5. Különös érzelmek (Vivian)

Eltelt egy hét. Egy egész hét anélkül, hogy láttam volna őt. Sem álomban, sem a valóságban. Mintha egyszerűen... eltűnt volna. Zareth nem szólt hozzám, nem jelent meg az árnyakból, nem suttogott a bőröm alá kúszó hangján. Nem volt jelen a gondolataimban – mégis minden gondolatom róla szólt.

És én… nem tudom, mi történt.

A legutóbbi találkozásunk… nos, az fergeteges volt. Olyan extázisban úsztam, amit addig elképzelni sem tudtam. De utána… Utána mintha elütött volna egy kamion. Zareth azt mondta, hogy energiát szívott belőlem. Energia… Milyen gyengéd szó… ahhoz képest, amit valójában éreztem. Mintha agyonvertek volna. A fejem szinte végig lüktetett, mintha belülről dobolna valami sötét ritmus. A lábaim remegtek, alig bírtam felállni, és minden lépésnél azt hittem, összeesem. Nem tudtam koncentrálni az órákon. A tanárok hangja csak háttérzaj volt, én pedig semmit sem bírtam megjegyezni. A betűk a jegyzetfüzetemben összefolytak, és a gondolataim újra meg újra visszatértek ahhoz az érintéshez… ahhoz a csókhoz… ahhoz a pillanathoz, amikor azt hittem, meghalok – és mégis boldogan mentem volna bele.

Az utolsó két óráról már el is kértem magam. Egyszerűen nem bírtam tovább. A fejem zúgott, a gyomrom kavargott, és minden sejtem egyetlen dolgot követelt: pihenést… vagy Zareth jelenlétét.

Talán a kettő ugyanaz.

Most a kollégiumi szobámba tartok. Az ajtó halkan nyílik, a zár nyikkan, ahogy magam mögött behúzom. Egy pillanatig csak állok, mintha abban reménykednék, hogy talán… itt van. De a szoba üres, ezért lefekszem az ágyra. A testem minden porcikája sajgott, és az agyam is tele volt zavaros, nehéz gondolatokkal, amiket nem tudtam lecsillapítani. Magamra húztam a takarót, még azzal sem törődtem, hogy az egyenruha gyűrötten feszül rajtam. Oldalra fordultam, belekuporodva a saját kis világomba, és engedtem, hogy az álom végre elnyeljen. Csak pár perc lehetett... majd hirtelen minden elcsendesedett.

Aztán jött a lila köd. Sűrű és fátyolos, mintha valami megnevezhetetlen virág illata szivárogna benne. Édes, de valahogy veszélyes is. Minden olyan elmosódott volt – a színek túlságosan élénkek, a hangok tompák, mint egy szívverés a víz alatt. Ekkor már jól sejtettem, hogy hol vagyok. Nem a kollégiumi szobámban, és nem is a valóságban. Zareth hozott ide.

Nem voltak falak. Nem volt padló. A lilás fények időnként vörösbe, majd feketébe hajlottak, és a bőröm alatt kezdett bizseregni valami. Valami, amit nem tudtam irányítani. Valami, amit ő ébresztett bennem. Amikor megfordultam, akkor láttam meg őt.

Zareth az árnyak közül lépett elő. Fekete inge kissé nyitva volt, mintha épp most dobta volna le magáról. A haja kócosan omlott a homlokába, a szeme pedig... azok a szemek… izzottak, mintha magát a Poklot idéznék elém – és mégis úgy éreztem, otthon vagyok bennük.

Nem szólt semmit.

Csak jött felém. Lépésről lépésre, hangtalanul. A cipője nem érte a talajt, vagy ha mégis, a világ egyszerűen elfelejtette visszhangozni. Amikor megállt előttem, a levegő megremegett, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét. A keze az állam alá nyúlt. Finoman megemelte az arcomat, és én engedelmesen néztem fel rá. Az ujjai hűvösek voltak, mégis égettek. Ahogy hozzáértem, az egész testem lángra kapott – egyetlen érintésre.

– Itt vagy... – suttogtam.

Ő lassan bólintott, majd óvatosan megérintette az arcomat. 

– Hiányoztál. – mondtam ki a szót, amit magamnak sem mertem bevallani az elmúlt napokban.

