49. Az eljegyzési ünnepség

Blake

A tükörképem visszanéz rám. Az arcomon ott van valami furcsa kifejezés – félig döbbenet, félig… öröm? Magam sem tudom. De még mindig nehéz szavakba önteni. Valahol mélyen bennem van egy kisfiú, aki csak bámulja a férfit a tükörben, és azt kérdezi: Ez tényleg te vagy? Aki nem rég még tanár volt, most már hamarosan férj és apa lesz?

A nagybátyám után nem gondoltam volna, hogy én leszek a következő a sorban. Még akkor sem, amikor Maddie azt mondta, hogy babát vár. Azt hittem, lesz időm hozzászokni a gondolathoz. Hogy majd egyszer csak „férfivá érek”. De nem. Ez nem idő kérdése. Ez egy érzés. Ami itt lüktet a mellkasomban.

Boldog vagyok.

Istentelenül boldog.

Maddie a menyasszonyom, aki hamarosan a feleségem lesz. Ami még mindig teljesen felfoghatatlan: apa leszek. A gondolatra kiszárad a szám. Aztán elmosolyodom. Valami bennem egyre hangosabban mondja: készen állsz rá. Mert nem akarom nélküle csinálni. Se az életet. Se az apaságot.

Éppen újra beletúrok a hajamba – megszokásból –, amikor meghallom a bejárati ajtót nyílni. Valaki belép.

– Na ne mondd, hogy próbálod megszokni a gondolatot, hogy nyakkendő van rajtad – szólal meg egy ismerős, rekedtes hang.

Felpillantok. Bryce az. Mosolyog, majd meglapogatja a vállam. 

– Gratulálok. Őszintén. Nem is tudom, mit mondhatnék. Még mindig furcsa látni téged így… ilyen boldognak.

Elnevetem magam. Kissé idegesen.

– Hát... fura is az egész – vallom be. – Mint valami álom, amit még nem dolgoztam fel. De közben… nem akarok felébredni.

Bryce elmosolyodik.

– Maddie jó nő. Jó anya lesz. És… te? Jó férj leszel.

Fintorgok, de csak játékból.

– Reméljük. Néha még magamnak is új vagyok ebben a szerepben.

– Hát, ha nem lennél új, az lenne a gyanús – röhög fel Bryce.

– Fogd be! – vágom rá nevetve, amikor Bryce megint megpaskolja a vállamat. 

Olyan pillanat ez, ami ritkán adatik meg közöttünk – amikor nem kell védekeznünk egymással szemben. Amikor csak testvéries az ugratás, és nem húzódik mögötte semmi mélyebb feszültség. Egymás karjaiba borulunk. Pedig nem szoktunk Bryce-szal ölelkezni. 

Ahogy elhúzódik, még mindig mosolyogva bólint. Épp szólnék valamit, amikor beejti a bombát:

– Képzeld… a jövő héten kiengedik Andrew-ot a börtönből. Találtam neki egy jó ügyvédet.

Én pedig alig hiszek a fülemnek.

– Tessék?

Bryce vállat von, mintha csak azt mondta volna, hogy “megnőtt a benzin ára”.

– Jó magaviselet, a vád egy része enyhült. A fiam megváltozott – teszi hozzá. – Azt mondja, új életet akar kezdeni. Megpróbálom segíteni, amennyire tudom. Hiszen én jutattam be oda, teljesen alaptalanul…

– Már várom, hogy lássam – mondom, a hangom lágyabb lesz. –  Azt akarom, hogy megismerje Maddie-t. Hogy lássa, hogyan élek most. Főleg majd a születendő gyermekemet. 

– Azt hiszem, örülni fog – biccent Bryce. – Sokszor kérdezett rólad levélben. Amit gondolom nem említett..

– Azt mondta, hogy nem látogattad meg olyan sűrűn…Mégis mi változott?–húzom el a számat.

A férfi félrenéz egy pillanatra, majd ismét rám.

