50. A szerelem útján

Maddie

A ház nesztelenül pihent az éjszakában, csak a falióra ketyegése és a gyerekszoba felől szűrődő halk sírás töltötte be a csendet. Álmosan pislogtam az órára. Hajnali kettő múlt. Gemma újra felébredt. Sóhajtva kikászálódtam az ágyból, és a köntösöm magamra húzva a konyhába indultam. Rutinos mozdulatokkal készítettem elő a cumisüveget, megtöltve tejjel, majd finoman megrázva, hogy a buborékok eltűnjenek. Amikor a pára megült az üveg oldalán, elmosolyodtam. Olyan törékeny és apró ez az egész élet, mégis mindent felforgatott bennünk.

A gyerekszoba ajtaja résnyire nyitva állt. Benézve megakadt a szívem a látványon. Blake karjában ringatta Gemmát, arcán egyszerre türelem és fáradtság, mégis annyi szeretet, hogy a mellkasom belesajdult. A haja zilált volt, a szeme alatt halvány karika húzódott, de a mozdulatai gyengédek voltak, mintha mindig is ezt csinálta volna. 

– Hé – suttogtam, belépve. – Gondoltam, jól jön egy kis segítség. – Felemeltem az üveget, jelezve, hogy miért jöttem.

Blake fáradtan, de mosolyogva rám nézett. 

– Köszönöm, drágám. Már majdnem sikerült elaltatni, de azt hiszem, éhes.

Átnyújtottam neki a cumisüveget, és leültem melléjük a fotelbe. Figyeltem, ahogy Gemma apró ujjaival megmarkolja az üveget, és közben lassan megnyugszik. A sírás halk szuszogássá csillapodott, Blake pedig lehajtotta a fejét, homlokát gyengéden a kislányhoz érintve.

– Nézd meg, mit csináltunk – mondta halkan, mintha félne, hogy a hangja felébreszti őt. – Olyan gyönyörű.

Odahajoltam, és finoman megsimítottam a férjem karját. – Ő a mi csodánk – suttogtam. – És te… annyira jó apa vagy, Blake.

Felnevetett, halk, rekedt hangon. 

– Ne nevettess ki. Néha úgy érzem, fogalmam sincs, mit csinálok.

– Mégis mindig tudod – vágtam rá. – És ez a lényeg.

Egy pillanatra rám emelte a tekintetét, és abban a nézésben benne volt minden: a közös múltunk minden vihara, az összes éjszakai vita, minden lopott csók és minden újrakezdés. Most már nem volt bennünk semmi bizonytalan. Nem maradt más, csak a családunk.

Gemma lassan elaludt, apró teste már nem zihált a sírástól. Blake óvatosan a kiságyba fektette, majd visszalépett hozzám. Megfogta a kezem, és én vissza szorítottam. 

– Szeretlek – súgta egyszerűen.

– Én is szeretlek – feleltem, és úgy éreztem, ez a két szó most többet jelent, mint valaha.

A gyerekszoba lámpáját lekapcsolva, egymásba kapaszkodva léptünk ki a folyosóra. Tudtam, hogy ez az éjszaka is folytatódni fog, tele lesz ébredésekkel, altatásokkal, fáradtsággal. De ennek ellenére mégis élveztem.

Ahogy visszatértünk a hálószobába, Blake lehúzta magáról a pólót.

– Feküdj le – suttogta rekedten, és én engedelmeskedtem. A matrac puhasága körülölelt, miközben ő fölém hajolt, a mellkasát az enyémhez szorította. A csókja lassan indult, óvatosan, így fokozva a vágyat bennem. Aztán hirtelen egyre türelemtlenebbé vált, én pedig az ágyékomat az övéhez nyomtam.

– Maddie… – morajlott az ajkaimra, miközben keze végigsimított a testemen. – Te vagy a mindenem.

A köztünk lévő feszültség gyorsan átcsapott szenvedélybe. Fáradtak voltunk mindketten, mégis úgy éreztem, mintha most először lennénk igazán teljesek. Ő, én és a kis csoda, aki a másik szobában aludt.

Blake lehúzta rólam a bugyit, majd magáról a boxert. Az ágaskodó férfiassága már a bejáratomat súrolta, én pedig alig vártam, hogy végre megdugjon. A farka végül belém csússzant, és majdnem felkiáltottam a kéjes érzéstől, de ő gyorsan a számra tapasztotta az ajkát, elnyelve minden hangot. A csókja mohó volt, nyelve vadul tört utat az enyémhez, miközben egyetlen lassú lökéssel teljesen kitöltött.