Zareth nem válaszolt, helyette közelebb  hajolt, és ajkai az enyémhez értek. Először csak finoman, kóstolgatva – mint egy tiltott gyümölcs első harapását. Aztán mélyebben, birtoklóan, olyan módon, ahogyan csak az tud csókolni, aki nem kér engedélyt, mert tudja, hogy már régóta övé vagy. A lábaim megremegtek. A testem elveszítette az irányítást. Minden sejtem benne oldódott fel, és mégis akartam ezt.

Zareth a hátam mögé lépett, és én ösztönösen hátrahajoltam, míg a teste az enyémhez simult. A kezei puhán a csípőmre csúsztak, onnan pedig lassan, gyötrően lassan indultak felfelé. A ruhám mintha magától engedelmeskedett volna neki, majd a keze becsúszott az anyag alá. 

– Mondd, Vivian... – suttogta a fülembe, a hangja édes és bódító, mint egy üveg méz. – Hiányzott, hogy ezt érezhesd újra?

A válasz valahol bennem bujkált, de nem tudtam kimondani. Nem is kellett. A testem árulkodott helyettem. A mellkasom zihált, a mellbimbóim megkeményedtek az érintésétől még a levegőn keresztül is, és amikor a keze a hasamra simult, olyan érzés öntött el, mintha lángok kúsznának végig rajtam. A combjaim önkéntelenül megfeszültek, arra várva, hogy a keze végre elérjen oda is. A nyakamat elöntötte a libabőr, mikor ajkai ismét hozzám értek. A nyelvével rajzolt vonalakat a bőrömre, olyanokat, amik nemcsak a testemre, de az elmébe is beleégtek.

A tükör előtt álltunk újra, és én néztem magam – néztem, ahogy elveszek benne. Az arcom kipirult, a szemeim üvegesen csillogtak. Olyan nő voltam a tükörben, akit még nem ismertem. Teljesen a rabja lettem. A keze ekkor becsúszott a lábam közé. A térdeim megremegtek, és egy apró nyögés szaladt ki belőlem – hirtelen, ösztönös hang, amit alig ismertem meg. 

– Ülj le a székre. –parancsolta, és én így is tettem. 

A lábaim maguktól indultak meg, mintha egy láthatatlan erő húzna lefelé. Leültem. A szék recsent alattam, a fa hidegen simult a combjaimhoz, de a bőröm már forrón lüktetett. Felnéztem rá, és közben éreztem, hogy a torkom kiszárad, a szívem meg vad táncba kezd.

Ott állt a tükör mellett, félhomályban. A lángok, amik valahonnan mögülünk táncoltak, aranyló kontúrt rajzoltak köré, mintha ő lenne az egyetlen állandó ebben a furcsán álomszerű világban. Egyik keze a tükör szélén pihent, a másikat a zsebébe süllyesztette. A tartása laza volt, de veszélyes. Mint egy ragadozó, aki tudja, hogy a zsákmány már nem menekül.

A szemei végigpásztázták a testemet.

Éreztem, ahogy a tekintete levetkőztet. Nem sietett, nem kapkodott. Lassan, megfontoltan vett birtokba – csak a szemével. És ettől még jobban remegni kezdtem.

– Tudod miért ültettelek le? – kérdezte, és a hangjában ott vibrált valami mély, sötét ígéret.

Megráztam a fejem. Képtelen voltam megszólalni. A szám nyitva volt, de nem jött ki hang rajta. Csak bámultam őt, és azt kívántam, bárcsak… bárcsak jönne már közelebb.

Zareth elmosolyodott.

– Mert szeretem nézni, ahogy várakozol. – mondta. – Szeretem látni, hogy az egész tested feszültséggé válik, amikor még nem tudod, mit fogok tenni veled.

Megköszörültem a torkom, de a hang még mindig nem jött. Csak pislogtam, és éreztem, ahogy a vágy egyre jobban belém mar. Aztán megmozdult. Lassú, kimért léptekkel közeledett, és én minden egyes lépésénél egy kicsit mélyebbre süllyedtem az ismeretlenbe. A tükörben láttam, ahogy mögém áll. A tekintetem a visszatükröződő alakjára tapadt, és az, ahogy a képe egyre nőtt, ahogy körém zárult, egyszerre volt ijesztő és megdöbbentően izgató.