– Most, hogy megnősültem… és látom, hogy a te életed is kezd rendbe jönni… – megvakarja a tarkóját – …valahogy hirtelen világos lett. Hogy nem Andrew volt a probléma, hanem én.

Lassan bólintok. Ez nem egy egyszerű vallomás tőle. Bryce mindig a kemény, cinikus arcát mutatta, de most végre őszinte.

– Legalább most beláttad –bólintok.– Még nincs késő. Andrew mindig várt rád, bármennyire is nem mutatta.

– Tudom – bólint. – És most, hogy kijön… jóvá akarom tenni. Nem csak a börtönéveket, hanem azt is, hogy hagytam elveszni. Bevallom szükségem van rá és rád is.

Felvonom a szemöldököm.

– Rám?

– Te vagy az egyetlen, akiben tényleg bízott akkor is, amikor bennem már nem. Ha valaki, hát te helyre tudod billenteni.

Elmosolyodom.

– Nem kell helyrehoznom. Elég, ha csak ott vagyok. És leszek is. Végre újra együtt lesz a család.

– Igen… – mondja Bryce halkan, aztán elmosolyodik. – Ráadásul, ha így haladunk, te leszel az első, aki apaként példát mutat neki.

Felnevetek, és hátba vágom játékosan.

– Hé, lassíts. Még azt sem tudom, hogyan kell rendesen bepólyálni egy babát, nehogy már példakép legyek.

– Na, ezért mondom, hogy pont jó leszel hozzá.

Nevetünk. De valahol mélyen érzem… valami új kezdődik. Valami, amiben végre nem vagyunk egymás ellen, hanem együtt vagyunk. A múltat nem felejtjük el, de tanulunk belőle, és ez valahogy… mindennél többet ér.

Lesétálok a lépcsőn, és a rokonok felém pillantanak. Aztán rájövök, hogy nem engem néznek, hanem Maddie-t. A lépcső tetején áll. Egy rózsaszín szatén ruha simul végig a testén – finoman csillog, ahogy a fény rávetül. A haja oldalra tűzve, a másik oldalon hosszú, lágy hullámokban omlik a vállára, mintha egyetlen érintés is szétzilálná. És mégis… minden apró részlet tökéletes. Mint egy szépségkirálynő. Vagy inkább… mint a nő, akit minden egyes nap újra meg akarok hódítani.

Eláll a lélegzetem.

Aztán elindul lefelé. Óvatosan, könnyedén, miközben szélesen mosolyog rám. Letipeg mellém, és én azonnal megfogom a kezét.

– Gyönyörű vagy – súgom halkan, majd megpuszilom az arcát.

Maddie rám mosolyog. Az a féloldalas, magabiztos Maddie-féle mosoly – amitől mindig azt érzem, hogy nincs semmi baj a világban, amíg ő itt van.

Együtt sétálunk el a rokonok mellett. Mindenki félreáll, helyet ad nekünk. Néhányan elismerően bólintanak, mások elérzékenyülten figyelik, ahogy átvágunk a nappalin, majd kilépünk a kertbe. Odakint meleg fények lógnak a fák között, mint apró csillagok. A fű friss, a levegőben limonádé és őszillat keveredik. A barátaink, rokonaink már mind ott vannak, nevetnek, beszélgetnek, poharakat emelnek. És ahogy mi is kilépünk, hirtelen felcsendül egy ismerős dallam – az egyik kedvenc slágerünk.

A kezemet felé nyújtom, enyhén meghajolva, játékosan elegánsan.

– Felkérhetem a hölgyet? – kérdezem, a hangomban alig leplezett flört remeg.

Maddie szeme megcsillan, és elneveti magát. Könnyedén, csilingelve, ahogy csak ő tud.

– Ó, drágám… ez nem kérdés! – vágja rá, miközben kecsesen a kezembe helyezi az övét.

Megfogom. Szorosan, mégis gyengéden. A tenyerét úgy tartom, mintha porcelánból lenne, de közben tudom, milyen erős. Milyen bátor. Milyen gyönyörű.

