5. Az új nyom

Blake

Az ajtófélfának támaszkodom, mezítláb, egy szál alsóban. A cigaretta parázslik az ujjaim között. A füst keserűen marja a torkom, de valahogy jól esik. Ma is meleg időnk lesz. A madarak már túlvannak a reggeli koncertjükön, a levegő viszont még mindig hűvös. Szeretem ezt az órát. Amikor minden csendes, és még nem kell senkihez beszélni. Még nem kell senki szemébe nézni.

Bridget már elment.

Az ajtóban még visszafordult. A cipőjét a kezében tartotta, ahogy mindig. Maddie biztos azt gondolná, hogy lefeküdtünk. És meg is érteném. Pont úgy nézett ki a helyzet. De nem. Nem történt semmi. Bridget olyan volt, mintha… a húgom lenne. Egész este nyavalygott, hogy nézzünk valami romantikus filmet, és annyira nyomult az ötlettel, hogy végül megadtam magam. Még popcorn-t is csináltam, pedig utálom azt az émelyítő, vajas szagot.

A film? Fogalmam sincs, mi volt a címe. Valami giccses nyári limonádé. Egy pillanatra sem tudtam figyelni. Bridget egész végig dumált. A legutóbbi szakításáról. A főnökéről, aki bepróbálkozott nála. Egy kismacskáról, amit az utcán talált, de allergiás lett tőle. És én hallgattam. Mert egyszerűbb volt, mint azzal foglalkozni, amit igazából éreztem. Folyton Maddie jutott az eszembe. Az arca. A tekintete. A szája, amikor mosolyog. A hangja, amikor csípős megjegyzéseket tesz, mintha nem érdekelné semmi – pedig dehogynem.

És most… most itt állok, cigivel a számban, az ajtóban, ahol tegnap őt akartam volna látni, de valaki más volt itt. A cigarettát végül elnyomom a párkányon, és egy pillanatra becsukom a szemem. Lehet, hogy hibáztam? Bár kellett az info, különben nem jutok előrébb. Most már bemegyek, mert dolgom van. Eldobom a csikket, és bemegyek a faházba.

Leülök az asztalhoz, és magam elé húzom a fekete mappát. Bridget hagyta itt ma reggel. A távozása előtt csak ennyit mondott:

– Benne van minden, amit tudni akartál. És még annál is több.

Kinyitom.

Az első lap egy fotó Maddie-ről. Valami középiskolai rendezvényen. Talán tizennégy lehetett. A haja hosszabb, az arca még kerekebb, de a tekintete... ugyanaz. Az a makacs, elzárkózó, mégis figyelmet követelő tekintet, amit már akkor is imádtam, mikor először rám emelte.

Lapozok.

Családi háttér. Egy anyakönyvi kivonat. Egy beiratkozási lap. Egy kép az apjáról. Egy másikról az anyjáról. Rideg, távolságtartó embereknek tűnnek. Minden róluk azt üvölti: "Megfelelni, kontrollálni, tökéletesnek lenni."

Aztán jön az, ami igazán érdekel.

Oliver.

A nyomorult kis féreg.

Bridget zseniálisat húzott. Egy hamis profilt hozott létre – olyan tökéletesen építette fel, hogy Oliver gondolkodás nélkül válaszolt. A lány bejutott hozzá, egy teljes estét töltöttek együtt. Nem volt testi kontaktus – Bridget nem fekszik le csak úgy bárkivel –, de kihasználta az összes percet. A srác beszélt. Túlságosan is sokat. Mire Bridget kijött a lakásból már tudta, hogy Maddie mikor sírt utoljára. Milyen volt az ágyban Maddie. Hogy forgatott vele egy filmet, és eléggé pikánsra sikeredett. Bridget kérte, hogy mesélje el a részleteket, de végül a srác nem nagyon adta meg magát. Viszont kiderült, hogy Maddie balhés csaj volt pár éve.

A papírok között ott van egy el nem küldött e-mail. Oliver gépéről. Bridget valahogy megszerezte a hozzáférést. Az üzenet Maddie-nek szólt. Hosszú, dühös, megtört vallomás. Az a fajta, amit az ember sosem küld el – csak megírja, hogy ne őrüljön bele. Aztán válaszként ott volt Maddie üzenete is:

"Te elvetted tőlem a bizalmamat. És mégis mindig visszamentem hozzád. Mert nem tudtam, ki vagyok nélküled. De most már tudom. Soha többé nem akarok veled lenni! Hiába próbálkozol a fenyegető hívásaiddal!”