Minden idegszálam beleremegett. A medencém ösztönösen megemelkedett, hogy még mélyebbre fogadjam. A testünk ütemesen mozdult, először lassan, kínzó lassúsággal, majd egyre gyorsabban, ahogy a vágy eluralkodott rajtunk. 

– Annyira hiányoztál így… – morogta a nyakamba, miközben megharapta a bőröm, hogy elfojtsa a saját nyögését.

– Blake… – ziháltam, és nem tudtam uralkodni magamon, minden egyes lökésnél kitört belőlem a halk, kéjes sóhaj.

A férjem nem kímélt: egyre gyorsabb tempóban dugott, és úgy éreztem elolvadok alatta. A puncim összerándult, majd a forróság szétáradt bennem. A sikolyom Blake szájába fulladt, ahogy csókkal némította le a hangomat. A testem remegett, az izmok önkéntelenül szorították körül őt, és ezzel együtt magával ragadta őt is a csúcs.

– Igen… – nyögte mélyen, majd egy utolsó, erőteljes lökéssel mélyen belém élvezett. A teste megfeszült, majd lassan elernyedt rajtam, miközben még mindig bennem volt.

Sokáig csak zihálva feküdtünk egymáson, bőrünk összetapadt az izzadságtól, a szívünk vad ritmusa összeolvadt. Blake homlokon csókolt, és ilyet szólt:

–Ez jól esett.–majd eldőlt mellettem.

Ebben a pillanatban sírt fel Gemma. Mindketten felkaptuk a fejünket, aztán egyszerre nevettünk el magunkat.

– Jókor végeztünk… – nyögtem ki kimerülten, és a takaró alá fúrtam az arcom.

– Azt hiszem, lebuktunk… – suttogta Blake, miközben végigsimított a hajamon.

– A kistesó akadályozó kisasszony – kuncogtam, és próbáltam komolyan venni a helyzetet, de csak még jobban nevettem.

Blake oldalra fordult, megharapta az alsó ajkát, és játékosan rám kacsintott. 

– Ha így megy tovább, a végén még mi nyerünk, és tényleg összejön a tesó-projekt.

Elnevettem magam, és játékosan oldalba bokszoltam. 

– Ne is álmodj róla, előbb ezt a kis bajkeverőt kell elaltatnunk!

Blake felpattant, felkapta a nadrágját, majd egy utolsó csókot nyomott a számra. 

– Akkor gyere, anyuka. Csata van.

Nevetve követtem a gyerekszobába.

Arra ébredek, hogy valami zavarja az álmaimat. A nap első sugarai behatoltak az ablakon át, még a redőnyt sem sikerült lehúznom az éjjel. Pislogva nyitottam ki a szemem, és csak ekkor vettem észre, hogy nem a hálószobában vagyok, hanem a gyerekszobában, a fotelben összegömbölyödve. A nyakam mereven fájt, a derekam sajgott, de amikor megláttam a mellettem elterülő látványt, minden fáradtságom elillant. 

Blake a gyerekszőnyegen feküdt szanaszét terülve, mintha egy vad buli után esett volna össze. A kezében ott lógott a félig kiürült cumisüveg, amit valahogy még szorosan tartott. Gemma békésen szuszogott a kiságyában, mintha egész éjjel nem is sírt volna.

Elmosolyodtam, és halkan kuncogtam magamban. 

– Istenem, micsoda család vagyunk… – suttogtam.

Lassan felálltam, odaléptem Blake-hez, és leguggoltam mellé. A haja a homlokába hullott, arca ellazult, szinte fiatalabbnak tűnt így, mély álomban. Gyengéden kiszedtem a kezéből a cumisüveget, majd megpusziltam a homlokát. Blake csak horkantott egyet álmában, mire elfojtottam a nevetést. A kávé illata lassan betöltötte a konyhát, miközben a serpenyőben halkan sercegett a rántotta. Épp a pirítóst emeltem ki a kenyérpirítóból, amikor lépteket hallottam az ajtó felől. Blake jelent meg a konyhában, kócos hajjal, csillapíthatatlanul álmos szemekkel… és a karjában ott volt a mi apró csodánk.