Egy lépést teszek hátra, majd a derekára csúsztatom a másik kezem, ő pedig az én vállamra helyezi a sajátját. A testünk összeér, a mozdulataink összhangban – mintha a zene is csak nekünk szólna. Vagy inkább… mintha mi adnánk meg a ritmusát. Lassan forogni kezdünk a fűben, a lámpafüzérek alatt. Maddie ruhája lágyan lebben minden lépésnél, a haja finoman siklik végig a vállán, és én újra meg újra csak őt nézem. Minden egyes szívdobbanásommal.

Maddie kecsesen forog a karjaim közt, a ruha lágyan lebben, én pedig nem tudom levenni róla a szemem. A kezem először csak finoman a derekán pihen, de egy mozdulattal lejjebb csúsztatom. A csípőjére. Majd tovább… egészen a fenekére.

– Blake! – suttogja, megrökönyödve – de a szája sarkában ott bujkál az a kis pajzán mosoly.

– Mit is mondtál? Hogy ez nem kérdés? – hajolok le közelebb, a szám már majdnem az övéhez ér. – Azt hittem, ez meghívás volt… mindenre.

– Azt hittem, csak táncolunk – suttogja vissza, a hangja rekedt és forró.

– Én táncolok. A kezem meg… élvezi a kilátást.

Maddie felnevet, eltol egy kicsit magától, majd újra közelebb húz. A kezem még mindig ott van, nem mozdul. Hát miért is tenné?

– Ha az anyám meglátja, hogy mit csinálsz, szerinted kire lesz jobban kiakadva? Rád vagy rám?

– Rám. De csak mert te túl ártatlannak tűnsz hozzá, hogy ilyeneket élvezz.

– Hát azt hiszi…

– …hogy szende kis angyal vagy – vágom rá. – Pedig én tudom, mi van a rózsaszín szatén alatt.

Maddie arcán egy pillanatra megvillan a vágy. A mozdulatai lassulnak, és ahogy forog, úgy simul hozzám újra – az ágyéka az enyémnek nyomódik, a szeme sötéten csillog.

– Ha nem fejezed be, itt a buli közepén rántalak le a fűbe – sziszegi mosolyogva.

– Ó, Maddie… – súgom a fülébe, miközben enyhén megmarkolom a fenekét. – Kérlek, fenyegetőzz még egy kicsit. Annyira felizgat, amikor ennyire durcás vagy.

– Durcás? – felvont szemöldökkel néz rám. – Még csak most kezdtem, uram.

– Helyes. Mert én meg még csak most melegedek bele.

A zene folytatódik, de már nem halljuk igazán. A testünk egymásnak feszül, a légzésünk egyre szaporább, a flört határozottan többet akar. A kezem lassan visszacsúszik a derekára, de a hüvelykujjam még mindig épp ott marad, ahol az előbb volt.

– Vedd le rólam ezt a ruhát – suttogja hirtelen, a számhoz hajolva. – De csak akkor, ha készen állsz arra, hogy megkapd, amit provokáltál.

– Maddie… ha ma este nem te szednéd le magadról, én még a gombokat is elfelejteném – felelem rekedten.

És akkor ő elneveti magát. De nem halkan. Hanem úgy igazán. Aztán újra rám néz, huncutul, éhesen, és csak ennyit mond:

– Akkor táncoljunk, Blake. De ne feledd... a következő körben én vezetek.

Miközben Maddie-t forgatom a táncparketten, hirtelen eszembe jut mennyire szerencsés fickó vagyok. Az idei tábornak örökre hálás leszek. Pedig esküszöm nem számítottam ennyire jó dologra. Én csak túl akartam élni a szezont, aztán hirtelen megjelent az életemben Maddie. Mint egy viharfelhő után érkező napsugár, amit először csak hunyorogva nézel, aztán rájössz, hogy valójában egész végig ezt vártad.