Az ujjaim szorosan markolják a lap szélét. Ki ez a lány? Miért rejtegeti ezt az oldalát? Mit tett vele ez az Oliver? Milyen fájdalmakat cipelt be a táborba, miközben csak futott és nevetett és engem nézett úgy, mintha láthatna?

Mit is kezdhetnék ezzel? A mappát lassan becsukom. De belül egyre hangosabban zúg a kérdés: mihez van jogom? Nem tudom. De azt tudom, hogy védeni akarom őt. Még ha ő gyűlölne is érte.

Besétálok az ebédlőbe, és a meleg, otthonos illatok szinte azonnal betöltik az érzékeimet. Citromos tea és bundás kenyér. A gyomrom máris reagál: úgy elkezdett korogni, hogy féltem valaki meghallja. A többiek már vígan reggeliznek. Beljebb sétálok. A kollégáim köszönnek, pár diák felém int. A lányok... nos, ők megnéznek. Túl alaposan. Mintha egy reggeli menüsor része lennék. Egy fekete póló és egy kék farmer van rajtam. Elég átlagos. De valamiért ez a kombináció mindig betalál. Talán a színkontraszt. Talán az, ahogy rám simul. Talán csak az, hogy tudom, mire gondolnak.

Leülök az asztalhoz, és köszönök a többi kollégának. Emily azonnal rám mosolyog. Elég vidám teremtés, és szeretek vele dolgozni. 

– Szia, Blake! – mondja olyan hangsúllyal, mint egy reggeli vidám rádióbemondó. – Képzeld, elmegyünk kenuzni! Délben kezdődik a program. Van kedved csatlakozni?

Ó. Kenuzás. A kedvencem.

– Persze! – bólintok, és már emelném is a kávét, amikor megérkezik a következő mondat:

– Vannak páran, de egy biztos: egy Maddie nevű lánnyal kell menned.

A korty félúton akad meg, a kávé majdnem rossz irányba csúszik le. Aztán gyorsan visszahelyezem a csészét a tányérra. Talán kicsit túl gyorsan.

– Tessék? – kérdezem, próbálva normál hangerőn tartani a hangom. De érzem, ahogy a vér az arcomba szökik. Nem a szégyen miatt. Nem a zavar miatt. Hanem a feszültség miatt.

Emily csak mosolyog, mintha fogalma sem lenne, milyen poklot indított most el bennem. Vagy… talán nagyon is tudja.

– Maddie. Az a hosszú hajú lány, tudod… nagyon aranyos. Egyébként tök ügyes volt múltkor a csapatversenyen. Ő kérte, hogy valami vízparti programra mehessen. És hát, te vagy a víz... főnök. – kacsint.

Hát persze.

Elképzelem: Maddie és én egy tó közepén, békésen evezünk…. Én már most érzem, hogy az az egy óra kenuzás lesz az én kárhozatköröm. Reggeli után erőt veszek magamon. A kávé még keserűen marja a torkomat, de a kezeim már izzadnak. Tudom, hogy ezt kell tennem, ezért kopogtatok. De mielőtt még elgondolkozhatnék azon, hogy visszaforduljak, az ajtó már nyílik is. Mintha várt volna. Aztán meglátom őt. 

A szívem kihagy egy ütemet, aztán rákapcsol. Zakatolni kezd. Minden erőfeszítés, amit reggel a „nyugodt, kontrollált Blake” szerepbe fektettem, abban a pillanatban megsemmisül. Rózsaszín feszülős top. Pontosan az a szín, amitől egy férfi agya megáll. Finoman simul rá, kiemelve minden ívet. A mellei alatt megfeszül az anyag, ahogy kilép az ajtón.

A farmershort? Inkább csak szándéknyilatkozat. Olyan rövid, hogy szinte bűncselekmény. A fehér cipő ártatlanul csillog, de semmi más rajta nem az.

Bakker.

A torkom összeszorul, a nadrágom pedig egyre szűkebb lesz. Komolyan? Ebben a szettben akar jönni? Az egész napot víz mellett, napfényben, egy kenuban, előttem? Ahol minden egyes mozdulatnál előre kell dőlnie? Ahová együtt kell beszállnunk? Ahol véletlenül hozzám érhet? Ehhez kurva nagy uralom kell.