– Szóval itt vagy… – dünnyögte rekedt, álmos hangon, de a száján mosoly bujkált.

– Szia, szívem! – fordultam felé, letettem a kenyeret, és felnyújtózva megcsókoltam őt. Az ajkai melegek voltak, a mozdulata lassú, és éreztem rajta, mennyire fáradt, mégis boldog.

Ezután Gemma felé hajoltam, és egy csókot nyomtam a puha homlokára. – Jól aludtál, tündérkém? – kérdeztem halkan.

A kislány csak gügyögni kezdett, apró karjaival hadonászott, mintha tényleg válaszolni próbálna. Nevetve néztünk össze Blake-kel. Blake a szabad kezével átölelt, és megcsókolt, miközben Gemma a mellkasán fészkelődött.

– Tudod – morogta álmosan –, ha minden reggelem így indul, akkor nem bánom, ha minden éjszakám kaotikus.

– Akkor jó – súgtam vissza mosolyogva. – Mert most már ez az életünk. És én így szeretem.

Három évvel később…

A kertben üldögéltem, a nyár esti szellő finoman borzolta a hajam, miközben Gemma a fűben szaladgált. Már hároméves volt, igazi kis energiabomba, a szemei ugyanolyan csillogóak, mint az apjáé, és a makacssága is onnan származott. Blake a verandán állt, kezében két pohár limonádéval, és büszke mosollyal figyelte, ahogy a lányunk kacagva próbál elkapni egy pillangót.

– Emlékszel? – szólalt meg mellettem, miközben leült. – Azokra az első éjszakákra, amikor azt hittük, sosem fogunk aludni?

Felnevettem.

 – Hogyne emlékeznék. Te a gyerekszőnyegen, én a fotelben… Gemma meg nonstop ordított.

– Aztán nemsokára újból kezdődik az egész… – morogta félig komolyan, félig játékosan, miközben a hasamra mutatott. – Ez a kisfiú bármikor kibújhat.

Elnevettem magam, és megsimítottam a kerek pocakom. 

– Liam jól érzi még magát bent. Remélem, kibírjuk még egy kicsit… – dünnyögtem, majd elvettem a poharat Blake kezéből, és belekortyoltam. – Imádom a bodzás ízesítést.

– Hé, az az enyém volt – nevetett fel halkan.

– Most már az enyém – húztam el incselkedve, majd odahajoltam, és megcsókoltam.

Gemma közben odarohant hozzánk, és a két kis kezével a térdünkre támaszkodott. 

– Anya, apa! Nézzétek! – mutatta a buborékfújóját, amitől újabb szivárványszínű gömbök repültek a levegőbe.

– Jó ötlet volt megvenni ezt a házat – néztem szét a kertben, ahol a szél finoman borzolta a fák lombjait. A szüleim nagyon örültek, amikor megtudták, hogy a szomszédba költözünk.

– Ennél jobbat nem találhattunk volna… főleg, ha három gyereket tervezünk – duruzsolta Blake sejtelmes mosollyal, én pedig halkan felhorkantam.

–Persze, három… Nekem kettő is éppen elég…

– Anya! Mikor jönnek a nagyiék? – szaladt oda hozzánk Gemma, én pedig letettem a limonádét a kis asztalra, és felkaptam őt az ölembe.

– Délután fele, miért kérdezed? – néztem rá büszkén.

– Mert a mamának gyűjtöttem bogarakat, és azt akarom odaadni neki… – vallotta be komolyan.

Blake-re pillantottam, aki az arcát megdörzsölve próbálta elfojtani a nevetését.

– Drágám, a mama nem szereti a bogarakat – emlékeztettem lágyan.

Gemma durcásan összehúzta a szemöldökét. – De ezek szépek! Zöldek és pöttyösek! – tiltakozott.

Blake átkarolt minket, és a homlokomra nyomott egy puszit. – Akkor majd tartunk bogárbemutatót a mamának – jegyezte meg tréfásan.

Én pedig szorosan magamhoz öleltem Gemmát, és a szívem mélyén tudtam: bármi jöjjön is, három gyerekkel, álmatlan éjszakákkal, vagy éppen bogárgyűjtésekkel… ez volt az a boldogság, amire mindig vágytam.

Ez volt a mi történetünk vége – és egyben a legszebb kezdet.

Vége