Még most is szinte hihetetlen. Hogy itt vagyunk. Hogy hamarosan feleségül veszem őt. Egy évvel ezelőtt még kirázott a hideg a gondolattól, hogy valaki házasságra adja a fejét egy pillanatnyi fellángolásból. Mindig is azt hittem, a gyors döntésekből csak válások, veszekedések meg csalódások születnek.

Maddien nem csak berobbant az életembe, hanem teljesen felforgatta. Megmutatta, milyen az, amikor nem csak akarsz valakit – hanem amikor melletted van. Minden kiborulásod, minden hibád ellenére. Nem hátrál meg. Nem játszmázik. Nem fut el az első veszekedésnél, hanem ott marad. Amit tőle kaptam, az több, mint bármilyen testi vonzalom vagy hétköznapi ragaszkodás.

Ő megmutatta nekem, milyen az igazi szerelem.

A fajta, ami nem csak arról szól, hogy „szeretlek”, hanem arról is, hogy harcolunk egymásért. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha valami vagy valaki közénk áll.

Mert volt ilyen.

A kapcsolatunk nem volt mindig tiszta és egyenes út. Akadtak benne kanyarok, sőt... kifarolások is. Főleg akkor, amikor Jenna megjelent. Jenna, aki szinte észrevétlenül csúszott be közénk, mintha csak egy új barátság lenne. Aztán hirtelen több lett. Egy leszbikus kaland. Egy szenvedélyes, de hamis útvonal Maddie számára, miközben én csak néztem… és őszintén? A szívem szakadt meg. Mert láttam, hogyan veszítem el őt. 

Akkor azt hittem, vége. Hogy az a lány, akit szerettem, már máshová tartozik. De Maddie… ő visszatalált. Nem azért, mert én akartam. Hanem mert ő is érezte: amit köztem és közte van, az valódi. A Jenna-dolog gyorsan véget ért. Egy forró, de üres kitérő volt. Maddie maga is belátta. És amikor lezárta azt a fejezetet, örökre törölte Jennát az életéből. Nincs több hívás, nincs több üzenet, nincs több „csak barátok vagyunk” játszma. 

Hála istennek véget ért ez a viszony.

– Mire gondolsz? – kérdezi Maddie, miközben megállunk egy pillanatra a tánc közben. A hangja puha, érdeklődő, a szeme pedig kutatja az arcomat.

Húha, ennyire látszik, hogy elkalandoztam? A fejem tele volt gondolatokkal… rólunk. A múltról, a hibákról, és arról, milyen rohadt szerencsés vagyok, hogy most mégis itt vagyunk.

Elmosolyodom, és visszanézek rá.

– Rád. – válaszolom halkan. – Hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy vagy nekem.

Maddie szeme megtelik fénnyel, az ajkai szétnyílnak egy halk lélegzettől. Mintha csak nem várta volna, hogy ezt így, most, ennyire egyszerűen és tisztán kimondom.

– Ó, Blake… – suttogja, és közelebb simul hozzám.

– Komolyan mondom. – A homlokomat az övéhez érintem. – Ha nem jössz el abba a táborba… ha nem pont ott, nem pont akkor… nem tudom, ki lennék most. De az biztos, hogy nem boldog. 

Ő elneveti magát halkan, egy kicsit zavartan, de boldogan. A keze a mellkasomra csúszik, épp a szívem fölé.

– Hát, ha ezt így folytatod, itt a buli közepén fogok elsírni – mondja mosolyogva.

– Akkor legalább tudják majd, hogy tényleg meghatódtál, nem csak a hormonjaid miatt vagy ilyen érzelmes.

– Hé! – csap a mellkasomra játékosan, de aztán már nevetünk. 

– És tudod mi a legjobb az egészben? – kérdezem.

– Na?

– Hogy hosszú út áll előttünk, mégis kezdem élvezni.

Maddie kajánul elneveti magát. A következő pillanatban már lábujjhegyre is áll, a kezei a mellkasomra simulnak, és megcsókol. A nyelve játékosan siklik be a számba, és elkezd játszadozni a nyelvemmel. 

Felnyögök. Hangosabban, mint szeretném. De nem bírom visszatartani.