Ő közben előttem áll, és szélesen mosolyog. Fegyvertelennek tűnik – de közben halálosan veszélyes rám.

– Szia. Kész vagyok. – mondja egyszerűen, és belenéz a szemembe.

Én meg… nem tudok megszólalni.Csak előre intek. Maddie bólintás nélkül megindul, mintha pontosan tudná, hogy én nem fogok elé lépni. Talán már régóta tudja, hogyan mozogok, hogyan figyelek. Túl jól ismer engem. Vagy csak... már nem akar rám nézni. Becsukom mögötte az ajtót, és elindulok utána. A kikötő felé vezető ösvényen sétálunk. A fák árnyéka hosszúra nyúlt, a tó felszínén már megcsillan a reggeli napfény. A madarak csicseregnek, a víz halk csobogása hallatszik… és mi mégis némák vagyunk.

Maddie mellett lépkedem, de nem túl közel. Csak annyira, hogy érezzem az illatát, amit a hajából fúj a szél. Annyira, hogy a karunk időnként majdnem összeér. De nem szólunk. A csend nyomasztó. Vagy csak én érzem annak? Szeretnék mondani valamit. Például olyat, hogy milyen szép vagy ma, vagy egy bocsánat. Bár nem tudom, hogyan kezdjek neki.

Aztán Emily kiszúr minket.

A mosolya széles, a mozdulatai lendületesek. Futva érkezik, mintha csak rajtakapott volna minket. Pedig semmi sem történt.

– Na végre már! – kiáltja jókedvűen. – Azt hittem, hogy nem jöttök!

Maddie válasza lep meg a legjobban, olyan rideg, mintha nem is ő lenne.

– Itt vagyunk. – vonja meg a vállát, mint akinek teljesen mindegy. A hangja lapos. Nincs benne semmi izgalom. Semmi játékosság.

És az a vállrándítás… jobban fáj, mint bármilyen veszekedés. Emily nem veszi észre. Ő csak hadar tovább:

– A kenutok ott van, a kettes számú. Lapát is van benne. Gyerünk, indulás! A többiek már vízen vannak!

Maddie megfordul, és elindul a stég felé. A feneke lendül, a rövidnadrág feszes, túl feszes, a rózsaszín top pedig minden egyes lépésnél megfeszül a lapockáinál. Beszállunk a kenuba. Maddie ügyesen lép be, egyensúlyoz, mintha már ezerszer csinálta volna. Én utána, halkan teszem meg ugyanezt. Ő elöl ül. A nadrágja jobban feszül rá, mint eddig. Nos, az minden, csak nem ártatlan. Valahogy pajkos. Védőpáncél és csábítás egyszerre. Én hajtom a lapátot, ritmusosan. A víz súlya nehéz, de még nehezebb a csend. Vagy inkább kínos. 

Aztán Maddie hirtelen felsikolt. A kenu meginog. Azonnal ledobom a lapátot, és előre nyúlok. Megfogom a vállát. Szorosan. Nem gondolkodom. A testem mozdul, mielőtt az agyam utolérhetné. Félek, hogy beleesik.

– Mi a baj? – kérdezem halkan, még mindig a vállán tartva a kezem. Közel vagyok hozzá. Túlságosan is. A haján érzem a sampon illatát – valami barackos, vagy vaníliás... a nyakán egy vízcsepp csorog lefelé. A testét elönti a libabőr. Egész testében remegni kezd.

– Az ott egy cápa? – kérdezi, miközben előrehajol, és a vízre mutat.

Elnevetem magam. Nem gúnyosan, hanem tisztán, önfeledten. A nevetésem hangos.

– Cápa? Maddie... ez egy tó. Nem az óceánon vagyunk.

Hiba volt.

Mert ahogy felém fordul, a szemei szikráznak. A pupillái keskenyek, az ajkai összeszorulnak.

– Neked muszáj mindig ilyen arrogánsnak lenni? – veti oda.

A keze megáll. A lapát a combján pihen. Én nagyot sóhajtok, és próbálom nem elveszteni a türelmem. Nem akarom bántani. De annyi mindent nem mondtam el neki. És ő is annyi mindent nem tud rólam.