– Körözz a csiklódon… majd nyúlj be… mutasd meg nekem, milyen vagy, amikor a csúcson vagy. – duruzsolja Zareth, miközben a fülemhez hajol.

A testem megfeszül. A gerincemen végigfut a bizsergés, a combjaim közé pedig azonnal forróság áramlik. A kezem… mielőtt még felfognám, mit teszek, már meg is mozdul. A combjaim közé siklik. Szétnyitom a lábaimat, mintha ez napi rutin lenne. Nem gondolkozom. Csak engedelmeskedem. A levegő nehéz és édes, minden lélegzetvétel valami új, tiltott érzést hoz felszínre. Az ujjaim körözni kezdenek a csiklómon. Lassan, lágyan, pontosan úgy, ahogy a testem szereti. Egy hangosabb sóhaj szakad ki belőlem, és érzem, ahogy Zareth pillantása a bőrömbe ég.

– Szép vagy így. – suttogja. –De sokkal többre vagy képes…

A csípőm megemelkedik a széken. A fejem hátrabillen, és a nyögésem elhal a félhomályban. Már nem érzem a padlót a talpam alatt. Már nem érzem magam felett az eget. Csak őt. Aztán beljebb csúsztatom az ujjaimat. Először egyet, majd kettőt. A puncim nedvesen fogad, és lökésszerű remegés fut végig rajtam, miközben egyre mélyebbre nyúlok magamba. A hüvelykujjam továbbra is a csiklómon táncol, és a kettő együtt – a külső és a belső gyönyör – már szinte elviselhetetlen.

Zareth nem mozdul, csak figyel. A szeme lángol, és ettől minden mozdulatom még intimebbé válik. Kiszolgáltatott vagyok, de nem gyenge.

– Ne tartsd vissza. – morogja. – Akarom látni az arcodat, amikor elélvezel. Akarom hallani a hangod. Most.

És én… már nem tudok megállni. A testem saját ritmust követ, a kezem remeg, a csípőm megemelkedik, és hirtelen minden elszabadul. Egyetlen sikoly. Egy remegő, szaggatott lélegzet. A combjaim megremegnek, a hátam ívbe feszül. Elönt. Nemcsak gyönyör. Hódolat is. A démonnak, aki anélkül tett magáévá, hogy akár egy ujjal is hozzám nyúlt volna.

Zareth csak mosolyog. Elégedetten. Mint aki pontosan tudja, hogy nem ez volt az utolsó.

– Gyönyörű voltál, Vivian. – szól halkan. – De ez még csak a kezdet…

Én pedig szétcsúszva, és zihálva nézek fel rá, mégis vágyom rá. Mert valami bennem azt súgja… legközelebb már nem csak nézni fog. A gerincem mentén valami ismeretlen, forró áramlat lüktetett. Olyan voltam, mint egy húrra feszített hárfa – és Zareth volt az egyetlen, aki játszhatott rajtam.

Ő eddig mozdulatlanul figyelt. A szavai nyomán tettem, amit tettem, és még most is úgy éreztem: ha csak biccentene, újra parancsolna. És én újra engedelmeskednék. Mert hozzá tartozom. Akkor is, ha ezt még ki sem mondtam.

Aztán… megmozdult.

A levegő megremegett, mintha a szoba falai is érzékelték volna, hogy valami megváltozott. Léptei nesztelenek voltak, mégis minden mozdulatával közelebb hozta a világ végét. Vagy a kezdetét.

Elém lépett. A combjaim között térdelt le, ujjaival végigsimított a bőrömön. Az érintése hűvös volt, mégis lángba borultam tőle. A szeme az enyémbe fúródott – de nem csak nézett. Áthatolt rajtam. Belelátott a legrejtettebb, legperverzebb gondolataimba is.

– Annyira gyönyörű vagy, amikor megtörsz – suttogta.

A szavaira megremegtem. Nem fájt. Inkább… felszabadított. Mintha valami belső láncot oldott volna ki bennem.

– Zareth… – csak ennyit bírtam kiejteni.