A testem egyetlen pontba sűrűsödik. A kezem szorosabban fonódik a derekára, és érzem, ahogy minden sejtem reagál. Túl jól csókol. Túl finoman. Túl... édesen kínzóan.

Egy helyben el fogok menni…

– Ne csináld ezt, Maddie – zihálom. – Ne csináld ezt most. Nem fair.

– Mi nem fair? – kérdezi ártatlan mosollyal, de a szeme elárulja: pontosan tudja, mit művelt.

– Hogy így csókolsz meg, amikor tudod, hogy nincs hová elbújni.

– Hát, ez nem az én hibám, hogy ennyire könnyen begyulladsz – suttogja, majd finoman végighúzza az ujját az államon.

Félrenézek, próbálok lenyugodni.

– Maddie... esküszöm, ha még egyszer így megcsókolsz, a gyep közepén foglak elkapni.

– Hm. Lehet, hogy az lenne a buli fénypontja – nevet fel. – De jófiú vagy. Vársz az esküvőig, igaz?

– Ha így folytatod, nem az esküvőig, hanem a legközelebbi ajtóig fogok csak várni – mordulok, félig komolyan, félig remegő vággyal.

Ő halkan felkacag, majd egy szelídebb csókot nyom az arcomra, épp ott, ahol az imént elakadt a lélegzetem.

– Csak emlékeztetni akartalak, mit kapsz ma este.

Maddie lassan beleereszkedik a jakuzziba, pont velem szemben, és szinte ösztönösen a lábaim közé telepszik. Reflexből hátrébb csúszom, hogy kényelmesen elférjen, és figyelhessem minden mozdulatát. A gőz finoman gomolyog körülötte, ahogy leül.

– Hmm... ez mennyei – sóhajt fel, lehunyja a szemét, és hátraveti a fejét.

– Ugye? – mosolygok rá, miközben a szemem végigsiklik a nyakán, ahogy a víz simogatja. – De csak óvatosan... ne feledd, kismama vagy – figyelmeztetem, lágy hangon, féltőn.

Maddie erre elmosolyodik, és felnéz rám azokkal a huncut, sötét pillantásaival, amiket úgy ismerek már, mint a tenyeremet.

– Igenis, drágám – válaszolja játékosan, miközben finoman helyezkedik. A mozdulattal azonban... nos, pont a feneke súrolja az alig kordában tartott férfiasságomat a víz alatt.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Ördögi ez a nő. Egyszerre hajt az őrületbe és tart a markában. És én imádom.

– Tudod… egész nap erre vártam – suttogja Maddie, miközben kissé előrehajol, és a tekintete összefonódik az enyémmel.

A keze máris elindul a víz alatt, megcélozva a rövidnadrágomat. A pillanat, ahogy ujjai hozzám érnek, kiszakít belőlem egy elfojtott sóhajt. Az izmaim megfeszülnek, a testem azonnal reagál rá, mintha a vágy órák óta csak erre a mozdulatra várt volna.

– Ahogy én is… – felelem rekedten, majd gyengéden a nyakához nyúlok, ujjaim közé fogom a tarkóját, és magamhoz húzom.

Az ajkaim rátalálnak az övére. A csók először puha és lassú, ízlelgető. Aztán, ahogy a víz halk csobbanással öleli körbe a testünket, Maddie keze határozottabbá válik odalent.

Fel-le járatja rajtam a tenyerét, lassan, szinte kínzóan. A hő, ami végigszalad a gerincemen, egyenesen az agyamba csapódik. Megmozdul a csípőm, ösztönösen követve az érintését.

– Ahhh... – szakad ki belőlem, és a fejem hátrabillen.

A jakuzzi gőze semmi ahhoz képest, amit ez a nő művel velem. A pillanat fülledt, feszült és iszonyatosan intim – és ő pontosan tudja, mit vált ki belőlem minden mozdulatával.

– Ülj rám – mordulok halkan, rekedten, ahogy a vágy egyre sűrűbbé válik köztünk, akár a körülöttünk kavaró gőz.

