Tudom, hogy majd szétrobbansz, de… akarom hallani, amikor megtörsz.

A nyelve a nyakamba csúszik, finoman harapdálja az erogén zónámat, miközben ujjai játszanak velem. Lassan, érzékien, majd hirtelen gyorsít – majd újra visszalassul. Egyik pillanatban a testem már a csúcson lebegne, a másikban visszaránt, édesen kínzó ritmusban.

– Basszus… Blake… – zihálom, és a kezem a vállába kapaszkodik, az ujjaim belemarnak a bőrébe.

– Csak engedd el magad… – leheli a számra, majd a nyelve újra végigsiklik az ajkaimon. – Ne legyél jó kislány, Maddie. Ma este… csak az ösztöneidre hallgass.

Megemel, és a következő pillanatban már a kemény farkára csúszom. Egy elfojtott nyögés szakad ki belőlem, ahogy érzem, hogy belém hatol. Lassan, mohón ereszkedem rá. Mennyei... Egyszerűen imádom ezt az érzést. Elkezdek mozogni rajta, ösztönösen, mohón, mintha nem lenne holnap. A körmeimet mélyen a vállába vájom, és nem is próbálom visszafogni a ritmust. A testünk összecsap minden egyes ütemnél — a csattogás perzseli a csendet, keveredik a zihálásunkkal, a mocskos kis nyögéseimmel, amiket nem tudok elfojtani. Pár pillanattal később, a testem ívbe feszül, a látásom elhomályosul. Az alhasamban gyűlik a feszültség, majd abban a másodpercben kirobban belőlem az orgazmus.

– Aaaaahhh! Blake! Ez... ez túl sok... és mégsem akarom, hogy abbahagyd! – sikítom, miközben minden idegszálam lángol.

Blake teste megfeszül alattam, a keze szinte belém markol.

– Maddie! A kurva életbe… ez kikészít… a puncid őrületbe kerget! – nyögi rekedten, majd egy mély nyögés kíséretében belém élvez, és remegve zuhan rám.