Ekkor felém emelkedett, majd megcsókolt. De ez nem csók volt. Nem úgy, ahogy egy ember csókol. Ez foglalás volt. Egy végérvényes pecsét, amivel kijelentette: az övé vagyok. Az ajkai forrón követeltek, nyelve áttört minden határt. Nyögésem elhalt a csókban, ahogy a teste rám nehezedett – perzselő, birtokló erőként. Az ölében már keményen lüktetett a vágy. És tudtam… ez mind nekem szól. Csak nekem. A kezeim ösztönösen a vállaira siklottak, kapaszkodtam belé, nehogy mélyebbre essek a mámortól. 

– Most én mutatom meg neked… milyen az, ha egy démon nem csak parancsol, hanem megjelöl.– morogta a számra. 

Mielőtt még válaszolhattam volna, már fel is emelt. A testem könnyedén simult karjaiba, ő pedig az ágyamra fektetett. Úgy bánt velem, mint egy királynővel, és a tekintetéből tudtam: istennőként fog bánni velem. Ördögként fogja elvenni, amit akar. A térdem közé telepedett. A csókjai lehúzódtak a nyakamra, a kulcscsontomra, majd egyre lejjebb, egészen a hasam aljáig. Aztán valamit megéreztem a lábam között, pontosabban a puncimnál. Először azt hittem, jégkocka. Egy apró, dermesztő pont, ami végigszántott a belső combomon, majd megállt a csiklómnál. Felnyögtem. A hűvösség olyan éles volt, hogy minden idegvégződésem felkiáltott.

Felnéztem, és láttam, hogy egy kis, gömb alakú, áttetsző kristálytárgy lebegett az ujjai felett. A formája… falloszszerű volt. De nem közönséges. Tökéletesen sima, mégis domború, éles ívek szabdalták, amik feszítettek, ingereltek már ránézésre is. És ragyogott. Mintha belülről vibrált volna, jéghideg fénnyel.

Beharaptam az ajkamat, és kíváncsian, kissé félénken pillantottam rá.

– Mi ez…? – kérdeztem halkan, miközben a combjaim ösztönösen záródtak volna, de már nem engedelmeskedtek nekem. Már neki engedelmeskedtek.

Zareth elmosolyodott. A szeme lángolt. Sötéten, ördögien. Ez annyira rávall.

– Ez? Egy játékszer. De nem akármilyen.– A hangja selymes volt, mint a bársony, amit tüskék rejtettek.– Én idéztem a levegőből. Kristály, ami a saját energiámból született. Hőmérsékletet vált, ha akarom. Jéghidegről perzselő forróságra.. De ha akarom… fagyos marad, hogy minden idegszálad reszkessen tőle.

A nyelvem hegyével megnyaltam az ajkamat. Még mindig nem tudtam megszólalni. Csak néztem a kristályt, ami lassan átváltozott – a felszínén vékony pára jelent meg, mintha lélegzett volna.

– Amikor beléd helyezem… – duruzsolta –, a pengeszerű felszín csak a kezdet. A testén futó ívek arra születtek, hogy belül feszítsenek, ingereljenek… hogy a remegés, amit érzel, ne csak fizikai legyen – hanem az utolsó józan gondolatodat is kiradírozza.

A szívem hatalmasat ugrott a szavak hallatán. Ez nagyon izgatónak tűnik.

– Remegést?– suttogtam.

– Benned. Csak akkor mozdul, ha engedsz neki. Ha én engedem. Ez nem csak eszköz, Vivian. Ez én vagyok. Az akaratom, formába öntve.

A kristály lassan megváltozott. A hideg melegségbe csapott át. Az ujjai közül lebegett… és egyre közelebb került hozzám.

– Készen állsz rá, hogy magadba fogadj valamit… ami nem csak élvezetet hoz, hanem megtör minden gátat benned? – kérdezte halkan, de úgy, hogy minden porcikám beleremegett.

– Ig...igen... – nyöszörögtem, és ahogy kicsúszott belőlem a válasz, már tudtam… nem kell több szó.

Zareth tekintete elsötétült – de nem a harag, hanem a birtoklás sötétje volt ez. Az a fajta figyelem, amivel egy ragadozó nézi a prédát, nem azért mert fél tőle… hanem mert tudja, meg fogja ízlelni. Éreztem, ahogy a lábam közé simul, hideg ujjai lágyan siklottak végig a belső oldalon, és mire felfogtam, már szétnyitotta a szeméremajkaimat. Én pedig élesen beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. Az ujjaival óvatosan tartott, de a mozdulatában ott volt az erő – a tudat, hogy engem most újra formálni fog.