A hangom nem kérés – parancs. Ő pedig nem is vár megerősítésre.

Maddie szeme megvillan, szája szegletében huncut mosoly jelenik meg, majd lassan feltérdel előttem a vízben. A mozdulatai kecsesek, de célratörők. A teste nedvesen csillog a jakuzzi lágy fényében, a vízcseppek szinte táncolnak a bőrén, mielőtt újra elmerülne.

Nem habozik. Nem kérdez. Egyszerűen csak engedelmeskedik.

Felém mozdul, és egy szempillantással később már az ölemben van, lábai a csípőm két oldalán simulnak a vízbe, tenyerei a mellkasomon támaszkodnak meg, miközben lassan, szinte szertartásosan ráereszkedik.

A levegő bennem reked. A testem minden porcikája megfeszül, ahogy körém fonódik.

– Istenem, Maddie... – lehelem, de a hangom alig több, mint egy zihálás.

Ő felnyög, és megkapaszkodik bennem, miközben csípője lassan mozogni kezd, először óvatosan, majd egyre magabiztosabban. Leoldom róla a félrehúzott fürdőbugyit, majd a csiklójánál körözni kezdek, hogy fokozzam az élvezetét. Maddie feje hátra hajlik és hangosan nyögdécselni kezd.

– Blake! – nyögi a nevem, ahogy a mozdulatai gyorsulnak, testének ritmusa egyre vadabb, egyre követelőzőbb.

A nevem nem kérésként hangzik el – inkább olyan, mint egy kéjes vád vagy kétségbeesett vallomás, ami a vágy határmezsgyéjén szakad ki belőle. A kezeimmel szorosan tartom a derekát, ujjaim mélyen a bőrébe markolnak, mintha ezzel próbálnám magamhoz láncolni ezt a tomboló, forró, gyönyörű vihart. A csípője ütemesen csapódik az enyémhez, minden mozdulatában ott a vágy és az a perzselő, ösztönös erő, ami csak belőle árad.

A gőz már rég semmit sem takar, csak felerősít – minden apró nyögést, minden remegést, minden szikrát, ami közöttünk izzik.

– Maddie… – suttogom elfojtva, miközben az ujjaim a derekáról a hátára siklanak, hogy még közelebb húzzam őt magamhoz. – Ne állj meg...

De ő nem is tervezi. Vadul, makacsul pattog tovább az ölemben, mintha újra és újra bizonyítani akarná, hogy csak ő képes így meggyötörni – és megváltani – egyszerre. Ő rám hajol, a homlokunk összeér, és a tekintete vad, csillogó, lángoló. Egyik mozdulata sem bizonytalan már – pontosan tudja, mit művel velem. Hogy pillanatokra vagyok attól, hogy teljesen elveszítsem az irányítást.

Egy apró remegés fut végig a testén. Először alig észrevehető, de aztán hangos, kéjes nyögés kúszik fel a torkából, ami végigszánt az agyamon, mint egy végső lökés. A csípője megremeg, a combjai beleszorulnak az oldalamba, a teste pedig ívbe feszül.

Gyorsan a csiklójához nyúlok, és tovább ingerlem őt, hogy többszörös orgazmusa legyen. Majd ugyanabban a pillanatban szakadok el én is.

– Maddie…! 

A teste remeg, az enyém is, és percekig csak egymás karjában vagyunk, zihálva, forró bőrrel, víztől csillogva, egyetlen elmosódott, mámoros pillanatban. Aztán lassan felnéz rám. Az ajkain félmosoly, a tekintetében játékos fény.

– Mindig ilyen jó fiú vagy, ha parancsolok neked? – kérdezi suttogva.

Elnevetem magam. – Csak ha te vagy a vezénylő tisztem, hadnagy.

Ő elmosolyodik, majd megcsókol. Lassabban, finomabban, mint eddig. Ebben már nincs tűz – csak hála, béke és valami, amitől még inkább beleszeretek.