– Inkább segíts evezni, Maddie. Mert ha csak az én karom dolgozik, akkor sosem ér véget ez az egész. – próbálom kedvesen mondani. Komolyan. De benne van a feszültség.

Ő meg nem hagyja annyiban.

– Hallottad, amit kérdeztem?! – csattan fel, a hangja élesen remeg. És most már biztos vagyok benne, hogy nem a cápáról beszélt.

A kenu egy pillanatra megremeg a tón, ahogy egyikünk – talán én – elmozdul. A víz visszacsapódik, és a hajótest finoman, de kiszámíthatatlanul megdől.

– Vigyázz... – nyögöm halkan, de már késő.

Egy pillanat. Egy elhibázott mozdulat. Maddie lendül, a súlypont eltolódik – és ahelyett, hogy a vízbe borulna, rám esik. Meztelen combja az enyémhez simul. A mellkasát érzem magamon. A nyakából pulzál a parfümje illata, és hirtelen minden őrjítően közel van.

Érzem, ahogy remeg.

A kezeim ösztönösen a derekára siklanak, hogy megtartsam – hogy ne essen ki, hogy ne menekülhessen el. De aztán ott maradnak. Az ujjaim végül a hajába siklanak, és egy tincset elsimitok az arcából. A tekintete az enyémbe fúródik. Aztán felém hajol, és szenvedélyesen megcsókol. Maddie ujjai a pólómba kapaszkodnak. A körmei enyhén végigkarcolják a mellkasom, miközben visszacsókolom. A teste belém olvad, a medencéje az enyémnek nyomódik a kenu szűk terében.

Sosem éreztem ehhez hasonlót. A nyelvem az övével játszott, és Maddie folyton a számba nyögött. Nekem pedig egyre szűkebb lett alul. A fenébe is. Felkapom őt, és a kenuba fektettem, és felé kerültem. Ő pihegve és kipirulva néz rám. A topja enyhén lecsúszott, és kilátszott a mellének felső íve. Nem tudok ellenállni. Oda hajolok, és megcsókolom azokat a halmokat. Maddie keze a hajamba csúszik, és halkan nyögdécsel.

Vágy és félelem feszül köztünk.

A tekintete a szemembe fúródik. Nem kérdez. Nem mondja, hogy igen. De nem tol el. És a szeme... az beszél helyette.

– Blake... – suttogja.

Mintha a nevem most először lenne valódi. Nem megszólítás. Nem hívás. Hanem egy vallomás.

Én pedig lehunyom a szemem, és megcsókolom újra. Még mélyebben. Még őszintébben. Úgy, mintha ebben az egy csókban akarnám elmondani neki azt a száz dolgot, amit sosem mertem. Aztán egy kis idő elteltével felnézek, és látom, hogy lassan lemegy a nap. Az ég színe olyan, mint Maddie arca, amikor elpirul. A tekintetem tovább vándorol… és ekkor észreveszem, hogy nincs már senki körülöttünk.

A stég üres. A többi kenu eltűnt. A partról már csak távoli hangfoszlányok hallatszanak – talán az utolsók is elindultak vissza. Mi maradtunk itt… kettesben. Maddie-re nézek. Az arca kisimult, a szemei lehunyva, a lélegzete még mindig gyors, de már nem a vágytól, hanem a pillanat súlyától. Olyan gyönyörű. A tenyerem végigsiklik az arcán. Hüvelykujjammal lágyan megérintem a járomcsontját, aztán a füle mögé simítom a haját.

– Úgy tűnik, a program véget ért... – mondom halkan, kissé rekedten. Nem akarom megtörni a varázst, de muszáj valahogy kimondani a valóságot.

Ő lassan kinyitja a szemét. Nem szól, csak bólint egy alig észrevehetőt. A tekintete szelíd, mély – és tele van érzelemmel. 

Körbenézek.

– Viszont... – folytatom, félig nevetve, félig döbbenten –, egy kicsit elsodródtunk a starttól.

Valóban. A tó túloldalán vagyunk. Egészen messze a kiindulóponttól. A víz alattomosan, de biztosan elringatott minket, miközben mi elvesztünk egymásban.

De én nem bánom.

Ez az elsodródás… talán épp az kellett, hogy végre ne fussunk el. Se a vágytól. Se az igazságtól. Maddie rám mosolyog, ez pedig többet jelent nekem, mint bármi más a világon.