A kristálytárgy lassan, nagyon lassan csúszott be. Zareth pontosan tudta, mit csinál. Egyik keze tartott, a másikkal a játékot vezette, olyan precízen, mintha egy szertartást végezne. Amikor a kristály teljesen belém simult, egy pillanatra nem éreztem mást, csak hideget.

De aztán…

A kristály belül elkezdett felmelegedni. Mintha a saját testem kezdte volna el táplálni, mintha a bennem égő vágy táplálná. Először csak forróság öntött el, mint egy selymes hullám, amitől a mellbimbóim megkeményedtek, a csípőm pedig ösztönösen megemelkedett a levegőbe.

Aztán… jött az első vibrálás.

Egy apró, finom bizsergés a hüvelyem falán, mélyen, belülről. Mintha az idegvégződéseimet simogatták volna. Egy apró remegés, ami nem kívülről jött, hanem bennem ébredt. Alig kaptam levegőt, a hátam megfeszült, a kezem belemart a lepedőbe.

– Ahh… Zareth… – nyögtem fel.

Lehajolt hozzám, a nyakamat csókolta, miközben a kristály mélyen dolgozott bennem. A G-pontomnál meg-meglódult egy hirtelen remegés, ami végigsöpört a testemen. A csiklóm sajgott az érintés hiányától, mégis... csak attól, ami bennem volt, egyre közelebb kerültem a csúcshoz.

– Minden lüktetés az én akaratom… – súgta a fülembe. – Érezd, ahogy átveszem fölötted az irányítást… minden porcikád felett.

Valóban, már nem tudtam parancsolni a testemnek. A combjaim rángatóztak, a hasam hullámzott, a hangom pedig felszabadultan remegett a gyönyörtől.

– Gyerünk bébi, mutasd meg a legszebb dallamot!– morogta, és egyetlen mozdulattal felerősítette a rezgést.

A kristály belül vadabbá vált. A hideg és a forróság egyszerre áramlott szét bennem. Egyik pillanatban jeges hullám söpört végig a belsőmön, a másikban izzó lüktetés rántott mélyebbre.

– Jézusom! Zareth, ez… ez nagyon erős! Mindjárt szétrobbanok! –sikítok a kéj peremén.

A testem ívbe feszül az ágyon, és ösztönösen kapaszkodom a lepedőbe, mintha a valósághoz kötné valami. De már nincs valóság. Csak ő. Csak a kristály, ami bennem tombol, mint egy démon, akit nem tudok elűzni – csak elviselni.

A szemem fennakad, a szám kiszárad. A combjaim remegnek, a csiklóm szinte sajog a lüktetéstől. Forróság csap át rajtam, újra és újra, mint lávafolyam, ami nem pusztít, hanem újjáteremt. Zareth fölém hajol. A hajamhoz ér, aztán az ajkaimra lehel. 

– Jó, ugye? – duruzsolja. A hangja perverzen lágy. – Még sosem éreztél ehhez hasonlót…

És akkor beleharap a fülembe, én pedig mindent elveszítek. Abban a pillanatban a világ elsötétül körülöttem. Nem képletesen. Tényleg. A szoba fénye kihuny, mintha Zareth akaratából a világ is letérdelne előttem. Vagy előttünk. A lábaim elzsibbadnak. A karjaim remegnek. A testem önálló életet él. A hüvelyem tomboló orgazmusban lüktet, mintha nem bírná tovább. A csiklóm olyan érzékeny, hogy egy enyhe szellőtől is elélveznék. Én pedig vadul, megsemmisülve rángatozóm a matracon. A hangom felszakad, már nem tudok artikulálni.

– Zarethhh! – kiáltom, amikor végül a tetőpontra zuhanok. Nem emelkedem felé. Nem kapaszkodom a csúcsba.

Zuhanok.

A gyönyör kilövi az elmém egy másik dimenzióba. Már nem vagyok itt. Megszűntem létezni, csak a testem maradt lent. Valahol a mennyország és a pokol között lebegek.

Zareth a homlokomat simítja, és csak ennyit mond:

– Ez volt az első lecke. A tested már tanul. De mire teljesen kész leszel rám… minden sejted könyörögni fog érte. Újra meg újra.